Nem olyan régen, egy hónapja útra keltünk néhányan, hogy Boldog Károly királyunk és a restaurációs kísérletei előtt tisztelegjünk, ott, ahol ez legutoljára elindult. Nyugatra tartunk, Vas megye felé, a „magyar Vendée-be”, ősi magyar földre, Cirák és Dénesfa határába. Emlékezni megyünk. Tisztelegni megyünk. Áldozni megyünk. Oda, ahol a mártírsorsú király kísérlete és meghurcoltatása is kezdődött annyi évvel ezelőtt. Azért megyünk oda, mert ott helyünk, azért mert kevesen mennek oda manapság, alig tudják, hogy ide el kellene menniük. Egy igaz kísérlet előtt kell tisztelegnünk. Az apostoli felkent királyunk visszatért tiszta szívvel és lélekkel, hogy az Istentől és magyar nemzettől kapott tulajdonát visszavegye, hogy az egységet a Szent Korona feje és tagjai között újra helyreállítsa.
Ott van a helyünk ezen a napon.
Reggel indulunk, végigrepesztünk az országon és megérkezünk Vasba. Hirtelen megnő az egy négyzetméterre eső kettős keresztek száma itt, ami monarchista ember számára különösen szimpatikus dolog. Széles mosollyal nyugtázzuk, hogy Magyarországnak ez olyan helye, ahol még a katolikus templomok jelentős részének tetején is kettős kereszt van. Kérdezzük is vendéglátónkat Jász László helyi plébános atyát, hogy ez miért van; „Mindig így volt. Nem tudom. Jó dolog a hagyományt ápolni.”. Valóban az.
Direkt korábban érkezünk, hogy egy kicsit jobban szétnézzünk. Szerencse is, mert egy kicsit eltévedünk Dénesfán, a helyi lány rossz irányt mutat. Mindegy. Gyorsan irányt váltunk, és megérkezünk a helyszínre, Jász atyával szinte ugyanazon időben. Szerencse is, mert nincsen segítsége, így mi segítünk kipakolni a padokat, a szószéket, az asztalt a szentmiséhez. Jász atya hálás és meghív a plébániára minket néhány jó falatra, ami nagyon jól esik, mert nem ebédeltünk.
A szentségi böjtbe pont beleférünk még, aztán kimegyünk a kápolnához, ahol már buszokkal, autókkal, kerékpárral, gyalogosan gyűl a nép. Körülbelül nyolcvanan lehetünk, ami inkább megkapóvá teszi a szentmisét és a megemlékezést, mint szegényessé. Itt van Hittig Gusztáv is, a Károly Király Imaliga magyarországi vezetője is, aki fájdalommal emlékezik meg arról, hogy korábban voltak itt osztrák monarchisták is, meg a Sándor huszárok is szép számmal, akik sorfalat álltak, de lemaradoztak az idők folyamán. Pedig az osztrák monarchisták segítették a Király Kápolna rendbehozatalát nem kevés pénzzel annak idején, az Imaliga mellett. Ezt a szálat a mi feladatunk lesz újra erősíteni azt hiszem.
A Kápolna nemesen szép. Egyszerű, megkapó, csendes mementó. Illik a szentéletű királyhoz és tetteihez. A Kápolna körül kis erdő van, amelyben egy kereszt alakú ösvény jelképezi az itt leszáll királyi repülőgépet. Ahol az uralkodó kiszállt a gépből, a gép orránál, pontosan ott épült a Kápolna, amelyben a szentmise alkalmára egy kis fakeresztben Boldog Károly király ereklyéje is velünk van.
A szentmisét Ft. Radó Tamás pápai prelátus celebrálja, aki a szentbeszédet Jézus Krisztus keresztútja, és Károly király életútja között vonja meg, igen szerencsésen. A szentmise ideje alatt engem a hely szelleme magával ragad; megtöltekezem a szóval, a szentséggel, az emlékezet jóleső forróságával. Gáborral egymásra nézünk, bólint és nyugtázza; lélekemelő ez.
Jász atya meghív minket agapéra is a szentmise után, amelyre boldogan mondunk újra igent. A „budapestieknek” (meglehet egyikünk sem onnan jött közvetlenül, csak közvetve) ez szinte kötelező itt. „Messziről jöttetek, fiúk, nemde? Na, akkor kell a szívmelegítő!” – mondja egy kedves helyi parasztember. Pálos úr is itt van a magyar legitimistáktól, filmeket, gondolatokat kapunk tőle, ahogyan mindenkitől, aki itt van. Beszélnek arról, hogy a szovjet megszállók hogyan tették tönkre a márványtáblát a Kápolnánál, hogyan hordták el a vaskerítést, ami a ligetecskét körülvette és a vörös köves utat, hogyan vitték el. A kommunisták ideje alatt nem volt semmilyen megemlékezés a Kápolnában, szentmise pláne nem. Állt magában, a Szentlélek tartotta meg. A Cziráky gróf idejében a környék éke volt, minden évben magyar és külföldi arisztokraták sora, és az egyszerű nép tömegei jöttek ide a „Károly-misére”. A gróf elmenekült, a királyságot elvesztettük, akár a háborút, a grófi kastélyból szociális otthon lett, a Kápolna oszlásnak indult. Mindez szinte szimbólumértékű is lehetne, ha nem volna ezerszáz ilyen történet az árvakertünkben.
Késő délután indulunk. Marasztalnak, de mennünk kell már. Még csinálunk néhány fotót, még magunkba szívjuk a metsző hideg levegőt. Hazafelé végig a királyságunk, az örökségünk és a tennivalónk a téma. Tudjuk mindannyian, hogy jövőre is itt a helyünk. Nem lehet ez másképp.
