2008. nov. 12.

Monarchista volna a legnépszerűbb magyar webrádió?

Igazából nem tudjuk biztosan, de mindenesetre a sok komolyabb téma után jólesik egy kis "monarchista bulvár" is. Tény az, hogy a legnépszerűbb webrádió - toronymagasan a többi nevező előtt - a Szent Korona Rádió lett egy nemrég lezárult szavazáson, amelyen dobott egy hátast az átlag balliberális média, a jobbosok meg nem annyira figyeltek. Tény az is, hogy Turner Gábor a rádió alapító-elnöke így fogalmazott egy - a munkatársaknak kötelező érvénnyel kiadott - dokumentumban, amely a szellemi irányvonalát jelölte ki a médiumon belül; "A Szentkorona-tanból sok minden következik: A demokrácia jelenlegi formájának elvetése. A pártokrácia teljes elvetése. A sovinizmus elvetése (pl. lesz még Bukarest magyar falu, vagy dögöljön meg minden román), helyette az egészséges nacionalizmus szükségessége. A liberalizmus teljes elvetése. Az államforma tekintetében csak a királyság elismerése, felkent királlyal (A Szent Korona és az azzal felkent uralkodó elválaszthatatlan, királynélküli királyságot csak átmenetileg tudunk elképzelni.). Uralkodóinkat két szempont szerint vizsgálhatjuk: jogi és alanyi. Amely királyunk legitim volt (hogy mitől legitim egy uralkodó, azt most nem tárgyaljuk itt), azt csak alanyi jogon vizsgálhatjuk, az, az egyes cselekedeteit, uralkodásának hatásait. Amely királyunk nem volt legitim, azt jogi alapon is elítélhetjük és nem is szükséges alanyi jogon vizsgálni. (...) Ezen kis értekezés kereteibe nem fér bele természetesen a királyság, államforma és az alkotmány kérdésének teljes tisztázása – hiszen több ezer oldalt lehetne a témával megtölteni. Tudjuk, hogy királyságról beszélni manapság nem a legnépszerűbb, jó esetben csak bolondnak nézik az embert. Tudjuk, hogy ez egy „álom” jelenleg, de nem az számít, hogy mennyire megvalósítható, vagy nem, hanem, hogy mi az igazság. A média átértékelte az eredeti, valódi értékeket, mi vissza szeretnénk állítani a dolgokat, fogalmakat eredeti jelentésükben.".

Tudom, hogy sokan vannak, akik az SZKR bejegyzéseinek egy részét jogosan bírálják közülünk (ezzel kapcsolatosan én magam is sokszor tettem észrevételeket, amelyek értő fülekre találtak szerencsésen a rádión belül), de ha a fenti irányvonal a gyakorlatban _ténylegesen_ érvényesülni tud, akkor azért az meglehetősen reményteli azt gondolom, tekintettel a többezres napi oldalletöltésekre és a hallgatók nem csekély számára. Reménykedjünk tehát és addig is gratulálunk Turner úrnak és csapatának!

8 megjegyzés:

Sanyi írta...

Az SZKR-rel alapvetően az a baj, hogy egy kicsit "kurucos" és sok az ottani bunkó, akik beírnak. Ők lennének a radikálisok? Akkor végünk... Turner úrnak javasolom, hogy legyen sokkal bátrabb és akkor van esélye a magyar monarchizmusnak!

Névtelen írta...

