2011. nov. 19.

Nem kértem bocsánatot?

Unalomig ismételt, ilyen mértékben utoljára 1990-ben és 1998-ban hallott fogalomra lettem figyelmes, amit legtöbbször az önmagát „baloldalinak” meghatározók hangoztatnak; sokszor a felelősség szétkenésének rejtett szándékával. Ez a kifejezés: a megbékélés.
Annyit, olyasmit akar jelenteni aktuálisan, hogy „ne foglalkozzunk” ezzel vagy azzal, „felejtsünk el” ezt vagy azt, „bocsássuk meg”, „nézzünk el” minden előzményt a másiknak.

Azon a szemponton most könnyedén libbenjünk át, hogy a megkívánt magatartásra vonatkozó fogalmak a moralitás kategóriájába tartoznak.
Mint ahogy azon se morfondírozzunk magunkra erőltetett hanyag eleganciával, hogy a most „megbékélést” kérők hatalmuk teljében senkinek és semminek nem bocsátottak meg, nem néztek el, nem voltak hajlandóak a „megbékélésre”, de még a megbékélés szimbolikus megjelenítésére sem.
Hatalmi arroganciájuk mindig megtiltott számukra mindenkor ilyen – akár jelkép erejű – gesztusokat is.

A vicc-kultúra sorozatban ismeri az erre az élethelyzetre íródott, vagy ezekből táplálkozó helyzetkomikumokat; amikor kiderül a nyuszikáról, hogy még sem olyan hatalmas, mégsem tehet meg mindent, mégsem mondhat mindent; így most nem is színesítem ezzel az írást. Mert a helyzet minden, csak nem vicces.

Hisz mondják meg nekem, mibe került volna még anno a holokauszt tagadásával együtt vagy azzal párhuzamosan a kommunizmus bűneinek tagadását is törvénycikkbe iktatni? Miért kellett ehhez egy új ciklus, ahol meg „ők” is megszavazzák a korábban általunk lesöpört indítványt? Mindig csak hatalmi, alá-felé rendeltség dimenziójából, arroganciából kell politizálni? S ha igen: a bűnében megátalkodott most miért kér kegyelmet, miért kér mégis megbocsátást, mikor „ő” olyanra önszántából sosem volt képes, csak ha arra rákényszerítette valami? Hamisak a felhangok, disszonáns a kórus mindig ilyenkor.

És most nem a legújabb „bocsássunk meg” kórusról, a kommunizmus bűneiről beszélek (vannak az aktuál-politizálásra jobban hivatott oldalak, ahol mindenki kiöntheti vonatkozó indulatait, búját, bánatát, félelmét esetleg rettegését) én etikáról beszélek.


Mert nekem régóta egy valami nagyon bántja, irritálja, piszkálja a lelkemet, és ez a Landeszmann-ügy. Talán még emlékeznek rá, valahogy így hangzott a gondolat: „(...) ha felsorolnánk azoknak a zsidóknak az értékeit a magyar kultúrában, amit ha kivonnánk Magyarországról, akkor nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack”. Engem itt kérem leszóltak, lenéztek, leostobáztak, lebunkóztak; s mai napig nem emlékszem rá, hogy valaki ezzel az 1992 Karácsonyán elhangzott szidalmazással kapcsolatban felhívott volna egy jó kis „megbékélésre”. HSZ-val meg ne is foglalkozzunk, mert én ilyet nem nézek ki ebből a jó asszonyból, csak egy megbékélést rövidre záró dobtáras géppisztolyt. De ki emlékszik itt, anno egy megbékélésre felhívásra?

Ezek a tüskék régóta bennem vannak.
Anyósom még esküvőnk idején azt adta nekünk jó tanácsként: „Gyerekek, vigyázzatok a tüskékre! Mert mindegyiket ki lehet ugyan húzni, de a nyoma lehet, hogy örök életre megmarad.” S ne is foglalkozzunk most azzal, hogy a Drága Mama mikor és hány tüskét is szúrt belém/belénk. Mert ilyen az anyós-vő sors. Én nem tárgyalok vele, a gyerekek viszont mindig elmehetnek hozzá (el is mennek), csak egyszerűen mi nem állunk szóba egymással – mert akkor biztos nincs sértés. Köszönés, távozás, minimum fél Magyarország távolság. Működik. Azóta nem bántott meg és én sem vívtam ki még mélyebb unszimpátiáját; hisz módom sincs rá.

