2011. dec. 21.

A történelmi „parthie” (+hangos jegyzet)

Vannak ma is, akik rendszert csinálnak belőle – bár kevesen –, s a hét egy meghatározott napján leülnek barátaikkal kártyázni. Szép és nemes szokás ez; arról nem is beszélve, hogy léleknemesítő; s bár úgy tűnhet, hogy a „kártyás” így „elmenekül” közvetlen környezetétől – de talán nem érdemes ilyen sarkítottan látnunk ezt a szokást, hanem a közösségépítő jellegét is észre kellene vennünk. Főként akkor, amikor napjaink szociológiai felmérései hosszú évtizedek óta a társadalom atomizálódásáról cikkeznek.

Mindenkinek kell egy alkalom, amelyben barátai körében fellélegezhet, s minden felesleges megkötöttség nélkül spontán és hangosan mondhatja ki, s így vitathatja meg – akár kiforratlan – elképzeléseit is. Erre valók a barátok, a baráti társaságok, az asztaltársaságok, s mindaz, ami ehhez az intézményhez kapcsolódott egykor! Remélem, ebben egyetértünk!

A minap került a szemem elé az elfeledett és feldolgozatlan életpályájú (1) Ferraris Artúr egy olajfestménye, innen jutott eszembe a fenti nosztalgikus kifakadás. A csoportos kompozíció címe: „Történelmi tarokkparti a Szabadelvű Párt klubjában”, melyről – mint az alkotás egy szereplője, maga Jókai is megemlékezett egy 1895-ben készült novellájában

Rejtvény: Önök hány személyiséget ismernek fel a festményen? (2)
Könnyedén lépjünk most túl azon a szemponton, hogy az a szabadelvűség, amelyet ezek az urak képviseltek, köszönőviszonyban sincs a mai szabados utódok nézeteivel, s ha sikerülne valami módon visszapörgetni az időt, ebben az 1895-ös klubban talán több fideszest találnánk egy időgép segítségével, mint szabaddemokratát vagy elempést. Talán. De lehet, hogy egyiküket sem engednék a portánál tovább, vagy ha be is lépnének valami úton-módon, Tisza gróf kilencfarkú macskával zavarná ki a székház összes termeiből őket.

S még itt van a tarokk, ami a kor úri világának kedvelt kártyajátéka, mintegy szimbóluma volt (s amely manapság úgy tűnik egy másodvirágzását kezdi élni).

De mi már nem ismerjük – legfeljebb a tarott kártyát, azt is főleg csak, mint jóslási eszközt. Pedig a tarokkozásnak megvan a maga korszelleme, a maga hangulat, s amelyről úgy tűnik, az végleg még sem tűnt el.

Visszaszorult? Igaz. De nem manapság – ne legyenek kételyeink –, hanem már sokkal korábban. Eltűnt, szétrombolták ordas eszmék a Monarchiát, és vele költözött el ez a társasági játék. Eltűnt a társaság, s vele a társaságok játéka. A tarokkot tehát nyugodtan tekinthetnénk akár a K(aiserlich) und K(öniglich) világ egy letűnt jelképének.

Otthonos, barátságos pasztell színeket látunk a képen, amely áradó melegség 1918-19 patkányforradalmai után szinte nyom nélkül tűnt el.


Később a magát névleg Magyar Királyságnak meghatározó és a történészek körében Horthy-korszaknak nevezni szeretett időszak a tarokkon is túllépett. Ahogyan elfeledte magát a Király személyét, sőt száműzte a Királyt még országából – a Királyságából – is, ugyanúgy száműzte a kor a tarokkot is.


Közismertnek tekinthető az a tény, hogy a Kormányzó úr kedvenc kártyajátéka – a tarokkot félretéve – a bridzs lett. Elgondolkodtató: vajon Horthyról miért nem készült ilyen témájú festmény, ábrázolva azon mondjuk Chorin Ferencet, Vida Jenőt, Goldbergert, de egy Nagy Endre konferansziét is emlegetve. Az meg igencsak komikus, hogy éppen a bridzs az a bizonyíték, amelyet – Horthy napjainkig hangoztatott antiszemitizmusa elleni adu-ászként, a megalapozott vagy kevésbé biztos híres kártyacsatáiról szóló pletykákat – igyekeznek ellenérvként kijátszani.

