Megjelent az új MILES CHRISTI, amely még ma is az egyetlen olyan nyomtatott médium, amely következetesen monarchista álláspontot képvisel, más konzervatív, katolikus témája írások mellett. A lapban most fókuszban Slachta Margit áldozatos szerepvállalása áll (Békés Márton kimerítő tanulmánya mellett, az 1946-os újrajegyzetelt jegyzőkönyv is közlésre került, és egy szépen kivitelezett képeslap is mellékelve van a folyóirathoz róla),. E mellett nagyobb tanulmány van a koronázási szertartás történetéről, a rendiségről, és a magyar koronázásái ordoról is. Valamint - a lap katolikus tradicionalista szellemiségének megfelelően - a papi hivatásról, a modernizmus eretnekségéről is olvashatunk, recenziókkal és reflexiókkal, elegáns kivitelben, remek illusztrációkkal övezve. Aki monarchista ne sokat gondolkodjon, vegye kézbe minél előbb! ezt is és a korábbi számokat egyaránt Megrendelhető: lacroix_csigavonal_freemail_pont_hu (990 Ft+postaköltség, utánvétellel). (Budapesten, a Belvárosi Nagyboldogasszony-főplebániatemplomban - Március 15-e tér - régi római rítusú énekes szentmise lesz most vasárnap, ahol lehet kapni majd az aktuális Miles Christi-t is először nyilvánosan(08.17).)
Tihanyi délutáni sétámat a Boldog Károly Kálvária felé vettem, amelyet - helyreállított állapotában - még soha nem volt szerencsém látni. A nyüzsgő árusokon átvágva magam megérkeztem a Kálvária tövéhez, amely Tihany egyik legmagasabb pontján helyezkedik el. A panoráma fenséges, átlátni a déli partra, monarchista magyar embernek mégsincsen kedve a látványban ejtőzni. Mártírsorsú Károly királyunk meghurcolásának szimbolikus elégiája ez a hely. Letaglóz igazából, még így is, félig helyreállított állapotában is. Az 1927-es alkotók nemes szándéka egyértelmű volt, a Magyar Királyság (Trianon) és fejének (IV. Boldog Károly király) meghurcoltatása ugyanazon folyamatnak két nagy állomása volt. A Szent Korona Országainak a romlása, széthullása és a felkent magyar király száműzése egymástól el nem választható folyamatok voltak, ezt húzta alá a Kálvária két kőbe vésett fő gondolata is; RESTAURATIO - REVISIO. Mindez a tihanyi Kálvária szellemében, még így csonka állapotában is tapinthatóan érezhető volt a számomra, a II. Magyar Köztársaság közel huszadik évfordulóján.
A Kálvária tragikus történetével kapcsolatosan átadom a szót Vass Sándor Alberik OSB atyának és Toldi Évának, aki már 1990-ben írt a kommunisták barbár munkájáról; "A 20-as években aztán országszerte felállításra kerültek a "csonka Magyarország" létét felülbíráló, a "feltámadásra" késztető lendületű, később "irredentának" bélyegzett emlékművek, emlékoszlopok, szobrok és kegyhelyek. A fővárosban is ekkor állították fel az Észak, a Dél, a Kelet és a Nyugat című szoboremlékeket, s ekkor készült el az ereklyés országzászló is. Az 1920 októberében visszatéréssel próbálkozó IV. Károly király fogságának emlékére, mintegy annak mementójaként a település lakossága is kálváriát állíttatott a IV. Károly király Tihanyi Országos Emlékbizottság kezdeményezésére, 1927 augusztusában.
1927 augusztus havának 15. napján került sor a kálvária ünnepélyes felszentelésére, Rott Nándor veszprémi püspök által – idézi az eseményt Vass Sándor Alberik, egykori tihanyi (bencés) plébános. A kálvária tervezője Siklódy Lőrinc volt. A három kereszthez 14 stáció vezetett, rajtuk az adományaikkal támogató szabad királyi városok és vármegyék címereivel. Mindez művészi kőfaragó munka kíséretében. A stációk Magyarország sorsát szimbolizálták, a nemzet keresztre feszítését, mintegy a dicsőséges feltámadást sugallva. A három monumentális kőkereszt mögött az apostoli kettőskereszt volt látható – vörösréz lemezből készült kiváló mestermunka – a stilizált magyar koronával, s IV. Károly bronz domborművű képmásával. A keresztek előtti mellvéden belül a Trianonban elcsatolt vármegyék címereit örökítették meg a kőfaragók. A Magyar Hiszekegy pár sora is itt volt olvasható.
A kálvária neves vallási zarándokhely volt egészen 1950-ig, s attól kezdve ezt a funkcióját rendőrségi engedély feltételei közé szorították. De idegenforgalmi látványosság is volt egyúttal. Nyaranta rengeteg turista fordult itt meg, több ezren örökítették meg e kegyhelyet.
Az irredenta emlékeket 1945 után folyamatosan felszámolta(tta), eltüntette a szocialista állam. A tihanyi IV. Károly kálváriát nem érték el még ekkor ezek a rendelkezések. Az ő szocialista Trianonja még csak az 50-es évek végén kezdődött el, és vandál módon 1960-ban fejeződött be.
- Hivatott a tanácselnöknő, Stolcz Gusztávné, s kérdezte, megkaptam-e már a lebontásról szóló rendelkezést Klempa úrtól (Klempa Károly Sándortól), a Veszprémi Egyházmegye akkori püspökétől. Igennel válaszoltam. "Le lesz bontva a kálvária!" – mondta győzelemittas szemekkel a község "mindenhatója".
