Konzervativizmus és realizmus.

Írta: Anthony Mario Ludovici.

Nincs olyan, hogy konzervatív vagy minőség-kedvelő osztály. Szintén nincs semmiféle szociális réteg szerinti megoszlás a konzervativizmus és az arisztokrácia által képviselt világnézeten belül és más meggyőződések között sem. Mivel az arisztokratikus és konzervatív tantételek egymást átfedik a rendíthetetlenség és a tekintély iránti lelkesedésben, valamint a kvalitatív értékeket megkövetelő közös alapelvükben, a társadalom minden szférájában megtalálják legjobb híveiket - azaz bárhol felbukkanhat az a típus, aki a dolgok és az emberek értékét ösztönösen minőségük alapján állapítja meg, valamint tisztán látja az idő szerepét és befolyását bármilyen értékes dolog létrehozásában.

A mesterember, aki munkájában lelkiismeretes és a lehető legtöbb időt szenteli a mesterségének megfelelő szakértelem elsajátítására, a művész, aki kritikájában önmaga irányában a legszigorúbb, és sohasem érzi elégedettségében befejezettnek tanulóéveit; az előkelő származású ember, aki tudja, miként vegye körül magát nem csupán valóban nemes emberekkel, de igazán fennkölt tárgyakkal is - emberekkel és dolgokkal, amelyek magukon viselik a minőség félreismerhetetlen fémjelét: az ilyen emberek valódi vagy potenciális arisztokraták, és semmi sem foszthatja meg őket ezen rangjuktól. Másrészről a herceg, akinek nincs érzéke a minőség iránt, aki szemet huny magában és másokban azon értékek és képességek hiánya felett, melyek osztályát kiváltságos helyzetébe emelték, aki nem tudja, hogyan vegye körül magát minőségi dolgokkal és emberekkel, és semmit sem tud arról, hogy idő szükségeltetik az értékes dolgok létrejöttéhez, épp olyan, mint a lelkiismeretlen mesterember vagy a kritikátlan és önelégült művész: természeténél fogva plebejus és züllött alak, akit semmi sem emelhet a született konzervatívok vagy arisztokraták körébe.

Az igazságon tett erőszak, hogy társadalmi osztályokat mindenestül megkísérelnek politikai pártokba kényszeríteni, talán az elsőleges oka annak a zűrzavarnak, ami az ország belpolitikáját illetően a közösségi érzületben fennáll. És épp emiatt nem lehet elégszer ismételni azt, hogy a konzervatív és kvalitatív döntésekre képes ember - nem az arisztokratikus uralkodóra gondolok - egy nagyon pontosan körülírható testi-lelki alkatú típus, amely minden osztályban felbukkan, és semmi esetre sem általánosabb a jelenlegi Lordok házában, mint egy szénbányában (*).

Az anthropológusok a bennszülöttek "kulturális potenciáljáról" beszélnek, ami alatt bizonyos népek képességét értik arra, hogy a kulturális szervezettség bizonyos fokára emelkedhetnek; gyakran hozzák fel Libériát, a nyugat-afrikai néger államot értelmezésük példájaként. A négerek, akiknek átadták Libériát, és akik nagyrészt az amerikai felszabadított rabszolgák leszármazottai, kultúrájukat kívülről kapták a jóindulatú európai népektől, teljesen kész alkotmánnyal, törvényekkel, és egyéb intézményeik rendszerével együtt. Ám a négerek "kulturális potenciálja" hamarosan feldúlta a ráerőltetett fehér kultúrát, és mostanra, az odalátogatók legújabb keletű beszámolói alapján a szenátusuk, a képviselőházuk, a hadseregük, a rendőrségük és az összes többi nem néger intézményük csupán holmi groteszk és szánalmas paródiáját nyújtja az általuk egykor jelképezett fehér eredetű rendszernek.

Egy éppen ugyanilyen "kulturális potenciál" csodás jelenségével magyarázható az a sarkalatos eltérés is azon emberek között, akik ösztönösen a kvalitatív, és azok, akik ösztönösen a kvantitatív értékek felé hajlanak, és az általuk kialakított társadalmi formák a lehető legjobban különböznek egymástól. Ha egy nemzet megoszlik ezen két típus között, kiegyezésük gyakran elégtelen és ingatag; és mivel a két társadalmi forma teljes egyesülése sohasem lehetséges, ennek folyománya az az állapot, amelyben a mai Anglia található, s amely nem más egy állandó és elkeseredett, egymást pusztító háborúskodásnál.

