Korábban egy ismerősöm, aki nem tudott belenyugodni abba, hogy kell átmenet a köztársaság után a királyságba, felvetette, hogy lehetne-e az egy diktátor? Lényeges kérdés, rafinált is. Hatvan év kommunizmus után kell a francnak a diktátor ide. Meg úgy egyébként is, az nekünk még jót nem hozott. A diktátorral egy gond van ugyanis jelenleg; a köztársaság törvényei szerint járna el, az meg nem erősítené a királyságot. Olyan diktátor, aki idejön és "csak erőskezű" kösz, de nem kell. Minek? Rendet rakni? Hol? Az a köztársaság rendje lenne, amely lényegében egy rendnélküliség.Ha elfogadjuk és valljuk, hogy a köztársaság állapota vis maior - monarchistaként ez a helyzet nagyobbrészt Hölgyek és Urak - akkor ezt a "nem normális" állapotot nem lehet "normális és általános" eszközökkel felszámolni, érvényteleníteni. Igenám, csakhogy aki "felszámol" (mondjuk egy diktátor) szuverenitásában észrevétlenül belecsúszik a forradalmiság nemkívánatos balos-széljobbos csapdájába, amely által nem rend teremtődik, hanem egy új rend teremtődik. Ez meg nem a kívánatos törvényes rendnek lesz az eleje, hanem a zsarnokság kezdete.
Nem állítjuk, hogy nem kell olyan fejezet a rend (értsd: a királyság) helyreállításában, amely szuverén módon tud cselekedni (Schmitt itt sajnos megkerülhetetlenül igaz dolgokat mondott) , azt mondjuk, hogy biztosíték kell. A magyar köztársaság bukott államforma. Ebben az országban kormányozni kell. Egyszerűen muszáj. Ez a kívánatos helyzet lehet "rendkívüli" akár, de nem muszáj, hogy "törvénytelen" legyen, főleg nem a jelenlegi autoritáshiány, és legitimitásválság korszakában, hiszen a vis maiorból vezet ki. A "rendkívüli" pontosan a "rend" eleje is lehet. A rendkívüli helyzet lehet kényszer és bizonyíték is arra, hogy a demokratikusan, többségi elven nem lehet mindent megoldani immáron. Egy szuverén tekintély kell. Király kell, és a király előtt valaki, aki biztosítja, hogy újra eljöhessen. A magyar közjog szerint ez nem diktátor, hanem a király helyettese; kormányzó vagy helytartó - a homo regius. Ideje pedig deklaráltan ideiglenes, átmeneti és nem lehet végleges. Pozíciójában a királyság és a király szabja meg a cselekvésének a viszonyrendszerét.
15 megjegyzés:
Mindez nagyon szép, nagyon jó, csak egy baj van vele.
A 'dictator' (leszámítva a Respublica Romanum és a közjogilag tőle nem különböző Imperium Romanum idejét) nem közjogi fogalom, hanem hatalomgyakorlási jelző, amelyet jó ideje avatott-avatatlan használ.
A 'dictator' diktál, azaz rendeletileg kormányoz. Az újkori államelméleti-politikaelméleti meghatározások szerint jogtalanul, azaz önkényesen.
Ennyi a defínicója.
A kérdés azonban, hogy mihez képest önkényesen? Az alaki joghoz, vagy a természetjoghoz képest önkényesen?
Ugyanis teljes mértékben alaki legitim módon autoriter vezetővé vált személyeket (pl. Mussolini) manapság már a fősodratú (jegyzett) politikaitörténeti-politikaelméleti iskolák mind 'dictator'-nak minősítenek.
Ezen kívül királyok is gyakorolták hatalmukat egyes konkrét esetekben diktatórikusan, azaz önkényesen. Pl. Dávid király, nemi önzésből, de akár a "legkegyelmesebb keresztény királyok" közül is nemegy.
Mi a biztosíték, hogy egy király nem válik önkényessé, azaz diktátorrá? Erre példa számos uralkodó, aki bűnbánatot tartván megpróbálta helyre hozni vétkét. (Pl. az említett Dávid király.)
Azonban ha a király, illetve a köztársadalom nem ismeri el Istent önmaga felett? Hol érett ez a nép királyságra, hol a fészkes fenében érett, mikor plázába megy vasárnap katedrálisok helyett?