A lebontásra az első kísérlet 1960-ban történt. A tanács a városrendezést megbízta a "munkálatok" megkezdésével. A kivezényelt három szakmunkás azonban megtagadta a méltatlan munkát, bár megfenyegették őket munkaviszonyuk megszüntetésével is. Végül Léber István lakatos és Szabó Kálmán kovács elvállalták és megkezdték a stációk plakettjeinek kibontását. Hamarosan elkergette azonban őket a népharag, hegyes villa és furkósbotok kíséretében. Másodszorra a rendőrség közreműködésével vette kezdetét a bontás. A megfigyelők a bokrok közé lapulva biztosították – fegyverrel!! – a nyugalmat. A stációk ledöntését traktorral végezték. A traktorok elejére, a szemtanúk szerint, óriási fagerendákat erősítettek, s azzal mentek neki a kőoszlopoknak. Mikor a stációkat "legyőzték", következett volna a kőkeresztek ledöntése. A bontást személyes jelenlétével élvező tanácselnöknő ekkor boldogan kiáltott fel: "Már csak a három lator van hátra!".
Vass tisztelendő úr, aki szintén jelen volt, meg is jegyezte: "Hogy ki a harmadik lator, azt nem tudtuk, mert mi csak kettőt ismertünk. Talán az elnöknő magára gondolt?!" (Utólag azonban őt is ledöntötték a talpáról, hamarosan!)
A kereszteket a füredi hajógyár darujával próbálták kitörni, de ellenálltak. Ki kellett bontani az alapot, s úgy kitörni.
"Olyan érzése volt az embernek, mintha egy páncélos csata helyszínére került volna. Ráadásul ekkor már nyár volt, turisták százai fordultak meg az apátság környékén. Mind szemtanúi voltak e barbárságnak. Szelencét (orgonát) és liliomot hoztak a ledöntött corpusra, s megálltak énekelni: 'Keresztények sírjatok…'. Rengeteg fotó is készült turisták által e vandalizmusról. S bár az egyháznak és a lakosságnak tilos volt a fotózás, a meglévő negatívokat be kellett szolgáltatni az AVH-ra, mégis külföldön megőrződtek azok." .
Mindehhez különösebb kommentár nem kell azt hiszem. A Kálváriát 2007 áprilisára valamennyire helyreállították. A helyreállítás célja mindenképpen nemes, de a megvalósítással, az átadó ünnepséggel kapcsolatosan vannak félelmeink. Sajnos az eredeti állapot azoknál az elemeknél (stációk) sem lett visszaállítva, amelyek már megvannak épen (a szabad királyi városok és vármegyék címerei mellett a korona a kettőskeresztünk mellől fájó módon hiányoznak). Csak remélni tudjuk, hogy a megmaradó részek restaurációjában nem lesz jelen valamifajta óvatos republikánus politikai revíziónak még a látszata, szándéka sem. A Kálvária helyreállításához mindenesetre sok sikert kívánunk az Alapítványnak és minden magyarnak és különösen a monarchistáknak erősen figyelmébe ajánljuk e valóban nemes misszió tevőleges, anyagi eszközökkel történő támogatását is! (Aki a további helyreállításra szeretne adományt küldeni, az a Kálvária Alapítvány 11748069-20059178 számlaszámán megteheti.)
Megosztom itt most mindenkivel egy magyar monarchista csendes kis tépelődéseit. Trónörökösünkről Habsburg Ottóról van szó. Egy könyvet olvasva (Így láttam...), amelyet ő írt a következő két idézetet ragadnám ki;
„Egy igazságos jogrendet kell kidolgozni. A jogbiztonság a politikában talán a legnagyobb érték: mindemellett feltétlenül tisztelni kell az egyéni és a kollektív szabadságot. Ez belső demokráciát jelent, tehát azt, hogy az embereknek a lehető legnagyobb beleszólása legyen az őket érintő döntésekbe. Decentralizálás nélkül nincsen valódi demokrácia. Az államot lentről fölfelé és nem úgy, ahogy a bürokraták akarják, föntről lefelé kell felépíteni.”. Ugyanakkor; „Az uralkodónak tekintet nélkül arra, hogy a királyságban vagy köztársaságban gyakorolja hatalmát, azt kell éreznie, hogy feladata kötelezettség és szolgálat, nem pedig az egyéni dicsőség keresése. Számára tulajdonképpen csak az Isten ítélete lényeges. Amit az emberek mondanak róla a halála után, az nem sokat számít. Csak a rövid távlatokban gondolkodók, a kisszerű karrierista politikusok azok, akik kezdetektől fogva azzal foglalkoznak, hogy saját maguknak emeljenek emlékműveket.”.
Mindez elsősorban zavarba ejtő és csak utána elgondolkodtató. Melyik az igazi? Melyik kinek szól? Honnan induljunk ki? Ha emellé veszem a márciusi HVG-s interjút, amelyben mindenkit óvva intett az autokráciától" és amely magyar monarchista körökben azóta is kísért, meg kell állapítsam, hogy a helyzetünk nem rózsás uraim. Tiszteletlen nem leszek Őfelségével semmiképpen sem, de ha vannak gondolataitok, akkor azt hallgatom.
Valószínűleg az lesz azonban a legjobb, hogyha a kettőt egyszerre szemléljük – bármennyire is ellentmondásos így a helyzet – és a szerint szabjuk meg Ottó trónörökösünk reális politikai arcélét.
