2008. nov. 7.

A pragmatika szankció és mai érvénye (*).

Írta: Szentirmay Imre.
(*) Az írás eredetileg megjelent: Magyar Kultúra 1927. (XIV.) évfolyamának első kötetében, az eredeti helyesírással közöljük itt.

Az 1918. év második felében érte el tetőpontját a háborúban meggyengült központi hatalmaknak az ország belsejéből kiinduló szervezett forradalmosítása. Az év októberében oda vezetett, hogy a bolgár szövetséges elhagyta a frontot és ezzel megindította a rá következő események lavináját. Megnyitotta az antant legerősebb szövetségeseinek, az úgynevezett győzelmes forradalmaknak a kezdetét.Ausztria népeinek forrongása és az oly csábítóan hangzó wilsoni elvek alapjára való helyezkedése következtében a császár október 16-án kiadott manifesztumában, ez országrészeknek föderalisztikus alkotmányt adott, ami által az 1867. évi kiegyezés alapját képző dualizmus megdőlt. Az akkori magyar kormány, hogy állami létünk és az Ausztriával való kapcsolatunk ezen új alakulásának megfelelő új alkotmányjogi formát alapítson meg, illetve, hogy a magyar szent korona országainak függetlenségét törvényben is kifejezésre juttassa, törvényjavaslatot készített. Ennek tárgyalását azonban a rohamosan bekövetkező események megakadályozták.Ennek a magyar szent korona országai függetlenségéről szóló törvényjavaslatnak minket érdeklő rendelkezései szerint: „A magyar szent korona országai minden más országtól független és önálló államot alkotnak, amelyet Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országgal csak az uralkodó személyének azonossága kapcsol egybe. A trónöröklési rendet és annak feltételeit szabályozó, a kölcsönös védelme és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országgal való együttes és elválaszthatatlan birtoklást biztosító 1723. évi I., II. és III. törvénycikkek változatlanul érvényben maradnak”.

