2008. nov. 12.

Monarchista akció Miskolcon és Várpalotán is - egy megkésett hangulatos galéria és némi tanács.





























A fentebbi fotók néhány lelkes magyar monarchista fiú, s leány cselekedeit rögzítik az utókornak, melyeket Miskolcon és Várpalotán követtek el. A képeket, amelyeket nagy szeretettel köszönünk most is, keverve tettem fel, mert úgy egyszerűen hangulatosabbak. Remélem nemcsak nekem ;-). Várpalotáról megkaptuk az egyik legérdekesebb "falfestményt" is, amely Szent István királyunkat ábrázolja. Külön köszönet érte. Mások még alszanak (anyagokat várunk Budapestről több embertől is, Gyuláról, Debrecenből, stb), vagy nem hisznek nekem; szükség van arra, hogy többen lássák a fotókat, mert jó a visszhangja, azonkívül ma a monarchista, tehát a királyságban gondolkodó alternatívának Magyarországon ez az egyik legfontosabb feladata; felvilágosítani minden eszközzel és minden lehetséges helyen! Többen panaszkodtak, hogy a matricákat szándékosan leszaggatják, ami egyrészt érthető, hogyha Juliska néni például szemetet lát benne (ezért nem is haragszunk mi Őrá, kérjük, hogy tegye ugyanezt a választási plakátokkal is minden esetben, köszönjük előre is), másrészt viszont több helyen, minden jel szerint ebből kellemetlen emberek sportot űznek. Hubatka módszere (erős felelősségrevonás) mellett javasolom én, hogy mi is csináljunk belőle sportot, hogy visszamegyünk és ameddig a muníciónk bírja ragasszuk újra szorgalmasan az anyagainkat. Kiderül idővel, ki bírja több energiával, türelemmel, meg ilyesmi.

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

"HAHNER PÉTER: Szabadság, egyenlőség, demagógia!

A nagy francia forradalom története is bizonyítja, hogy nincs éles határvonal a demokratikus szellemű politizálás és a demagógia között. A politika demokratizálásának
szükségszerű és visszafordíthatatlan folyamata kezdettől magában hordozta az agresszív, minden ellenvéleményt népellenes törekvéssé nyilvánító, demagóg
politika veszélyét. Aki azt hirdeti: "Válasszatok engem!", az azt is hirdeti: "Ne válasszátok ellenfelemet, mert ő nem megfelelően képviselne benneteket!"

Amikor demagógiáról beszélünk, egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy minden demokratikus – vagy annak feltüntetett – politikai tevékenység magában
hordozza a demagógia elemeit. Kiket is nevezünk demagógoknak? Akik felszítják a nép szenvedélyeit és előítéleteit, hogy elnyerjék támogatását saját céljaik
érdekében, s akik saját ellenfeleiket a nép ellenfeleivé nyilvánítják. A 18. század óta azonban nem az isteni elhivatottságból vagy a hagyományokból szokás
levezetni a hatalmat, hanem a kormányzottak beleegyezéséből, s ezért minden politikusnak – ténylegesen vagy látszólagosan – meg kell szereznie a néptömegek
egy részének támogatását. Ehhez pedig önmagát a népi törekvések képviselőjének kell feltüntetnie, hiszen aki hangsúlyozottan szembefordul a népi szenvedélyekkel
és előítéletekkel, az aligha remélheti, hogy demokratikus eljárással a hatalom részesévé nyilvánítják. A népi törekvésekkel történő azonosulástól azonban
ugyanolyan könnyű eljutni a népnek való hízelgésig, mint saját politikai céljaink propagálásától ellenfeleink befeketítéséig és megrágalmazásáig.

