A sors, a hazaszeretet és a végzet

"A végzet akkor méri ki az emberi sorsokat, mikor a hazaszeretet a lelkükbe teszi. Mentől többet ad belőle, annál súlyosabb a sors, melyet kimér."

(Tormay Cécile, 1919)

Meglehet akkor, hogy az ún. "jelenlegi helyzet" nem is annyira súlyos, hiszen úgy látszik a haza szeretete nem kritérium manapság, hogyha a magyar állam vezetőiről kell beszélünk. "Szakmai szempontok" vannak, népszerűség van, politikai tőke van. Hazaszeretet néhányan a népből kérnek számon csak másokon, de ez sokszor csupán üres pátosz, máskor azonban - főleg ha nagyon őszinte - akkor túlságosan is halk szavú, nem hallatszik be a Parlamentbe.

A helyzet akkor súlyos, hogyha a magyar sors jelenleg nehéz, mert akkor nem tudunk ennek a kihívásnak (sors, hazaszeretet és a végzet) megfelelni ahogyan azt a sorsunk kívánja. A hazaszeretet manapság úgymond kevés. Még inkább; nem egyéni kritérium, nem gyakorolja különösebben senki sem. Nem egy mérce, nem beszélgetési téma a tea vagy a sör, bor mellett. Vasárnap a megterített asztalnál sem téma. Nem beszélnek róla talkshow-ban és nem lesz címoldalas anyag a napilapban sem. Ahogyan azt megfogalmazta egy magyar konzervatív a minap; "...és senki sem akar állva meghalni az utcán.". Az egyéni érdek és a haza szeretete összefonódik. Az egyéni érdek ha össze tud fonódni a haza szeretetével, akkor jó, akkor lesz egy jó vállalkozó csak hazafi. Akkor "bevállalja". Aki áldozatot kér, az fanatizál a "nyugodt emberek" szemében. Ők azonban lótuszevők leginkább, nem megfontoltak, nem a biztonságot keresők, mégis úgy látszik hangosak.

A kevés hazaszeretet nem erény, és főleg nem magyar erény. A hazaszeretet ahhoz kell, hogy beteljesítsük a sorsunkat. A sorstalan népnek azonban nincsen hazája. Nem is kell semmit sem, hogy szeressen - csak önmagát.