Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot! (hangos jegyzettel)

„S'ils n'ont pas de pain,
qu'ils mangent de la brioche.”

Először is állapodjunk meg abban, hogy a fenti mondatot Marie Antoinette soha az életben nem mondta. Állításomat több valamelyest higgadt bolseviki esszéista is megerősíti, amikor megállapítják, hogy a mondat a nagy kombinátor „Vallomások” című zsengéjében jelenik meg először egy névtelen hercegnőre hivatkozva, s aki így több oknál fogva sem lehet a királyné.

Ne firtassuk, ki mondta a mondatot – illetve, egyáltalán mondta-e –, s azt se, hogy a királyné, Mária Terézia királynőnk tizenötödik gyermeke és legfiatalabb leánya idézte-e valaha is (ami az udvar később elszabadult felvilágosodott szemléletének hódoló perverziója okán sajnos nem elképzelhetetlen).

S azzal se foglalkozzunk most, hogy eme „halhatatlan” vajon milyen alapon használta fel nemtelen egyszerűséggel Szent Ágoston írásának méltán híres könyvcímét. Tette, mert tehette, hiszen a szerzői jogok védelme ebben az időben még nem volt olyan „fejlett”, mint napjainkban, amikor – ugye – ma minden gondolat forrása oly nagy precizitással kerül megnevezésre és hivatkozásra az internet világában. (Na, jó – bevallom –, ez utóbbi állításommal csak vicceltem.)

Ami miatt mégis úgy éreztem, hogy szólni kellene végre valakinek Marie Antoinette védelmében, az az, hogy mindig megdöbbent, amikor azt látom, a hálátlan utókor milyen ízléstelenséggel kéjeleg, lovagol bizonyos mondatokon, kiragadva azokat szövegkörnyezetükből.

Előre bocsátom, nem vagyok sem de Pompadour márkiné (Après moi le déluge, Utánam az özönvíz), sem senki igaztalanul megvádolt történelmi szereplő rokona – sajnos –, s nem is kérték soha a védelmemet, de egy jóízlésű ember nem mehet el ilyen bolseviki csúsztatások mellett szótlanul.

Megindító viszont, hogy a szigorú és megfellebbezhetetlen erkölcsiségéről és tisztességéről tanúbizonyságot tévő királyné – átérezve rangja méltóságát, jelentőségét és fontosságát – milyen mélyen meghatóan, s bátran védekezett később a jakobinus csőcselék nyilvános csámcsogására szánt incestus vádjaival szemben. Ezt azért tegyük hozzá!

A legfelkapottabb megbélyegzés Marie Antoinette-tel szemben ma úgy hangzik, hogy: „mélységes életidegenségről, tájékozatlanságról árulkodó ostoba”. Ez a legszelídebb minősítés. Mármint, hogy a címbeli mondatról ezt mondják. Mi viszont tegyük rögtön hozzá, hogy: mondja egy nagyon-is-felvilágosult mai mindent-tudó. De miért ne mondhatná? Mindenki azt mond, amit akar. Mindenki bármit mondhat – „demokrácia van!” – azaz bárki bármit gyalázhat. Körbe sem kell tekintenie, sőt értenie sem kell semmit. Ez ma – úgy látszik – törvény, sőt elvárás. Ez a „demo-krácia”.

Még az sem kell, hogy igaz legyen a vádaskodás, még ha az csak idézgetés is. De a más-szemében-a-gerendát stílusú berijáknak untig elegendő a sulykolás. A sulykolás, ami évtizedek, évszázadok múlva már tényként fog ragyogni, minden hazugságuk ellenére is, akár az Auróra cirkáló híres torkolattüzéről szóló legenda soha nem létezett valósága. A lényeg, hogy az egykor a tárgyalóteremben üldögélő hosszúnadrágosok és kötőnők kukkolási perverziója kielégíttessen.