Alkotmányos monarchista demagógia

A demagógia felé a francia forradalmat megelőző időszakban – bármilyen furcsán is hangzik – Emmanuel Joseph Sieyčs abbé tette meg az első lépést az 1789
januárjában megjelent Mi a harmadik rend? (Qu'est-ce que le tiers-état?) című híres röpiratával. Ebben a sokat emlegetett írásműben az abbé megfogalmazta
azt a valótlan, a politikai harcok közepette azonban jól felhasználható tételt, mely szerint a kiváltságokat egyetlen szűk, a társadalomnak semmiféle hasznot
nem hajtó, élősdi réteg bitorolja. "Ki meri azt állítani – kérdezte Sieyčs –, hogy a harmadik rend nem foglal magában mindent, amire egy teljes nemzetnek
szüksége van? Erős, robusztus a harmadik rend, akinek egyik karja még le van láncolva. Ha megfosztanák a kiváltságos rendektől, ezzel a nemzet nemhogy
veszítene, de inkább nyerne [...] Nem elegendő kimutatni, hogy a kiváltságosok távolról sem használnak a nemzetnek, hanem meggyengítik, és kárt okoznak
neki; be kell bizonyítani, hogy a nemesi rend nem is része a társadalmi szervezetnek, nemcsak megterheli a nemzetet, de nem is tartozik hozzá!"

Mindezen kijelentések távolról sem tükrözték a társadalmi valóságot. A nemesség túlnyomó többsége hasznos tevékenységet végzett, bekapcsolódott az árutermelésbe,
egy részük új típusú, kapitalista vállalkozásokban is részt vett, s felső köreik megnyíltak a gazdag polgárság számára. A társadalom csúcsán elmosódtak
a rendi határok, s ugyancsak nehéz lett volna "leválasztani" a nemzetről a nemességet, hiszen a forradalom előtt Danton "d'Anton"-ként írta a nevét, Robespierre
is felvette a de nemesi előnevet, s az ugyancsak polgári származású Brissot pedig egyenesen a "Brissot de Warville" nevet használta. A társadalomtörténeti
kutatások egyértelműen bebizonyították, hogy a forradalom előtt gazdasági érdekeiket és kultúrájukat tekintve a gazdag nemesség és a gazdag polgárság semmiben
sem különbözött egymástól, s kialakulófélben volt az a nemesi-polgári elit, mely a 18. században gyakorolta a politikai hatalmat. A kiváltságok előnyeiből
pedig – ha ezek nem is voltak egyenlően elosztva – nemes, polgár és paraszt egyaránt részesült, hiszen nemcsak kiváltságos rendek voltak, hanem kiváltságos
tartományok, városok, falvak és foglalkozási csoportok is.

Sieyčs röpirata nem társadalomtörténeti elemzés, hanem elfogult, politikai vádbeszéd. Íme, itt az ellenség – mutat rá az abbé a nemességre az 1789-es választási
küzdelmek elején –, semmi köze a nemzethez, akár meg is válhatnánk tőle! Polgártársak, támogassátok azokat a képviselőjelölteket, akik a nemzethez tartoznak!
S itt a jó abbé váratlanul megfeledkezik arról, hogy saját rendje, a papság is el van halmozva kiváltságokkal. Röpiratában egyszerűen bejelenti, hogy "itt
most nem a papságról beszélek. Ha közszolgáltatással megbízott testületnek tekintjük, a társadalmi szervezethez tartozik [...] Azt mondják, a papság inkább
foglalkozás, mint rend, s éppen ezért, mivel foglalkozás, közülünk való." "Közülünk"? Az abbé tehát egyszerűen a harmadik rend tagjának tekinti magát –
bár az első rendhez, az egyházhoz tartozik –, a második rendet, a nemességet pedig egyszerűen kitaszítaná a nemzet soraiból. Később roppantul fel volt
háborodva, amikor különböző egyházellenes csoportok a papságról bizonygatták, hogy nem tartozik a nemzethez. Vajon eszébe jutott, hogy ő alkalmazta először
a kirekesztés logikáját?