Ebben a 25 évben a bridzs lett a meghatározó játék a felsőbb körökben, s csak megjegyzem, hogy található egy olyan fényképfelvétel is, amelyen a kormányzói család látható egy a Vérmezőn rendezett lovaspóló mérkőzésen – amely játékról tudvalévő, hogy az angol arisztokrácia egyik kedvenc szórakozása s melyben a Kormányzó úr fiai igen csak jeleskedtek.

Természetesen a golf, a lovaspóló és főként a bridzs felemlegetése annak az állításnak a megalapozására szolgál (szolgált), hogy ab-ovo maga a Horthy-rendszer és a magyar arisztokrácia is angol-orientáltságú lett volna. Igaz? Nem igaz? Egyszer majd talán erről is ír valaki valamit – azonban nem én, s főleg nem itt és most.

Szálasi kártyázási szokásairól nincs tudomásom, s mint érdektelen adatot, nem is kívántam azt kikutatni, s mely negatív hozzáállásom talán menthető.

Majd elérkezett a szotyolát köpködő és egyéb bűncselekményeiről elhíresült Vörös Hadsereg és a mögöttük belopakodó komisszárok kora. Sajnos, gyorsan el is sajátítottuk tőlük ezt az addig ismeretlen környezetszennyező szokást – a „szotyizást”. (Megjegyzem, hogy pár évtizede az államosított mozik olajospadlóit előadásonként fel kellett söpörni az ott felhalmozódott pirított napraforgó maghéjak miatt; de ez az emlék tényleg nem ide tartozik.)

S a bolseviki helytartók kora a kártyában is új lapjárást hozott. A tarokk, a bridzs imperialista vagy retrográd csökevénnyé lett kinevezve.
A „haladó” munkásosztály ultizott, az volt a megfelelő, az osztályharcossá, őskizsákmányolttá kinevezett kártyajáték. A „magyar” kártyacsomag lapjai is szabadsághősöket ábrázolt, s könnyedén eltekintettek a némely esetben félanalfabéta káderek annak svájci-német eredetétől. Egy időben annyira meghonosodott, hogy még a vicclap (az az egy) is szinte minden számában megemlékezett erről a népszokássá kinevezett játékról. Űzték úton, útfélen, parkokban, vonaton, elvtársi vadászatokon, de sokszor építkezéseken, munka alatt – sőt helyett is –, főleg amikor nem érkezett meg időben a „hatékony” tervgazdálkodás keretében igényelt anyag. (S ami valljuk be, rendszeresen előfordult.)

A hatalmas ulticsaták után következett el a köztünk élő „rendszerváltás” kora. Ennek az új pénzügyi arisztokráciát felmutató – ám a valódi arisztokrácia jellemzőivel egyáltalán nem rendelkező, nem karitatívoskodó, nem mecénáskodó – új elitnek még nincs felkent kártyajátéka. Egyesek a hold’ em pókert nevezik ugyan ma módinak, de valljuk be, ez az amerikai játék inkább a játékbarlangok, mint a baráti, kvaterkázó társaságok, esetleg úri kaszinók erőpróbája lett.

Így nyert a kérdés – mármint, hogy ma ki milyen kártyajátékot űz –, mára nem csekély politikai állásfoglalási jelleget. Bulvárlapok lesik, vajon egy Gyurcsány, egy Csányi, egy Orbán, egy Schiffer, egy Vona ma mit játszik, azaz melyik történelmi korhoz vonzódik, melyik kultúrát vallja magáénak?
Vajon előfordulhat-e újra, hogy a képviselői irodaházban, az egykori (ha jól tudom azóta kiprivatizált) szabadelvű párti székházban az urak valódi úri játékot űznek?

Igen! Hogyne. Majd ha az uraink urak lesznek vagy urakká válnak. De azt hiszem, erre még várnunk kell, legalábbis még nem is egy csekély ideig; hiszen ez „érdeklődés hiányára tekintettel” eddig még elmaradt.

