Molnár Tamás eszmevilága - tudományos konferencia

Molnár Tamás professzor úr előtt tiszteleg a hazai tudományos élet idén október 16-án Budapesten egy konferencia keretében. A jelenleg is Amerikában élő, korábban emigrált professzor úr kötetei Magyarországon csak a rendszerváltozás után jelenhettek meg és egy teljesen új és eredeti, konzervatív és keresztény gondolkodás és politizálás lehetőségét és igényét jelentették és jelentik most is sokak számára. Végre, egy korábbi sikertelen kísérlet után, amelyet blokkolt az MTA, önálló konferencián is megemlékeznek méltó keretek között, személyéről és életművéről izgalmasnak ígérkező előadásokkal.

Molnár Tamás professzor úr magyar jobboldali konzervatív gondolkodó számára jobbára megkerülhetetlen igazodási pont lett az 1990-es évek óta, igaz kezdetben csak a radikális jobboldalon (Havi Fórum) és konzervatív katolikus orgánumokban (Jel) jutott rendszeres publikációs lehetőséghez, amikor itthon is előadásokat tartott mérsékelt látogatottsággal (PTE, ELTE, PPKE). Értékes köteteit azonban kiadta az Kairosz, az Európa és a Szent István Társulat is. amelyek idővel komolyabb diskurzust eredményeztek végre itthon is, e mellett pedig komoly hivatkozási pontokká váltak. A professzor úr több művében is ideális államformának a királyságot nevezte meg (A hatalom két arca: politikum és szentség; A magyar Szent Korona és a Szentkorona-tan az ezredfordulón), amelyet szóban és előadásain is szívesen megismételt, kifejtett, meglehet a fő csapásirány - érthetően - nem ez volt nála.

Részletes programja a konferenciának itt olvasható, elmenni meg kötelező mindenkinek. Addig is kedvcsinálónak egy részlet az idehaza talán legnépszerűbb, két kiadást is megért, kötetéből; a Liberális hegemóniából;

Visszatérés a politikához

A civil társadalom felemelkedését mindvégig egy vallásos aura vette körül, a kezdettől fogva a tündöklésén át egészen a hanyatlásáig. A XVI. században az egyház és általában a katolicizmus bírálatában valami olyasmi is kifejeződött, amit szerelmi duzzogásnak nevezhetnénk; ezt az érzést a meghiúsult remény szülte, a tény, hogy az egyház és a vallás nem hozta el a világnak azt a békét és testvériséget, melyet Jézus Krisztus ígért, az emberi sors pedig ugyanolyan nyomorúságos maradt, mint amilyennek az Úr találta, midőn küldetésben járt az emberek között. Jóllehet a reformáció eltökélte, hogy betölti az űrt és lényegesen igazságosabb lesz, valójában rontott a közerkölcs általános színvonalán. Ez érthetô. Az egyház sosem tartotta másnak az embereket, mint bűnösöknek, akiknek ezért a kegyelem mentőövét kell dobni, hogy belekapaszkodhassanak, mint a legyengült hajótöröttek. Ádámtól egészen az Utolsó Ítéletig, tanította Szent Ágoston, a jó és a rossz harca döntetlen lesz, és Krisztus második, világ végi eljövetelekor botladozó és meg-megtévedő emberiséget fog a lenti világban találni.

A reformáció egyszerre volt pesszimistább és optimistább ennél az emberi természetet illetően. Optimista volt, hiszen felhatalmazott minden egyént, hogy saját értelmének világosságánál tanulmányozza az Írást, kizárólag a kongregáció gyakran csak választott lelkipásztorának irányításával. Pesszimista volt, mert a hívek között csak kevés kiválasztott akadt, és csak az Úr ismerte őket, a többiek örök kárhozatra ítéltettek, anélkül hogy ezt tudták volna. A katolikus doktrína szerint az emberek üdvözülése vagy elkárhozása cselekedeteik függvénye; a reformáció ehelyett a hívek szinte vaktában való versengésének képzetét plántálta az emberekbe, és lerontotta a meg nem váltottak és az üdvözülésükben nem reménykedők többségének erkölcsi színvonalát. Ha kárhozatra ítéltettem, akármit tegyek is -- fontolgatta a kálvinista átlaghívő, aki sem pásztora, sem elöljárója nem volt gyülekezetének -- akkor a világi siker felé fordulok, talán az Úr is ezt várja tőlem. Ezért helyezett engem erre a Földre, tudta, hogy többre nem vagyok jó. Az ilyen szándéknyilatkozat mindig arányos volt a vallásos hit mértékével, és a civil társadalom születési bizonyítványának felelt meg. A lelkekben persze a vallásos hit uralkodott, csak már nem a régi hevülettel, a hívek egy végső soron világi, laicizált vallásra rendezkedtek be, mivel az e világi ténykedést attól fogva úgy tekintették, mint ami képes helyettesíteni a megszentelő aktusokat. A nyereségvágy - ad maiorem Dei gloriam - nem volt többé elvetendő, mert hogyan is akarhatná bárki, hogy az egyszerű bűnösök, akiket Isten Ádám bűne miatt sorsukra hagyott, ugyanolyan színvonalon álljanak, ugyanarról ismerjenek meg, mint a kiválasztottak? A többségnek nem volt más feladata, mint a hit előírta módon viselkedni, betartani a parancsolatokat, és áthelyezni erre a világra a lendületet, melyet nem hasznosíthatott a másik érdekében. A hitben fel nem használt energia átalakult egy máskülönben szintén vallásos dinamizmussá, mert hiszen meg vagyon írva, hogy az embernek termékennyé kell tennie a Földet. Ezeknek a üdvözülésből kirekesztett híveknek keresztény öröksége egyik generációról a másikra új formákat öltött: olyan aktivizmusról van szó, mely szervezett, mint a liturgia, végpontja pedig az ipar által produktívvá tett Föld; az üdvözülés záloga a munka és a prosperitás.