Az egész gondolkodás pszichés alapja a: „Legyünk elvtársak büszkék arra, hogy mi merünk köpködni!” ma is ismerős – néha parlamenti képviselőktől is tapasztalható – relativizáló, bunkósodott hozzáállás. Merjenek. De ha magukat köpik le, akkor nem ám „védelemért” rohannak! Valamiféle ködös emberi jogokra hivatkozva; amit egyébként ők mindig megtagadtak megadni a saját alárendeltjeiknek.

De térjünk vissza az ominózus mondathoz!

Történelmi háttér.

Amikor az állítólagos mondás elhangzott vagy idéztetett (volna), Párizsban, a „forradalmi” (tehát a lázongóvá hergelt csőcselék irányította) fővárosban, katasztrofális élelmiszerhiány volt. Ezen a kormányzat úgy próbált segíteni, hogy az alapvető élelmiszerek árait „maximálta”. Ezt nekünk, a létező szocializmusban felnőtt és szocializálódott embereknek felesleges részletezni. Mi ezt ismerjük és tudjuk, hogy így nagyon gyorsan kialakult „a” hiány; amely intézményről olyan korszakos elemzések születtek, mint Kornai János „A hiány” cím terjedelmes munkája. A pékeknek ugyanis ilyen gazdasági feltételek mellett természetesen „nem érte meg” maximált árú kenyeret sütniük – mármint, ezt mondták ők, a pékek. De ne felejtsük: ez az időszak egy gazdasági-válság verte Európában történik. Kemény idők, kemény intézkedések: a kormányzat tehát úgy döntött, hogy ha a pékek nem készítenek elegendő maximált árú pék-terméket, akkor, ha az olcsóbb termékek „elfogytak”, a pék köteles bármely termékét a maximált áron eladni.

Elmeséljem, hogy ez a döntés a tömeges éhhalál ellen lett megfogalmazva? Jó, hát, elmeséltem! Ez egy „népbarát” intézkedés volt. (Lsd: L'Ami du Peuple)

De ezt a körülményt a bolseviki emlőkön nevelkedett történetírók sosem emlegetik. Sosem mondják, ismerik el, hogy a mondás alapja egy igenis „a nép” érdekeit szolgáló intézkedés volt. Nem lehet, nem szabad elismerni, mert a monarchia eleve gonosznak lett lefestve a hétköznapi emberek számára már több évszázada. Egy olyan korban, ahol a leprás Marat-t, a nárcisztikus Robespierre-t vagy a nemi beteg Lenint hősnek kell tekinteni, és a jakobinusok vagy a bolsevikek tömeggyilkosságait, népirtásait történelmi szükségszerűségnek, elkerülhetetlen áldozatoknak, egy tisztességes királynénak – „természetes” –, hogy gonosznak kell lennie. Mármint a köztársaság kifacsart és relatívizált moralitása szerint.

Első lépésként ezt a hiányosan és rosszindulattal „idézett” (ferdített) mondatot kellene végre elfelejteni, és kihagyni a történelemoktatásból, nem fertőzve ezzel tovább az ifjúság tudatát! Hogy később a gyilkosok és mészárosok, a tanulatlan, ostoba és beteg emberek ne lehessenek az idők végeztéig az ifjúság mintaképei. Vagy ha mégis, ne csodálkozzunk a bűnügyi statisztikáinkon és a jelenlegi közjogi tudatlanságon.

S arról már végképp ne is beszéljünk, hogy a királyné nem is „kalácsot”, hanem brióst mondott (volna), ami – a gyakorló háziasszonyok ezt jól tudják –, egy teljesen más kategória.