A középkorban bizonyos láthatatlan -nem jogi - fékek is működtek. Más volt a közmeggyőződés. Az emberek nemcsak egy szép mesének tartották az "Isten kegyelméből" való királyt, vagy maximum tiszteletreméltó hagyománynak (aminek tartják a protestánsok a Szent Korona-tant), hanem szerintük a király valóban "szentesített" alaki jogi rendelkezéseket, így azok megsértése Isten elleni merénylet, szakrilígium volt, ami a földi halálnál, vagy bűntetésnél nagyobbal, az örök elkárhozással fenyegetett. Isten elől meg nem lehet elbújni.
Ezért mondom, hogy pusztán hatalomtechnikai kérdés a 'dictatura' létrejötte, egyetlen alaki jogi tényező sem biztosítja mindennek elkerülését, csupán a józan erkölcs, ha van. Ha Isten akár közvetett (természettörvény) akár közvetlen (tételes isteni törvény) nem áll a király illetve akár az alkotmány (összefoglalva az alaki jog) felett - mert a szekuláris demokrácia is Istentől való emancipáción alapszik -, akkor semmit sem ér az egész királyosdi, királyásgosdi. Mert "micsodák igazságosság nélkül a királyságok, mint közönséges rablóbandák?!" (Szent Ágoston) Ezért az igazságosság a királyságok alapja, nem pedig a királyság az alapja az igazságosságnak.
Carl Schmitt pontosan ezt fejtette ki (többek között) "politikai teológiájában".
Hitlerék forradalma "legitim forradalom" volt, ráadásul a német konzervatív erőkkel való "véd- s dacszövetségben". (Nélkülük sohasem jutott volna hatalomba.)
A weimari alkotmány szerint minden törvényt, illetve rendeletet teljesen legitim módon hoztak meg. Még a nürnbergi törvényeket is megszavaztatták a Reichstag-gal.
Véleményem szerint abba a végzetes hibába esik - jó szándékúan - Pánczél úr, hogy a kettőt ("királyság, aztán majd jó lesz minden"-elv) összekeveri. Amíg nincs itt egy keresztény társadalom, akkora szégyen lenne a királyság intézménye, mintha a mai EU alkotmányba Istenre vagy a kereszténységre való utalás belekerült volna, hisz istenellenes rendelkezések találhatóak benne. A Magyar Apostoli Királyság 'de facto' bukását is az okozta, hogy a társadalom elistentelenedett, ez többé már nem Mária Országa volt! Szabadkőműves elvű törvényeket szavazott meg az országgyűlés, és a király "szentesítette" azt, a klérus (köztük a prímás) tiltakozása ellenére.
Amíg nincs társadalmi konszezus, vagy amíg nincsen egy 'Bíra', aki a társadalmat fölrázná, addig nem fog eljönni a 'Király'. Izrael, minden keresztény királyság előképének története ékesen bizonyítja ezt.
Készülő hatalombölcseleti könyvemben erre is kitérek.
(Parsifal, Ön az?)
"Szabadkőműves elvű törvényeket szavazott meg az országgyűlés, és a király "szentesítette" azt, a klérus (köztük a prímás) tiltakozása ellenére."
Feltettem a Regnumra Simor János hercegprímás római útinaplóját. Ennek rövid bevezetője tárgyalja ezt az időszakot.
"A XIX. század közepén a már egész Európában elhatalmasodott liberális-szabadkőműves szellemi áramlat Szent István országában is lassan, szinte észrevétlenül terjedni kezdett. Az 1848. évi törvényhozás ennek hatása alatt több olyan törvényt hozott létre, amelyek évszázados jogfejlődésünkbe bele nem illettek s az államalkotó katolikus egyházzal szemben legalább is barátságtalan érzésről tettek tanúságot. A szabadság jelszava és a liberális felfogás, világnézet iránti lelkesedés háttérbe szorította a vallásos érzést és az Egyházhoz való ragaszkodást csökkentette."
"A hazai vallási állapotnak rosszabbodásához hozzájárult, hogy az 1849 után emigrált hazafiak külföldön egyházellenes eszmékkel telítve tértek vissza a kiegyezés után hazánkba s ezeknek iparkodtak érvényt szerezni mindenütt, mely törekvésükben őket a felekezetek is készséggel támogatták."
