Féligazságok a Pán-európai Piknikről

Írta: Chubakka.

20 éve, hogy pár pillanatra megnyílt a nyugati határ Sopronnál, Sopron-pusztánál, amikor több száz, több ezer kelet-német menekült törte át az osztrák–magyar határ sorompóját. Később kiderült – ez volt a vasfüggöny lebontásának, jobban mondva lemállásának első, látványos pillanata.

Jó magyar szokás szerint – 20 éve elteltével – mindenki ott tolong az esemény körül; érdemrendeket, kitüntetéseket, az utókor megbecsülését kikövetelendő. Mindenki megszólalt, aki ott volt, a nézelődők, a résztvevők és természetesen a kommunista hatalom emberei, akik ma a demokrata álorcáját igyekeznek magukra felölteni.

Megérhetjük, hogy posztumusz még Grósz Károlyt is ki szeretné valaki tüntetni. Ugye emlékszünk – vagy már csak én(?) – ő volt az, aki a fehér-terror rémével fenyegette meg a pártaktíva résztvevőit. Ha megfogadtuk volna a tanácsát, ma biztosan nem azokkal a gondokkal küzdünk, amikkel ma kell szembenéznünk, s talán nem multimilliárdos kommunisták elmebeteg vigyorát kellene néznünk a médiában, lépten-nyomon.

Benne voltam, szerveztem én is, de én valahogy teljesen máshogyan emlékszem. Nem is értem, miért. Illetve, hogy ne tudnám; tudom én, nagyon is jól!

Megszólalt az akkori, immáron nyugállományú határőr parancsnok is. Azt mondja, számára meglepetés volt, hogy nekilódult annyi NDK-s egyszerre. És hogy ő senkitől sem kapott olyan parancsot, hogy lőnie kellene. Sőt, senki nem is tudott a kitörési tervekről.

Igaz ez? Dehogy. Csak a szokásos kommunista történelemhamisítás.

Ne feledkezzünk meg három lényeges körülményről:
- Ez az immáron nagyon-demokrata nyugdíjas BM-es a sáprákrózsája közepén ötágú vörös-csillagot viselt;
- Jogszabály volt hatályban a határon tiltott módok, netalántán erőszakosan átjutni szándékozókkal szembeni eljárásról;
- De arról se feledkezzünk meg, hogy a III/III-as ügyosztály a civil élet minden, de minden szegmensét át meg átjárta.

Ma dicsekedve döngetik a mellüket a kommunisták. Oda várják a kitüntetéseket. Azért döngetik olyan vehemensen a mellkasukat. Mint ahogy a némethmiklósok, a pozsgaiimrék is manapság, és csodák csodája lenne vajon, hogy van, aki oda is biggyeszti a legnagyobb „köztársasági” kitüntetést?

Egy nagyon lényeges körülményt elfelejtenek a mai memoár készítők és fizetett alkalmazottaik. Méghozzá azt a nem is lényegtelen körülményt, hogy a Piknik fővédnöke Dr. Habsburg Ottó Főherceg volt, akinek személye már önmagában megosztotta akkortájt is az ún. „alternatív mozgalmakat”.


Voltak, akik a hosszú, hosszú évtizedek, ha nem évszázadok alatt beléjük nevelt Habsburg-ellenesség okán nem voltak hajlandóak még csak Habsburg-közelbe sem kerülni.
„Nem elég, hogy az életünkkel játszunk, amikor a kommunistákkal szemben foglalunk állást (finoman és udvariasan bár), nem kellene nekem még egy újabb Mindszenty-per vádlottjának is lenni.” – mondták sokan a környezetemben.
Azt is mondták: „Akkor már inkább a kommunisták, mint akár csak egy Habsburg is.”

A megszervezésbe ugyanis az egész Nyugat-Dunántúl „alternatív” mozgalmai, párkezdeményei is részt vettek. S mivel magam is ezen a vonalon ténykedtem, a Független Kisgazdapárt Nyugat-dunántúli Régióját szerveztem, mint elnök, már közel egy éve ekkor, ezekre a mozgalmakra jól ráláttam. Láttam szépet is és csúnyát is, hogy majd később azt is, kik voltak III/III-as besúgók, fizetett kommunista ügynökök.

A Piknik nem jöhetett volna létre, ha az nem Sopronban történik. Nem csak a határ közelsége miatt, hanem azért is, mert a „Nyugat” már ekkor is, mint évszázadokkal korábban, előtte is, mindig királypárti volt és nem élt ezekben az emberekben annyira a belénk nevelni szándékozott véresszájú republikanizmus.