Minden monarchista tudja, hogy Boldog Károly király második, sikertelen restaurációs kisérletének a szomorújátéka Tihanyban zajlott le. A tihanyi apátságban talált menedéket a királyi pár, ahol majdnem öt napot töltöttek fogságban. Horthy Miklós kormányzó Siménfalvy ezredest rendelte a budaőrsi csata helyszínére, ahol a királyi párt őrizetbe helyezte (a mai napig nem tudni, hogy azért, hogy megvédje néhány különítményes - Rácz Kálmán és vérgőzös társai - bosszújától, akik Tihanyig üldözték a párt, vagy azért, hogy ne szervezhessen újabb hatalomátvételt az uralkodó). Siménfaly meglehetősen komolyan vette a dolgát, még sétára is külön engedélyt kellett kérnie a királyi párnak. Őfelségét Tihanyban a bencések látták vendégül (az apát azért akarta visszautasítani ezt, mert méltatlannak érezte azt a helyet, amelyet Károly és Zita számára Siménfalvy kijelölt, joggal). Tihanyban meglátogatta Appony Albert gróf és a Csernoch János bíboros-hercegprímás is őket, és teljes együttérzésükről tájékoztatták a Felségeket. A tragikus szomorújáték vége ismert; mivel Károly nem volt hajlandó lemondani a trónról (nonszensz, hogy ezt a törvényes és szuverén magyar kormány a kisantant fenyegetőzései hivatkozva sürgette!), ezért átadták az Antantnak Károly királyt és Zita királynét, nem törődve azzal, hogy törvényesen felkent királyuk, de azzal sem, hogy, mint magyar állampolgár ez teljesen jogtalan cselekedet. Megalázó körülmények között a felkent uralkodót és nejét egyszerűen kitoloncolták az országból.
A bencések mindig is ápolták Károly király és Zita királyné emlékét. 1990 után pedig külön szobát rendeztek be nekik, amely az altemplomból közelíthető meg és I. (Katolikus) András királyunk sírja mellett van. Méltó helyen, áhítattal berendezve, amelyen ácsorogva átérezhetjük szentéletű uralkodónk megaláztatását, végzetes tragédiáját. Egy szobába sürítve egyetlen hatalmas erőfeszítés elbukásának minden tragikuma. Érdemes elmenni legalább egyszer mindenkinek, monarchistáknak többször is, amikor csak tehetjük. Magam is így teszek, az alábbi fotók a legutóbbi ottjártamkor készültek a minap. A délután verőfényes volt, a turisták rajzottak, mint a méhek. Jó lett volna tudni, hogy hányan gondolkodnak el a szoba szimbólumértékű jelentőségén.
Nagy koponyák ha találkoznak - Károlyi Mihály és Rákosi Mátyás az I. Magyar Köztársaság győzelme (1946) után.
Önmagukat konzervatívnak tartó kicsiny emberek nem tudnak azzal az egyszerű ténnyel megbarátkozni, hogy Magyarországon a köztársaság mindig a kommunistákkal és a liberális demokratákkal függött össze. Ők hozták a nyakunkra. Minden esetben vagy az egyikük(1918), vagy a másikuk(1949), vagy ami a legjobb, egyszerre mind a ketten (1946, 1989) hozták létre a köztársaságot és annak diktatórikus mutálódott utódait (1919, 1949, 1956-57). Egyszerű általános történelem lecke felbüfögése lenne mindez persze, de nem az, mert respublikában élünk. Mert a demokrácia-betegség jó nagy hályogot képzett a szemükre vagy kicsiny pácienseink nem igazi konzervatívok. Esetleg nem igazi magyar konzervatívok, következésképpen nem kínálnak igazi alternatívát a pártokráciára. (Itt persze nem kell egy példánák leragadni, vannak bőven még.) Konzervatív és republikánus?! Mégis, ennek milyen valós magyar hagyománya van?!?
Legyen itt néhány egyszerű pont (úgyis többen nyaggattak már ezzel), amelyet gyorsan oda lehet mondani bármilyen előjelű republikánus ismerősünknek, aki ne adj Isten el akar minket kábítani a respublika (bármelyik magyar respublika!) jogszerűségéről, meg arról, hogy szabadság, demokrácia, függetlenség, blablabla. Úgyis ismeritek már.
1. Egyetlen magyar tisztán népuralmista alapokon szervezett államalakulatot (köztársaság, népköztársaság, tanácsköztársaság) sem választott meg a nép. Soha nem volt róluk, semmilyen szavazás sem Magyarországon.
2. Mindegyik magyar köztársaság - bármilyen előjellel is rendelkezzék - szakított a közel ezer éves gyökerekkel rendelkező magyar történeti alkotmánnyal és megszakította a jogfolytonosságot is, amelyet a magyar nemzet mindig, a királyával az élet (legyen az bármilyen dinasztia tagja) folyamatosan megújított.
3. Mindegyik magyar köztársaság szakított két nagyon fontos államelvünkkel, a Szentkorona-tannal, és a Regnum Marianum eszméjével.
4. Ezzel gyakorlatilag a magyar szuverenitás, a királyság által jelzett államiság szűnt meg. A köztársaságoknak ezért volt igényük forradalmi megoldásokra, ezzel kapcsolatban sokszor terrorra (1918, 1919, 1945-1949) és puccsra (1919), amellyel a királyság, a régi rend embereivel, intézményeivel, értékhordozóival számoltak le.
5. A köztársaságok létrejötte minden esetben közjogi-társadalmi-gazdasági hanyatlás idejében valósult meg, politikai alkuk eredményeképpen. A köztársaságokat a káosz hozta el mindig a magyaroknak, a királyság ellenében, amely egy megroggyant, de mégis szuverén rendet képviselt.
6. A köztársaságok az esetek legtöbbjében (1946, 1949, 1989) idegen megszállók aktív, vagy már passzívabb jelenlétében valósult meg, amely minden ilyen esetben a kommunista Szovjetuniót képviselő Vörös Hadsereg volt. Nem jelentéktelen tény, hogy a Vörös Hadseregtől várta Tanácsköztársaság is a kül-, és belpolitikai stabilizációt ezért annak a bejövetelést sürgette. (A Tanácsköztársaság számára egyébként a Károlyi-féle népköztársaság is felvállalható volt, ezért használta azt az elnevezést is.)