Ronald Dworkin

Az Alkotmány morális értelmezése és a többségi elv

Aláássa-e a morális értelmezés a szabadságot?
A többségi elv szerint valami erkölcsileg fontos vész el, illetve kompromittálódik, amikor a politikai döntés ellentmond annak, amit az állampolgárok többsége elégséges információ birtokában kívánna, vagy helyesnek tartana.
Amikor az Alkotmány korlátozó rendelkezései- például a Jogok Törvényében találhatók- korlátozzák a többség törvényalkotó szabadságát, ez valójában a közösség szabadságának sérelmét jelenti.
Ez a megállapítás egyszerűen arra vonatkozik, amit Isaiah Berlin és mások pozitív szabadságnak neveztek, megkülönböztetve azt a negatív szabadságtól, és amit Benjamin Constant az ókoriak szabadságként írt le, megkülönböztetve a modernekétől.
A kétféle szabadság szembe állítható egymással, mivel az a gondolat, hogy az alkotmányos jogot sérthetik a szabadságot, inkább a pozitív, mint a negatív szabadságokra vonatkozik. Ilyen értelemben az alkotmányosság a „negatív” szabadságjogokat védi a „pozitív” szabadságjogok csorbítása árán, például a szólásszabadságot és a „magánélet”-hez való jogot az önrendelkezéshez való jog ellenében.
Egy nagy demokráciában azonban az egyén hatalma olyan kicsiny az országos döntésekre, hogy az alkotmányos korlátok soha nem csökkenthetik annyira, hogy ezért a korlátokat okolhatnánk. Ellenkezőleg, a többségi akarat korlátozása növelheti az egyén lehetőség, hogy saját sorsa felett rendelkezzen. Ezzel szemben a közösségi értelmezés alapján a szabadság nem az egyes ember és az állam közötti viszonyra vonatkozik, hanem az állam és az állampolgárok összessége mint közösség közötti viszonyra. A pozitív szabadság ebben az értelemben azt jelenti, hogy végeredményben a „nép” kormányozza a tisztviselőket, és nem vica versa, valamint a szabadság csorbul, ha a többséget megfosztják akarata érvényesítésétől.
Melyek a morális tagság feltételei, a pozitív szabadságjogok feltételei, illetve a demokrácia feltételei az alkotmányos felfogás szempontjából?
Kétfajta feltételcsoport van.
Az első csoportot a strukturális feltételek alkotják. Ezek a feltételek írják le, hogy milyennek kell lennie a közösségnek mint egésznek, hogy valódi politikai közösségnek számítson.
A feltételek másik csoportja a közösség viszonyaira vonatkozik és azt írja le, hogy az igazi politikai közösségnek hogyan kell bánnia az egyénnel, hogy az morális értelemben váljon a közösség tagjává. Egy politikai közösség csak akkor tekinthet valakit morális értelemben tagjának, ha biztosítja számára a közösségi döntéshozatalban a részvételt, az érdekeltséget, és az attól való függetlenséget.
Először is, minden egyes embernek alkalmat kell adni, hogy hatást gyakorolhasson a kollektív döntésekre, mégpedig úgy, hogy szerepe, vagyis hatásának ereje nem függhet véleményének értékétől, képességétől meggyőződése szilárdságától vagy ízlésétől. Ennek a feltételnek a tartozéka az általános választójog, az érdemi választások és a képviselet. Szintén idetartozik a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága.
Másodszor, a valódi politikai közösség döntéshozatali eljárásának ki kell fejeznie, hogy minden tagja érdekével jóhiszeműen és egyenlően törődik. A morális értelemben vett tagság viszonosságot is jelent: csak akkor válik taggá valaki, ha a többiek tagként kezelik.
A harmadik feltétel- a morális függetlenség- valószínűleg ellentmondásosabb, mint az előző kettő.