Egyes csoportok tehát nem tartoznak a néphez és a nemzethez. Vajon mindebből az következik, hogy fel kell lépni ellenük, szükség esetén akár a legerőszakosabb
módszerekkel is? Voltak olyan alkotmányos monarchista politikusok, akik már 1789 nyarán igennel feleltek erre a kérdésre. Július 22-én, nyolc nappal a
Bastille bevétele után Párizsban visszataszító és szadista jelenetek közepette lemészárolták a hetvennégy éves Foullon államtanácsost és vejét, Berthier
de Sauvignyt, Párizs intendánsát. Mindketten tisztességes és csekély politikai befolyással rendelkező hivatalnokok voltak, de azzal vádolták őket, hogy
élelemmel látták el a Párizs ellen vezényelt királyi csapatokat, ugyanakkor "ki akarták éheztetni a népet". Az egyiket összevagdalták, a másikat felakasztották,
levágott fejüket és kitépett szívüket pedig diadalmenetben vitték végig a városon. S amikor másnap az Alkotmányozó Nemzetgyűlésben beszámoltak a történtekről,
az egyik baloldali képviselő, Barnave így kiáltott fel: "Csak nem akarnak elérzékenyíteni bennünket a tegnap kiontott vér miatt? Olyan tiszta volt talán
az a vér?"

A Nemzetgyűlésnek szüksége volt a néptömegek támogatására az udvarral szemben, ezért elfogadta azt a demagóg elképzelést, hogy a nép haragja csak a bűnösökre
sújt le, s akit meglincselnek, az erre nyilván okot szolgáltatott. A képviselők azonnal vizsgálóbizottságot hoztak létre – nem a gyilkosok, hanem az áldozatok
bűneinek feltárására! Barnave pedig négy év múlva átkerült "a nép ellenségeinek" táborába: népszerűségét elveszítette, alkotmányos monarchista meggyőződése
a köztársaság kikiáltása után már népellenes bűnnek számított, s a Forradalmi Törvényszék halálra ítélte. Lenyakazták, és senki sem vizsgálta meg, hogy
kiontott vére tiszta volt-e vagy sem, hiszen akire a népharag lesújt, az kizárólag bűnös lehet.

Girondista demagógia

A nagy francia forradalom során a polgárság különböző politikai csoportosulásai sorra felismerték azt a nyilvánvaló tényt, hogy igazi szövetségeseiket a
tulajdonos nemesség soraiban találhatják meg, s a néppel kötött szövetség előbb-utóbb a polgári tulajdont is veszélyeztetheti. 1789 augusztusában a monarchisták
néven emlegetett csoport (Mounier, Malouet, Lally-Tollendal stb.), 1791-től a Feuillant Klub hívei (Barnave, La Fayette, Bailly stb.), 1792 végétől a Gironde,
1793 végétől a dantonisták látták be, hogy a polgárság érdekei a néppel kötött szövetség felbontását s egy erősebb végrehajtó hatalom megalapítását követelik
meg. Ellenfeleik azonban aktuálpolitikai és ideológiai szempontokra hivatkozva újra meg újra a nép és a polgárság nemesellenes szövetségének fenntartását
követelték, s nem riadtak vissza a demagógiától sem.

1791 végétől a Gironde néven ismert politikai csoportosulás háborús kampányt kezdeményezett arra hivatkozva, hogy csak a háború segítségével lehet megsemmisíteni
a forradalom belső és külső ellenségeit. E kampány során a Gironde – amelyet a Hegypárttal később kialakult konfliktusa alapján afféle mérsékeltebb és
józanabb pártnak szokás nevezni – nem restellte felhasználni a demagógia legszélsőségesebb eszközeit sem. Ellenfeleinek megriasztására és a népi támogatás
biztosítására megteremtette a nép "legyőzhetetlenségének" mítoszát. "A franciák a világmindenség élenjáró népévé váltak – hirdette Ismard a Történyhozó
Nemzetgyűlés szószékéről –, úgy kell tehát viselkedniük, ahogy ezt végzetük megköveteli! Rabszolgasorukban erősek és nagyok voltak, most lennének talán
gyengék és félénkek, hogy szabad emberré váltak?" Larivičre szerint a francia "a világ leghűségesebb, legnyíltabb, legnagylelkűbb, legrokonszenvesebb és
leghumánusabb népe!" Ismard így nyugtatta meg azokat, akik a túlzott önbizalom veszélyeitől tartottak: "Igaz, hogy a hiúság megrontja és degradálja a magánszemélyeket,
egész népek esetében azonban a nemzeti hiúság az, amely naggyá teszi őket, amely felemeli őket!" Ki merne szembeszállni ezzel az érveléssel? Legfeljebb
a haza és a nép ellenségei. A girondisták azonban rájuk is gondoltak: "Jelöljünk ki egy helyet jó előre az árulók számára – kiáltott fel Guadet 1792 januárjában
a Nemzetgyűlésben –, és ez a hely a vérpad legyen!" Lelkes tapsot kapott, s a képviselők nem sejtették még, milyen nagy "forgalmat" fog hamarosan lebonyolítani
az a bizonyos kijelölt hely.