A "korlátozott demokrácia" derűje - Vorosilov tábornok (SZEB elnök) és Tildy Zoltán (I. Magyar Köztársaság elnöke).
7. Az I. köztársaság (1946) még csak szándékozta, a történelmi alkotmányunk pontonkénti hatályon kívül helyezésével, az 1949-es népköztársaság azonban már meg is valósította az organikusan kifejlődött alkotmányunk teljes hatályon kívül helyezését. Helyette egy idegen, kartális alkotmányt adott a magyaroknak (mely a mai napig érvényben van, ha módosításokkal is), amely kezdetben a szovjet alkotmány szó szerinti fordítása volt. Mindezt idegen katonai megszállás alatt, lényegében bábkormányként tette meg, egy diktatúrában.
8. A köztársaságok nem tudták sem az ország szuverenitását, sem a területi integritását , sem a közjogi hagyományát megvédeni, egyetlen alkalommal sem. Mindezeket egyszerűen feláldozták a külpolitikai legitimitásukért. Az ezzel kapcsolatos esetleges jogos nemzeti önvédelmet internacionalista politikai harcra használta fel a Tanácsköztársaság északi hadjárata, amelynek eredménye a Szlovák Tanácsköztársaság néhány napos állami nonpluszultrája lett. A fegyveres harcot a területi integritásért ellenben a monarchisták vállalták 1919-1920-ban is (a dunántúli harcok).
9. Nincsen magyar republikánus hagyomány, soha nem is volt. A magyarok a királyságot alakították ki maguknak létezési formaként, annak egy is speciális, a magyarokra formált - apostoli királyság, a Szent Korona országai, Szűz Mária Királysága, stb. - verziójában, amely egyedülálló a világon és lényegében a kezdetektől (1000) transzcendetális meghatározottsággal bír, amelyhez minden esetben és időszakban a magyarság ragaszkodott és elszakadni nem akart (jó példák erre a legnagyobb kataklizmáink, főleg a szabadságharcok). A még utolsó, tudatosan a királyságot képviselő közjogi személyünk Mindszenty József hercegprímás működése alatt is 1947/48-ban is a diktatúrában közel ötmillió ember mozdult meg a Boldogasszony Éve alkalmából, amely a régi, királyi Magyarország utolsó megnyilvánulása volt és pontosan megmutatta, hogy milyen élő hagyomány volt ekkor is a "máriás ország" és "máriás nép".
10. A köztársaságok története tele van olyan emberek egész sorával, akik egyszerűen egy vállalhatatlan politikai fővonulatot mutatnak (és nem esetlegességeket!), hogyha az "eredményeiket" nézzük. Jászi Oszkár, Kovács György, Kunfi Zsigmond, Kun Béla, Garbai Sándor, Garami Ernő, Linder Béla, Károlyi Mihály, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc, Szakasits Árpád, Varga Béla, Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, stb.
11. A köztársaságok röpke hat évtizede alatt legalább háromféleképpen próbálkoztak tisztán népuralmi rendszer meghonosításával, idegen alkotmányra építve. Ezzel szemben áll a Magyar Királyság majdnem ezer éve, autoriter, organikusan építkező, saját alkotmányos állami léttel, amelyben a magyarok mindig megújították az alapokat és a eszközöket, ahogyan az érdekük kívánta. Sajátmaguknak, legitim, törvényes módon, ahogyan a saját törvényeik azt megszabták.
12. Magyarország hagyományos államformája a királyság. Mindig is az volt. A köztársaság soha nem hozott stabilitást, és reméljük most sem lesz maradandó. A királyság nem egy forma, hanem olyan saját rendszerünk, amely szerint és amiben a magyar élni szeretett volna, ezért választotta és alakította ki magának a Kárpát-medencében eltöltött ezer éve folyamán.
Vörös és nemzetiszín már az első esetben is együtt volt - az I. Magyar Népköztársaság kikáltása (1918).
Horthy kormányzóval kapcsolatosan már elmondtuk a véleményünket néhány poszttal arrébb, nem szívesen ismételnénk magunkat, abban MINDEN kitételt fenntartunk továbbra is. (Néhány pontban azon is túl.) A minap azonban egy érdekes videó került elő az 1993-as újratemetésével kapcsolatosan, amelynek a megtekintését mindenkinek csak ajánlani tudjuk (ha már az M1 nem kért belőle, gondoljuk az RTL Klubon vagy TV2-n sem fog menni), tekintettel arra, hogy annak idején néhány szűk szavú híradós riporton kívül nem sokat lehetett hallani efelől. A közel egy órás videó roppant módon tanulságos, főleg, hogyha azt nézzük, hogy mindenki beveszi a rizsát mai napig, hogy 1989-1990 csak a "demokratikus átmenetről" szólt.
Korántsem. És erről leginkább az tanúskodik, hogy a II. köztársaság után három évvel kik és miért jöttel el az újratemetésre. És itt most nem elsősorban a republikánus demokrata politikusokra gondolunk, hanem mondjuk arra az úriemberre, aki 670 km-t tett meg kerékpáron, Székelyföldről, 10 nap alatt, mert édesapja "a Horthy katonája volt". Ugyanez elmondható a kárpátaljai fiatalról is.