Addig is csak üdvözölni tudom azokat, akik újra a tarokk mellett tették le a voksot és azt a hangulatot és életérzést, a monarchikus felfogást, közösségteremtést, mikroszociológiai kört tekintik követendőnek, amit a tarokk valaha megtestesített. Hát, előre Uraim! Tarokkal a királyságért! Mert tudvalévő: minden út az első lépéssel kezdődik.



A történelmi „parthie” - A meghallgatáshoz kattints a lejátszóra!

-------------------------------------------------------

Jegyzet:
(1) Egyes adatok szerint 1856-ben, más adatok szerint 1867-ben, ismét más forrás szerint 1876-ban született, azonban halála időpontjáról nincsenek fellelhető adatok – pedig saját kora egyik felkapott festője volt –, csupán annyi sejthető róla, hogy – állítólag – 1943-ban még élt. Azonban még a Szépművészeti Múzeum sem ismeri – állítólag – nyughelyét.
(2) Tizenegy alak van a képen. A négy partner: Tisza Kálmán, Jókai Mór, Nedeczky István és Sváb Károly. Majd a gibicek: Gajáry Ödön - Sváb Károly háta mögött -, herceg Odescalchy Gyula monoklival a szemében, Csernátony Lajos, Beöthy Algernon (Aldzsi) - a Képviselőház örökké vidám, s többször megénekelt mókamestere, egyben Jegyzője, Tisza patronáltja, mamelukja -, Podmaniczky Frigyes, Pulszky Károly és jobbra hátul a kedélyesen szivarozgató Mikszáth Kálmán. A falon található festmény a Haza Bölcsét ábrázolja. A helyes megfejtők baráti kézszorításban részesültek - gratulálok!

3 megjegyzés:

vadkoerte írta...

Valóban, a tarokk a legjobb és legváltozatosabb gondolkodtató kártyajáték!
Még anno, 16 évesen, a református Baár-Madasban tanultam a játékot a nem feltétlen Habsburg-szimpatizáns történelem tanáromtól és azután még évekig játszottuk a református pajtásaimmal.
Szóval én nem látok összefüggést a tarokk és a királyság között, de tény, hogy van benne valami hagyományőrző-nosztalgikus érzés.

Alan Breck Stewart írta...

Üdvözlöm a cikket!
Havi rendszerességgel játszom tarokkot, annak is a Gerots Zoltán által átdolgozott Royal nevű változatát. :-)
A Tarokk ugyan nem olimpiai sportág mint a bridzs, mégis jobban megfelel a magyar virtusnak. A dualizmusban a társasági életben való részvétel egyik legalapvetőbb feltétele volt a játék ismerete, maga Ferenc József király is játszott Tarokkot.

Per Spegulo monarchista.blogspot.com írta...

Így van Alan Breck Steward Uram!
Egykor a tarokk ismerete hiányában jobb társaságba be sem lehetett kerülni, (olyan alkalmassági feltétel volt, mint egy virtuális érettségi) nem ismerete szégyennek számított, mentális párbajképtelenné tette az illetőt.

A legenda szerint Wekerle Sándornak nem azért kellett megbuknia, mint miniszterelnöknek, mert polgári származású lett volna vagy mert stratégiai hibát vétett a kormányzásában (bár tett olyat is), hanem mert sem nem tudott tarokkozni, de megtanulni sem volt hajlandó. (Jókai is megemlékezik erről az idézett novellában, amit ajánlok becses figyelmébe.)

Biztosan tudja - Jókai is művésze volt a tarokknak. Annyira, hogy játék típust is elneveztek róla, a Jókai-hármast. De biztosan ismeri akkor a Paskievicset is, ahol a jelszó a "nem engedünk a 48-ból!".
Tehát, tényleg monarchista egy játék a tarokk, hiszen nem 49 pont kell a játék megnyeréséhez.

De ezt csak úgy megjegyeztem. Egykori gimnáziumom tanáraim is összejönnek havonta egyszer, és 50 km-es távolságból is elmennek a party-ra, és már elég régóta kialakult egy nagyon stabil (és fanatikus) társaság. Mára már a feleségek is elfogadták a sokszor nagyon későig tartó csatákat. Sőt... talán örülnek is már neki, hogy a férjeik ezzel a szórakozással ütik el az időt és nem korunk egyéb "korszerű" idiotizmusaival.

Köszönöm megjegyzését.