Gr. Károlyi Mihály szintén előterjesztett egy másik javaslatot erre a kérdésre vonatkozólag, melyet azonban a képviselőház tárgyalás alá nem vett. Károlyi azonban ebben a javaslatában is csupán az osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal és országokkal fennálló közjogi kapcsolat megszüntetéséről tett indítványt, de a magyar trónöröklési jog megszüntetését még mint lehetőséget sem érinti. Bár egyik javaslat sem került tárgyalás alá, alkalmat adott azonban, hogy a pragmatika szankcióról vezető államférfiaink mégis nyilatkozzanak. E nyilatkozatok közül Gróf Apponyi Albertét és Gróf Tisza Istvánét kívánom kiemelni.Gróf Apponyi Albert, az utolsó országgyűlés 1918 október 18-iki ülésén benyújtott határozati javaslatának 4-ik pontjában a következőket mondja:„követeli, t. i. a képviselőház, az 1723: I., II. és III. t.-cikkeknek érintése nélkül, Magyarország teljes állami függetlenségét Ausztriával szemben…”Az október 23-iki ülésen az indemnitás tárgyalása folyamán tartott beszédében pedig teljes határozottsággal kijelenti, hogy „a pragmatika szankció fennáll és éppen amikor perszonál-unió terére lépünk, jobbra és balra minden kétértelműséget ki kell zárni és semmit lefaragni nem lehet…”. Gróf Tisza István, az október 17-iki ülésen éppoly kétséget kizáróan állapítja meg, hogy az osztrák viszonyoknak ez az alakulása, mely az 1867. XII. t.-c. fenntartását és alkalmazását lehetetlenné teszi, az 1723-ik évi törvények hatályán nem változtat. Nehány nappal később tartott beszédében pedig hangsúlyozza, hogy az osztrák viszonyok és a Magyarország és Ausztria közötti kapcsolat bármely átalakulása egyáltalában nem érintheti a magyar király törvényes jogait. Kétségtelen, hogy a pragmatika szankcióból folyó trónöröklési rend megszűnésének gondolatát az 1918. évi októberi forradalom vetette fel. Már a november 12-én megjelenő lapok közlik Károlyi Mihálynak az ú. n. nemzeti tanácsban tett kijelentéseit, hogy már benne vagyunk a köztársaságban Károlynak Ausztria császári trónjáról való lemondása folytán, vagyis Károly megszűnt Magyarország királya lenni, mivel nem császára többé Ausztriának.Ez a magyar állami függetlenséget, önálló államiságot megtagadó forradalmi gondolat ismétlődik abban a törvénytervezetben, mely az effektív forradalmak félretétele után alakult magyar kormány miniszterelnöki javaslatával szemben ugyanazon kormány igazságügyminisztériumában készült, de tárgyalás alá nem került. Ennek a kérdésnek még egy közismert fejlődése van, az ú. n. trónfosztó nemzetgyűlési törvény, mely a külföldi hatalmak kényszerére és az országot állítólag érhető végveszélyre hivatkozva mondja ki, hogy az 1723. évi I. és II. t.-c. hatályát vesztette.Hivatott politikusok és jogászok a múlt évek során gyakran foglalkoztak a pragmatika szankció kérdésével, - mégis ma, amikor az 1918 októberi forradalom mentalitása, úgy eredeti, mint változott és új formában, habár kétségtelen kisebbség által képviselve még mindig fennáll és megzavarni igyekszik a tiszta alkotmányjogi felfogást és többszázados nemzeti hagyományok szentségét, - akkor ma mégis szükséges, hogy újra és újra foglalkozzunk ennek az alaptörvényünknek lényegével és mai érvényével. Ha a pragmatika szankció (1) lényegét és mai érvényét meg akarjuk állapítani, nem lehet csupán magát az 1723. I., II. és III. törvénycikket tennünk tanulmány tárgyává, hanem foglalkoznunk kell a Habsburg-háznak Magyarországgal való kapcsolataival és a királyi trónra való igényeivel, törekvéseivel és a trónöröklést megelőzőleg szerzett jogokkal, ezenkívül magának a törvénynek közvetlen előzményeivel és létrejöttének körülményeivel is. Már a XIII. században azon az alapon formálnak igényt a Habsburgok Magyarország trónjára, hogy IV. Béla király a tatárok betörése idején segítséget kért II. Frigyes császártól, mely segítség ellenértékéül, a váci püspök útján, felajánlotta Magyarországot, a német birodalom (a császár) hűbéres tartományául.Bár a császár segítséget nem nyújtott és így IV. Béla ajánlata a pápa kijelentése szerint