A Gironde demagóg háborús kampánya nyomán a politikai élet résztvevői egyre inkább csak a fekete és fehér kategóriákban voltak képesek gondolkozni. Gensonné,
egy másik girondista ki is fejtette, hogy 1789-ben még lehetséges volt jóhiszeműen csatlakozni a különböző pártokhoz, 1792-re azonban – szerinte – már
csak két párt létezett, a forradalom híveinek és ellenfeleinek pártja, vagyis a jóké és a rosszaké. Ellenfeleiket, az udvart és az alkotmányos monarchistákat
a nép ellenségeivé nyilvánították, s 1792. június 20-án egy nagyszabású népi tüntetéssel próbálták megfélemlíteni. A háború azonban nem váltotta be reményeiket.
Bár egyik legsikeresebb újságírójuk, Brissot azt jósoltak, hogy "a zsarnokok hadserege úgy olvad majd szét a francia katonák előtt, ahogy a hó tűnik el
a tavaszi nap első sugaraira", különös módon mégis a francia hadsereg futott el az első ütközetekből. A háborús vereségek aláásták a Gironde népszerűségét,
s ellenfeleik ugyanazzal a demagóg, kirekesztő logikával nyilvánították a girondistákat a nép ellenségeivé, amellyel ők léptek fel korábban az alkotmányos
monarchisták ellen. A nép ellenfelei számára pedig már jó előre ki volt jelölve "egy hely".

Hegypárti demagógia

Az alkotmányos monarchisták kimondták, hogy korántsem tartozik minden francia a nemzethez, egyes társadalmi csoportokat ellenséggé lehet nyilvánítani, s
ezzel legalizálható az ellenük elkövetett népi erőszak. A Gironde kimondta, hogy a francia nép a világ első nemzete, akár egész Európával is szembeszállhat,
s ellenfeleit a vérpadra küldheti. Mit tehetett hozzá mindehhez a Hegypárt? Megfogalmazta a nép nevében a nép felett is gyakorolt diktatórikus kormányzat
ideológiáját.

Jean-Paul Marat, a L'Ami du peuple ("A nép barátja") című lap egyszemélyi szerkesztője, kiadója, szerzője és terjesztője fogalmazta meg elsőként azt, hogy
mivel a szuverén nép a maga egészében válsághelyzetben aligha gyakorolhatja sikeresen a politikai hatalmat, legjobban teszi, ha háborús időszakban, amikor
"a haza veszélyben van", átruházza ezt a hatalmat egy megfelelő személyre. Az ideiglenes diktátor pedig kíméletlen és hatékony intézkedésekkel leszámol
a haza és a nép ellenségeivel, majd feladata végeztével visszaadja a népnek a hatalmat. Nem volt ez különösebben új gondolat, hiszen az ókori rómaiak is
hasonlóképpen cselekedtek. Marat "újítása" mindössze abban áll, hogy nem a hatalom hagyományos képviselőit, hanem a népet szólította fel a diktátor kijelölésére.
És kit tartott a legalkalmasabbnak erre a feladatra? "Válasszátok meg azt a polgárt – írta lapjában –, akit eddig a legtájékozottabbnak, leglelkesebbnek
és legmegbízhatóbbnak találtatok! [...] Én a nép egyik barátját javaslom!" Mivel lapjának – mint említettük – éppen A nép barátja volt a címe, aligha férhet
kétség Marat jelöltjének kilétéhez.