Miután a világ ebbe az irányba fordult, nem meglepő, hogy megszülettek az új erények, és hogy egy bizonyos embertípus viselkedésének szent jelleget tulajdonítottak. A gazdagság és az előbbre jutás erényekké váltak, a hajdani bűnök és hibák bírálatát tompították: a vágy, a versengés, a fényűzés, a hiúság, a büszkeség többé nem vont maga után rosszallást, a polgári illemkódexbe ezek már pozitív attitűdként kerültek be. Mi több, a kizsákmányolás is. Addig, míg a kizsákmányolt elmehetett a vasárnapi istentiszteletre, amit megkönnyített az ünnepnapok számának drasztikus csökkenése, a kizsákmányolás nem volt nyilvánvaló rossz.

A kizsákmányolás alkalmat adott a kizsákmányoltnak -- aki nem kiválasztott, tehát rest és tunya életet él --, hogy jó útra térjen, hogy bocsánatot nyerjen mint a munkában szorgalmas polgár. Nehéz volt már a túlvilági jutalomról szónokolni, a hangsúly az e világi kompenzáción volt, mely számokban kifejezhető és mérhető.

Ma már sehol nem beszélnek a munka és az erkölcs szoros kapcsolatáról, kivéve, ott viszont túlságosan is sokat, az amerikai nagyvállalatok board roomjaiban (igazgatósági ülésterem), a konzervatív alapítványok think-tankjeinek (észkombájn) köreiben és a kongresszusi meghallgatásokon. Ez nem a véletlen műve, a protestantizmus egyes irányzatai pártolják a polgári erények házasságát a leleményes és iparkodó, következésképp ipari szellemmel, és ennek gyümölcse az erkölcsös, és egyben határozott és energikus mentalitás. A déli országokban honos fiestának északon az az élvezet felel meg, melyet a gépezet működéséből és a gondos, szisztematikus tevékenységekből merítenek; ez az élvezet csúcspontját a gépezet előírta ritmusban éri el. Valójában minden dogmának megvan a módszere arra, hogyan hatoljon be követőinek legbensőbb énjébe, és kevéssé számít, hogy követői szenvednek-e ettôl a ritmustól, vagy élvezetet találnak-e benne. A hit tárgya megszokássá, majd preferenciává és második természetté válik. A zsidó vallás átvette a talmudi kérdés/felelet metódust, és végül már a hívek egyéb tevékenységeire is alkalmazta. A középkori skolasztikával és a főúri udvarok lovagi intézményéhez kötődő ceremóniákkal ugyanez a helyzet. Mutatis mutandis, ez a jelenség napjainkban újratermelődik a gazdasági tevékenység tág keretei közt, mely ugyanolyan tipikus a XX. században, mint a skolasztika volt a XII- XIII. században. A gépezet és az általa kialakított szellem eredménye a market research privilegizált tevékenysége. A piackutatás során részletesen elemzik a vevőkört, a csomagolást, az árakat, az áruk közti kapcsolatot, az adásvétel pszichológiáját, a sale-resistance-t (a piac ellenállása), az ízlésbefolyásolás lehetôségeit. Ahogy a skolasztika nyelve a latin volt, úgy az eladás művészetének, a salesmanshipnek a nyelve az amerikai angol.
Ezért tehát a modern agy elkezd úgy működni, hogy megfeleljen a mechanika és az olyan nagy rendszerek követelményeinek, amelyekben az emberek -- munkások, menedzserek, könyvelők, tisztviselôk, eladók, bankárok, közvetítők -- öntudatlanul átveszik a gép viselkedését. Bármilyen nevetséges, de korunk büszke arra, hogy az embert helyettesíti a géppel (gépesítés), melyről azt tartják, megkönnyíti a munkáját. Igen is, meg nem is; így géppé süllyesztik magát az emberi lényt (ezt láthatjuk a század szimbolikus alakjáról, Charlot-ról szóló Chaplin-filmekben), olyannyira, hogy a gép rabszolga végül bosszút áll gazdáján. Miért beszélek erről? Meg akarom mutatni, hogy a gép, a munka, az erény, az üdvözülés közti kapcsolatok megváltozásával olyan új világ született, ahol az erkölcsöt a mindennapos tevékenységhez társították, és emiatt kritériumait elfogadható szintre szállították le. Röviden: nem az egyén lett ,,erkölcsösebb'', hanem az erkölcsösség kívánalmai kerültek alacsonyabb szintre. Ezért mondhatják tehát, hogy a közéletet egyre jobban áthatja a moralitás, és hogy a moralitás a politika helyébe lépett -- ami a liberalizmus legfőbb célkitűzése.

Összefoglalva: az emberek nem hajlandók a keresztény erkölcs elvárásainak megfelelően élni; azt kívánják, hogy tegyék azt ésszerűbbé, életközelibbé, hogy könnyebben tudjanak viselkedésükben igazodni hozzá.