S erre jön egy önjelölt poeta miser. Mondom, régóta érlelem magamban ezt a bánatot – mikor nemtelen egyszerűséggel lecsatlósozott, lebűnösözött és tajtékzó szájával követelte, hogy kérjek bocsánatot.
Fájt, sértett. Hiszen én ezzel az emberrel egy hazában éltem/élek. De ő a vélt igazsága miatt engem szándékosan megszégyenít. Nem véletlenül, nem akaratlanul, nem szándékolatlanul, hanem nagyon is célzottam.
Nem cécózik, kijelenti, hogy: 1) Nekem bocsánatot kell kérnem tőle, 2) Még soha az életben nem kértem bocsánatot vagy elnézést.

Nem ízléstelenkedek azzal, hogy még meg sem születtem, sőt az édesapám is kisfiú volt, amikor ezek a sérelmek megtörténtek. Szóval nekem miért kellene bocsánatot kérnem?

De nem is ez a valódi kérdés. Mert aki sértett, az sértett, s kellő lelki tartás nélkül, lelki nagyság nélkül, emberség nélkül ezen az eseménysoron – elismerem – nehéz felülemelkedni. Mert ha lenne emberi tartása, méltósága, hite az ilyen gondolatokat hangosan híresztelőkben, nem is mondanának ilyeneket.

Ami bánt, igazán sért, az állítása második részének hazugsága.

Ugyanis már 1965-ben, a magyar-német egyezményben, az (akkori) magyar állam bocsánatot kért, azzal, hogy tűrte, a németek kártérítést fizessenek. Majd még egyszer 1971-ben. S mivel a kommunisták annyira „különös anyagból” vannak gyúrva, az ő Kossuth-díját adományozók, hogy az esdeklés nem kenyerük (Lásd: „Holnaptól lövünk”), az igazi bocsánatkérés csak 1990 után következhetett. Ugye, ez az ember elfelejtette, hogy egy Antall meg egy Göncz 1990 júliusában megkövette a nyilas-terror áldozatait? De ami a lényeg, a mea-culpa jegyében 2000 óta van emléknapjuk is, amit minden iskolában megtartanak.


De nem is ez bánt. Még 1946-ban egy Ravasz László nevezetű, a kommunisták által meghurcolt református püspök egyháza nevében „megvallja bűnét, amellyel Isten fölségét megsértette … nem állt ki egész bátran az ártatlanul üldözöttek mellett”.

És még nem is ez bosszant, hanem, hogy 1994-ben a MKPK pedig ezt mondta: „Az ötven évvel ezelőtt végbement katasztrófa idején elkövetett ezen mulasztásokért Isten színe előtt bocsánatot kérünk”.


Tetszenek érteni? Tettel, jelképesen, pénzzel, jó szóval, minden emberi lehetőséggel bocsánatot kértünk (kértek) a kegyetlenkedéseket el sem követők (is). Sokszor. 2000 óta pedig évente legalább egyszer, plusz még a menetrendszerű és igen túlhangsúlyozott televíziós műsorokban. De még ez sem érdekel. Tegyék! Akit nem érdekel, nem nézi. Aki unja, másra gondol közben. Hogy lejáratják az egészet? Ők tudják – vagy mégsem, hogy az unalmat az undor követi és később az undor az egésznek a hitelét veszi el.