A diktatúra pedig Marat 1793-as meggyilkolása után hamarosan megvalósult: a Nemzeti Konvent a háborús vészhelyzet és a népi nyomás hatására diktatórikus
hatalommal ruházta fel a tizenkét fős Közjóléti Bizottságot, s "napirendre tűzte a terrort". Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy mi a legveszedelmesebb a demagóg
politika lehetséges következményei közül: egy olyan kormányzat, amely kijelentheti magáról, hogy közvetlenül a népet, a nép érdekeit képviseli, s amely
képessé válik arra, hogy ezt az abszurd elképzelést erőszakkal elfogadtassa a társadalommal. Ezzel ugyanis a kormányzat "alulról", a társadalom, a kormányzottak
oldaláról történő korlátozása vagy ellenőrzése feleslegessé nyilvánítható. Ha egyszer a kormány a népet képviseli, akkor ellenfelei a nép ellenfelei. A
forradalom ezzel feltámasztotta az abszolút hatalom eszméjét, amely erőteljesebbé válhat, mint a régi, királyi hatalom volt, hiszen ezúttal a nép és a
nemzet nevében gyakorolják.

Trockij azzal vádolta Lenint kapcsolatuk első éveiben (később megváltoztatta véleményét), hogy "Lenin módszere következtében a pártszervezet fogja helyettesíteni
a pártot, majd a központi bizottság fogja helyettesíteni a pártszervezetet, s végül egyetlen diktátor lép majd a központi bizottság helyére". Hasonló dolog
játszódott le a nagy francia forradalomban is. A nemzetgyűlések a népszuverenitásra hivatkozva átvettek minden hatalmat, s különböző társadalmi rétegeket
(nemesek, papok, lázongó parasztság stb.) kirekesztettek a nemzetből. Ez a felfogás a belpolitikában diktatúrához, a külpolitikában agresszióhoz vezetett.
Hamarosan egyetlen párt ragadta magához a hatalmat a képviselő-testületben, majd ez a párt is egy szűkebb bizottságra ruházta a teljhatalmat. Csak az utolsó
lépésre nem került sor. Robespierre nem alakított ki egyszemélyi diktatúrát, bár ellenfelei ezzel vádolták, s barátai erre ösztökélték. A forradalmi kormányzat,
a híres Közjóléti Bizottság legtekintélyesebb tagja lett, de ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a hatalmat csak a Nemzeti Konvent megbízatásából gyakorolja.
Amikor 1794. június 27-én ellenfelei megbuktatták, s ő híveivel a városházán várta a letartóztatást, egyesek arra buzdították, szólítsa fegyverbe a népet.
"Kinek a nevében?" – kérdezte szomorúan Robespierre. "A Nemzeti Konvent nevében! Vagy a nép nevében! – kiáltozták körülötte. A nép nevében? Nyilvánítsa
önmagát az egész nép képviselőjévé? Ezt a végső lépést már nem volt hajlandó megtenni. Nevének két első betűjét leírta egy kiáltványra, majd letette a
tollat. A konvent fegyveresei hamarosan betörtek a terembe és elhurcolták. "Ro" – ennyi olvasható a francia Nemzeti Levéltár egyik legérdekesebb dokumentumán.
A papír alján sötét foltok vannak, egyes történészek szerint Robespierre vére ömlött ide, de lehet, hogy csak tintafoltok kerültek a félbehagyott aláírás
mellé."

PHJ írta...

Ez klassz. De a maszon abbé "alkotmányos monarchiája" és mondjuk a Széchenyi, Deák, vagy éppen Szőgyén-Marich, I. Ferenc József - féle alkotmányos magyar monarchia közé messze nem tennék egyenlőségjelet. Hahnerben az a legszebb, h full-liberális a pali és forradalmárkedvelőből lett kritikus. Tanított, az előadásai is jók - kisebb fenntartásokkal.