is érvényét vesztette, mégis Habsburg Rudolf, IV. László király halála után fiának Albrecht ausztriai hercegnek adományozta hűbérjoggal Magyarországot. Albrecht ez alapon fel is lépett III. Endre ellen, azonban eredménytelenül, minek folytán a hainburgi békében lemondott Magyarországra való trónigényéről.Az első Habsburg, aki tényleg elfoglalta a magyar trónt, Zsigmond király veje, Albert osztrák herceg volt. Zsigmond király uralkodásának utolsó éveiben két igénylő állt szemben és pedig Habsburg Albert és Ulászló lengyel király. Itt veszi kezdetét a Habsburgok és a Jagellók küzdelme a magyar trónért. Zsigmond épp ezért ajánlotta a magyaroknak Albert megválasztását, hogy ezzel elkerülhetők legyenek a küzdelem káros következményei, melyek e két hatalom összeütközéséből az országra háramlanának. Albertet a magyarok Zsigmond halála után kilencedik napra csakugyan királlyá választották. Őt a trónon közvetlenül Ulászló követte, mint választott király és csak annak halála után választották meg Albert fiát, V. Lászlót, az utószülöttet. Ezt a tényt csak röviden kell érintenünk, mivel ezek az események és a Habsburg-párt és a Jagellók hívei szembenállása a mi kérdésünk lényegét nem érintik. Ugyanígy csak puszta tényként említjük fel, hogy az elégedetlenkedő Szilágyi Mihály Garáékkal egyetértve, öccsével Hunyadi Mátyással szemben, akit tudvalevőleg ő tett királlyá, utóbb Habsburg Frigyest választatta meg a trónra. Ezt kiegészítve említésre méltó, hogy Frigyes választói e királyválasztásról felvett okiratban a Habsburg rokonságot is felemlítik a választás egyik indokául. Ennél a teljesen átmeneti és jogi erő nélküli ténynél fontosabb az a Habsburgok javára történt szerződési lekötés, amelyet Hunyadi Mátyás a korona visszaszerzése érdekében tett Frigyessel szemben. Eszerint az országgyűlés által is elfogadott egyezség szerint, ha Mátyás király törvényes fiutód nélkül halna meg, örököse Frigyes császár lesz, ennek előbb bekövetkezett halála esetén, ha csak egy fiutódja van, az lesz a magyar király, ha ellenben több, akkor ezek közül a nemzet választ. E szerződésben foglalt jogaikat a Habsburgok még sem tudták érvényesíteni, mert Miksával, Frigyes fiával szemben, akit e szerződés szerint a magyar trón illetett volna, a nemzet Jagelló II. Ulászlót választotta meg királlyá.Miksa, aki ilyképpen nem nyerhette el a magyar trónt, arra törekedett, hogy azt legalább a jövőre nézve teljes mértékben biztosítsa a Habsburg-ház részére. Ezt a célt kívánja szolgálni az Ulászlóval létrejött szerződés és az a törekvés, hogy ezt a szerződést a főpapok, főurak, városok és az ország egyéb rendei országgyűlésen és azonkívül ünnepélyesen elfogadják. Ennek 1491. november 7-én létrejött szerződésnek idevonatkozó lényeges megállapodása az, hogy mindkét fél kölcsönösen elismeri egymás magyar királyságát, Miksa a magyar királyi címet használhatja és Ulászló elismeri az 1463. évi azt a megállapodást, hogy az ő – Ulászló – családjának kihalása esetén Miksáé vagy utódaié legyen a magyar trón, illetőleg Miksát vagy utódait kell királlyá választani.Ezek a megállapodások is részei azoknak a jogcímeknek, melyek alapján azután I. Ferdinánd igényt támaszt a magyar trónra, aki emellett nejének, Annának, Ulászló leányának leszármazására is alapított jogcímet a korona elnyerése érdekében. Valóságban azonban a trónt nem örökösödés jogcímén nyerte el, hanem királlyá választották a nádor által kifejezett azon érvelés alapján, hogy az adott viszonyok között az egyetlen ember, az egyetlen hatalom, mely az országot a török ellen megvédheti és annak elveszett részeit visszaszerezheti. Nem szabad elfelejteni, hogy abban az időben a Habsburgokkal ellenségként állott szemben a cognac-liga, melyhez a pápa is tartozott, azonkívül Velence és a legelkeseredettebb ellenség, a francia király. Ferdinándnak ezen megválasztásával a magyar közjogi felfogás szerint a Habsburg-házat, a dinasztiát választották a magyar trónra és amikor ezt kifejezetten is kimondják az 1547. V. t.-c.-ben azzal, hogy nemcsak