Miért mondom, hogy „ők” tudják? Mi ez a külső perspektíva? Miért „ők”? Hát ők nem a magyar nemzet részei? – kérdezhetnék. Hallom én innen-onnan, hogy akarnak, meg hogy Szent István Intelmei, meg minden, és hogy nagyon azok akarnak lenni, de azt is hallom, amikor eme hazudozó posztkádári megélhetési irodalmár kifejezettem mindig „őket” emleget szidalmazásaiban. Azaz vannak „ők”, a bűnösök, és vannak a nem-ők. Ha ő kirekesztheti magát, tegye. Miért is tegyek én másként. Ez ugyanaz, mint a híres „magunkféle” és „magukféle” párosításnak megfelelő öndefiníció, amit akkoriban sokan annyira zokon vettek az „ő” oldalukról.

De akkor is tisztázzuk egyértelműen: a botrányaival elhíresült, s valószínűleg aggkori agyér-elmeszesedésben szenvedő „kortárs” (a szó minden pejoratív értelmével) író a sértő hangneme mellett hazudik is. És mint tudjuk: aki hazudik, az más bűncselekmény elkövetésére is alkalmas. Kijelentéseinek morális súlya, értéke – úgy is, mint gyalázkodásnak – konvergál a mínusz nulla felé (már ha egyáltalán lenne ilyen).

8 megjegyzés:

Alan Breck Stewart írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Bérces Ádám írta...

Valóban fájdalmas és szomorú olyat hallani, mint amit anno Landesmann mondott, még így hosszú évek távlatából is olvasva.

De szerintem az ilyen kijelentések leginkább azoknak a lelki és szellemi sivárságáról ad tanúbizonyságot, aki él velük. És mint vezető, akinek joga, hatalma és felelőssége egy egész embercsoport nevében nyilatkozni ebben az esetben sajnos ennek a csoportnak (legalábbis egy bizonyos részének) hozzáállását tükrözi.

Nyilván a diplomácia, a diplomatikus beszéd, kommunikáció korában, ahol szinte divattá vált bocsánatot kérni még olyan dolgokért is, amihez az illetőknek semmi köze (ilyen volt például a Pápa bocsánatkérése a holokausztért, aminek egyébként katolikus papok is például ugyanúgy áldozatául estek) az ember ezt elvárná ebben az esetben is. Landesmann azonban ehelyett külföldre menekült (pedig egy bocsánat is elég lett volna), így nyilvánvaló, hogy egy meghunyászkodó, gyáva alak, akivel így nem érdemes foglalkozni. Az ő "értékeit" kivonva nem veszített semmit a magyar kultúra.

Petrus Augustinus írta...

Remek bejegyzés, nagyon is igaz.

Alan Breck Stewart írta...

Jelentéktelen eset egy jelentéktelen emberről, amin a hazai szélsőjobb 1991 óta már jó sokat csámcsogott. (szerintük ez jól mutatja hogy a zsidók hogy gyűlölik a magyarokat). Valójában azonban a zsidó szervezetek azonnal elhatárolódtak, a faszikám meg elmenekült Kanadába.
Ráadásul a tótok azóta is minden nap megaláznak bennünket.

Per Spegulo írta...

- Nem "jelentéktelen" eset - jellemző eset. Valakiket szidalmazni kollektíven nem "jelentéktelen", főleg ha utána a szidalmazást negatív folyamatnak állítják be a másik oldalról.
- Nem "jelentéktelen" ember - egy, a néhány főrabbi közül. Egy egyházi személy sem lehet "jelentéktelen", mert ideológiai vezető. Nem Grünn bácsi mondta, az ószeres.
- Nem a "szélsőjobb" "csámcsogott"; persze, ha Antallt is nem sorolja ide.
- Nem a maga által nyitott kérdésről szól az írás.
- Nem "elhatárolódást" követel az írás témáját adó niemand, hanem "bocsánatkérést". A kettő nem ugyanaz; ami viszont, állításával szemben már többször megtörtént. Erről szól az írás.
- Viszont a Landeszmann-ügyben (sem) senki nem kért bocsánatot. Ez tény.
- Nincs magyar "szélsőjobb", csak az van, akikre a furton-furt rettegők ráfogják, hogy legyen rettegésüknek folyamatos gyanúsítottja. Nem az a "szélsőjobb", akit kineveznek "szélsőjobbnak". A "szélsőjobb" az az 50-100 ember Budapesten, akiknek van 5 (vagy 6) honlapjuk. A "szélsőjobb" tehát nem magyar közéleti tényező.
- A "faszikám" kifejezés argó.
- A tót-kérdés más ügy.

