Amikor a Hóbagyoly befejezte a röptét.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

Talán sokan gondolják úgy, hogy egy magyar monarchista nem igazán kedvel(het) republikánus magyar politikusok közül senkit sem. Nem is sokat téved, aki ezt gondolja. Van azonban néhány politikus, akire érdemes odafigyelni, magyarként, konzervatívként és valamennyire monarchistaként is.

Boross Péter ilyen politikus volt, kétség kívül. A múlt idő azért indokolt, mert a politikai élettől visszavonul az idén augusztusban 81. évét betöltő politikus.

Boross nem vállalhatott semmilyen politikai szerepet a Kádár-korszak alatt, 1956-os fellépése miatt (a Budapesti Forradalmi Bizottság tagja volt, 1959-ig rendőri megfigyelés alatt állt). Polgári pályát futott be, 1989-ig a legmagasabb pozíciója a Délpesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatója volt.

A rendszerváltás idején tipródik, hogy melyik pártba lépjen be, de az akkor abszolút gyűjtőpárt Magyar Demokrata Fórumhoz csapódik, abba azonban csak 1992-ben lép majd be, amikor már belügyminiszter is lesz, és ezzel Antall József helyettese (kezdetben annak a tanácsadója akart csak lenni). Ez önmagában is érdekes, de nem annyira meglepő, hogyha kicsit jobban megnézzük Boross Péter politikai nézeteit és múltját.

Édesapját Horthy Miklós kormányzó ütötte vitézzé (így a címet ő is örökölte természetesen). Gyermekkorában pedig hadapródként a pécsi Zrínyi Miklós Honvéd Gyalogsági Hadapródiskola növendékeként minden vágya a hősi halál volt a fronton, ami azonban nem adatott meg neki. Ekkor még csak 16 éves volt.

Boross Péternek vannak kétségtelen érdemei konzervatív politikusként. Például az első érdeme, hogy nem kell sokat gondolkodnunk azon, hogy odabiggyesszük-e a „konzervatív” jelzőt a neve mellé, ahogyan gyakorlatilag majdnem mindenki esetében ezt végig kell gondolnunk az 1989. utáni parlamentben.

Ennek oka számos.

Leginkább az, hogy az, hogy minden jel szerint – ösztönösen vagy szándékosan, de – tisztán látta, hogy a magyar konzervatív hagyomány megszakadt 1945-ben, amely szálat ő így 1945 előttről próbálta felvenni, nagyobbrészt. Ilyen influenciákkal és függetlenként a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásainak ideje alatt ő már szorgalmazta, hogy az ország ne az 1947-es vagy éppen 1946-os alapokra helyeződjék, hanem a jogfolytonosság majdnem teljes helyreállítása utáni korszakra (1920-1926) mutatott rá, különösen sokat hangsúlyozta Bethlen István szerepét, mint követendő példaként, kiemelve az alkotmányos királyság megalapozását is (1848. április) és a dualizmus masszívabb politikai épületét. Ezzel a véleményével majdnem egyedül maradt, legnagyobb ellenfelei Tölgyessy Péter (akkor SZDSZ, később Fidesz) és Antall József (MDF) voltak a saját oldalán (demokraták), akik egyértelműen az 1946-os köztársaságot akarták újra életre hívni, kicsit azonban más konszenzusos alapokon, a kommunistákkal egyezséget kötve.

Boross Péter e mellett – ahogyan azt később (2007-ben is kifejtette még) – a történeti alkotmányunk és a Szentkorona-tan álláspontján állt, egészen az 1990-es évek óta. Többször elmondta, igaz nem kellő eréllyel és következetességgel talán, hogy az országnak ide kell vissza térnie, és nem értett egyet a kartális, kommunista gyökerű (1949) alkotmánnyal (példaként az angol alkotmányt hozta szinte mindig) de még ezen is túlmenően támogatta a Parlament kétkamarás működését, és régi magyar közjogi intézmények felelevenítését. Megkérdőjelezte a szükségességét olyan republikánus új intézményeknek, mint az Alkotmánybíróság vagy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács, amelyeket a magyar közjogi rendszerben (megint csak a történeti alkotmány talaján állva) gyökértelennek tartott. A kifejezetten rendpárti, pragmatikus, sőt megkockáztatjuk a jelen lehetőségei között tekintélyelvű Boross, a legitimista-monarchista Pethő Sándor nagy tisztelőjeként a keresztény és nemzeti (de nem annyira „kereszténynemzeti”, tehát kurzus-szerű) gondolatot akarta megerősíteni Antall halála után, amellyel azonban az MDF veszített a választásokon. Nagy szerepe volt abban, Orbán Viktor személyes főtanácsadójaként, hogy a nemzeti és keresztény gondolat (meglehetősen lájt verzióban), de megcsillant a Fidesz programjában is 1998 és 2002 között. A politikai támadások ellenére is 1993-ban fontosnak tartotta jelenlétét – meglehet hangsúlyozottan „magánemberként”, de hivatalban lévő belügyminiszterként – Horthy Miklós kormányzó újratemetésén, ahol ugyan óvatosan, de nagyra értékelését fejezte ki a gubernátor személye iránt. Politikai példaképei – Kós Károly, Keresztes-Fischer Ferenc – a nemzeti konzervatív értékekhez álltak közelebb kétségtelen.