Egyenlőség?
A szóban forgó egyenlőség politikai egyenlőség, mert a többségi elv nem értelmezhető úgy, hogy automatikusan másfajta egyenlőség érvényesülésére is vonatkozna, főleg nem gazdasági egyenlőségre. Ha a társadalom gazdasági szerkezete piramis alakú, vagyis egyre több ember él az egyre alacsonyabb gazdasági szinteken, akkor az egyenlő választójognak és a többségi döntéseknek nagyobb gazdasági egyenlőség felé kellene vinniük. Ezzel szemben azt látjuk, hogy az Egyesült Államokban és más fejlett tőkés országokban, ahol a gazdasági szerkezet más, a többséget alkotó emberek gyakran úgy szavaznak, hogy megvédjék saját jómódjukat kevésbé tehetős honfitársaik igényeivel szemben.
Következésképpen annak az érvnek, hogy az egyenlőség elve sérül, amikor a többségi elvet nem veszik figyelembe, a politikai egyenlőségre kell utalnia. De hogy a politikai egyenlőség milyen felfogására gondolunk, az attól függ, hogy a kollektív cselekvés két értelmezése közül melyiket alkalmazzuk.
Ha a „nép” általi kormányzást statisztikai problémának tekintjük, akkor az egyenlőség az egyes állampolgárok egyenlőségét jelenti.
A politikai egyenlőséget nem lehet a politikai hatalom egyenlőségeként definiálni, mert nem létezik olyan hatalom-felfogás, amely szerint a „hatalom” egyenlősége vonzó vagy megvalósítható ideál lenne.
Tételezzük fel, hogy a politikai hatalmat a hatás (impact) értelmében fogjuk fel. A hatás fogalma nem ragadja meg kifejezően a politikai hatalom lényegét, mert nem veszi figyelembe, hogy a modern demokráciában az egyenlőtlen politikai hatalom legfőbb forrása a vagyoni egyenlőtlenség, amely alapján egyes embereknek rendkívül nagy hatásuk lehet a közvélemény befolyásolására.
Talán megfelelőbb az a magyarázat, hogy a politikai hatalom nem a kollektív döntésekre gyakorolt hatás (impact), hanem a befolyás (influence) kérdése. A befolyás egyenlősége nem vonzó és nem is elérhető cél. Nem akarjuk, hogy a vagyon befolyásolja a politikai döntéseket, és ezért nem, mert a vagyon egyenlőtlenül és igazságtalanul oszlik meg. A politikai befolyás más okból legyen egyenlőtlen: azoknak legyen nagyobb befolyása, akiknek a nézetei meggyőzőbbek. A befolyás különbözőségének ezt az alapját nem tudnánk megszüntetni az egész társadalom durva átalakítása nélkül, ami azonban a végét, és nem a győzelmét jelentené a politikai vitának.
A kollektív cselekvés statisztikai modellje alapján a politikai egyenlőséget nem hatalmi kérdésként kell definiálnunk, hanem az állapot (status) alapján, amit a demokratikus önkormányzat feltételeivel kapcsolatban már említettem.
A politikai státusz nem egyenlőtlenségi elven alapul, nincs első és másodosztályú állampolgárságról szóló feltételezés abban a rendszerben, amely ezt a hatalmat megalkotja. Továbbá, nem egyenlőtlenségi elven alapulnak azok az intézmények sem, amelyek a választott tisztségviselők által kinevezett amerikai bíróknak adnak hatalmat alkotmányos kérdésekben való döntésekre.
Tehát a kollektív politikai cselekvés statisztikai értelmezése nem támasztja alá azt a megállapítást, hogy a többségi akarat érvényre juttatásának akadályozása sérti a politikai egyenlőség elvét. A megállapítás egyébként is ostoba, ha a statisztikai értelmezésre gondolunk. A többségi elv mellett szóló egyenlőségi érv ígéretesebbnek látszik., ha nem a kollektív cselekvés statisztikai értelmezése, hanem a közösségi értelmezés szempontjából vizsgáljuk meg. Ebből a perspektívából az egyenlőség nem az egyes állampolgárok közötti kapcsolat kérdése, hanem az állampolgárok összessége, más szóval a „nép” és kormányzóik közötti kapcsolaté. Politikai egyenlőség akkor áll fenn, amikor végső soron a nép uralkodik a hivatalnokok felett, és nem fordítva.
Ez az érvelés azonban pontosan ugyanaz, mint ami az előbb előkerült: ismét a politikai önkormányzat eszméjéhez jut el. A pozitív szabadság és az egyenlőség elve, amelyet a „we the people” közösségi felfogásból eredeztetünk, lényegében ugyanazok az alapelvek.

Közösség?
Az alkotmánybíráskodás magasabb rendű, nyilvános, az állampolgárok aktív részvételével zajló politikai vitát tesz lehetővé, mert nincs elég információnk, hogy biztos véleményt mondjunk.
A mindennapi politizálás színvonalát is növelnünk kellene, mert a széles körű politikai tevékenység elengedhetetlen mind az igazság, mind a méltóság érvényre juttatásához.
Az, hogy a nagy alkotmányos kérdések kiprovokálják-e, és irányítják-e a nyilvános politikai vitát, többek között attól függ, hogy a jogászok és a bírók hogyan fogalmazzák meg és teszik fel a kérdéseket.
Javítaná a vita esélyeit, ha az Alkotmány morális értelmezése nyílt elismerést kapna a bíróktól és a bírói döntésekben egyaránt.
Nemcsak a bíróknak kell a magas politikai elvekkel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozniuk. A törvényhozók szintén ezeknek az elveknek a védelmezői, beleértve az alkotmányos elveket is. A közösség eszméje sem támogatja jobban a többségi elvet, és nem képes eredményesebben megkérdőjelezni az Alkotmány morális értelmezését, mint a szabadság és az egyenlőség, a „forradalmi brigád két rangidős tagja”. Félre kell tehát tennünk a többségi elvet a demokrácia többségi felfogásával együtt. A demokrácia valódi mibenlétének ez nem védhető felfogása, és nem Amerika felfogása.