A kommunizmus vége sok mindent a partra dobott, és voltak olyanok - ahogyan lehet látni nem is csak marginális politikusok - akik érezték ennek valamennyire a súlyát, és annak a kárhozatos örökségét, amelyet a kommunizmus itt hagyott. Döbbenetes, hogy mondjuk egy Csurka István (akivel kapcsolatban, félreértés ne essék, semmilyen komolyabb pozitív véleményünk nincsen) ilyeneket mondott meglehetősen spontán módon a kamerába; „Ez a temetés egy nemzeti demonstráció. Nem történelmi értékelés, hanem a magyar történelem folyamatosságának kegyeletes megünneplése. Ez politikai jelentőséggel bír. (…) A magyar történelmet teljes egészében, az ezer év folytonosságával kell felvállalnunk.” Ez most akkor a jogfolytonosság érvényének a felvetése lett volna Csurka úr? Vagy itt van Kónya Imre, aki a nagyon nyomorúságos Pethő Ivánnal szemben még 1990-ben is felvetette a nemzeti számonkérést kommunista bűnösökkel szemben. Szóval Kónya úr ilyeneket mondott, szintén teljesen spontán módon;"Nagyra értékeljük a kormányzó úrnak a nemzet érdekében tett politikai lépéseit. (..) Mi úgy gondoljuk, hogy egészében véve a kádárizmus egy hazug, nemzetellenes és modernizáció-ellenes rendszer volt, egy zsákutcás rendszer volt, amelyet a magyar nemzet ellenére kényszeríttettek ránk. Ezzel ellentétben a Horthy-rendszer, egy olyan szituációban, amikor a nemzet a kétharmad részét elveszítette, nemzeti politikát folytatott és nagyon rövid idő alatt képes volt normális viszonyokat teremteni Magyarországon.". Boros Péteren, aki később a köztársaság miniszterelnöke is volt, is ámulunk egy kicsit;"Kegyelet és a tisztelet hozott ide. Nem idegen hadseregek segítették arra a posztra (ti. Horthyt), ahova került és magyar volt végig érzelmeiben. Úgy vélem, ez nem lehet kétséges, annyi sok galád személyiség után, aki elfogadott ilyen hatalomba való helyezést, aki saját véreit gyilkoltatta, aki behódolt idegeneknek. Ezek közül fejjel magaslik ki Horthy Miklós igaz magyarsága. Aki összetéveszti a korszakkal a személyt, az nagyot téved.".
Nos, mi, legpozitívabb értékelésünkben Horthyban továbbra is a királyság és a jogfolytonosság (nagyobbrészt) helyreállítóját látjuk. Egy republikánus demokrata politikustól ezt nem várjuk el természetesen. Mégis komolyan gondolkodóba ejt az, hogyha vezető politikusok érezték és vallották azt, hogy Horthynak milyen szerepe volt, akkor miért nem cselekedték meg MINIMÁLISAN azt, amit ő megtett egy hasonló szituációban 1919/20-ban? Ha nem tudták, ha tudták, hogy mit kellett volna tenniük 1989-ben egy lehetetlen respublika helyett, felelősségük adott. Ha azonban tudták, akkor a felelősségük ezerszeres.
Lezárult egy hete a rövid kis helyi blog-felmérésünk, amelynek az volt a kérdése; DE VAJON HÁNYADIK KÖZTÁRSASÁGBAN ÉLÜNK JELENLEG?
Nos, ez volt az eredménye:
1. - 5% 2. - 8% 3. - 61% Nem tudom. - 27%
A helyes megfejtés az lett volna, hogy a 2., hiszen az 1946-os köztársaság az első volt. Az 1918-as népköztársaság volt, mint az 1949-es, ami diktatúra is volt ugye. 1919-ben meg ugye Tanácsköztársaság volt, szintén nyílt diktatúra.
Azt kell, hogy mondjam, hogy a felmérés kellőképpen reprezentatív volt. A környezetemben 10-ből 10 ember nem tudta hányadik. Hiába, mit reméltünk egy olyan államban, ahol soha nem volt republikánus hagyomány, vagy lelkület. De nem is baj. Ez a mi nagy reményünk.
(A magyar Capitoliumon – Pethő Sándor válogatott publicisztikája, Akadémiai Kiadó, 2005.)
Pethő Sándor nevét, szinte minden quasi jobboldali, vagy a mai jobboldalt figyelemmel kísérő ember ismeri. Neve ott szerepel a Magyar Nemzet címlapján, ugyanis ő alapította 1938-ban. Hivatkoznak is lépten-nyomon rá, ahol tehetik a „pethői örökségre”, amelyhez hűnek kell lennie a lapnak, de ha a közel 1000 (!) oldalas, nemrég megjelent gyűjteményes kötetet a kezünkbe vesszük, azt kell, hogy lássuk, hogy nemcsak a lap, de az egész quasi magyar jobboldal, meglehetősen messze van ettől az örökségtől.
Pethő ugyanis egészen fiatal kora óta a királyságot tartotta az egyetlen igazi államformának a magyar nemzet számára, a köztársaság ellen többször is írt, méltatta annak érvényét. 1918/1919 után ez a gondolat radikalizálódott benne és ezért – élete végéig – a magyar legitimista-monarchistáknak az egyik legprominensebb képviselője volt. A Horthy-korszakban, a kormányzóság idején a teljes jogfolytonosság álláspontján volt, ami azt jelentette, hogy IV. Boldog Károly királyunk restaurációs kísérleteit támogatta, illetve később tarthatatlannak érezte a „királynélküli királyság” állapotát és a trón (Habsburg Ottó általi) betöltését sürgette. Óvva intett a szélsőjobbos és szélsőbalos veszélyétől a magyar politikai életet, s mivel a kettő közül az első reálisabb veszély volt a két világháború közötti Magyarországon, ezért fokozatosan azok képviselői ellenében egy „alkotmányvédő politikai platform” létrehozását sürgette a szélsőjobboldali veszéllyel szemben. Ezért volt kénytelen elhagyni a jobbra tolódó (nyilas) Magyarságot és megalapítani a Magyar Nemzetet, amelynek főszerkesztője volt tragikus 1940-ben bekövetkező haláláig (autószerencsétlenséget szenvedett). Ő tette a lapot a magyar függetlenségi-alkotmányossági (amin persze a történeti alkotmányt kell érteni) eszme egyik oszlopává; „A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország, magyar ország maradjon.”, ahogyan a megjelenéskor öles betűkkel hirdette azt magáról a lap.