Ő Felsége, hanem örökösei uralmának és hatalmának minden időkre alávetették magukat, akkor ezzel a kijelentéssel kapcsolatban is csak azt az óhajt nyilvánítják, hogy a király, ha más elfoglaltsága miatt nem tartózkodhatik az országban, rendelje el, hogy legalább fia, Miksa, a jövendő magyar király, tartózkodjék majd ott. A Habsburg-ház trónraválasztása után a közjogi gyakorlat szerint mindenkor az elsőszülöttet választották, illetőleg ismerték el királynak, II. Mátyás kivételével, miután Rudolf nem hagyott hátra fiúgyermeket.Az uralkodóház tagjai körén belül elvileg fennállott ezen királyválasztás helyébe az 1687. évi t.-c. a fiági törvényes örökösödést léptette és ezt azzal indokolta, hogy az ország a Habsburg-uralkodóháznak hálával tartozik, mert a törököt elűzte, Budát visszafoglalta és az ország legnagyobb részét felszabadította.A pragmatika szankció megértésénél, ebben az indoklásban kifejezett gondolaton kívül, különösen az a szempont bír jelentőséggel, hogy e törvény 3. cikkében a család osztrák ágának kihalása esetére a spanyol ág férfitagjaira, fiágára is kiterjesztették a törvényes örökösödést. Ezt azért szükséges kiemelni és azért fontos a pragmatika szankció szempontjából, mert a Habsburg-ház nagykiterjedésű és szerte fekvő birtokai fölött akkor még nem egységesen és nem egy és ugyanazon uralkodó személyében gyakorolta a hatalmat, illetőleg az egyes részeket nem a többi összes részekkel együtt kormányozták. Így a még egységesen uralkodó I. Miksa császár unokája, Károly, viszonyossági szerződést kötve, megosztozott öccsével, Ferdinánddal, minek következtében az ausztriai ház szétvált az önálló ausztriai és spanyol ágra.