Mi következik mindebből?
Egy tisztességesen működő demokráciában, mint amilyen az Egyesült Államok, az Alkotmány által meghatározott demokratikus elvek megfelelően érvényesülnek a gyakorlatban ahhoz, hogy a szövetségi és helyi törvényhozók szilárdan ülhessenek a pozíciójukban. Megfojtaná a demokráciát bármilyen alkotmányos változás, amely hatalmat adna egy nem választott szakértőkből álló oligarchiának, hogy érvénytelenítsen vagy megváltoztasson bármilyen törvényhozási döntést, amelyet megalapozatlannak és igazságtalannak tart. Még akkor is sérülne az önkormányzat elve, ha a változtatás csak javára válna a törvénynek, és ezt még a döntés érdemei sem tudnák kioltani. Más a helyzet, amikor az alkotmányos rendszer a bíróságra ruházza át a hatalmat annak eldöntésére, hogy valamely szabály, rendelkezés vagy politika aláássa-e a közösség demokratikus jellegét.
Mindenképpen sérti a demokráciát, ha egy hatáskörrel rendelkező bíróság rossz döntést hoz arról, hogy mit követelnek meg a demokratikus elvek, de nem jobban, mint amikor a többségi törvényhozó szerv rossz alkotmányos döntést hoz, és ez a rossz döntés érvényesülhet. Tehát mindkét esetben fennáll a hiba lehetősége. Levonhatjuk a következtetést, hogy a többségi elv ellentmondásos, ezért félre kell tenni.
Téves az a széles körben elterjedt nézet, miszerint a törvényhozás alkotmányos kontrollja antidemokratikus, a morális értelmezés pedig elutasítandó, mert sérti a demokráciát.
Néhány amerikai jogász úgy okoskodik, hogy korlátozott a szövetségi bíróságoknak az a joga, hogy az intézmények cselekedeteit alkotmányellenességre hivatkozva érvénytelenítsék. Joguk van, hogy számos alkotmányos jog elv és mérce érvényesülését kikényszerítsék, de nem mindet.
A morális értelmezés összefér a demokratikus elvek érvényesítésének mindezekkel az intézményi megoldásaival. A morális értelmezés valójában arról szól, miként kell az Alkotmány bizonyos cikkelyeit értelmezni, és milyen kérdéseket kell feltenni és megválaszolni annak eldöntéséhez, hogy ezek a cikkelyek mit jelentenek. Nem az a lényeg, hogy kinek kell ezeket a kérdéseket feltenni, és kinek a véleményét kell irányadónak elfogadni.
Az a legjobb intézményi megoldás, amely várhatóan a legjobb válaszokat adja arra a lényegében morális kérdésre, hogy melyek a demokrácia feltételei, és egyben biztosítja a feltételekhez való szilárd alkalmazkodást.