Boross legnagyobb hibáját talán „titokminiszterként” és belügyminiszterként követte el, amikor is nem engedélyezte a kommunista éra alatti besúgók neveinek a nyilvánosságra hozatalát. „Nemzeti érdekekre” hivatkozva a listákat nem engedte közzétenni, ezzel elvéve az erkölcsi minimumot is a rendszerváltástól. Ez a doktrína sajnos az egész II. Magyar Köztársaságra rányomta bélyegét, lényegében a mai napig érvényben van.

Boross pályája tipikusan azt a tesze-toszaságot és esetlegességet mutatja, ami jellemzően kialakult az 1989. utáni respublikában. Egy olyan politikus, melyből megjegyezzük magas államigazgatási szinteken nagyon kevés akadt, aki tisztán látta a visszatérésnek, a jogfolytonosság helyreállításának igényét egyszerűen elfogadta a köztársasági államformát, mint aktuál-politikát egy kritikus pillanatban, holott tisztán látszik, hogy ezek az elvek soha nem kerültek megvalósításra 1989 után, igazából komolyan szóba sem kerülhettek. Boross Péter e mellett érthetetlen módon a teljesen liberális MDF-ben is maradt egész politikai pályafutása alatt, vagy inkább ottrekedt. Nem adódott más? Politikai megalkuvás vagy kényszerpálya volt ez? Nem lehet tudni. Mindenesetre az MDF – egyfajta szent tehénként – nem akarta elhagyni egykori miniszterelnökét, aki lojális maradt a Dávid Ibolya nevével fémjelzett kétséges irányvonalhoz, holott korábban Antall Józsefnél is konzervatívabb, vagy még inkább ő konzervatív nézeteket vallott, trükkös módon az antalli politika folytatójaként. Ez megint csak komoly rejtély és bizonyos szerepvállalásai mellett teljesen értelmezhetetlen is (2006-os „rendteremtő” önjelölő szereplése is teljes tévútnak bizonyult, a klasszikus „légüres tér” helyzete volt). Nem nagyon lehet érteni, hogy miért nem keresett egészen a mai napig – úgy tűnik, hogy meggyőződésesen - vallott nézeteinek megfelelő(bb) politikai közösséget, hiszen idővel szép számmal találhatott volna már ilyet.

Boross Péter – akit a ballib média egyszer az 1990-es években „hóbagolynak” nevezett el – személyében mindenesetre legalább olyan konzervatív politikust láthattunk az elmúlt 20 évben, aki valós és nem csak quasi konzervatív gyökerekre akart támaszkodni, meglehet nagyobbrészt eredménytelenül és kihasználatlanul, hovatovább megvalósítatlanul tette mindezt. Ennek okát nem lehet tudni. Nem tudni, hogy felismerte ezt egyáltalán és ha így is volt, akkor hiányolta-e ezt egyáltalán?

A Hóbagoly befejezte röptét és visszahúzódik végleg az odújába, ahova 1989-es nyugdíjazása óta készült már talán. A köztársaság sötét éjszakájában nem sok esélye volt a hatásosabb szereplésre, így maximum egy kuriózumnak lehet tekinteni a magyar politika 1989 utáni állatkertjében és el lehet rajta töprengeni, hogy mi lett volna, hogyha Boross Péter adja a legpuhább tagját a magyar Parlamentnek, a helyett, hogy az egyetlen komolyabban pragmatikus személy volt - adott körülmények között.