(A videóért köszönet Verenának most is. Nagy képben nézni meg most is javasolt.)
Ott van a helyünk ezen a napon.
Reggel indulunk, végigrepesztünk az országon és megérkezünk Vasba. Hirtelen megnő az egy négyzetméterre eső kettős keresztek száma itt, ami monarchista ember számára különösen szimpatikus dolog. Széles mosollyal nyugtázzuk, hogy Magyarországnak ez olyan helye, ahol még a katolikus templomok jelentős részének tetején is kettős kereszt van. Kérdezzük is vendéglátónkat Jász László helyi plébános atyát, hogy ez miért van; „Mindig így volt. Nem tudom. Jó dolog a hagyományt ápolni.”. Valóban az.
Direkt korábban érkezünk, hogy egy kicsit jobban szétnézzünk. Szerencse is, mert egy kicsit eltévedünk Dénesfán, a helyi lány rossz irányt mutat. Mindegy. Gyorsan irányt váltunk, és megérkezünk a helyszínre, Jász atyával szinte ugyanazon időben. Szerencse is, mert nincsen segítsége, így mi segítünk kipakolni a padokat, a szószéket, az asztalt a szentmiséhez. Jász atya hálás és meghív a plébániára minket néhány jó falatra, ami nagyon jól esik, mert nem ebédeltünk.
A szentségi böjtbe pont beleférünk még, aztán kimegyünk a kápolnához, ahol már buszokkal, autókkal, kerékpárral, gyalogosan gyűl a nép. Körülbelül nyolcvanan lehetünk, ami inkább megkapóvá teszi a szentmisét és a megemlékezést, mint szegényessé. Itt van Hittig Gusztáv is, a Károly Király Imaliga magyarországi vezetője is, aki fájdalommal emlékezik meg arról, hogy korábban voltak itt osztrák monarchisták is, meg a Sándor huszárok is szép számmal, akik sorfalat álltak, de lemaradoztak az idők folyamán. Pedig az osztrák monarchisták segítették a Király Kápolna rendbehozatalát nem kevés pénzzel annak idején, az Imaliga mellett. Ezt a szálat a mi feladatunk lesz újra erősíteni azt hiszem.
A Kápolna nemesen szép. Egyszerű, megkapó, csendes mementó. Illik a szentéletű királyhoz és tetteihez. A Kápolna körül kis erdő van, amelyben egy kereszt alakú ösvény jelképezi az itt leszáll királyi repülőgépet. Ahol az uralkodó kiszállt a gépből, a gép orránál, pontosan ott épült a Kápolna, amelyben a szentmise alkalmára egy kis fakeresztben Boldog Károly király ereklyéje is velünk van.
A szentmisét Ft. Radó Tamás pápai prelátus celebrálja, aki a szentbeszédet Jézus Krisztus keresztútja, és Károly király életútja között vonja meg, igen szerencsésen. A szentmise ideje alatt engem a hely szelleme magával ragad; megtöltekezem a szóval, a szentséggel, az emlékezet jóleső forróságával. Gáborral egymásra nézünk, bólint és nyugtázza; lélekemelő ez.
Jász atya meghív minket agapéra is a szentmise után, amelyre boldogan mondunk újra igent. A „budapestieknek” (meglehet egyikünk sem onnan jött közvetlenül, csak közvetve) ez szinte kötelező itt. „Messziről jöttetek, fiúk, nemde? Na, akkor kell a szívmelegítő!” – mondja egy kedves helyi parasztember. Pálos úr is itt van a magyar legitimistáktól, filmeket, gondolatokat kapunk tőle, ahogyan mindenkitől, aki itt van. Beszélnek arról, hogy a szovjet megszállók hogyan tették tönkre a márványtáblát a Kápolnánál, hogyan hordták el a vaskerítést, ami a ligetecskét körülvette és a vörös köves utat, hogyan vitték el. A kommunisták ideje alatt nem volt semmilyen megemlékezés a Kápolnában, szentmise pláne nem. Állt magában, a Szentlélek tartotta meg. A Cziráky gróf idejében a környék éke volt, minden évben magyar és külföldi arisztokraták sora, és az egyszerű nép tömegei jöttek ide a „Károly-misére”. A gróf elmenekült, a királyságot elvesztettük, akár a háborút, a grófi kastélyból szociális otthon lett, a Kápolna oszlásnak indult. Mindez szinte szimbólumértékű is lehetne, ha nem volna ezerszáz ilyen történet az árvakertünkben.
Késő délután indulunk. Marasztalnak, de mennünk kell már. Még csinálunk néhány fotót, még magunkba szívjuk a metsző hideg levegőt. Hazafelé végig a királyságunk, az örökségünk és a tennivalónk a téma. Tudjuk mindannyian, hogy jövőre is itt a helyünk. Nem lehet ez másképp.
(A videóért köszönet Verenának most is. Nagy képben nézni meg most is javasolt.)
4 megjegyzés:
A legjobb anyag eddig! Többször is megnéztem, elolvastam.
Tisztelt Szerkesztők,
bátorkodom megjegyezni, hogy Cirák és Dénesfa községek - s így a Király-kápolna is - Győr-Moson-Sopron megyében találhatók, s nem pedig az önök által többször is említett Vas megyében.
Üdvözlettel: egy ciráki lakos
Végülis nem tévedtél sokat, 2-3 kilométer csak a megyehatár. A szellemisége viszont biztosan vasi. :-)Az írás és a videó értékéből ez mit sem von le.
Igenám, de akkor most Győr vármegyében, Moson vármegyében, vagy Sopron vármegyében található a település?
Hamár irredenták vagyunk, ugye. :)
Megjegyzés küldése