A kvantitatív értékekhez ragaszkodó emberek csoportja, amelynek ugyancsak minden társadalmi osztályból kerülnek ki tagjai, hajlik a felbomlasztás, az állhatatlanság és a hiábavaló változások felé, az előző fejezetben tárgyalt, minden emberben meglévő ösztönös konzervativizmus ellenére, mivel sosem ismeri fel az idő és a minőség közötti szükségszerű kapcsolatot. Konzervativizmusa így nagyrészt önérdek, pénztárca-aggodalom; és ha semmit sem birtokol, konzervativizmusa gyenge és esendő, mivel semmilyen önzés nem készteti a dolgok állandósága felé. Ennélfogva a konzervatív oldalon ezek az emberek megbízhatatlanok és elvtelenek, a nem konzervatív oldalon pedig anarchisták és felforgatók. Kulturális potenciáljuk kimerül az üzleti jómódban, kifejezésmódjuk pedig minden téren valószínűleg csúf és vaskos formát ölt.

A kvalitatív értékekhez ragaszkodó emberek csoportjának tagjai ugyancsak minden társadalmi osztályból kikerülhetnek, az előzőekkel szemben viszont az építés, az állandóság és a megőrzés felé hajlanak, nem csupán a tárgyak, hanem a családi jellemvonások és öröklött tulajdonságok terén is; a minden emberre jellemző ösztönös konzervativizmust itt erősíti az idő és minőség közötti törvényszerű kapcsolat mély megértése is. Konzervativizmusa nem csupán önzés, hanem egy stabil környezet fenntartására irányuló követelés és kívánság, mely gyakran a látszólagos önérdek ellenében hat, ám a minőség csíráinak megérlelését szolgálja. És ha valahol az önérdek tényezőként felmerül, ott is csak az elsőleges ösztönzés megerősítése lesz. Ennélfogva a csupán konzervatív oldalon ezen csoport tagjai erősek, elvi alapokon állók és konstruktívak, az arisztokraták körében pedig patrónusok, a tartós és szép dolgok kiválasztói és serkentői lesznek, akár személyeket, akár nemzetük vagyonát tekintve. Kulturális potenciáljuk határait a társadalmi szervezet tökéletesítésében, és az emberek, illetve környezetük szépségében éri el. Kifejezésmódjuk a szépség formáját ölti magára.

Az előző csoport anyagi sikeressége, amely életének fő jelentőségét adja, a sokszorozódásukhoz vezethet és gyakran vezet is; elszaporodásuk bekövetkezése sokkal valószínűbb abban az esetben, ha az uralkodó értékek az őket jellemző partikuláris tevékenységeknek kedveznek.

Ezzel szemben az anyagi sikerekkel való viszonylag csekély törődés, amely az utóbbi csoportot jellemzi, s amelyet nagyrészt eláraszt a minőségre és szépségre törekvő elsőleges indíték, alárendelődhet, vagy a mennyiség szolgáinak kezében meg is semmisülhet, ha a fennálló körülmények nem védelmezik. Ilyenkor a nemzet azon része, amely a legértékesebb minőségeket és emiatt a stabilitás fő eszközét szolgáltatja, hanyatlásnak indul és elvész.

A maga vonásait a tükörben szemlélő Szépség csak egyetlen gonoszt ismer, amelyet minden erejével elűzni kíván, és ez a Változás. Az ügyes plasztikai sebészt azonban, aki felkínálkozik, hogy arcvonásait operáció révén - ha mégoly csekély mértékben is - tökéletesítse, ő azonnal kiutasítja. És igaza van.

Ezzel szemben a Csúfság, mely bár nem megváltoztatható, mégis valamicskét szépülni vágyik az operáció által, a sebészeket bőségesen ellátja jövedelemmel és szentélye ezeket az urakat folyton nyitott kapukkal várja.

Ezt az egyszerű példázatot nem szabadna elfeledni, amikor a fentebb ismertetett két csoport értékét és gondolkozásmódját mérlegeljük, különösen a változás és az ún. "fejlesztés" kapcsán. És ha egy jelenleg fennálló társadalomban, ahol állandóan vagyonokat áldoznak a változtatásokra, és nyüzsögnek a „szépítgető sebészek”, az egyetlen bölcs dolog azt feltételezni, hogy a mennyiség gazdag kiszolgálói állnak az élen, és alkotásaik a csúfság jegyében születnek.

(...)

(*) Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi Lordok háza semmilyen értelemben véve nem arisztokratikus urakból áll; újoncai semmiképp sem azáltal kerülnek kiválasztásra, hogy birtokolják -e a megfelelő uralkodói kvalitásokat, vagy egy alsóbb társadalmi rétegben, nevelés és fegyelem révén generációkon keresztül megszerezték -e ezeket; egyszerűen a kereskedelmi-üzleti életben, a jog vagy a zsurnalisztika területén, a pártpolitikában, vagy a hadseregben és a tengerészetnél elért sikereik alapján választják ki őket. De még így is egy sokkal jobb és hatékonyabb szervezet, mint az alsóház.

Fordította: Umenhoffer István.

Első, teljes megjelenés; Északi Korona XXV. szám. Az itteni részlet fordításához köszönjük a fordító személyes engedélyét.