Megjegyzések és intelmek (R.D.)
Mint ahogy a kommentátorok egyike megfogalmazta, az érvelésem mindig „happy end”-del végződik. Vagy legalábbis liberálisan. Érvelésembe beleillenek azok a legfelsőbb bírósági döntések, amelyeket általában liberális döntéseknek tekintenek, de kívül rekednek a konzervatívak.
Nemcsak elismerem, de hangsúlyozom is, hogy az alkotmányos kérdésekről való véleményalkotást érzékenyen befolyásolja a politikai meggyőződés. Az alkotmányos politikát szerintem zavarja és sérti az az álságos viselkedés, hogy a bírók politikailag semleges stratégiát tudnak követni az Alkotmány értelmezésénél. Azok a bírók, akik csatlakoznak ehhez a színjátékhoz, megpróbálják önmaguk elől is elrejteni meggyőződésük elkerülhetetlen hatását, aminek képmutatás a vége.
A morális értelmezés más utat mutat és más tanácsot ad. Azt hangsúlyozza, hogy az Alkotmányhoz és a joghoz való hűség egyszerűen megköveteli, hogy a bírók modern ítéletet hozzanak a politikai morálról, és ezzel bátoríja őket, hogy nyíltan fedjék fel, valójában mire alapozzák az ítéletet. A morális arra bátorítja a jogászokat és a bírókat, hogy az absztrakt alkotmányt annak fényében olvassák, amit ők maguk igazságnak tartanak.
Írásom az amerikai Alkotmány liberális értelmezését vázolta fel. Véleményem szerint a liberális érvelés az alkotmányértelmezés legjobb hagyományait folytatja. Hiszem és igyekeztem bizonyítani is, hogy a liberális nézőpont híven illeszkedik alkotmányos berendezkedésünkhöz, amely végül is a liberális gondolat hajnalán alakult ki.
Lejárt a régi gyáva érvelés ideje, miszerint a bíróknak nem feladatuk, hogy morális érveket hozzanak fel, illetve hogy sérti a demokráciát, ha megpróbálják, és csakis az a feladatuk, hogy érvényesítsék a jogot, és nem az, hogy a morálról spekuláljanak. Ez a régi érvelés egyben filozófia is, de rossz filozófia, mert olyan fogalmakhoz folyamodik amelyeket nem ért.
A jogi értelmezés, és különösen az alkotmányos értelmezés természetéből következik, hogy happy end-et akar.
Az Alkotmány Amerika morális vitorlája, és nekünk ragaszkodnunk kell ahhoz a meggyőződéshez, amely dagasztja ezt a vitorlát, nevezetesen, hogy mindannyian egy morális köztársaság egyenlő jogú polgárai lehetünk. Et a nemes hitet csak optimizmussal lehet valóra váltani.

Névtelen írta...

Hmmm, remélem, Dworkin bácsi nem szívesen látott "vitapartner" a blogon.
Nagyon nem csípem a 'pozitív és negatív szabadság' nevű tézisét, bár kétségtelenül gondolkodásra ösztönző. Úgy értem: késztetést érez rá az emberfia, hogy lezúzza.
Csőlátású szakbarbár jogász :/

Névtelen írta...

Ja, Czelder Orbán voltam. :)

PHJ írta...

Nem ismerem az urat, mint ahogyan azt sem, aki közzétette. (LENNÉL SZÍVES BEMUTATKOZNI?!?) De először elolvasom, aztán szólok majd. ;)

Névtelen írta...

Alkotmányos ellentmondások

Dworkin „Az Alkotmány morális értelmezése és a többségi elv címet adta ennek az értekezésének, mely a Freedom’s Law című könyvének bevezető fejezete.

A legtöbb modern alkotmány nagyon széles és absztrakt megfogalmazásban deklarálja az állammal szembeni egyéni jogokat. Mint a cím is mutatja, itt a morális értelmezésről lesz szó. Először is Dworkin kifejti, h mi is az a morális értelmezés. Ez nem takar mást, mint a politikai alkotmány sajátos értelmezése és érvényesítése. Ezen értelmezés és érvényesítés szerint pedig mindannyiunknak úgy kell tolmácsolnunk és alkalmaznunk az absztrakt cikkelyeket, hogy azok a politikai tisztesség és igazságosság elveinek megfeleljenek. A morális értelmezés tehát a politika morált teszi az alkotmányjog központi kérdésévé. A politikai morál azonban egy bizonytalan és nem épp ellentmondásmentes fogalom, ezért ha ezt az elvet valahol a jogrendszer részévé teszik, akkor el kell dönteni, h kinek az értelmezését és felfogását kell a konkrét esetben irányadónak tekinteni.
Természetesen akadnak ennek a morális értelmezésnek bírálói is, akik szerint abszolút hatalom kerül így bírák kezébe, és saját erkölcsi meggyőződésüket kényszerítik majd rá az emberekre. Ebből kifolyólag lehet a döntéseket „liberálisnak” vagy épp „konzervatívnak” nevezni, hiszen az egyes bírók eltérően értelmezik az Alkotmányban foglalt központi morális értékeket, és ezen elvek megjelennek ezáltal a döntésekben is.
A morális értelmezés a gyakorlatban nem forradalmi találmány. A bírók és jogászok mindennapi munkájukban ösztönösen alkalmazzák. Az igazán forradalmi az lenne, ha egy bíró nyíltan is elismerné, h az alkotmányossággal kapcsolatos döntései során a morális értelmezést alkalmazza. Ettől azonban mindenki elzárkózik. Így tehát egy éles ellentét alakul ki, mely szerint ténylegesen alkalmazzák, azonban a megítélése negatív. Minden bizonyíték ellenére tagadják hatását, és döntéseiket más okokkal próbálják magyarázni.
Ennek az ellentétnek politikai ára is van. A konzervatív politikusok arról próbálják meggyőzni a nyilvánosságot, hogy a fontos alkotmányos esetek azon múlnak, hogy a bírók változtathatnak-e az Alkotmányos vagy sem. Dworkin szerint azonban a lényeg sokkal inkább az, hogy a bíróknak miként kell értelmezni az Alkotmányt.
A morális értelmezés „rejtett” jellegéből adódóan következik az a tény is, h a bírókat kinevező politikusok várakozásai azért hiúsulnak meg, mert nem veszik figyelembe, hogy ez a morális értelmezés mennyire beágyazódott az alkotmányos gyakorlatba. Mindaddig rejtve marad a morális értelmezés szerepe, míg a bíró saját meggyőződése alapján támogatja a törvényt, melynek alkotmányossága kérdéses. Azonban abban a pillanatban, amikor a bíró akarata a többség szándékával ellenkező irányba hajlik, a morális értelmezés szerepe nyilvánvalóvá válik. Ebben az esetben ugyanis az Alkotmány alkalmazása azt jelenti, hogy a bíró kimondja: a többség nem teheti azt, amit akar.