Pethő írásainak itthoni gyűjteményes megjelentetése mindenképpen hiánypótló munka, több éve esedékes, főleg olyan bőséges kiadásban, ahogyan Závodszky Géza heroikus vállalkozásban ezt tető alá hozta. Závodszky pontos jegyzetekkel, egy korrektebb bevezető tanulmánnyal is ellátta a munkát, amely nem is a legrosszabb kontextusba helyezi a monumentális kötet tartalmát. A válogatás során, szerencsés módon nem voltak tekintettel arra, hogy mi az, ami ma „aktuális” lehet a konzekvensen katolikus Pethő írásaiból és mi az, ami már nem. A kötetben olyan vaskos írások, mint a Forradalom volt-e vagy összeomlás? és (eredetileg álnéven megjelent) A magyar állam válsága és a Szent Korona, de akár csak a címadó nagyobb lélegzetű, egyben a legitimista-monarchizmus egyik nagy programját felvázoló A magyar Capitioliumon munkája mellett szerepel, a Szovjetveszedelem, vagy a Nyilas forradalom vagy gyakorlati keresztény politika írások is, melyek mind Pethő sajátos, a mai politikai képpel szinte semmilyen szinten nem érintkező örökségét tárják elénk. Illetve itt sorakoznak rendhagyó történelmi arcképcsarnokának olyan alakjai is, mint Ferenc József királyunk, gróf Andrássy Gyula, gróf Apponyi Albert legitimista politikusok, vagy egyedi megközelítésben Stromfeld Aurélról, gróf Klebelsberg Kunóról írott esszéi is.
Pethő írásai egy sajátságos egyveleget alkotnak, amelyben az állandó elemek, melyek nem változtak az évek során, a magyar függetlenség, állami szuverenitás fontossága, illetve, mint annak a letéteményese, a Magyar Királyság megőrzése, védelme, és a lehetőségekhez mérten, annak megújítása, közjogi helyzetének helyreállítása. A sajátságosan pethői vízió, A magyar Capitoliumon, is ennek a kicsúcsosodását mutatja, amelyben a budai Királyi Vár, a Duna-medence népeinek a központja – capitoliuma lehetne. A magyarság pedig egyesíti az itteni népeket, a Szent Korona részeiként, a Habsburg-Lotharingiai dinasztiából származó király uralma alatt, Budapest központtal.
Pethő stílusa meglehetősen szuggesztív, meglehet a mai olvasóknak szoknia kell. Nyelvezete nem mellőzi az érzelmileg sokszor tömény, barokkos körmondatokat, főleg, ha egy személy lényegét igyekszik megfogni egy-egy képben (jellegzetes példája lehet ennek a személyes jó barát, Andrássy gróf portréja).
Pethő Sándor a teljes jogfolytonosság (tehát; restauráció és revízió) és a nemzeti szuverenitás kiteljesedésének álláspontját vallotta műveiben, amely azonban nála alapvetően polgári és szociálisan érzékeny tartalommal is bírt. Pethő – mai napig megszívlelendő - érdeme, hogy soha nem akart pusztán nosztalgikus, vagy – hogy a másik végletet is említsük – absztrakt módon foglalkozni egyik fentebbi témával kapcsolatban sem. Mindaz, amit ír mindig is gyakorlati és világos. (Néha túlságosan is, ami a korban előnye, manapság inkább hátránya az írásainak, hiszen néhány kijelentése aktualitását veszítette, illetve értelmezhetetlen – Závodszky jegyzetei ellenére is – a mai olvasónak.)
Sajnos azonban egyetlen kérdésben soha nem sikerült konzekvens álláspontot képviselnie, ez pedig a Kossuth Lajos és a hozzá köthető függetlenségiek (köztük Petőfi is), 1849-es események hosszú sorának árnyaltabb megítélése. Kossuth személyével kapcsolatban – szinte példa nélküli módon – elfogult, és sokszor rajongásig telt, ami nehezen értelmezhető akkor, amikor másokkal nem az, de még inkább azért, mert Kossuth Lajossal szemben nyilvánvaló hibáit is erényként tünteti fel, és ilyen kijelentésekre ragadtatja el magát; „Kossuthban röppent legmagasabbra a magyarság erejének elpusztíthatatlan készsége …”. Művét amúgy is „lírai költeménynek” nevezi. Mindezt Széchenyivel, Deákkal, Ferenc Józseffel, de még Szent István királyunkkal összehasonlítva is tartja, ráadásul elszánt radikális monarchistaként. Mindezzel Pethő pozitív szándéka persze nyilvánvaló, a magyar nacionalisták – akikkel valamennyire a közelséget alakított ki az alkotmányvédelem kapcsán – körében dívó „Habsburg-ellenesség” méregfogát akarta kihúzni, ez azonban kétélű fegyver volt, hogyha a körében megfordulók (Barankovics, Bajcsy-Zsilinszky, stb.) nézeteit, sorsát megnézzük és azt, hogy ténylegesen mennyire tudta Pethő megnyerni az ő oldalának ezeket az embereket, s legfőképpen mennyit engedett ő nekik.