"A hercegprímás, akit egész életén keresztül az apostoli király iránti hűséges ragaszkodás jellemzett, valamint a vele egyérzésű püspöki kar meg volt győződve róla, hogy I. Ferenc Józsefnek az Egyház és a római pápa iránti hűsége, valamint jog- és igazságszeretete az egyházpolitikai kérdéseket, így a jus placeti-t is békésen fogja megoldani. Így is történt. A művihar elült s a kérdés a napirendről csendesen lekerült. Az Egyház elleni támadások azonban nem szüneteltek."
(Stb.)
"Amíg nincs itt egy keresztény társadalom..."
És hogyan lesz a társadalom keresztény, ha az elit nem az? Ezek összefonódó, egymást erősítő dolgok. A királyság restaurációja remélhetőleg felemelné az elitet (vagy legalábbis lenne az elitnek egy része, amelyik elkezdene felfelé élni), a jónép meg remélhetőleg követné. Természetesen erre nincs garancia, amint láttuk pl. a spanyol restauráció esetén. De restauráció nélkül arra várni, hogy itt majd spontán, alulról kialakul egy keresztény társadalom -- ez teljes naivitás.
A történelemnek - Schütz páter szerint - sem nem a tömegek, sem nem az elitek abszolúte irányító eszközei.
Azaz kell a történeti helyzet és kellenek az önmagukban nagy emberek is.
Mozgalom kell, amely programjának egy része az alaki jog organikus restaurációja.
Helyesen fogalmazott, amikor azt írta, ezek egymást kölcsönösen feltételező folyamatok.
Kínában néven nevezték annak idején a folyamatot: kulturális forradalom.
Tehát kulturális "ellenforradalom" az, amiről beszélünk.
De ez egy rendkívül összetett, és szerteágazó probléma.
Hogy csak egy szeletét emeljem ki:
túl sokáig tűrte a nép a gyurcsány rezsimet is,ellencselekmény, és eredményes fellépés nélkül, ezért nem tudott tőle megszabadulni, így szép lassan hozzászürkült.
Ebből levonható pár következtetés, ahogyan azt az előttem szólók meg is tették.
Megint ez a parsifalozási mánia… Biztos elment keresni a Szent Grált.
Parsifal (a Névtelenség alatt még mindig? Vajh miért?), a gond csak az, h majdnem mindegy, h mit értünk etimológiailag a diktátoron.
Egyáltalán nem mindegy, hogy egy fogalmon mit értünk, főleg nem dialógusban, hisz ez a félreértések, félreértelmezések, elbeszélések és anyázások alapja. Maradjunk annyiban, hogy modern értelemben a ’dictator’ olyan – többségében rendeleti úton kormányzó – államvezető, aki önkényesen, a természetjogot is fölrúgva kormányoz. Ennyiben megfeleltethető az arisztotelészi értelemben vett ’tyrannis’ fogalmának.
Azonban, ha az alaki jogot rúgja föl a természetjog érdekében (nem pedig önkényesen!), akkor nemhogy bűnösen, hanem az igazságosságnak megfelelően cselekszik az államvezető. Ugyanis az igazságosság (iusitita) a tételes jog (ius) felett áll, ez utóbbi az előzőből meríti legitimitását. Ettől megkülönböztetett értelme van (ha már a latinnál maradunk) a ’dux’-nak (vezérnek).
Ezért ’dictator’ hatalomtechnikailag lehet akár egy ’dux’, akár egy ’homo regius’, akár egy ’gubernator’, akár egy ’rex’, de akár egy ’praesidens’ is. A ’dictator’ – ellenben az ókori értelmével – nem alaki jogi kategória, hanem hatalomtechnikai jelző.
A modern korban máshogyan aktualizálódott, Magyarországnak meg nem egy Franco, vagy egy Pinochet jutott (ahogyan Molnár professzor úr megjegyezte egyszer szerencsésen), hanem Szálasi, Rákosi, meg Kádár. Bábok, törvénytelen hatalommal, forradalmi koncepciókkal.