De vajon nincs-e egy fatális tévedés ebben az okoskodásban? Mivel nem tudják elérni az etika és a politika azonosulását, majd azt fogják mondani, hogy az ipar és a gépkorszak szabályainak alávetett viselkedés felér a moralitással.

Ez az új credo azonban két dologhoz vezethet: vagy szinte szervezett és határtalan álszenteskedéshez, ahol az etikára vonatkozó szavakból tökéletesen hiányzik az igazi erkölcsi tartalom, vagy pedig olyan általánosan elfogadott filozófiához, melyben az erkölcs oly mértékben langyos, hogy mindenki könnyedén képes alkalmazkodni hozzá. Ez esetben felesleges, sôt erkölcstelen erkölcsről beszélni. Mert az erkölcsnek csak akkor van jelentése, ha tényleg az általános emberi viselkedés felett álló és annál magasabb rendű. Ez nem lehetséges, csak a meghatározásánál fogva kevés számú egyéni esetben, vagy a kisebb csoportok általában elég rövid ideig tartó indulási periódusában, amikor még nem jelent meg a széthúzás. Mert amikor megjelenik -- és ha csökken a (karizmatikus) kezdeményező egyén befolyása --, akkor újra életbe kell léptetni a fegyelmet, melyet még a morális fegyelem esetében is az elöljárók írnak elô. Ez pedig, ha rákerül a sor, azt eredményezi, hogy előtérbe kerül a politikai princípium, még az olyan csoportoknál is, mint az apostoloké vagy a szerzetesrendeké: a tekintélyelvűség, a parancsolás és engedelmeskedés, az éberség, a bürokrácia válik meghatározóvá.

[...]

Ajánló: Magyar király helyett mexikói császár - III. Napóleon és Habsburg Miksa kalandja Mexikóban

"(...) Egy dologban Ferenc József azonban nagyon is élénk érdeklődést mutatott. Le akarta mondatni Miksát minden jogáról, ami a Habsburg Birodalmat illeti. Arra kérte Miksát, hogy mondjon le örökre minden esetleges utódlási jogáról. Miksa először nem volt hajlandó ezt megtenni. Azt javasolta módosítsák a lemondást úgy, hogy a szöveget egészítsék ki azzal, hogy a lemondás „csak arra az időre vonatkozik, amíg az ő dinasztiája uralkodik Mexikóban”. Ezt pedig Ferenc József nem fogadta el, így Miksa eredménytelenül utazott vissza Bécsből Miramarba. Nem ismerjük az okát de Ferenc Józsefnek (aki személyesen utazott Miksához Miramarba) sikerült aláíratni az un.”Családi Egyezményt”, amelynek értelmében tehát Miksa minden örökösödési jogáról (a Habsburg Birodalomban) örökre lemondott. Több szempontból is lehetne elemezni a „Családi Egyezményt” de itt csak egy – Magyarországot is érintő - gondolatot szeretnék felvetni. Ha nem kötik meg az Egyezményt, azaz ha minden a régiben marad és Ferenc József elhalálozik vagy uralkodásra képtelenné válik, Miksa lehetett volna az Osztrák-Magyar Monarchia feje. Játszunk tovább a gondolattal…Miksa mexikói uralma -tegyük fel- megszilárdul és amennyire Miksa valóban megszerette Mexikót és nem akar hazatérni az a helyzet állna elő, hogy pl. az osztrák császár és magyar király Mexikóban lakna és a birodalmat, benne Magyarországot, Mexikóból irányítanák! (...)".

Horváth Gyula tanár úr tanulmányát anyaportálunk, a Regnum! közli elsőként online, képekkel kiegészítve, a szerző személyes engedélyével.

A újpogányság ellen, a kereszténység mellett

Három napja már, hogy megjelent az a körlevél a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciától, amelynek évekkel ezelőtt kellett volna megjelennie. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körlevélben hívta fel most a híveket, és minden érintett figyelmét a katolikus hit megőrzésére az újpogányság egyre terjedő szellemével szemben. A testület levele, amelyet szeptember 20-án minden katolikus templomban felolvastak, egy kicsit elkésett, de még nem végleg.

Az újpogányság tapasztalható mai jelei ("táltosvallás", pilisi szívcsakrások, Arvisúra, neopaganista szinkretitzmus) elsősorban a szélsőjobboldalon figyelhetőek meg szembeötlően, de azt hiszem, hogy ezek csak az extrém esetek, amelyek mindenkinek azonnal szembeötlőek. E mellett nekem is simán van Arvisúrát böngésző jobbközepes ismerősöm, sőt liberális is, aki e mellett keresztelte a gyermekét. Mert a legnagyobb gond a társadalmi és alanyi katyvasz a fejekben. A vallástalanság léte önmagában szüli meg, hogy valaki valamilyen valláspótlékhoz menekül, ha szellemire vágyik. Isten teremtményeiként pedig mindannyian vágyunk előbb vagy utóbb a szellemire, a lélek táplálékára is.

Az újpogányság adott persze mindenhol a világban, Magyarországon pedig ennek a specifikuma az "ősmagyar szinkretizmus", de nagyon helyesen e mellett a körlevél beszél az elivilágiasodásról, a hedonizmusról, az élvhajhászásról, okkultizmusról és a bálványimádásról (!), szélsőséges és értékmentes liberalizmusról, a relativizmus diktatúrájáról (!+!) is. Merthogy ezek ugyanolyan pogány, értsd a kereszténységtől mentes dolgok. Senki ne dőljön hátra mert nem imád bakkecskefejet rovásírással az agancsán, de mondjuk szépen mélyen mindennap Mammon fenekében tölti az óráit. A körlevél nekik is szól, konkrét szavakkal, maximális aktualitással, zsigeri szinten érintenek is mindenkit, ha észreveszi, ha nem.