A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra!
Aláfestő zene:
Angelo Badalamenti - Twin Peaks - Fire Walk With Me
Angelo Badalamenti - Twin Peaks - Best Friends

Néhány gondolat az új egyházügyi törvény kapcsán

A nyugati sajtó és Hillary Clinton levele is arra buzdít bennünket, hogy véleményt fogalmazzunk meg az új (egyébként is figyelmet érdemlő) egyházügyi törvénnyel kapcsolatban. Mindenképpen pozitív döntésnek tekintjük, hogy az állam által elismert egyház kategóriát a kormány szűkebbre szabta, elejét véve ezzel a Nyugaton dívó szektásodásnak, mely komoly problémát jelent elsősorban szellemi, lelki, s másodsorban gazdasági téren. Gondolok itt a különböző szekták ködös pénzügyi tevékenységére. Nem lehet azonban kritika nélkül hagyni, hogy az elismert egyházak közé tartozik a Hit Gyülekezete is, mely nézeteink szerint nemcsak hogy nem indokolható, de egyenesen a törvény bevezetőjében lefektetett kritériumoknak sem felel meg.

„A magyarországi egyházak és vallási közösségek a társadalom kiemelkedő fontosságú értékhordozó és közösségteremtő tényezői, amelyek hitéleti tevékenységük mellett, nevelési ,oktatási, felsőoktatási, egészségügyi, karitatív, szociális, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi ,valamint kulturális, környezetvédelmi, sport- és más tevékenységükkel, valamint a nemzeti tudat ápolásával is jelentős szerepet töltenek be az ország és a nemzet életében.”

„Az Országgyűlés külön is elismerve Magyarország történelmében és kultúrájában folyamatosan meghatározó jelentőséggel bíró egyházak kiemelkedő szerepét…a következő törvényt alkotja.”

A kijelölt mondatrészek és a Hit Gyülekezete nevet viselő gyászos formáció kapcsolatát nem szükséges bővebben fejtegetni. Emlékeztetnénk a szekta politikai (akár állami szinten) és lobbi kapcsolataira, melyet nem is titkol. A továbbiakban a Hit Gyülekezetére nem óhajtunk időt vesztegetni, lévén, egyszerűen nincs helye az elismert egyházak között.

A törvény alapján azon egyesület ismerhető el egyházként (kiemelve két pontot), mely legalább száz éves nemzetközi működéssel rendelkezik, s melynek elismerését ezer fő aláírásával az erre jogosult személy kezdeményezi. Az említett kitételek legfeljebb olcsó paródiáját adják egy valódi, szellemi alapokat nem nélkülöző egyházügyi törvénynek. (Lásd Horváth Róbert tanulmányát a témában.) A mellékletben található általános indokolás rövid keresztmetszetét nyújtja a magyarországi egyházak, illetve vallási felekezetek és azok állami elismerése történetének.

Végezetül néhány szóban szólunk a törvény elfogadása által kiváltott hatásokról. Érthetetlen számunkra az a tény, hogy az elismert protestáns egyházak vehemensen kiálltak a további bővítés mellett, hacsak nem azzal magyarázzuk, hogy mindennek saját történelmük alapján kialakított tapasztalataik adtak alapot. A Katolikus Egyház mély hallgatása a Hit Gyülekezete kapcsán sajnálatos tény. Azonban nem meglepő. Figyelmet érdemel továbbá a Krisna-tudatúak szektája, mely a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető komoly vallási felekezetnek sem, legfeljebb mikroközösségnek. A különböző-hinduizmustól távol álló- nyugati fogyasztásra előállított szektákat érintő kritikát lásd itt: Rama P. Coomaraswamy : The desacralization of hinduism for western consumption. (Magyarul megjelent a Tradíció évkönyv 2005-ös számában. A szerző tradicionalista katolikus teológus.) Hasonlóképpen értékelhető a különböző importbuddhista irányzatok köze a valódi buddhizmushoz.