Azért Franco tábornokot a ténylegesen báb Pinochet-tel egy nevezőre hozni… Erre valóban csak egy CIA-ágens képes. Ez Molnár prof. egyike kevés – valóban szerencsétlen – megjegyzésének, amit ép ésszel elfogadni lehetetlen. Mármint nem Pinochet szükségességét, hanem azt, hogy ő nem volt ’báb’. Különben is a hagyományos értelemben felfogott külső ’autonómia’ a nemzetközi gazdasági, biztonsági és egyéb szerződések tükrében ma már kevés államról mondható el. Ezt Molnár Kálmán professzor a közjogi jegyzetében már az 1920-as években leírta. A közjog belső legitimitása mellett elengedhetetlen a külső legitimitása, azaz a nemzetközösség elismerése. A mai világgazdasági rendszer mellett aktuálisan ’autarkhosz’ állam nem létezik. Ténylegesen jó pár nagyhatalom (megfelelő megszorításokkal, és rendeleti kormányzás bevezetésével) lenne képes autarkhiára. Franco pedig az ön által megvetett ’nácik’ anyagi, katonai (főleg az angolok felé való diplomáciai) segítsége nélkül nem győzhetett volna. Azaz a 'báb' jelző pejoratív használata sem egyértelmű. jelen esetben Magyaroszág sok tényezőt figyelembe véve szintén bábállam.
Még egy fontos megjegyzés, amit nem árt hangsúlyozni. Németországban is, Olaszországban is nem „tiszta” szélsőjobboldali (pontosabban ellenbaloldali) rendszer alakult. Ilyen rendszer gyakorlatilag sohasem létezett. Hitler is kiegyezett az államilag elismert vallási közösségekkel (katolikusok, evangélikusok), mégha bizonyos „Kulturkampf”-ra is sor került, ez (pl. a Szovjetunióval összehasonlítva) sokkalta mérsékeltebb volt. Ennek sikere is nem a ’náci terror’-on múlott, hanem azon, hogy az egyházak a kultusz és a kultúra közötti szakadék áthidalására nem rendelkeztek a ’Blutmythos’-nak (fenomenológiai értelemben) a korviszonyok és a szekularizáció miatt megélhetőbb kultuszára megfelelő alternatívával; szemben pl. a IV. századi keresztényekkel, akik nem lerombolni akarták a birodalmat (azaz saját természetükkel ellentételezni a természetfelettiséget), hanem megszentelni. A német újkonzervatív elit nélkül (persze a megfelelő fenntartásaikkal egyetemben) Hitler nem tudott volna életképesen kormányozni.
(Folyt. köv.)
Hasonló elmondható egyébként az ön által ’Szálasi-puccs’-nak nevezett hatalomátvétel esetében is. Gyakorlatilag a tábornoki kar töredéke támogatta Horthy reálpolitikailag (az eszmei részét hagyjuk) kivitelezhetetlen ’kiugrását’ (pontosabban átállását). Így volt ez a társadalom és az államapparátus kádereinek zömével is. A Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom is koalíciós kormányt alkotott, majd létrejött a „Nemzeti Törvényhozók Szövetsége”. A hungaristák (bármekkora – bár megcsappant – országos bázissal rendelkeztek is) nem lettek volna képesek pusztán bábként az országot ennyi ideig kormányozni, ha legalább részlegesen az antibolsevista harcban az államapparátus és a hadsereg (jórészt nem nyilas) tisztviselőkara nem tartott volna ki, akárcsak passzív lett volna. Emlékezzünk Szálasi, Imrédy és Bárdossy szombathelyi találkozójára! A Horthy-rendszer komoly belső problémákkal küzdött, Gömbös óta minden reformprogramot a „konszolidálók” megbuktattak. A hungarista hatalomátvétel után az újkonzervatívok (pl. Mályusz Elemér), akik a kormánypárt belső ellenzékét adták és az imrédysták sorait gyarapították, örömmel vetették bele magukat az organikus megújításba, amely nem törés volt az ő meggyőződésük szerint.
Véleményem szerint az ön elhatárolódása csupán a szalonképesség miatt történik. Ugyanis ha meggyőződésből történne, elítélné (katolikusként pedig főképp) a dualista rendszer liberális szabadkőműves törvényeit, a korabeli magyar püspöki karral egységben. Elhatárolódna a liberális moanrchistáktól, Gerőtől és társaitól is. A magyarországi liberális monarchizmus konstruktív kritikáját nem látta még senki sem az Ön oldalán, önálló cikkben. Én ezt hiányolom. És higgye el, nem kell ehhez ’nyilas briganti’-nak lenni, elég újkonzervatívnak lenni.
Lehet, hogy tévedek, és épp egy Gerőtől (és az ő monarchizmusától) való elhatárolódás sorait gépeli éppen. Ez esetben megkövetem Önt.
Én nem vagyok híve annak, h a királyság egy Messiás-várásnak felel meg, ellenkezőleg. Francokat. Ezt mégis honnan?!