Nekem kell ezek szerint kimondanom még két szervező nevét! Egy soproni, akiről ezekben az évfordulós napokban teljesen igazságtalanul, de sehol sem esett szó. Talán, mert még a rendszerfordítás után nem sokkal meghalt és már nincs, aki dicsérje bárorságát. Ő volt Komlós Andor, aki a kisgazdapárt Sopron környéki szervezeteinek egyik legaktívabb szervezője és összefogója volt, és a kópházi Horváth József, aki időt, energiát és pénzt nem kímélő segítője, motorja volt az „ellenforradalmi” és „fehérterror” gyanús szervezkedésünknek, valamint a megye többi kisgazda szervezeteinek is, így nekem is soha meg nem hálálható támogatást nyújtva. Nem véletlen, hogy mindketten a Rongyos Gárda földjéről érkeztek.

Habsburg Ottó neve mindannyiunknak garanciát jelentett. Mondtam is a barátaimnak: ha föltámadnak a kommunisták, vagy megyünk a sittre vagy majd Ottó főherceg segít nekünk a kezdeti emigrációs években.

Ezekben a hónapokban, a kis, agyonhasznált Trabantomban mindig volt annyi benzin, hogy legalább Kópházáig el tudjak jutni, ha futni kell. És a lakásom ajtajában mindig ott volt egy nejlon szatyor, benne 3 váltás fehérneművel, 3 pár zoknival, 3 doboz cigarettával, gyufával, szappannal, fogkrémmel. Hogy ha kell, csak felkapjam, és már mehetek is. Úgy neveztem: rohamcsomag. Mint a terhes, mindenórás anyáknál. De a kisgazda szervezők között többekről tudom, hogy szintén tartottak ilyet az ajtajuk mellett. Mármint azok, akik nem voltak beépített ügynökök.

Érdekes, hogy az a „név”, nevek, akikben mi dunántúli kisgazdák bíztunk, akiknek a neve garanciát jelentett, (bár az eseményeket akkor természetesen mi sem láthattunk át teljes szélességében), el sem hangzanak a megemlékezésekben: Habsburg Ottó és Habsburg Walburga.

De szerencsére azért 2 percben megszólalt Habsburg Ottó is. Mit mond a történésekről: "S akkor tárgyaltunk az asztal körül, és az egyik, a lányom, a Walburga először azt mondta: >Miért nem csinálunk valamit a határon, hogy dramatizáljuk, azt, hogy eltűnik a határ?<. És erre föl, ezt fölkapták mások, főleg fölkapta egy nagyon aktív ember, annak idején – Szabó Lukács – aki akkor a Demokrata Fórumnak volt az egyik vezetője Debrecenben. És hát a debreceniek nagyon lelkesedtek, és akkor ez a saját útját mente. Azután, hogy tényleg átmentünk Sopron vidékére. Ez attól volt, mert a legtermészetesebb volt. A legtermészetesebb lehetőség akkor Magyarországból Ausztriába átmenni. Azon kívül, volt egy másik nagy tény. Az, hogy Pozsgai államminiszter nagyon is keresett már valamit és ezen a révén, főleg a lányom révén, fölvettük a kapcsolatot Pozsgaival – ő vette fel a kapcsolatokat egy időben velünk – és akkor kezdődött ez valamiképpen érlelődni.".

Ottó Főherceg így emlékszik, és én is így emlékszem. Nem volt itt semmiféle központi kommunista szervezés, hogy Moszkva háta mögött „jó fiúk” legyünk a nyugat szemében; főleg nem olyan, hogy a kommunisták jövőbeni érdemeket szerezzenek! Ha a hazaárulók bandáján múlott volna, még ma is ötágú csillag lenne a Parlament kupolájának csúcsán és mi egy régóta döglött eszme foglyai lennénk. Hogy nem így történt, köszönet érte Habsburg Ottó Főhercegnek és a számos névtelennek, akik merték vállalni a szervezés, bonyolítás felelősségét, s akikkel kudarc esetén közelről is megismerkedhettem volna valamelyik munkatáborban. Azt mondja „a” rádióban melldöngetve a fiatalon nyugdíjba vonult bolsevik csillagos határőr parancsnok: ő nem tudott róla, hogy ott, a határ mentén NDK állampolgárok tömegei lesznek. Ez érdekes! Mert mi már a szervezés befejező szakaszában tudtunk erről. Sőt! Ettől féltünk igazán, mert mindannyian – itt nyugaton – tudtuk, mi az a tűzparancs. Hiszen ezen a vidéken több leszerelt és már sorállományú, de titoktartásra kötelezett civil határőr élt. De azt azért nem hinném, hogy ilyen jól konspiráltunk volna, mármint hogy a bolsevik elhárítás erről a körülményről, a németek esetleges jelenlétéről nem tudott volna. Mindenesetre a hatalom impotenciáját mutatja, hogy az érvényben lévő és sulykolt elveiknek a pártközpont – ezek szerint – a végeken már nem tudott érvényt szerezni. 1989-ben Sopronnál a trockijok és dzsugasvilik kora véget ért (?) – csak mi ezt, akkor még nem mertük elhinni; de tettük a dolgunkat. Tettük, amit tennünk kellett. Érdemrendek igénylése nélkül is.