Az Egyház számára a hit védelme alapvető funkció, mégis manapság kevesebbet gyakorolja. A határozott hangú vélemény kiváltó oka csak sejtjük, hogy az, hogy manapság ezzel a divattal tömegeket is lehet vonzani, nemcsak az, hogy rosszul megírt könyveket jól el lehet adni. A neopaganizmusban az a legrosszabb, hogy nem realizálható belőle semmi sem, mert nem élő hagyományt, nem élő vallást adhat csak, maximum egy posztmodern kulturális jelenséget, ami elringathat, de nem építhet. Ez pedig Mária Királyságban (Regnum Marianum) nem lehet megoldás. Lehetnek pozitív hatásai (a nemzeti hagyomány ápolása, amelyet egyébként a körlevél sem firtat), de alapvetően, mint "hit" nem működik, hacsaknem rosszul, destruktívan működik.

E mellett azonban a legnagyobb érdemének azt érzem, hogy a körlevél nem megbélyegző, hanem megértő és az okokat tisztán látó véleményt fogalmaz meg. A körlevél - megengedem magamnak ezt - visszafogadó gesztussal bír, benne van a krisztusi "térjetek meg!" határozott szelídsége, sőt ez az uralkodó benne. Határozott, mint Szent István (jó is, hogy rá hivatkozik), aki folyókban keresztelte a népét, de aki nem tért meg, azt levágták. Ugyanakkor szelíd is, mint Szent Ferenc, aki a keresztes háborúban is szóval akarta megtéríteni a szultánt (meglehet a kard ellen sem volt kifogása). Nagyon fontos, hogy nem tesz különbséget a magyar társadalomban; a megtévedés, az megtévedés, az eretnekség az eretnekség, amelyben - észrevétlen, vagy tudatosan - de mindenki beleeshet.

Utat mutat és egyetemes. Az össznemzetre tekint. Nagyon katolikus. Reményt ad és eligazít a jó irányba.

Számomra azonban a magyar politikai-, és közéletben való hiányosságot is megmutatja; nincsen keresztény politika ugyanis jelenleg itthon. Egyházra, hitre mutogatnak, kitűzik a gomblyukba, de nem érvényesül a tanítás. Olyan van, hogy keresztények politizálnak, de olyan kevésbé, hogy a keresztény normák betartásáért küzdjenek a társadalomban (tisztelet a kivételnek). A vallás nem magánügy, nem állhat meg a templom falain belül, főleg most, amikor a templomok kiüresednek. A liberális álláspont az ateizmus és az értékek relativizálásának az előszobája. Reszakralizáció, a hitélet megújítása, keresztény politika - egyházi iránymutatással. Ilyesmik adhatnának egy kis reményt, még több motivációt nekünk.

Emlékek a Slachta Margit emlékkonferenciáról

Az emlékkonferencia termét egy kicsit nehezen találtam meg a Szentháromság téren, de végül a hely patinája kárpótolt a kellemetlenségért. Körülbelül ötvenen lehetünk, amikor megérkeztem éppen Katona Tamás tart előadást, aki sokszor kiemeli azt, hogy Slachta Margitnak milyen ordenáré kiabálásokkal kellett szembenéznie az 1945 utáni köztársasági országgyűlésben. és azt is, hogy ez a pár éves demokrácia sokkal inkább a kommunizmusba való átmenetet jelentette, mint szuverén államiságot. Az ő előadásában is feltűnt már az, ami az egész emlékkonferencia alatt a legkellemesebb meglepetést okozta nekem; Slachta Margitnak a politikai krédóját, amely egyértelműen vallásos alapokon nyugodott nem a dicső, de nagyon is régmúlt egy részeként akarták kezelni a résztvevők, hanem meg akarták nézni, hogy abból mit és hogyan lehet érvényesíteni a mában. Katona Tamás ezzel kapcsolatosan még a leginkább volt visszafogott, sok olyan (számomra nagyobbrészt ismert, de fontos) történelmi helyzetet, tényt mond el, amelyben Slachta Margitnak meg kellet vívnia a harcát, és e mellett tért csak ki a jelen kérdéseire.

Ékes Ilona képviselőasszony azonban már egyértelműen azokat az elemeket emeli a Slachta életműből, amelyek számára is példaértékűek; a közélet tisztasága, a közerkölcs jelentősége, a szociális érzékenység, a keresztény és nemzeti politika fontossága, a keresztény hitelvek érvényesítése a politikában. Egy hosszabb, de szépen és lélekkel megfogalmazott személyes krédónak is beillő megemlékezés hangzott el a képviselőasszonytól, ami személy szerint nekem a leginkább elgondolkodtató része volt az emlékkonferenciának. Ha Ékes Ilona életrajza mellett azt is megnézem, hogy a közelmúltban mivel és kiknek okozott "botrányt", akkor mindenképpen egy hiteles megemlékezés volt ez tőle, tekintettel arra is, hogy korábban szociális munkásként és óvónőként dolgozott. A rövid szünetben pedig arra is volt lehetőség, hogy beszélgessek vele arról, hogy mennyire kihívás ma példaképnek tekinteni egy olyan politikust, mint Slachta az országgyűlési munkában.