Mindig azt hangsúlyozza, hogy elsődleges az alaki jogi rend helyreállítása. Ezen áll vagy bukik minden, Ön szerint. Ez józan ésszel beláthatóan ellenkezik az emberiség történeti tapasztalatával. Ui. attól mert legitim jogrend van valahol alakilag (pl. Anglia), még nem biztos, hogy a rendszer jó. (Homoszexualitás emancipálása stb.)
(Vége.)
Kedves PHJ,
A "liberális monarchisták"? Ó, hogyne ez nagyon jogos kritika. Vagyunk kb. 3 millióan már magyar monarchisták, 520 ezer frakcióval, így le kell csapni a belső ellenségre, mert az a legádázabb. Le velük, éljenek a tiszta monarchisták! Tök jó, h itt gerőzik nekem, nagyon kell ez ide, remélem nem zavarja, hogy a nol-ban _ellenvetést_ fogalmaztam meg Gerő András cikkével kapcsolatosan. Ha pedig csak savanyú a szőlő, akkor javasolom a cukrot.
Ön idáig is ezt tette. Köztudott, hogy a hungaristák, de gyakorlatilag a többi nyilaskeresztes párt (többségüket arisztokrata vezette) is királypárti, szentkorona-párti voltak. Tagságuk zöme szabadkirályválasztó, ez is tény. Ez akár tetszik, akár nem, történelmi tény. Olvassa el bármelyikük pártprogramját. (Magyarországi pártprogramok, 1919-1944) Mégis állandóan ezt elvitatja tőlük, teljesen alaptalanul. Ez kb. olyan, mintha a „szocialista” jelző használatát elvitatná pl. egy keresztényszociális gondolkodó egy marxi szocialistától. A probléma vele nem az, hogy szociális, hanem, hogy kollektivista és ateista.
Pinochet és Francoval kapcsolatosan a megjegyzés a párhuzam oka; a kommunizmus veszélye és a felforgatással való ellenszegülés. Molnár Tamás ezt többször hozza fel műveiben, nem is vagyok vele kapcsolatosan biztos, h "szalonképes" a haza intellektuel körökben, akárcsak demokráciakritikájával sem.
Ebben a vonatkozásban az analógia helyes.
Mályusz miért is volt "újkonzervatív"? No, mindegy is. Bagatell.
Ajánlom olvasásra Romsics Gergely ide vonatkozó eszmetörténeti fejtegetéseit.
A tomista-didaktikus kommentek nagyszerűek. Sokat ide, mert mindenki nagyon élvezi. Különösen, h mindig sikerül provokálni is, ami keresztény erény, ahogyan tudjuk, mint ahogyan a nyilasok között kell keresnünk a királyság legnagyobb híveit is.
Ad 1. Érvem nemhogy nem szűkebb értelemben vett ’tomista’ (nem is ’scotista’, vagy ’molinista’), hanem az örök bölcsesség (sophia perennis), azaz a józan paraszti ész (ratio humana) alapján való, a lehető leghiggadtabb kifejtés. A provokálás nem volt sohasem célom, kifejtettem a véleményemet, amelyre a legtöbb esetben érv nélküli válaszok jöttek. Azaz érvrendszerem 'tirialis', nívója nem éri föl az Angyali Doktorét, csupán egy XIII. századi 15 éves kisszeminarista (helyesebben apátsági iskolás) 'trivium'-beli érveléstechnikai nívóját.
Ad 2. A 'provokálás' projekciója véleményem szerint (lehet hogy tévedek) önnél inkább egyfajta belső düh szülötte, mely abból fakadt, hogy ellenérv helyett erőteljes személyeskedés, akcidentális oppozicionálás merül csupán föl, nem érdemi cáfolat. Mindez alanyi vérmérsékleti karakter következménye, amit figyelmen kívül hagyok válaszadásomban. (Legyen szó akár A.B.S. ködsen albionos licensz-humoráról, vagy akár az Ön „kiáltani egy nagyot” rammstein-hagulatáról…) Hisz ahogy – ha már tomizmust hozott szóba – Aquinói Szent Tamás fogalmazott, mikor egy nívótlan opponensére válaszolt egy értékes disputatio során, ki azt a „komoly” ellenérvet hozta föl Tamás mester állításával szemben, hogy hát ezt zsidó (pl. Rambam) ill. muszlim szerzők írták le: „Nem az a lényeg ki írta, hanem hogy mit mondott!” Ez a megfelelő megkülönböztetés (distinctio) erénye. A tekintély pedig a legutolsó és egyben leggyengébb érv egy disputatio-ban.