Az EU ajánlotta; lehet vörös csillagot hordani, az nem tilos. Véleményszabadság van, meg ilyenek, ez meg ugye szentség a republikánus demokráciában. Persze ez nem utasítás, ez egy javaslat, de azért jó lenne megfogadni, mert még az is lehet, hogy ilyen kis dologért felfüggesztik a tagságunkat. Merthogy a magyar jogrend és az EU-s ellentmondásba keveredik majd. Azt meg nem lehet. Ezért csak javasolnak, de meg kellene fogadni, mert úgy jobb lenne nekünk. Kis magyar (tag)köztársaság meg majd behúzza a nyakát és mondja ártatlan szemekkel, kabátszegélyét morzsolgatva; "Ja, bocsánat. Akkor vissza az egész.". És hopp, nemcsak csegevarás pólók lesznek a menők, hanem a vörös csillagosok is az utcákon. Lehet, hogy Sztálinnal, vagy Leninnenl spékelve, kinek hogyan tetszik. És majd jönnek a széljobberek, hogy akkor a nyilaskeresztet, nehogymárne. Az lenne csak szép, hogy a nemzetvezető emlékének ne tiszteleghessünk! Zöld inget elő, rovásírásos embléma helyett oda egy nagy nyilaskeresztet (Szent Lászlótól van az úgyis, muszáj büszkének lenni rá!) és gyerünk ki az utcára. Szálasi póló már úgyis van. Minek cicomázni a dolgokat. És eltellik megint öt év és az EU majd bólogat, a kis magyar respublika megint kabátszegélyt morzsol és azt mondja; "Ja, akkor ebben is tévedtem. Bocsánat.".
És senkit nem érdekel majd a közel ötven év kommunista diktatúra. Senkit az, hogy kétszer is elvágták itt a gyökereinket a vörösök és a társutas próbálkozók. Senkit nem érdekel, hogy egyszer vassal űzték ki ebből az országból a vörös csőcseléket, kit az útszélen akasztottak fel, kit a bíróságra vittek a bűneik miatt, ahogy éppen sikerült. (Kegyelet az ártatlanoknak, akiket a bosszú jogtalanul ért!) Senkit nem érdekel, hogy a magyar már 1956-ban leverte azt a rohadt vörös csillagot mindenhonnan, ahonnan csak lehetett, elsők között Európában. Senkit nem érdekel majd egy meggyalázott nemzet és annak a lelkiismerete és nemzeti érzése, mert olyan már itt nincsen. Ne is keressék. Minek? Elélünk a nélkül is. Kaja, pia, állás legyen.
De a tetves mindenségit neki! Akkor is van tovább.
Nem érdekes, hogy ki tűzi ki a vörös csillagot kabátjára majd, vagy a fenekének a partjára. Nem érdekes, hogy ezt ki hagyja itt ma jóvá, ki javasol, meg ki nem javasol, meg ki gondolkodik rajta, hogy akkor most mi is legyen. Az a lényeg, hogy ki miért tűzi ki egy nemzetrontó diktatúra jelképét ma ebben az országban? Mert az ország még adott, az még megvan. Ez a fontos egyedül. Az igazi kérés pedig az, hogy mi ezt hagyjuk-e? Letépjük, leköpjük, darabokra zúzzuk vagy arrébb megyünk szemlesütve, mintha észre sem vennénk. És ezt a kérdést magunknak kell feltennünk, mert nem fogja senki más már itt ezt megtenni. Itt már biztosan nem.
Akik ma Magyarországon a királyság mellett kötelezik el magukat, azok meglehetősen kevesen vannak, ami azonban nem jelenti azt, hogy ma monarchistának (értsd; a királyság helyreállításáért síkraszálló egyén) lenni anakronizmus. Nem jelenti azt sem, hogy a magyar monarchista okvetlenül „politikai futóbolond” és a királyság „egy rossz vicc”. Aki pedig a királyságunkban édesbús nosztalgiát keres, vagy vél felfedezni, nagymagyarországos képekkel teli tűzdelt festett falak előtt ácsorogva sóhajtozni, az súlyosan téved.
Azt viszont szükségszerűen igaz, hogy nem korszerű mindaz, amit vallunk, de ez nem is lehet kritérium a mi részünkről. A királyságunk jelenleg is valóság; közjogilag és szellemileg mindenképpen az, akkor is, hogyha nem társadalmi gyakorlat, vagy éppen nem érvényben lévő jogrend. Egy érintetlen entitás. A királyság azért valóság, mert építménye a magyar nemzet saját, organikus alkotása, léte pedig törvényes. Mindaz, ami helyette van sajnos törvénytelen módon jött létre. „Egy ezer éves megszentelt múlttól szakítjuk el az országot” - ahogyan Slachta Margit fogalmazott 1946-ban a parlamentben, miközben ordenáré bekiabálások közepette, pár nap alatt "megvitatta" a parlament, hogy Magyarország köztársasági államformára vált. (Ekkor hangzott el először a magyar országgyűlésben az „Éljen Sztálin!” szólam is.)
Pontosan ez a probléma, mi a relevánsabb; ezer év megszentelt hagyománya vagy hat évtized ad hoc kísérleti politizálása? Királyság vagy köztársaság? A kérdés megválaszolása sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk.
Először is, hányadik köztársaság ez ma egészen pontosan? Vezető politológusok szerint a harmadikban vagyunk most, meglehet csak kettő volt „simán” köztársaság (1946, 1989), ugyanakkor kettő volt népköztársaság (1918, 1949), ezek közül az egyik ugye gyakorlatilag kommunista diktatúra volt. Volt egy másik köztársaság is, a tanácsköztársaság (1919), amely szintén diktatúra volt, ugyanúgy, kommunista-szociáldemokrata vezetéssel. Szakasíts Árpád 1946-ban már a harmadik (!) köztársaságot ünnepelte, ő ugyanis ide számította 1849-et is, meglehet akkor alkotmányos monarchia volt, egy éve Magyarország államformája.