A szünet után a Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke, Pirityiné Szabó Judit olvassa fel Slachta Margit eredeti politikai krédóját, teljes terjedelemben, utána pedig Siklósi Beatrix tart egy meglehetősen aktuálpolitikai elmélkedést a keresztényi közélet kapcsán, és átadja a szót Aczél Petra docens asszonynak, aki a záró előadását tartotta meg a konferenciának. Ez a zárószó a másik legnagyobb hatású felszólalás volt a konferencián, hiszen viszonylag ritka, hogy manapság egy katolikus nő azokkal a életeszményekkel jöjjön elő, amely a harcos lelkületet hangsúlyozzák a keresztény hölgyek számára. Slachta Margitból az emelte ki Aczél Petra, amelyet manapság a leginkább elveszni látszik, és nem szalonképes; az igazság talaján álló harcos hitet, amely nem törik meg a hazugsággal szemben. A docens asszony beszéde kifejezetten lángolóra és elszántra sikeredett, olyan releváns kérdések felvetésével, mint például, hogy létezik-e keresztény politika jelenleg Magyarországon? Ő volt az egyetlen aki megemlített azt is, hogy milyen megaláztatásokat kellett kiállnia annak idején a köztársasági országgyűlésben, Slachtának, amikor a Szentkorona-tanról, ezer éves politikai hagyományunkról beszélt. (Mindez különösen jól sikerül időzítés volt, tekintettel arra hogy az első sorban egy katolikus főpap is jelen volt, Spányi Antal megyéspüspök személyében, aki a konferencia utáni megemlékező szentmisét celebrálta.)

Az emlékkonferencia nem említett Slachta Margit közjogi harcát a királyságunkért, és azt, hogy meggyőződéses legitimista-monarchista volt egész életében. Valóban, ez számunkra hiányt mutat. Mégis azt kell, hogy mondjam, hogy az emlékkonferencia hatalmas űrt próbált azzal betölteni, hogy Slachta Margit konzervatív politikai katolicizmusát ma is élő, és aktívan felvállalható, megélhető és folytatható hagyományként mutatta fel mindenki számára. Kicsit sajnálom is, hogy az Országgyűlés nem adott helyett ennek a konferenciának, a szervezők eredeti elképzelésének és szándékának megfelelően.

Slachta Margit emlékkonferencia

Szeptember 18-án, délután 3 órakor a Magyar Kultúra Alapítvány Corvin termében (Budapest, I. Szentháromság tér 6.) a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége szervezésében emlékkonferenciát tartanak Slachta Margit a Magyar Országgyűlés első női képviselője születésének 125. évfordulóján. A konferencia után Spányi Antal megyés püspök mutat be szentmisét este 6 órakor a Budavári Nagyboldogasszony templomban.

A konferencián Aczél Petra, Ékes Ilona, Katona Tamás, Pogány Erzsébet, Siklósi Beatrix szólal fel. A szimpózium címe: „Aki képes volt a tömegeket közéleti felelősségre ébreszteni, embereket közösséggé formálni.”

Aki teheti menjen el mindenképpen! Végre egy ígéretes tudományos konferencia a magyar monarchizmus egyik kiemelkedő alakjáról. A hangsúlyok nem tudjuk persze milyenek lesznek, de mondjuk Ékes Ilona mindenképpen a téma avatott képviselője. Akárhogyan is, de érdekes lesz a rendezvény. Az pedig, hogy főpapi szentmisével kötik össze a rendezvényt méltó megemlékezést biztosít Slachta Margitnak, akinek emléke előtt a Miles Christi külön egy számmal adózott, és mi is közöltük rendkívül bátor felszólalását a királyság védelmében korábban. Találkozzunk tehát a konferencián!

[A Székesfehérvári Egyházmegye és a Magyar Kurír szíves közlése alapján.

A főpap és a főkapitány

2009. szeptember 6-án ünnepi szentmisét celebrált Kisboldogasszony ünnepén a Budai várban, a Budapesti Történeti Múzeum Királyi Kápolnájában Dr. Tempfli József ny. nagyváradi püspök az élő és az elhunyt vitézekért. Utána a Vitézi Rend koszorúzást tartott a Nádori kriptában, a második főkapitány v. Habsburg József Ágost osztrák főherceg, magyar királyi herceg, honvéd tábornagy, felsőházi tag, királyi helytartó (1918-1919), kormányzó (1919), a Magyar Tudományos Akadémia elnöke (1936-1944) sírjánál.

A fénykép a szentmisén készült, ahol éppen v. Habsburg József Árpád magyar királyi herceg, a Vitézi Rend negyedik főkapitánya köszönetet mond a püspök atyának a szentmiséért, ahogyan az mindig szokott lenni ilyen esetekben. Főpap és a magyar királyi herceg-főkapitány, illetve a magyar nemes törzskapitány találkozása egy olyan intézmény megemlékezése kapcsán, amely a mai napig - lényegében - a Magyar Királyság közjogi berendezkedését ismeri el. Az Ideiglenes Kormány ugyanis 1945-ben a Vitézi Rendet, mint "fasiszta szervezetet" betiltotta, ezért az eredeti Vitézi Rend nem is jött haza Magyarországra a II. világháború óta hiszen, ezt a rendelkezést nem törölték el 1989 után sem. A köztársaságnak nem kell egy olyan szervezet, amely a Magyar Királyság legitim államfője, a kormányzóhoz köthető és amelynek első vitéze egy Habsburg volt, Habsburg József Ágost magyar királyi herceg.