Emellett időlegesen az ausztriai ág az ausztriai, tiroli és stájer ágakra is oszlott.Ez a birtokmegosztás folyománya volt annak, hogy a Habsburg-ház trónöröklési rendje a germán hűbérjogon alapult, melynek értelmében az uralkodó halála után birtokai leszármazói között oszlottak meg.II. Ferdinánd, akinek kezében különben a Habsburg-birtokok már újból egyesítve voltak, 1621 május 20-iki végrendeletében a hűbéri örökösödés helyébe az elsőszülötti majorátust, a primogeniturát tette és elrendelte, hogy összes királyságai és tartományai az elsőszülöttség elve szerint a legidősebb egyenes leszármazóra szálljanak, eltiltva minden későbbi felosztást és elválasztást, annál is inkább, mert a birtokoknak egy kézben való egyesítése a legnagyobb biztosíték külső veszedelmek és belső zavarok elhárítására. Ezt a szabályozást a később szerzendő tartományokra is kiterjeszti 1635. évi pótvégrendeletében. Noha I. Lipót még egyszer megosztotta birtokait fiai, József és Károly között, egyiknek az osztrák, másiknak a spanyol birtokokat juttatva, mégis továbbra fenntartotta a két örökös, illetve ezek ágainak kölcsönös örökösödését, amit mindkettő magára nézve is kötelezőnek ismert el.Az 1703 szeptember 12-iki titkos családi egyezményben az összes Habsburg-birtokok elválaszthatatlan és feloszthatatlan együttes birtoklását állapítják meg, amelyben az örökösödés a nőágra kiterjedőleg is az elsőszülöttség rendje szerint illeti meg az ott felsorolt örökösöket.


Ezen kölcsönös örökösödésről szóló egyezség alapján III. Károly addig, amíg házasságából gyermek születik, bátyjának, Józsefnek elsőszülött leányát nyilvánította trónörökössé. Ezt a titkos családi szerződést 1713 április 19-én a titkos tanács előtt kihirdette. Ez a tulajdonképpeni pragmatika szankció, amelyet kiegészít a család gyakorlata és Mária Jozefának 1719-iki férjhezmenetele alkalmából kiállított lemondási nyilatkozata. Ebben kijelenti, hogy lemond az összes királyságokra és tartományokra vonatkozó minden jogról nemcsak a III. Károlytól származó főherceg-fiúörökösök és ivadékok, hanem a tőle származott főhercegnők és mindezek törvényes örököseinek és jogutódainak javára azért, hogy az ausztriai ház összes országai az elsőszülöttség jogán elválaszthatatlanul egy örökös alatt egyesülve maradjanak.Ezt a pragmatika szankciót azután III. Károly örökös tartományaival elfogadtatta. A magyar korona országai közül a horvát tartománygyűlés, hatáskörét túllépve, még 1712-ben kijelentette, hogy magára nézve elfogadja a Habsburg nőági örökösödést még abban az esetben is, ha ennek következtében Magyarországtól el kellene válnia. Az erdélyi 1720-iki országgyűlés rendei is elfogadták az osztrák ház nőágának örökösödését az eléjük terjesztett oklevelek értelében és egyenként aláírásukkal ismerték el azt. Magyarország közhangulata eleinte ellene volt a pragmatika szankció elfogadásának és ellene volt Szluha Ferenc nádori ítélőmester is, Rákóczinak egykori híve. Azonban maga az országgyűlés, amely a nőági örökösödés kérdésével foglalkozott, teljesen megváltozott hangulatban maga kezdeményezte és a supplicatio, az úgynevezett könyörgő eljárás formájában tette meg előterjesztését. Ennek eredménye az 1723. évi I., II. és III. t.-c. Ez a törvény a felséges osztrák ház nőágát Magyarország királyi kormányára és a szent koronához tartozó részek, országok és a tartományok királyává választja és az örökösödést a fiágéval azonos elsőszülöttség rendje szerint oly módon állapítja meg, amint azt a király Németországban és azon kívül fekvő örökös országaiban és tartományaiban már szabályozta. Ezen elvi megállapítás után kijelenti az országgyűlés, hogy III. Károlynak és elődeinek az ország érdekében, különösen a török háborúk alatt szerzett érdemeiért, valamint azért ajánlja fel a trónöröklésnek ezt a szabályozását, - ami a feloszthatatlan kapcsolatnak is célja – hogy a kereszténységnek és Magyarországnak előnye, szerencséje, méltósága és védelme külső hatalmakkal szemben biztosítassék, valamint hogy mindenféle belső mozgalom ás az uralkodás szüneteléséből könnyen támadható és régóta igen jól ismert bajok gondosan megelőztessenek. Ennek érdekében az elfogadott nőági örökösödés szabályozására kimondják, hogy III. Károly király férfiágának megszakadtával az öröklési jodutódlás Magyarországon és a szent korona többi országaiban, úgyszintén a még visszaszerzendő országok, részek és tartományok fölött az osztrák ház nőágát illeti meg, még pedig elsősorban Károlynak, utána Józsefnek, végül Lipótnak leszármazóit és ezeknek törvényes, római katolikus, mindkét nemű ausztriai főhercegi utódait, az uralkodó által Németországban és azon kívül fekvő, Magyarországgal és a hozzákapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen, örökösödésileg birtoklandó, más országaiban is megállapított elsőszülöttségi rend szerint.


