Tudja-e Tiszt úr, hol van Jutas? (+ hangos jegyzet)

A fiam jó múltkorában hazaállított egy barátjával. Nevezzük mondjuk Krisztiánnak. Ennek az eseménynek nem szoktam nagy jelentőséget tulajdonítani, csak ha esetleg a cigaretta füst kiszivárog a szobájából vagy a vendég mosdatlanul beszél.

Ez a fiú viszont valamiért kivétel volt. Jó kiállású, kisportolt felsőtesttel és a hüm-hüm, öhöm, nyam-nyam szókészleten túl ez az ifjú még fogalmazni is tudott. Sőt! Gondolatai voltak.

Ezt onnan tudom, hogy miközben tettem-vettem, odajött mellém és beszélgetést kezdeményezett. S – ki tudja miért –, ebbe én szívesen bele is mentem. Csekély fél óra alatt megváltottuk, jobban mondva: átbeszéltük a világot s rájöttem, egy született konzervatívval van dolgom.

Kiderült, hogy valami érettségit nem adó iskolába járt, és most hogy elvégezte, atyja ura mellett dolgozik. Mellette, szabadidejében dzsúdózik. A fejébe vette ugyanis, hogy leérettségizik és jelentkezik a Ludovikára. Derék! Nagyon derék – mondtam neki. Végre, nem vegyes pálinkától bűzlő, hanem tisztességes, magyar gondolkodású tisztek fogják vezetni fiainkat, ha majd egyszer szükség lesz rá. (Mert szükség lesz rá, nem is olyan soká.)

Nem is szóltam ezután, amikor bármikor megjelent nálunk, vagy amikor a barátnőjét is magával hozta. Tisztelettudóan, barátságosan viselkedett. Azóta a fiam is egy pár centivel megnőtt és pár centivel komolyabb is lett.

Pár napja viszont megdöbbentett. Éppen a konyhában szerencsétlenkedtem, amikor hirtelen megjelent a hátam mögött (mert hogy a cipőjét, amikor bejön, azonnal, kérés nélkül is leveszi) és rám köszönt: „Üdvözlöm Csabi bácsi! Hogy tetszik lenni?”

És ekkor zsibbadtam le. A kezemben az éppen elrakandó csetreszek. Hőhullámok és rohamok kerülgettek. Magányra vágytam és erre még rám is ijeszt a fiatalúr. Nem voltam éppen mentális képességeim csúcsán – no, ezt be kell vallanom. Felé fordulok. Mosolyt erőltetek az arcomra.
Ott áll a Krisztián, és mit csinál? Na, mit? Nem fogják elképzelni. Felém nyújtotta a kezét.

Hirtelen nem tudtam se köpni, se nyelni, így hát kezet fogtam vele, és rendkívül gyorsan eltávoztam. Nagy zavarban voltam.

Ez a történés foglalkoztatott egészen idáig, míg végre hét végén, lombseprés közben rájöttem a válaszra: a fiatalúr sajnos még nem tudja, hol van Jutas.

Mert úrnak, főleg katonatisztnek születik az ember, s azt csak a zöld és vörös bolsevikek képzelték, hogy gyerekszoba és neveltetés nélkül is el lehet boldogulni.

Illetve, miket mondok, el lehet boldogulni. Az elmúlt 60 év is ezt mutatja. Nálunk őrmesterből is lehetett honvédelmi miniszter – ha Szolnokon volt 56 novemberében és Czinegének hívták. De a piros csík a nadrágon sosem tudta pótolni ezt az egy szót, amit így hívnak: Jutas.

J – mint Jutas. Tudják hol van? Nem? Keressék meg!

Mindenesetre tudnivaló, hogy a Magyar Királyi Honvédség legkeményebb altiszt kiképző bázisa volt. Akik a szolgálati szabályzattal keltek, azzal feküdtek, az volt a házastársuk, az volt a mátkájuk, az volt mindenük, s addig nem hagytak békét az altiszt-jelöltnek, amíg a katonás viselkedést, a fegyverneméhez szükséges tudnivalókat bele nem verték a nyomorult fejébe.

Elég elővenni a második világháborús visszaemlékezéseket, ahol a túlélők egyértelműen leírták, hogy életbennmaradásukat annak a tudásnak köszönhetik, amit a jutasi őrmesterek a fejükbe vertek. Mert „Rendnek, fegyelemnek kell lennie!” Hangzott sokuktól. Tőlük tanulta meg a jövő altisztje, hogy kell kinéznie egy katonának, mi az hogy „elvágólag”, hogy fogja a fegyverét, hogy szedi szét, hogy rakja össze, hogy tiszteleg és hogy ki a tiszt, és ki az altiszt. Hogyan mozgunk kötelékben, hogyan mikor, kinek tisztelgünk? Hisz először meg kell tanulnia engedelmeskednie egy altisztnek, hogy később elvárhassa: neki is engedelmeskedjenek.

Most már tudják, hol van Jutas. Jutas ott van, ahol Rend van. Ahol Kiszámíthatóság van. Ahol az ember elfogadja, hogy mindenki valakinek a feljebbvalója és valakinek az alárendeltje, és elfogadja, hogy csak azt várhatom el mástól, amit magam is megtettem, megteszem, meg tudok cselekedni.

De még mindig nem tudom, helyesen tettem-e, hogy nem szóltam semmit egy jövendőbeli Ludovikásnak. Azt hiszem, ha legközelebb eljön, négyszemközt azért mégis megkérdezem tőle: „Tudja-e Tiszt úr, hol van Jutas?” S azt tudja-e, hogy a kéznyújtásnál mindig az idősebb nyújtja először a kezét. Ugyanis az idősebb „rangban” felettünk áll.

Mármint egy jobb világban. A Hierarchia, a Rend még mindig létező – és visszatérni készülő –, világában mindenképpen. Amelynek a jelképe a Király – ahogy ebben az idézett, korábbi beszélgetésünkben mi már megegyeztünk. A jövő tisztjének ezt okvetlen tudnia kell; már ha abban a közegben, ahonnan jött – mint nem fontosat, érdektelent, sőt avíttat –, ezt elfelejtették neki megtanítani.

Értjük? Jutas. Ugye, nem kell betűznöm? J u t a s .
Hadd mondjam újra, hogy megjegyezzék.

Tudja-e Tiszt úr, hol van Jutas? A meghallgatáshoz katt ide