Mindenesetre a kép és az esemény, úgy véljük önmagában is szimbólum értékű és helyes, reményteli hierarchiát mutat.

A budai vár királyi kápolnájában tartott szentmisén dr. Tempfli József püspök atya egyébként szent beszédében hangsúlyozta, hogy akárhogy is viselkedik az anyaország ők mindig ragaszkodni fognak hozzá. Arról is beszélt, hogy egy új, kizsákmányolás mentes világrend kell, ahol a vezetők nem a zsebüket tömik, hanem a nemzetet szolgálják, ha ez nem következik be akkor az, az országunk végét jelenti.

[A képen balról jobbra: dr. Tempfli József nyugalmazott nagyváradi püspök úr, v. Habsburg-Lotaringiai József Árpád magyar királyi herceg (a nádori, vagy magyar ág törzsfönöke) a Vitézi Rend főkapitánya, v. nemes Tassányi József ügyvezető törzskapitány. Köszönet a képért Fóris Béla úrnak.]

Az előítélet konzervatív erény

Most, hogy a hullámok elsimultak, nem árt ha újravesszük és el is sajátítjuk a tananyagot.

"Az előítélet nem deviancia, hanem egy közösség, illetve egy közösséghez tartozó egyén kulturális azonosságtudatának természetes következménye a közösségen kívüliekkel - az idegenekkel - szemben. A <mi> tudat, a és az <ők> megkülönböztetése a csoportközi viszonyok, és a politika alapképlete."

Carl Schmitt

"Az emberi élet és cselekvés számára semmi sem fontosabb az előítéleteknél. Előítéletek nélkül nincsen vallás, morál, kormányzat. "

Joseph de Maistre

"Az előítélet a tradícióban lévő bölcsességnek és autoritásnak az egyéni tudatban való összesűrítése. Általában csiszolatlan érzéseket tápláló emberek vagyunk; ahelyett, hogy sutba dobnánk minden régi előítéletünket, nagyon is becsben tartjuk őket, s hogy szégyenünk még nagyobb legyen, ezt éppen azért tesszük, mert előítéletek; s minél hosszabb ideje élnek, s minél inkább elterjedtek, annál inkább ragaszkodunk hozzájuk."

Edmund Burke

"Az előítélet nem közvetlen vizsgálaton alapuló ítélet, mégsem megalapozatlan ítélet. Az előítélet a megismerés, megértés, érzékelés egy egész módjának a lepárolódása. Az előítéletnek megvan a maga belső bölcsessége, amely megelőzi az értelmet."

Robert Nisbet

"Az előítélet az emberi tudás szerkezetéből fakad; az ugyanis mindig általánosít, sztereotípiákat képez, amelyek nélkül lehetetlenné válna a környezet jelenségei, eseményei között való eligazodás és az azokra való azonnali és állandó reagálás. A tolerancia a konzervatív felfogásban nem az előítélet ellentéte, hanem azzal összefüggésben értelmezhető. A másság - amivel nem lehet azonosulni - felismerése és "elfogadása". Identitás és előítélet nélkül nincsen tolerancia, csak közömbösség."

Körösényi András

Kompilálta: DGY és PHJ.

A bukott állam kihívása

1989-ben a II. Magyar Köztársaság (amely nem a harmadik, ahogyan azt saját magáról állítja) kapott húsz év próbaidőt. Húsz év nagy idő, egy régi-új államszervezetnek elég kellene, hogy legyen arra, hogy bizonyítja az életképességét. Példának tekinthetjük az Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyet az 1880-as évek végére a stabilitás jellemzett, a magyarok számára pedig az évtizedek óta áhított prosperálást hozta meg, reformokkal kikövezett úton. A II. Magyar Köztársaság húsz éve azonban nem egy ilyen sikertörténet.

A köztársaság politikai vezetése képtelenné vált a köz által igényelt, az állam fenntartásához szükséges államigazgatási funkciók betöltésére. Az ország lakossága alapvető szükségletekben lát hiányt, amelyet az államnak el kellene látnia az állampolgárai felé, mindenhol, ahol működő államról beszélhetünk; közegészségügy kritikán aluli, a közbiztonság sok helyen nem is létezik, az oktatásrendszer pedig többszöri reform után sem hozta el a képzettség olyan fokozatát, amely legalább a kompetencia szintjén kezelné a végzetteket a munkaerő piacon. Nem olyan régen a mostani oktatásügyi miniszter arról beszélt, hogy az 1990-ben elkezdett oktatási rendszer indokolatlanul tág spektrumot adott a diákoknak, és e mellett nem képzett igazi szakembereket, az oktatási rendszerünket pedig felülmúlta az 1970-es évekbeli szakképzés színvonala.