Hangsúlyozzuk, hogy e három ágra való korlátozás eltér az osztrák pragmatika szankciónak nem korlátozott, az egész ház kihalásáig menő örökösödési rendjétől. Továbbá, hogy a római katolikus vallás kellékét, amelyet a német birodalomban, valamint az Erdélyben élő protestánsok miatt az eredeti osztrák és az erdélyi pragmatika szankcióba fel nem vetek, ebben a magyar törvényben külön fölvették.A három ágra való korlátozással függ össze azután a szabad királyválasztás ősi, helybenhagyott és bevett szokásának, előjogának fenntartása arra az egyetlen esetre, ha a fent említett három ág, nőágon is teljesen kihal. Az itt főbb vonásaiban ismertetett trónörökösödési törvény kiegészítéséül fel kell említeni az 1791. évi I., II. és X. t.-c.-nek egyes rendelkezéseit. Ezek az 1723-as I., II. törvénycikk által megállapított örökösödésének önálló magyar voltát ás minőségét kétségtelenül azon idők küzdelmeinek eredményeként tünteti föl. Világos ez annak kiemeléséből, hogy bár az auztriai ház nőágának az 1723. évi I., II. t.-c. által a magyar királyságban és a hozzákapcsolt részekben megállapított örökösödése ugyanazt a fejedelmet illeti, akit a megállapított trónöröklési rend szerint a Németországban és azonkívül fekvő, elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul birtoklandó többi országokban és tartományokban illet, mégis Magyarország szabad, független, más országnak vagy résznek alá nem vetett, saját állami léttel és önálló alkotmánnyal bír. A magyar szabályozásnak önállóságát juttatja kifejezésre az a még később említendő törvény is, amely a Ferenc Ferdinánd házasságkötése alkalmával tett nyilatkozatot cikkelyezi be.


***


Az itt ismertetett pragmatika szankció értelmére és érvényére vonatkozó felfogásokat, amennyiben azoknak ma jelentőségük van, a következőkben foglalhatjuk össze:

1. Ferenc Ferdinánd trónörökös házassága alkalmából Jászi Viktor, debreczeni jogakadémiai tanár, azt a gondolatot vetette fel, hogy a pragmatika szankció értelmében Magyarország királya csak az lehet, aki uralkodó ausztriai főherceg. Ez lett azután egyik érve annak a felfogásnak, melyet 1918. évi forradalom alapul vett.

2. I. Károly osztrák császárnak (IV. Károlyként magyar király) Ausztria trónjáról történt lemondása folytán megürült a magyar királyi trón.

3. Miután a Habsburg-ház elvesztette Ausztriát, ezzel az együttbirtoklás lehetősége megszűnt, a magyar király is elvesztette trónját és megszűnt a trónöröklés joga is.

