Mátyás Király Éve – 550 éve lépett trónra I. Hunyadi Mátyás királyunk

Írta: Pánczél Hegedűs János.

A Második Magyar Köztársaság 2008-ban a „Reneszánsz Évét” ünnepli. Nincsen ebben semmi különös. Sok EU-s pénz, gyökérkeresés, a nagy büdös történelmi fonál újabb felgombolyítása, pénzek és elismerések tolása a holdudvarnak, a szokásos történet. Reneszánsz és respublika között egyébként is van kapcsolat, és itt nem elsősorban néhány középkori itáliai városállam arisztokratikus köztársaságára gondoltam, hanem az ember(i)nek a középpontba állítására és Isten kipöckölésére.

De mindegy. Nem erről akarok beszélni most.

Az Reneszánsz Év „olyan nagyon neves védnökei” (sakkmester, bankár-közgazdász, volt MSZMP KB tag történész rekvizitum, kardvívó és kriminológus, stb.) mellett valóban neves embereket állított a középpontba, mint „reneszánsz embereket”, mint mondjuk Kolumbusz, vagy éppen Balassi Bálint. Valahogy a köznép fejében – én legalábbis akárkivel beszéltem – mégis Mátyás maradt meg a legjobban ezzel kapcsolatosan, és ezt nem az OM kicsiny alprogramjának lehet köszönni elsősorban, attól tartok. 2008 Mátyás Éve volna, a Hollósé, a Hunyadi János fiáé, aki minden „Legnépszerűbb Magyar Történelmi Alak” verseny biztos befutója. Mi is most rá szeretnénk emlékezni, hiszen trónra lépésének 550 éves évfordulója van, amelyet egy rendes királyságban illene önmagában is megünnepelni, hiszen Királyságunk – Szent István király után – talán legnépszerűbb uralkodója volt ő. Ha valaha is népszerűsíteni – pardon! – kell a királyságot, e kelevényt növesztett magyar nép előtt újra, akkor illendő lesz újra és újra I. Hunyadi Mátyást elő hozni neki és nem győzni hangsúlyozni e király ismert és egyáltalán nem ismert érdemeit.

Mi most itt azonban nem akarjuk visszaböfögni a középiskolás leckéket, vagy éppen kenetteljesen elmerengeni a legendákon. Azok úgy vélem ugyanis, hogy önmagukban állnak és épülni mindig is lehet és kell belőle a magyarnak. Aki eddig sem jut el, ezt kis okfejtést nem olvassa úgysem. Mi arra összpontosítanánk, hogy elmondjuk; I. Mátyás királyunk kivételes helyzetben, egy kivételezett állapotban került a trónra, a magyar nemzet vészterhes időszakában és ebben a reménytelen helyzetben, mint uralkodó és mint ember is helytállt és a feladatot túl is teljesítette. V. Habsburg László halála után, aki az egyetlen Habsburg-uralkodó volt, aki Magyarországon született, a senior uralkodói ág kihalt, a primogenitura sem tudott érvényesülni így értelemszerűen. A magyar nemzet, akinek a letéteményesei ekkor – a Szentkorona-tanunk értelmében – a magyar nemesség volt, hierarchikusan a magyar arisztokrácia leginkább, a harmadik alkotmányos királyválasztó elvünket, az idoneitást helyezte, teljes joggal előtérbe és ezek alapján választott magának királyt, a Szent Korona tagjai közül. Az a helyzet, ami V. Utószülött László alatt és különösen a halála után kialakult (rendi anarchia), a nemzeti egységet veszélyeztette, ezért a klikkek leszámolás (Czillei) és kiegyezés (Garai) után gróf Szilágyi Mihály került ki győztesen, akit öt évre gubernátornak, kormányzónak választottak. Szilágyi világéletében kemény, erőszakos ember volt, valamennyire önös érdekektől is vezérelve, de mégiscsak az egyetlen igazi megoldás felé hajlott. A királyválasztást sem akarta a véletlenre bízni, a Hunyadi-pártot emelte fel, amelynek maga is tagja volt, meghalt dicső emlékű Hunyadi János kormányzó, idegenben raboskodó fiát, Mátyást. (Legendát itt most gyorsan sztornózzuk is; Mátyást nem a budai nép választotta a jégen, hanem a jégen keltek át Szilágyiék az ellenfelekhez a budai városházára, és a rendek választották meg, törvényesen, de erős nyomásra.)