Morális értelmezés

Az amerikai Alkotmány azon cikkelyei, melyek védik az egyéneket és a kisebbségeket az állammal szemben, főleg a Jogok Törvényén (Bill of Rights) és további, a polgárháború után tett kiegészítéseken alapulnak. Ezen cikkelyek legtöbbjét elvont morális elveken fogalmazták meg. Így az Első kiegészítés, ami a szólásszabadságról szól, vagy a Tizenegyedik kiegészítés, ami az egyenlő védelemről szól.
Ettől függetlenül természetesen a a morális értelmezés nem alkalmazható mindenre, amit egy alkotmány tartalmaz. Így a Harmadik kiegészítés szerint a kormány békeidőben nem szállásolhat el katonákat az állampolgárok házaiban. Ez önmagában nem morális elv. Mögötte nem a magánélethez való általános jog védelme fogalmazódik meg. Persze itt feltehető a kérdés, hogy honnan lehet tudni, hogy melyik cikkely tartalmaz morális elvet, és melyik nem. Dworkin szerint magunknak kell kialakítani azt a nyelvet, ami megadja arra a választ, h mit akartak az alkotmányozók mondani. Ehhez ismernünk kell a történelmi körülményeket, melyek között az alkotmányos cikkelyek megszülettek. Konkrétan a Harmadik kiegészítés esetén azonban semmi segítséget nem találunk a múltban. Dworkin szerint azonban itt egyértelmű, h szavaikat nem értelmezhetjük úgy, mintha egy morális elvet fektettek volna le. Szavaik azt jelentik, amit ténylegesen mondanak: békeidőben nem lehet magánházakhoz katonákat beszállásolni.
A Tizenegyedik kiegészítés azonban kicsit más. Itt ugyanis az alapján, hogy az alktományozók mit akarnak mondani, arra a következtetésre jutnánk, hogy ők nem várták, hogy törvénytelenné teszik a hivatalos faji elkülönítést az iskolákban. Ők fenn akarták tartani a szegregációt. Azonban Dworkin szerint itt a történelem nyújt segítséget, mely szerint az alkotmányozók nem egy gyenge elvet akartak lefektetni, hanem kifejezetten azt akarták, hogy mindenre kiterjedően érvényesüljön az egyenlő védelem elve, tehát az államnak mindenkit egyenlőként és egyenlő módon kell kezelnie.
A történelemben tehát arra keressük a választ, hogy mit akartak kifejezni, de arra nem, hogy milyen egyéb szándékuk volt. A második fontos elv az Alkotmány integritásának elve, amely szintén korlátot szab a morális értelmezésnek. Eszerint a bírók nem olvashatják bele saját alkotmányos meggyőződésüket az Alkotmányba. Az absztrakt morális cikkelyeket csak akkor értelmezhetik konkrét morális ítéletként, ha ez összeegyeztethető az Alkotmány mint egész logikájával és a korábbi alkotmányértelmezések uralkodó irányával.