Bérces Ádám írta...

Igaz. És sajnos nem ő az első zsidó származású magas rangú vagy ismert, elismert személyiség, aki ilyen kritikán aluli módon beszélt a magyarokról, tehát eléggé valószínű, hogy ez sajnos ha nem is mindegyiküknek, de egy bizonyos rétegüknek az álláspontját tükrözi. Az, hogy ezt ki hogy kezeli az más kérdés, mindenkinek a saját dolga. Nyilvánvalóan túlzás egy teljes nép elleni gyűlöletet csak ezekre alapozni de elsiklani sem lehet felette.

Alan Breck Stewart írta...

Helyes jól megmondtuk a zsidóknak ápoljuk csak ezt a "nemes" hagyományt!!
De az ne zavarjon senkit hogy semmi köze a monarchizmushoz és hogy erősen igazságtalan és részrehajló kritika.
Egy zsidó aki megalázta a magyarokat és nem kért bocsánatot. Hozzáteszem nem mostanában,1991-ben!!! A magyarok sem szoktak bocsánatot kérni amikor megalázzák a zsidókat.
Kért valaki bocsánatot (mondjuk az országgyűlés elnöke) amikor az egyik parlamenti párt képviselője kipát rakott a Károlyi szoborra? Megalázó? Igen! pl mintha Rákosit rózsafüzérrel a kezében ábrázolnák. Kértünk elnézést? Nem!
Pedig ez nem 20 éve történt hanem kettő!!
Az igazság kedves barátaim, hogy az idiotizmus nemcsak a zsidó sajátja, hanem minden nép között vannak. Csak a zsidónak nehezebben nézzük el. De mondja már meg valaki hogy miért!!? Írtam hogy a szlovákok kb.havonta aláznak minket (Szent István =lovas bohóc, a magyarok = nomád barbárok. -még csak el sem határolódtak! A magyarok fele elárulta saját nemzetét amikor nem szavazta meg a kettős állampolgárságot. De ez semmi, nekünk akkor is egy 1991-es egyszeri eseten kell füstölögni mert aki elkövette zsidó.

Bérces Ádám írta...

Igaz, valóban nincs köze a monarchizmushoz. De ha már szóba jött, szerintem nekünk nem kell őket sajnálni, sajnálják már őket elegen, más helyeken. Persze ismétlem: a kijelentések, amiket Landesmann tett nem lehetnek alapjai egy nép és főleg egy vallás kollektív elítélésének, de attól, hogy pár soviniszta nemzeti radikális vagy mi az ilyen kijelentéseket a maga igazának a bizonyítására használja attól még nem lehet felettük elsiklani! Főleg, hogy az ilyesmi kijelentés nem egyszeri eset volt, ott van pl. Kertész Ákos, hogy egy közelibb példát említsek.
Természetesen amit pl. az említett képviselő tett az is ugyanúgy elítélendő, főleg, hogy a kipa egy vallási, nem politikai szimbólum. Mint ahogy a zsidóságnak is vannak normális rétegei, akik ugyanúgy elítélik, amikor zsidó hitközösségek túlságosan is belefolynak a befogadó ország politikai életébe. És szerintem itt van valahol a lényeg, hogy ők sosem olvadtak be egy európai népbe se, nem azért, mert divatos szóval kirekesztőek lennénk, egyszerűen nekik ez volt a "megoldásuk" arra, hogy megőrizzék a hagyományaikat, identitásukat de ez sajnos gyakran társult a Landesmannnál is utolérhető felsőbbrendűség-érzéssel. És mivel sosem tudtak vagy akartak beolvadni, ezért bárhol is éljenek, mindig "csak" befogadottak lesznek és éppen ezért nem elviselhető, ha az őket befogadó néppel szemben ilyen kijelentéseket tesznek.