Mátyás az adott helyzetben, Szent Korona nélkül, a kormányzó és a nádor árnyékában (akiket nagyon gyorsan le is cserélt), európai dinasztikus kapcsolatok nélkül, könnyen tűnhetett nagyon is rossz választásnak, azok számára, akik az ország felemelkedését, megerősödését akarták. Meglehet azok számára is akik a saját gesztenyéjüket akarták kaparni, gyorsan meg is választották (törvénytelen módon) III. Frigyest császárt ellenkirálynak.
Mátyás azonban módszeresen, óriási erőfeszítésekkel és leleménnyel, mikor mi kellett, leküzdött minden akadályt. Felemelte a Magyar Királyságot és saját magát is. A történet ismer, ha meg nem, akkor gyorsan pótolható. Mindebben a magyar géniusz erejét látjuk, amelyet Mátyás királyunk nemcsak birtokolt, hanem használt is egész élete alatt.

A rendi anarchia megszűnt az ország egységként, a királya által felemelkedhetett az európai nemzetek legnagyobbjai közé. Ebben a szubszidiaritás elvének maximális érvényesülését látjuk a magunk részéről. Mátyás király személye és uralkodása talán az egyetlen igazi példa arra, hogy a magyar nemzet királyainak sorában ez is eredményes lehet, nem kevés rizikófaktor mellett ugyan. Csak a rátermettség kritériumát tekintve választott a nemzet uralkodót, és jól választott, minden veszély ellenére (ugyanezen érv esetében mondjuk Zápolya Jánosra nem mondhatnánk el ugyanazt, sőt). Mátyás pontosan látta helyzetet, saját szerepét, lehetőségeit és legfőképpen helyét a magyar uralkodók sorában. Ez kivételes józanság volt az ő esetében, amelyet megőrzött nekünk az ún. Nagy Dekrétuma is, amelyben erről így ír; „Ezért mindenkinek tudomására akarjuk hozni, hogy miután Istennek legnagyobb és váratlan kegyessége s annak ki nem mondható s fel nem fogható, gondviselése Minket (bár érdemtelenül) a királyi méltóság e magas polcára felemelt, mindig elménkben forgattuk, folyton arra gondoltunk, és váltig szívünkön hordtuk, hogy azokat a rendetlenségeket és megvetett visszaéléseket, melyek ebben az országban a mi elődeink, az igen dicső király urak idejében és a mi időnkben is eddig – főképpen pedig a törvényszékeken – előfordultak, megszüntethessük és kiirthassuk, és olyan üdvös, olyan állandó szabályokat és dekrétumokat alkothassunk, amelyekben világosan megláthassák, hogy mindenekelőtt Megváltónk dicséretére és dicsőségére és azután a magunk meg egész országunk becsületére, üdvére, jólétére és nyugalmára alkottuk, és amelyeket mindenki örök időkre törvényekül és írott jogul ismerjen el, és a maga fejéből soha senki meg ne változtathassa, vagy azokkal ellenkező új törvényeket ne hozhasson, amint ez köztudomás szerint eddig minden új király elismerése alkalmával megtörtént.”

Visszaevickélve egy kicsit; soha nem tudtam Mátyásra úgy tekinteni, mint „nagy reneszánsz uralkodóra”, meglehet hamarabb hozta el Magyarországnak – annak fejlettsége miatt – mint mondjuk az a térségben (mondjuk Dalmáciában) megjelent. Mátyás „pannon reneszánsza” azért volt, mert éppen akkor uralkodott, és ebben sem akart lemaradni. Próbált ennek a korszakos kihívásnak és trendnek is megfelelni Matthias Corvinus, nem kevés eredménnyel, de nem ebben állt a nagysága. Nagysága volt ugyanis a végzete is egyben; ő volt a szubszidiaritás maximuma, a rátermettség alfája és ómegája a magyar történelemben. Úgy jött ebben a mezben, ahogyan előtte talán valamennyire csak Szent László királyunk, de neki ott volt a Turul-dinasztia is az ereiben és a senioratus-elve, Boldog Salamon királyunk nagy panaszára. Mátyásnak semmi mása nem volt, csak a géniusza. Mátyás ezt az esszenciát uralta és gyakorolta – a fehérizzásig. Amikor pedig elment senki nem tudta folytatni, nem is lehetett folytatni ezt az utat. Ez Mátyás, és minden nagy emberen nyugvó lineáris uralkodási módszernek a veszélye és fénye is egyben. A nagyurak pedig összerogyva levegőhöz jutottak a nagyság eltávozása után, és meghívták az egyik jelentős európai dinasztiát a trónra, a Jagellókat.

Mátyás önmagában áll a nemzet történelmében, igazából nincsen előtte sem senki, és utána sem ezen az úton. Gránitoszlop, fagyos téli szélben. Meghajolunk hát, és koszorúval tisztelgünk előtte. Hátunkat pedig nekivetjük, mert tudjuk, bizton megtart majd.