4. Végül az 1921. XLVII. ú. n. trónfosztó nemzetgyűlési törvény megszüntette a pragmatika szankció érvényét.Ezen felfogások közül először az ú. n. trónfosztó nemzetgyűlési törvénnyel foglalkozunk, és pedig azért először, mert ha ennek érvénye volna, a többivel való foglalkozás tárgytalan lenne.Ezzel a trónfosztó törvénnyel különben is röviden végezhetünk.

A nemzetgyűlés ilyen törvény alkotására nem bírt hatáskörrel, mert az annak rendeltetését magában foglaló 1920. évi I. nemzetgyűlési t.-c. már címében és szövegében is kifejezetten megmondja, hogy ez a nemzetgyűlés arra kapott és fogadott el a nemzettől megbízást, hogy a magyar alkotmányt helyreállítsa, nem pedig arra, hogy annak leglényegesebb alaptörvényét és intézményét lerombolja. Uralkodót vagy uralkodóházat detronizálni csak forradalom útján lehet, mert fogalmilag nem létezhetik oly alkotmányos fórum egy államban, amely királyt letehetne. Magyarországon még különösen a szent korona tanánál fogva sem képzelhető a nemzet királyától különváltan és vele szemben. Reiner János egyetemi tanár ugyane tárgyról tartott előadásaiban és írásaiban felemlítette, hogy a közfelfogás azért tekinti ezt a törvényt érvénytelennek, mert jogtalan kényszer hatása alatt jött létre. Ezzel szemben ő arra az álláspontra helyezkedett, hogy az a nemzetgyűlési törvény a törvény fogalmát tekintve nem törvény, mert nem a nemzet akaratkifejtése, hanem csak védelmi intézkedés, minden belső hatály nélkül, amit utóbb gróf Apponyi Albert akként fejezett ki, hogy „pusztán diplomáciai aktus”. Ezt a felfogást elfogadva megállapíthatjuk, hogy ennek a törvénynek semmi jogerőt nem tulajdoníthatunk a magyar alkotmányjog szempontjából, hiszen ellenkező felfogás esetén, gyenge kormány mellett, egy-két monitorral, ágyúlövéssel vagy akár puskalövéssel lehetne Magyarországon alkotmányt kodifikálni. Épp ilyen egyszerű a válasz arra a felfogásra, hogy az osztrák trónról való lemondás folytán megürült volna a magyar trón.Ténybelileg ugyan az sem helytálló, hogy Károly lemondott volna az osztrák trónról. A Lammasch által szerkesztett nyilatkozat nem trónlemondás, de ha az lenne is, akkor utóda következett volna az osztrák trónon. De Magyarországra ennek sem lett volna semmiféle kihatása, mert erre az esetre pozitív rendelkezése van közjogunknak. Ott van az 1867. III. t.-c.-be foglalt jogszabály, mely szerint az Ausztriában történt lemondás Magyarországra semmiféle joghatállyal sem bír.Hátra van még a másik két érv, t. i. a tényleges birtoklásból és az együttbirtoklásból származtatott érvelés. Ezekre vonatkozóan tartsuk szemünk előtt, hogy a nőági örökösödés és annak részletes szabályozása önálló magyar törvénnyel történt, melynek ezt a minőségét külön is hangsúlyozza az 1791. évi országgyűlés, ahol még az örökösödési fonal megszakadásának gondolatát is felvetették. Az 1723. évi törvénynek célja és indító okául felhozott érvelése a török és egyáltalában a külellenséggel szembeni védelem. Ez a Habsburg-dinasztia legelső megválasztásától kezdve a fiági örökösödés megállapításáig folyton ismétlődik anélkül, hogy ebből valaha azt a következtetést lehetett volna levonni, hogy a magyar királyi trón betöltése attól függene, hogy a királynak egyúttal meglegyenek tényleg összes egyéb birtokai és országai.Azt szintén tudjuk, hogy a magyar közvélemény, többek közt Szluha Ferenc is, ellene volt az Ausztriával való bensőbb kapcsolatnak. Szinte lehetetlennek tartották, hogy a méltóságában nagyobb királyság egy hercegségnek (az osztrák főhercegségnek) legyen alárendelve. Ezért elképzelhetetlen, hogy mégis ezt a kapcsolatot egyenesen feltételévé, létalapjává tették volna annak, hogy a magyar király csak akkor lehessen a megválasztott osztrák ház nőágából, ha annak Magyarországon kívüli birtokai mind megvannak.A Habsburgok korábban és a nőági örökösödés elfogadása idején is oly sok ellenséges törekvés középpontjában állottak, hogy már ezért is lehetetlen elképzelni oly feltétel elfogadását, amely végre is csupán a hadiszerencsétől függ. Valóban, az osztrák ház birtokainak igen nagy részét azóta el is vesztette. Már Mária Terézia kénytelen volt Poroszország javára lemondani Alsó-Sziléziáról és Felső-Szilézia legnagyobb részéről, lemondott ezenkívül a spanyol infáns javára Párma, Piacenza és Guastalláról. Maga Ausztria a német birodalomból kivált, németalföldi, valamint olasz birtokait elvesztette és időközi veszteségeknek egész sora is érte (Salzburg, Berchtesgaden, Görz, Trieszt, Krajna stb.) Azonban soha fel sem merült emiatt a trónörökösödési jog megszűnésének gondolata, pedig ezen történelmi események után következik be az 1849. évi április 14-iki forradalmi nyilatkozat, amelynek legalább is erre, mint legerősebb érvre, hivatkoznia és támaszkodnia kellett volna. Ha erre a tényleges birtoklásra, mint az örökösödés feltételére gondoltak volna, akkor a rendi országgyűlés a maga beszédes stílusában ennek leghatározottabban kifejezést is adott volna, aminthogy a három nőág kihalása után a nemzet szabad királyválasztási joga feléledésének határozott kifejezést is adtak.Ám, ha tényleg feltétel lett volna is az együttbirtoklás, akkor is az említett birtokveszteségek után érvényesült hosszú, évszázados gyakorlat közjogi szokásjog erejével eldöntötte volna a kérdést abban az értelemben, hogy a magyar trón az 1723. t.-c. szerinti jogutódlás alapján töltetik be, tekintet nélkül arra, hogy az ott előírt kellékekkel bíró osztrák főhercegnek megvannak-e a Németországban vagy azon kívül fekvő birtokai.Az osztrák főhercegi méltóság a törvény szerint kétségtelenül családtörténelmi, genealógiai fogalom, amelyet ezen a helyen nyelvészeti szómagyarázatokkal tárgyalni fölösleges. Elég, ha Jászi Viktor erőlködéseivel szemben legkiválóbb közjogászaink egyértelmű megállapításaira hivatkozunk, amiket a törvény keletkezése és szövegezése kétségtelenné tesz. Ezek szerint – és a törvény olvasása alapján is – bizonyos, hogy a törvény sehol sem beszél a területileg úgysem kiforrott, egységes Ausztriának törvényszerinti uralkodó főhercegéről, hanem a törvényes születésű ausztriai főhercegről.Az elválaszthatatlan együttbirtoklás történelmi magyarázatát már a pragmatika szankció keletkezésének ismertetésénél láttuk. Ott elmondottuk, hogy II. Ferdinánd az elsőszülöttségi majorátust hozta be a Habsburg-családba. Ennek az a lényege és következménye is, hogy az ahhoz tartozó minden birtok, ország és tartomány egyetlen személy birtoklásában, ebben az esetben egy monarcha uralkodása alatt elválaszthatatlanul együtt maradjon és ne oszoljon meg a család több tagja között egymással kevésbé szorosan összefüggő részekre. A leszármazásra és az elsőszülöttségre vonatkozó szabályokat, a házszabályoknak megfelelően, a törvény állapította meg az ausztriai főhercegi minőségnek értelmezésével, a Ferenc Ferdinánd házassága alkalmával tett nyilatkozat becikkelyezésekor. Ezt a magyar törvényhozás hiteles törvénymagyarázat útján az egyenrangú házasságból való származás kellékének megállapításával tette.