Tisztelettel,
Pszeudo-Parsifal
Igen, igen. Valóban. Köszönöm, hogy elemez, hogy figyelmeztet. Ez nagyon fontos, biztosan nagyon jól ismer az, aki még a nevét sem vállalja és mégis mindent összeírogat.
Nézze, amit tudok magáról, az hozzáférhető a világhálón pár keresés után. Nem hinném, hogy olyan jól ismerem magát.
Releváns gondolatok, meg fogom szívlelni őket, rosszul olvastam eddig (többek között Romsicsot is, öreg hiba volt). Igaza van abban is, hogy a Hungarista Munkaállam, a nemesi címek eltörlése, a lebensbornhoz hasonlatos születésszabályozás, a marxizmus és krisztusi tanok egybeolvasztása (amelyet Szálasi jónak tartott még 1945-ben is, mint jövőt) egy pártvezér agyában a Magyar Királyság jövőjét mutatják, a feltétlen népuralmisággal együtt is. Hogyan is nem láttam mindezt eddig ilyen tisztán?
Ad 1. A munkaállammal, mint hivatásrendi valósággal mi baja van? A ’Quadragesimo anno’ kezdetű enciklikában is megjelent ez. A ’subsidiaritas’ megvalósulása terén voltak hiányosságok, pl. Itáliában is. Erről elég elolvasni a nyilasnak korán sem mondható Dr. Bikkal Dénes munkáját: Külföldi érdekképviseleti államok és a magyar érdekképviseleti állam kiépítése. Az olasz testületi, az osztrák rendi és a német nemzeti szocialista állam érdekképviseleti felépítése. 1935. Különben is érdekes elolvasni ebből a szempontból Aquinói Szent Tamás (ha már szóba hozta) munkaérték-elméletét, és a munkának a közjóban, illetőleg az bérarányban betöltött szerepét.
Ad 2. A nemesi címek a gyakorlatban már nem jártak kiváltságokkal, sőt (ahogy az kezdődött Angliában a Rothschild-család esetében) már nem vérrel, hanem pénzzel lettek megválthatóak. Degradálódott az értéke. A jog szerinti nemesség jelentős része elkorcsosult (tisztelet a kivételnek), míg a tényleges nemesség, amikor hőstettekért nemesítettek, már régne a múlté lett, illetőleg erőteljesen leszűkült. ’De facto’ nemesibb állam volt pl. a hitleri Németország, ahol fizikai és szellemi képességek alapján meritokratikusan választódott ki az új elit, nem pedig azért mert valamelyik ősöm vérével védte meg a hazát, de én már egy puskát sem tudok fölemelni a beltenyészet miatt.
Ad 3. Dr. Gera József alanyi ötletei nem emelkedtek törvényerőre. Ez alapján „Hungarizmusról” beszélni kb. olyan, mintha II. József vagy a szabadkőműves II. Lipót alapján beszélnénk királyságról.
Ad 4. A ’marxizmus’ (sic!) és a krisztusi tanok ötvözéséről hol írt Szálasi? Sehol. Azt írta, hogy a szocializmus kereszténység nélkül bolsevizmussá torzul, ahogy a nacionalizmus sovinizmussá.
(Folyt. köv.)
Ad 5. Népuralmiság. Magyarországon régen az volt már, 1867 óta népképviseleti országgyűlés (alsóház) volt. Másrészt ez a totális népuralmiság ellenesség ugyanolyan szélsőséges gondolkodás, mint az anti-elitizmus. Mit is mondott erről a „legtudósabb szent s a legszentebb tudós”?
„Ha ugyanis egy szabad sokaságról van szó, amely a maga számára törvényt tud alkotni, akkor többet ér az egész sokaság egyetértése – amit a jogszokás tesz nyilvánvalóvá, amikor valamit tiszteletben tartanak -, mint a fejdelem főhatalma, akinek csak annyiban van törvényhozói hatalma, amennyiben személyében a sokaságot képviseli.” (STh I-II a 97 q 3)
Csókolom. Nem is szabadkőműves, nem is modern, hanem az örök bölcseletből már Arisztotelész által levezetett igazság. N.B. a Hungarizmus nem ’tömegdemokráciát’, hanem ’minőségdemokráciát’ (politeia) képviselt. A monarcha abszolút autoritása éppúgy összeegyeztethetetlen az igazságossággal mint a tömeg autoritása.