A II. Magyar Köztársaság jelenleg nem birtokolja azt, amelyet egyesek csak úgy neveznének, hogy az „erőszak monopóliuma”, ez jelenleg minimum, hogy megbontott. Ebből egyenesen következik, hogy a köztársaság egy gyenge állam, amely annak is következménye, hogy a balliberális kormányzat elmúlt időszakában ez volt a fő célkitűzés (ettől azonban a jobboldali kormányzatok sem tértek el; 1990-94, 1998-2002). A köztársaságot fenntartó demokratikus berendezkedés veszélyben van, az állam nem tudja saját magát védeni, az a saját rendezési elve alapján. A rendőrségnek nincsen becsülete, nincsen étosza, nincsen valós rendfenntartó funkciója. Az elmúlt három évben azonban sikerült olyan szintre felhúzni a demokratikus állam rendőrség technikai potenciálját a politikai tüntetésekkel szemben, amilyen a puha kommunista diktatúra legmélyebb éveiben sem volt meg, mondjuk az 1970-es évek közepétől. (Emblematikus tény, hogy a 2006-os zavargások idején a Jaruzelskitől kapott, közel harminc éves vízágyúval mentek a tüntetők ellen.) A köztársaság nem tudja megvédeni a lakosság jelentős részét jelenleg, akik különböző paramilitáris csoportokat hoznak létre, vagy önként csatlakoznak meglévőkhöz, amelyektől a rend fenntartását várják. A közbiztonság hiánya egyes helyeken (főleg vidéken, köztük sok megyeszékhelyen is) a magyar társadalomban talán soha nem látott mélységekben van, köztük olyan megalázó rendszerekkel, amelyek a harmadik világra jellemző rabszolgaság intézményeit mutatják (lásd; „csicskáztatás” a Nyírségben, vagy az Alföld más területein). Az emberi kiszolgáltatottság egyéni, de összetartó közösségeket érintő, tragédiáiból szinte minden hétre jut egy kijózanító adag a tömegkommunikációs tudósításoknak köszönhetően.

A köztársaság húsz év alatt sem tudta, senki számára sem bizonyítani a legitimitását. 1989-ben hozta létre a kommunista rendszer rothadásának köszönhetően felemelkedő demokrata ellenzék és a hatalmat átmenteni kívánó (poszt-, vagy reform-)kommunista politikai elit. Egy politikai alku, vagy egy „kiegyezés” terméke volt a II. Magyar Köztársaság, amelynek alkutárgyalásait a Nemzeti Kerekasztal jegyzőkönyvei tartalmazzák. A sztálini 1949-es alaptörvényre alapozott (jelenleg is) ideiglenes alkotmány, amely elvágva hagyta a nemzetet a jogfolytonosságától, és a történeti alkotmányától, húsz év alatt sem szülte meg a legitimitását a rendszernek, hiszen semmilyen politikai- vagy a társadalomban észlelhető hagyományt nem tudott létrehozni. A lakosság nem lázad a köztársaság ellen, de nem is védi meg. A köztársaságot senki sem nevezi meg, mint felelőst, mert annyira képlékeny és semmilyen. A köztársaság a levegőben lóg, itt van, de senki sem tudja, hogy miért? Valahogy itt ragadt az egész 1989-ből. A magyar államiságot egy olyan politikai érdekcsoport tartja fogva, amelynek érdeke a köztársaság fenntartása, melytől pedig nem elválasztható az elmúlt húsz év kudarcsorozata. Ezek a kudarcok egymást érték és mélyen abban a rendszerbe voltak ágyazva, amelyet 1989-ben kialakítottak, és amelynek a neve II. Magyar Köztársaság.

Így a köztársaság a magyar államiság kudarca lett ismét. Az volt mindig is; 1918, 1919, 1946, 1949 – ezek nem a dicsőség lapjai a magyar történelemben. A magyar állam a rendszerváltó politikai elit mai maradékának a foglya. A történelem más keretek között és más tartalommal, de megismétli önmagát. A köztársaság megint a magyar államiság, a magyar nemzet zuhanását kíséri, de leginkább gyorsítja. Sem boldogulást, sem nagyságot nem hozott ennek az országnak. A 2006-ban kirobbant népharag nem kellett ennek az elitnek, a köztársaság politikai elitje egységesen „csőcseléknek” titulálta azokat, akik felkeltek a „köztársaság legsötétebb éjszakáján” – hogy az akkori miniszterelnök szavaival éljünk - erkölcsi sebzettségüktől hajtva. A tömeg haragja nem volt elég ahhoz, hogy változás következzen be, a rendőri brutalitás azonban egyre inkább nőtt az elkövetkező években, amelynek 2009-től jogszabályi keretei is vannak immár. A köztársaság megvédi önmagát, a társadalom nem ellenőrizheti őt, ő azonban mindennél jobban ellenőrizni akarja a társadalmat. A nemzet tagjain pedig a levert és kudarccal végződött harag után, amely levezetésnek is kevés volt, csak a letargia maradt és a mindennapi megélhetés elviselhetetlen súlya. 2006 és az azt követő korszak egyik legnagyobb tanulsága ez; itt senki sem akar meghalni állva. A tömegek utcára vitele cél, igazi vezető nélkül semmire sem vezet. A társadalom hagyományos struktúrái nem működnek úgy, hogy ezzel hatást lehessen elérni.


Jelenleg a köztársaság az ún. "társadalmi áttörések" fázisait éli meg, amelyben a politikai-uralmi rendszer terhelhetősége olvad. Minden jel szerint a kezdeti fázist már el is hagytuk, hiszen az 1989-ben kialakított uralmi és szabályozó rendszerek még érintetlenek, de már jelentős belső ellenzékük alakult ki, és a legitimitása a rendszernek nyíltan is megkérdőjelezhető. A társadalom valós igényei és a politikai uralmat gyakorlók nyújtotta intézkedések nem fedik egymást. A jövő évben megtartandó választások kapcsán, vagy éppen közvetlenül utána ezek a társadalmi áttörések manifesztálódhatnak, a hagyományosan kialakult, köztársaságra jellemző hatalmi viszonyok vagy új struktúrát kapnak, vagy feloldódhatnak, teret adva egy új, széles diskurzusnak egy másik rendszerről.