***

Ő felségének és nagy nemzeti ügyünknek egyik híve valahol a közelmúltban úgy nyilatkozott, hogy hagyjuk ezeknek a problémáknak a feszegetését, a pragmatika szankció kérdését, magyarázgatását, várjuk meg azt a nagy embert, aki az adott helyzet ügyes kihasználásával, a nemzet nagy többségének óhaját követve, lehetővé fogja tenni Ő felsége visszatérését hazájába és annak trónjára.Nem tartom helytállónak ezt a felfogást, mert nem lehet egy nemzetnek, egy nemzet államiságának legéletbevágóbb kérdését egy olyan kiváló férfiúra bízni, aki még nincs, aki ki tudja, hol rejtőzködik akkor, amikor a bennünk élő eszmének magának, a nemzet összességének kell minden eszközzel arra törekednie, hogy nemzeti célját elérje.Különben mi célja lett volna az elmúlt századok nagyjai, kiváló jogászai vitáinak, küzdelmeinek az alkotmány terén? Vajon Deák Ferenc feliratai, vagy a Lustkandlok, Turbák, Bernatzikok, Tetznerek munkája ellen folyó tudományos viták teljesen hiábavalók voltak-e és feleslegesek?

(1) A következőkben a pragmatika szankció kifejezést fogom használni, amely nem teljesen megfelelő megjelölése ugyan az 1723. I., II. és III. t.-cikkeknek és tulajdonképpen összefoglaló elnevezése az osztrák trónöröklési szabályoknak, de miután a köztudatba átment és az 1848. évi törvények előbeszéde, az akkori sajtótörvény és az 1867. évi XII. t.-cikk is alkalmazza ezt a kifejezést, azért bízvást használhatjuk mi is, de rá kell mutatnunk, hogy amit itt pragmatika szankció néven nevezünk, nem más, mint a magyar trónöröklési jog alaptörvénye: az 1723. I., II. és III. törvénycikk.

8 megjegyzés:

ultrajobber írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
PHJ írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
ultrajobber írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
ultrajobber írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
PHJ írta...

Ultrajobber,

1. fantaszta az ötleted, mert ellentmond a jogfolytonosság közjogi formulájának. Alanyi, anyagi, területi jogfolytonosság kell, nem ennek megfelelő pótcselekvés. Kérlek, ha lehetőséged van, akkor tanulmányozd az ezzel kapcsolatos írásokat (Molnár Kálmán leginkább). Nem szabad újfajta megoldásokban gondolkodni, csak az történeti alkotmányon nyugvó, legitim megoldás kellhet.
2. Altöttingenben legitim képviselők, egy megszakított jogfolytonosságban tették amit, tettek, úgy, hogy egy törvénytelenül hartalomra kerülő rezsimet legitimnek tekintettek (nyilasok)és a legitim vezetőket (trónörökös, kormányzó) teljesen figyelmen kívül hagyták, de idegen hatalom (USA) kéréseit pedig figyelembe vették.

2. A királyság realitás, nem szabad olyan helyzetben hozni, amely absztrakt. Minden királyság az organikus utat járja. Amit te mondasz, az nem az. Messze nem az. Javasolom, hogy olvass a témában többet is és az ott fellelhető fogalmak, közjogi formák _között_ értekezz a témában. Sok minden vitatható és vitatandó a királyság témájában, de csak adott határok között. Ne gondolkodjunk csak a magunk fejével a dolgokról, mert akkor holnap alakíthatunk egy nemzetgyűlést mi is és királyt is választhatunk magunk közül és országnak meg megtesszük a hétvégi telket. Aztán majd háborúzhatunk a szomszéd rendőrőrs ellen. ;DDD

ultrajobber írta...

Üdv!

Nem tudom, miért erőltettem annyira,ma nekem is kissé hibbant ötletnek tűnik.Amit mondasz, hogy járjak utána a dolgoknak, azt fogom tenni.Folytatom az információvadászatot.

Köszi a higgadt lehűtésért.

Jobber.

Békés Márton írta...

Sziasztok!
Olvasom ultrajobber több mint idegesítő fantáziálását. Sztem ezek a bejegyzések tökéletesen leégetik és kellemetlen helyzetbe hozzák a normális, mérsékelt, realista konzervatív monarchizmust. Az külön rosszul esik, hogy az én nevemet is belekeverte az álmodozásába.
Jó lenne nem követni a betegesen álmodozó magyar szélsőjobboldalt arra a fantáziavilágba, ahol semmi sem érintkezik a valósággal.

PHJ írta...

Jobber belátta, én meg töröltem mindent ami fantaszta volt. Fedje jótékony homály mindazt, ami tévedés volt csupán. Reményeim szerint mindannyiunk megelégedésére és okulására.