Isten uralkodik közvetve az emberi természeten keresztül. Ebből a szempontból – erkölcsileg – közömbös, hogy monarchiáról, arisztokráciáról, vagy minőségdemokráciáról van-e szó. A legjobb egyébként – Polübiosz nyomán – a három keveréke. (Ilyen egyébként maga a Katolikus Egyház is.)
Nem az uralmi rend számít, hanem a közjó. Ha a III. Magyar Köztársaság a közjót stabilabban képes lenne megvalósítani, mint Habsburg Ottó, aki mondjuk – elviekben tételezzük föl – igazságtalanabbul kormányozna, akkor az embernek a köztársaságot kell választania. Azaz nem a régime eredete, hanem a kormányzat céljának (bonum commune) érvényesülése legitimál elsődlegesen egy politikai alakzatot.
Ad 6. Én nem kezelem ’szent tehénként’ a Hungarizmust (sem). Ellenben ismerek olyan monarchistákat, akiknek Ottó minden szava szent, ha egy király hülyeséget is csinál, ami ellentmond a természetjognak (pl. a spanyol monarcha ’szentesíti’ a homoszexuálisok örökbefogadását, az abortuszt stb. – a pápának régen ki kellett volna közösítenie János Károlyt) akkor is rendíthetetlen ólomkatonaként várják a rendszer szétrohadását, és nem üldözik el a jogtalanul uralkodót. Egy törvény csak akkor érvényes, ha ésszerű, s így a természetjogból származik: a törvényhozó puszta akarata nem teszi törvénnyé. (STh I-II a 95 q 2) Az ön voluntarisztikus király illetve monarchiaszemlélete az aboszolutizmus rendszerét idézi föl, ahol a király a törvények kizárólagos forrása, szemben a középkori rendiséggel.
Mi itt a királyságról, monarchizmusról, jogfolytonosságról, konzervatív (és nem szélsőjobboldali) politikáról, dinasztikus kapcsolatokról, meg ilyesmikről szeretnénk beszélgetni kedves kis Parsifal, ami magának hót unalmas téma. Nem is tartoztatnánk. Köszönjük előre is, hogy megérti ezt!
Nem állítom, hogy a királyság, a monarchizmus, a jogfolytonosság, vagy a konzervativitás (mi is az, melyik értelemben?), dinasztikus kapcsolatok, meg „ilyesmik” – az ön szavaival élve – hót unalmas témák lennének.
Látom megint előjött ezzel a parsifalos rögeszméjével, kedves kis PHJ. Nem baj. Engem nem zavar, gondolom őt sem.
Tisztelettel,
(az Ön kedvéért) Pszeudo-Parsifal
Tisztelt egybegyűltek!
Egy igazán sürgető kérdésre szeretnék választ kapni, ám sehol nem találtam választ a kérdésemre. Meg tudja valaki állapítani Boldog Károly királyunk pontos koronázási helyét? Elképzelhető, hogy ez a mai Csikós udvar?
Kedves PHJ!
Nem, ezek szerint rosszul tettem föl a kérdést. A koronázási domb egykori helyszínére volnék kíváncsi. A fotográfiák alapján tanakodtunk sokat, hol is lehetett, és ezt tűnt ésszerűnek az épületek alapján, viszont sehol nem találtunk megerősítésre.
(És elnézést kérek, hogy ide kommentelve kérdem..)
Kedves zsej!
Az alábbi idézetet találtam:
"Az utolsó királykoronázás 1916. december 30-án volt a budavári Nagyboldogasszony-templomban: IV. Károlyt koronázták magyar királlyá. A koronázási domb a mai Szent György téren állt; tervezésével Kós Károlyt bízták meg.
Móricz Zsigmond erről A koronázó domb földje című írásában így emlékezett meg.
„Jó, komoly, öreg göröngyök voltak együtt az ország minden tájáról. Volt itt diluviális rög, amely már egészen sárga volt és acélszürke a vénségtől, s hatszázezer esztendő viharzott el feje fölött… Ezek az öregek nagyon háttérbe voltak szorítva; rossz világot élünk…” Ezt a királydombot is eldózerolták a második világháború után, nehogy valami látható ereklye megmaradjon történelmünkből."
(forrás: www.demokrata.hu, 2009. febr. 16.; cikk szerzője: Hankó Ildikó)
Megjegyzés küldése