Mi az alternatíva?

A morális értelmezés kritikusai régóta tanakodnak alternatívák kidolgozásán. Két felfogás alakult ki. Az első alternatíva elismeri a morális értelmezés helyességét, de tagadja, hogy a bíróknak felhatalmazásuk lenne a morális értelmezésre. Learned Hand álláspontja szerint a bíróságoknak csak akkor legyen felhatalmazásuk az Alkotmány értelmezésével kapcsolatban, amikor ez elengedhetetlenül szükséges az állam biztonságához és fennmaradásához, amikor a bírók a mérleg nyelvének szerepét töltik be az államhatalom szereplői közti kapcsolatokban.
A másik alternatíva az alkotmányozók eredeti szándékát vizsgáló elmélet, mely elutasítja a morális értelmezést. A morális értelmezés szerint az Alkotmány azt jelenti, amit az alkotmányozók mondani akartak. Az eredeti szándékot vizsgáló elmélet szerint ellenben az a lényeg, hogy az alkotmányozók milyen hatást vártak szavaiktól. Ezen elmélet szerint tehát az egyenlő védelem elvét lefektető cikkely nem az egyenlőség elvét fekteti le, hanem azt, amit az alkotmányozók értettek egyenlőség alatt, annak ellenére, hogy az előbbit értették alatta. Így például az iskolákban történő faji megkülönböztetés jogellenességét kimondó Brown-döntés egyértelműen a morális értelmezésre támaszkodott. Ha azonban az alkotmányozók eredeti szándékát vizsgáló elméletet alkalmazzuk, akkor a faji megkülönböztetés az iskolákban nem volna jogellenes, mivel az egyenlő védelem cikkelyének alkotói nem gondolták, hogy az iskolákban a fajok közötti különbségtétel az egyenlőség tagadása lenne, és azt sem gondolták, hogy egy nap majd ilyen minősítést kap.
Tiszta formában szinte már senki sem teszi magáévá egyik elméletet sem. Mindkét megközelítés nagyon kevés gyakorlati támogatást kapott. Ennek ellenére a morális értelmezést nyíltan szinte sohasem fogadják el. Dworkin felteszi a kérdést: Ha a két alternatíva közül egyik sem jó, akkor milyen alternatíva van még? A válasz, hogy semmilyen. Ennek ellenére az alkotmányjogászok gyakran hangoztatják, hogy el kell kerülni mind a morális értelmezést, mint az alkotmányozók eredeti szándékát vizsgáló nézetet, és a helyes felfogás valahol a kettő között van. De konkrét választ nem adnak, nem mondják meg mi a helyes egyensúly.

Többségi elv

A demokrácia a nép által történő kormányzás. De mit is jelent ez? Nincs egyetértés abban, hogy milyen képviseleti rendszer, a helyi, állami és szövetségi szint közötti hatalommegosztás milyen formája, milyen választási rendszer és lebonyolítási mód a demokrácia lehető legjobb formája.
A többségi elv fő tézis arra vonatkozik, hogy a politikai döntések mikor vezetnek tisztességes eredményre. Eszerint a politikai döntéshozatali eljárást úgy kell kialakítani, hogy olyan döntés szülessen, hogy a polgárok többsége óhajt vagy óhajtana megfelelő információ és a kérdés eldöntésére elegendő idő birtokában. Vagyis az elfogadott törvényeknek és az általuk követett politikáknak az állampolgárok többségének helyeslésével kell találkozniuk.
A többségi elv persze nem tagadja, hogy az egyéneknek fontos erkölcsi jogaik vannak, amelyeket a többségnek tisztelni kell. Az Egyesült Államokban a legtöbb ember, aki szerint egyébként a többségi elv a demokrácia végső értelme és igazolása, mégis elfogadja, hogy egyes esetekben ne érvényesüljön a többség akarata. Egyetértenek abban, hogy nem lehet mindig a többségé a végső szó, amikor pl az egyéni jogok védelmében saját hatalmát kellene korlátoznia.
Ha elutasítjuk a többségi elvet, akkor más és jobb megközelítést kell találni a demokrácia értékéről és lényegéről. Dworkin szerint a demokrácia alkotmányos felfogása a legmeggyőzőbb, mely nézet elutasítja a többségi elvet és tagadja, hogy a demokráciában a kollektív döntéseknek mindig vagy általában meg kell felelniük annak, amit az állampolgárok abszolút vagy relatív többsége akar. Ezen nézet szerint a demokrácia fogalmi célja az, hogy a kollektív döntéseket olyan politikai intézmények hozzák, amelyek szerkezete, összetétele és gyakorlata garantálja, hogy a közösség minden tagját mint egyént, egyenlő gondossággal és tisztelettel kezelje.