Az általános tapasztalat most ez; köztársaság jelenleg nem kormányoz. Ez talán a leginkább szembetűnő sajátossága. Először a balliberális rendszer próbálta a régi, de kicsit kommunista trükköt játszani ennek a leplezésére; a társadalom igénye és valós véleményével szemben átvinni a „reformterveit”. A balliberálisok ezzel az államot és a társadalmat szembeállították, a köztársaság pedig levette álarcát. A népre hivatkozva, a nép ellenében látszatkormányozni, szinte semmilyen legitimitással - eddig terjed a tudásuk. Jelenleg a jobboldali ellenzék pedig azon dolgozik, hogy legyen egy kidolgozott cselekvési programja, amely mellé a társadalom egyetértését is akarja majd megszerezni. A következő kormány ugyanis jobboldali lesz Magyarországon, ez most egészen tisztán látszik. A következő kormányzási korszaknak nem kevesebb a feladata, mint az, hogy egy jó kormányzattal megmenti, vagy elhagyja a köztársaságot. Az 1989-es rendszer ugyanis eddig bírta, nem megy tovább, nincsen benne semmi sem, ami hajtaná még. A politikai elit kifáradt, elhasználódott, felszámolta magát és a társadalom számára nem bizonyította most a szükségességét. Az 1989-es mechanizmus alkalmatlan a jelenlegi valós problémáink kezelésére, a bukott magyar köztársaság, ha nemzetközi kockázatot még nem is jelent, de a magyarság számára nem tudja biztosítani a létezési keretet, nem teremt egységet, kiüresítette a politikai-képviseleti funkcióit, a társadalmi kohézió helyett pedig csak megosztást és erjedést hozott.

Az állam és a társadalom számára egy új kapcsolatrendszer kell, olyan, amely szakít a zsákutcás magyar republikanizmussal és nem akarja azt megtartani mindenáron. A legfontosabb kérdés most a „hogyan kormányozzunk a jövőben?”. A magyar államiságnak meg kell erősödnie, az államnak magába kell integrálnia újra a magyar társadalmat. Az erős állam, erős országot, erősebb nemzetet eredményez, olyan kormányzattal, amelyet az ország újra a magáénak érez. Jelenleg a nemzet tagjai úgy érzik az állam magára hagyta őket, sem gondoskodni nem tud róluk, sem megvédeni őket nem akarja. Csak elvenni a pénzüket, adó, nem működő szolgáltatások képében és utána még elvárja azt is, hogy megvédjék a saját jogaikat, a magántulajdonukat. A köztársaság nem bizonyult sem jó, sem méltányos államnak, a krízisben pedig magára hagyta azokat, akiknek a nevében a hatalmat birtokolja, miközben tisztviselői, vezetői a saját törvényeit sem tartják be.

A köztársaság a bukott és a rossz állam, nincsen rá semmi szüksége ennek a nemzetnek. A jelenlegi válságnak előnye, hogy esélyt ad az újrakezdésre, a helyreállításra és a helytállásra. Munkát ad nekünk és reményt. Gyökeres irányváltás kell, olyan, amelyet a társadalom is támogat. A pénzügyi-, szociális-, politikai- és erkölcsi szükségállapot azok számára kedvez, akik új alapot akarnak, akik az elfeledettnek az érvényességét az előtérbe tolják újra. Akik a romok alatt a királyságunk alapjait keresik és kezdik el újjáépíteni.

Egy kis emlék Ostenburg-Morawek Gyuláról

Ezt a képet a Tapintható Történelem portálon találtam, és annyira megörültem neki, hogy úgy gondoltam, hogy megosztom itt is mindenkivel. Ostenburg-Morawek Gyula az egyik kevésbé , vagy egyoldalúan megismert alakja a magyar ellenforradalomnak, aki Boldog Károly mellé állt csendőrszázadaival együtt a második restaurációs kísérlet alatt, amiért a király ezredessé léptette elő, Ostenburg csapatait pedig a "gárda vadászezred" fokozatra emelte (ahogyan azt az 1944-es fenti dokumentumon is láthatjuk), mely nevet megtarthatták 1945-ig. Az ellenforradalomban a királyság és a felkent király trónjának a helyreállítását látta, báró Lehárhoz hasonlóan. Az ellenforradalomban tevékenyen részt vett a különítményével, akinek tagjaihoz köthető a két baloldali publicista-politikus, a Népszava munkatársainak, Somogyi Béla, és Bacsó Béla meggyilkolása többek között (amiért a Kádár-korszakban kiérdemelte, hogy Prónay ás Héjjas mellett bekerüljön a tankönyvekbe). Ezért támogatta Horthyt kormányzóvá választásában (csapatai jelen voltak a Nemzetgyűlésben a kormányzói eskü alatt) is, ami nem ellentmondás, hiszen Horthy Miklós kormányzóvá választását kezdetben Károly királyunk is támogatta. A budaörsi csatában a király oldalán vett részt, és engedelmeskedett Károly király azon kérésének, hogy a tüzet szüntessék be, elkerülendő a polgárháborút. A restaurációs kísérletek után lecsukták, mint más számos legitimistát, de amnesztiával szabadult, tekintettel a soproni helytállására (nem ürítette ki a várost), illetve a Horthy melletti szolgálataira is. A harmincas években a szélsőjobboldalra szorult, megalakította a Magyar Országos Fasiszta Pártot, egykori harcostársával Prónay Pállal. Királyhűsége azonban nem szűnt meg élete végéig, amely egy erős antikommunizmussal is párosult.