Mindez nem játék a szavakkal és az évszámokkal meg fogalmakkal, hanem arra szeretnénk rámutatni, hogy itthon nincsen semmilyen társadalmi-, szellemi-, vagy politikai hagyománya a köztársaságnak. Miért is volna? Szemmel láthatóan még a legalapvetőbb dolgokban sem tudunk biztosat mondani. Egyetlen köztársaság sem kérte a legitimációját a néptől, ami csak azért furcsa, mert ugye a népszuverenitás, köztársaság és a demokrácia kéz a kézben járnak mindig - elméletileg. Magyarországon is nagyon sokat beszélnek erről, de egyetlen köztársaság – legyen előtte bármilyen jelző is – sem kérdezte meg a népet, hogy kell-e ilyen neki? Mármint népuralmi államforma. Nem volt népszavazás a köztársaságról sohasem, nem vette bele egyetlen politikai párt (kivéve a szocdemeket 1945-ben) sem a választási programjába az államforma megváltoztatását korábban. A köztársaságok létrejötte mindig politikai alkuk (1918, 1945, 1989), puccsok (1919, 1949) eredménye volt Magyarországon és mindig a történeti alkotmányunk felfüggesztésével, valamint a jogfolytonosság megszakításával járt együtt. 1989-ben mind a kettőnek a helyreállítására lehetőség lett volna, de nem ez történt, hanem egy újabb politikai alku született, amelyben a II. Magyar Köztársaság az 1946-os jogi-, illetve az 1949-es alkotmányos alapot választotta magáénak, ezzel újra deklarálva azt az alaptételt, hogy minden magyar népuralmi államforma a szocializmussal, kommunizmussal van szoros politikai-, és közjogi kapcsolatban. Minden magyar köztársaság pedig a „kommunista folytonosságot” vallja magáénak, a szuverén magyar jogfolytonosság helyett, amelyet olyan sokszor helyreállított magának a nemzet, legutóbb 1920-ban, igazán meglehetősen szerencsétlenül csak részlegesen, hiszen a király személyét a kormányzó és köre nem rendezte negyedszázad alatt sem.
Magyarország nem tud gyarapodni a köztársaságában jelenleg. Sokan javasolnak felületi kezelést (leginkább különböző gazdasági reformok képében), de kevesen látják meg, hogy mindennek a gyökerénél az van, hogy a magyarság géniuszával ellentétes államformában létezik jelenleg. A magyar történeti alkotmány alapja a tekintély volt, ami azt is mutatja, hogy a magyaroknak szinte zsigeri szinten szükségük van olyan emberre, aki vezeti őket. Keresik ezt a köztársaságban (politikai vezérek, nyamvadt köztársasági elnökök), kutatják a jelenlegi demokráciának hívott, valójában pártokráciának tekinthető rendszerben is. A magyarnak szüksége volt mindig is olyan biztos pontra, amely etalon, mint a tiszta égbolt, amelyhez igazítani tudja magát, amely megosztottság ellen van. A magyarnak szüksége van felkent királyra. Teljesen mindegy volt, hogy ez az „igazodás” felkeléssel, törvényekkel, szóval, vassal történik-e meg. Nem ez a lényeg. A rend a lényeg, a szabadság a lényeg, a nagyság a lényeg, a középpont a lényeg.A tisztán népuralmi államformák soha nem hoztak boldogulást a magyaroknak és végleg kivégezték azt az eszmét, a Szent Koronánk tanát, amelyben egy politikai nemzet a transzcendens felé épített hidat és a szuveren államiságát gyakorolta, alanyi szinten.
Monarchistának lenni ma Magyarországon nem anakronizmus. A köztársaság az anakronizmus és a republikanizmus az irreális álláspont, mert mindaz, amit a köztársaságok megteremtettek, fenntartottak és a mai napig elhitetnek az ország lakosaival, az egyszerűen a nemzet lefokozása volt. A köztársaságnak nép kell, tömeg kell, emberek kellenek, nem szuverén politikai nemzet. A köztársaság semmivel sem igazolta a létét a mai napig sem, a köztársaság csak azért van, mert így maradtunk, mert ez adatott és a magyarok a jelenlegi lótuszzabálásban jól elvannak. A vezető politikusaink nem vállalják a felelősséget azért, mert ebben az irányban tartják az ország kerekét és nincsen lelkiismeretük sem az eredetünkhöz visszatérni. Ezer szállal kötődnek ehhez semmilyen alkotmányhoz a semmiből jött államformájukhoz. Nem vállalják a felelősséget, hogy nem az igazság előtt hajoltak meg legutóbb (1989-90) sem, hanem a nómenklatúra útját választották újra, mint 1946-ban.
Nem olyan régen egy megélhetési liberális politikus azt mondta, hogy a Magyarország egy olyan hullára hasonlít, amelyet nagyon sokan körül állnak, beszélnek róla és hozzá. Kétségbeesetten próbálnak úgy tenni, mintha még élne. De a test már régen halott és büdös is. Oszlik és ezt tekintik életjeleknek. A példázat meglehetősen pontos és ilyen helyről egészen adekvát is. A köztársaság nem agonizál. A köztársaság halott. Az örökségünk azonban adott, rajtunk áll, hogy mihez ragaszkodunk jobban.
(Az írás eredetileg a Konzervatóriumban jelent volna meg, de korábbi megállapodásunkkal ellentétben, csak átírt formában lettek volna hajlandók a szerkesztők kirakni, ami a részemről nem volt vállalható. Nem baj, majd rájönnek.)