„We the people”

A demokrácia egyenlő a nép általi kormányzással, mely alatt azt értjük, hogy az emberek közössége olyasmit csinál, amit az emberek egyenként nem tesznek, vagy nem tehetnek.
Kétfajta kollektív cselekvés létezik azonban: a statisztikai és a közösségi. A kollektív cselekvés statisztikai alapú, amikor a csoport egyszerűen csak azt fejezi ki, amit a csoport tagjai egyénenként cselekszenek, nem is figyelve arra, hogy a csoportot alkotnak.
A kollektív cselekvés akkor közösségi, amikor nem lehet leegyszerűsíteni egyéni cselekvések statisztikai összegeződésére,, hanem speciális, elkülönült, közös szereplőt előfeltételez. Vagyis, ha az egyének elkülönült cselekvései összeolvadnak egy újabb, egységes cselekvésbe, amely már együttesen az övék.
Ez alapján tehát a statisztikai értelmezés szerint a demokráciában a politikai döntéseket az állampolgárok abszolút vagy relatív többségének szavazatával, vagy kívánságaival összhangban hozzák meg. A közösségi értelmezés szerint viszont a demokráciában egy elkülönült egység hozza a politikai döntéseket, és nem az állampolgárok különböző cspoortjai.

János írta...

A monarchiával az a baj, hogy király kell hozzá. A király személye pedig felveti a nemesség szükségét. A mai magyar ember nem egy ilyen világba született és a köztársaság vagy a szentkorona országa nem okvetlenül jelenti a monarcha szükségességét.

1, Előbb lehetséges Magyarország vagy Magyarhon, mint a köztársaság szentkorona országa címet hordozó állam és ország.

2, Ebből következik, hogy nem a király, hanem a Kormányzóelnök megválasztása a szükséges jó! Aki az ország és kormány élén áll egyszemélyben!
5 évente választva

3, Az államhatlom Kormányzótanács 20 tagú választása a végrehajtó hatalom gyakorlására a kormányzóelnökkel együtt.
5 évente választva

4, A törvényhozás 2 kamarája Felsőház és alsóház törvényhozó hatalom.
5 évente alsóház

5, A bírói és legfelső bírói hatalom a szenátusból kiindulva elképzelhető! Nekik kéne megválasztani azt.9 évente évente 1 legfelső bírót összesen 9 bírót.
A felsőház tagjait 9 évre választani egyharmadukat 3 évente megújítani!

A szentkoronatan és a korszerű magyarhon újszerű alkotmányozásban a szentkorona alkotmányozásban valósulhat meg.
Kihangsúlyozom király helyett kormányzóelnök és kormányzótanács valamint szenátus és alsóház valamint legfelső bíróság intézménye által valósulhat meg.

Személyesen a királyság intézményét régi formájában elavultnak tekintem és nem jó egy ember élete végéig király legyen! Nem szabad egyeseknek előjogokkal rendelkezniük másokkal szemben!

PHJ írta...

János,

amit írsz az egy kreálmány, amely teljes idegen a magyar közjogtól és a történeti alkotmánnyal szembe megy, meg minden mással, ami ehhez csatlakozik. Ilyen szinten egy platformra kerültél Károlyival, Rákosival, Jászival, vagy éppen Antall Józseffel, h csak a halottakat említsem. Nem kell kitalálni a magyarok számára a tökéletes rendszert, már azt már kitaláltál maguknak a magyarok! Ez a királyság volt. A köztársaság oktrojált módon jött _mindig_ létre itt. Olvasgass még itt egy kicsit. Mondjuk kezd itt; http://monarchista.blogspot.com/search/label/republik%C3%A1nusok