A februárban esedékes bővítésről kiszivárogtatott információ nem túl kecsegtető. Az esetleges befutók között találjuk a metodistákat (Hillary Clinton személyes örömére), anglikánokat, Krisna-tudatúakat, koptokat. A kopt ortodoxokon kívül nem sok alapját látjuk a többi felekezet egyházi státuszának. Az origó információi szerint a buddhista és iszlám közösségeknek (melyekből számos működik az országban) össze kellene fogniuk egy –egy ernyőszervezetet hozva létre, melybe az említett felekezetek különböző csoportjai tömörülnének. A felvetés természetesen kivitelezhetetlen, főként a buddhistákra nézve, lévén, a különböző közösségek különböző vallási rendszerekkel, szabályokkal rendelkeznek. Nem szükséges kitérnünk arra az alapvető kérdésre, hogy milyen történelmi alapon indokolható az anglikánok és metodisták egyházként való működése, míg a muszlimokat és a buddhistákat minden lehetséges eszközzel akadályozni igyekeznek.

Végezetül hadd jegyezzük meg -ez csupán személyes véleményünk-, hogy az egyházügyi törvény alapvetően politikai szempontokat vesz számba. A fent említett számos esetben figyelmen kívül hagyva ezzel a legfőbb szempontot: a szellemit.

Áldott karácsonyt minden ortodox testvérünknek!

С нами Бог!

Borbély József ámokfutása folytatódik

Legalább a saját patológiájának megfelelne. Még a szánalmas esküjét sem tudja elmondani. Felháborodásunk immáron teljes, csak remélni tudjuk, hogy valaki megállítja ezt az ámokfutó társaságot.

BÁRKI.

Első köztársaság, második köztársaság, hány köztársaság? (meghallgatható)

Mióta felbukkant ez a magát 4K-nak nevező valami, s amelynek pódiumra lépését Gy. F. alapozta meg heti rendszerességű politikai esztrádműsoraival, el- és beszólásaival – valahogyan mindenki kész ténynek veszi, hogy ma a harmadik köztársaságban kell nyomorult életünket tengetnünk, erről beszélnek az egyetemek, de még a Wikipédia is.

S mivel nekem – kis-Gaussként akárhogy is számolom – éppen a 3-as szám nem jön ki (előre megfontoltan és aljas indokból fokozandó a kérdés körül tapasztalható káoszt) megosztom önökkel, hogy mások hogyan számolják a respublikákat.

I. – populista megközelítésben
(argumentum ad oculos à lá Marika néni)

A válasz rövid és tömör: 1. Értsd: egy. Más nevezettel: első, first, premier, primo, unua, первый, primero. Slussz-passz. Ez a köztársaság „a” köztársaság, ezért felesleges is számolgatni, mint kisnyugdíjasnak a hó végi kosztpénzt. Ez van és punktum! Mert a köztársaság az vagy van, vagy nincs. Ez pedig igencsak úgy tűnik, hogy van. Van reggel, éjjel meg este és legalább annyira létezik, mint egy pofon a búcsúban.
A kiindulópontja ennek az elméletnek az a felismerés, hogy amikor az ember bajban van, akkor nem azt számolja hány pofont kapott, hanem azt várja, vajon mikor hagyják már abba a pétergáborék?
Tehát ne várjon senki negyedik köztársaságot, mert ha már lett volna három, azt minden bizonnyal észrevettük volna. Legalábbis a két verés közötti szünetekre mindenképpen emlékeznénk. S mivel ilyen traumánk nem volt, tehát a kétségtelen megoldás: az Egy. Első (és utolsó) magyar respublika.

II. – formál megközelítésben
(argumentum ad rem à lá Zoli bácsi)

Ha erre van igényünk, s rajongunk a lebutított formákért, esetleg a késői 60-as évek csővázas bútorait is szépnek tartjuk, Parti Nagy Lajos költőnek, Esterházyt írófejedelemnek, a Kertesz testvéreket tehetségesnek, Buci Gyurit kiváló szónoknak, Hofit pedig viccesnek, (sőt őszintének) akkor elemezzük a kérdést hideg formai kritériumok alapján.

Ez alapján a közérthetővé tett (tehát szégyellnivalóan primitív) logika alapján az lehet köztársaság, amely rendszer köztársaságnak nevezi saját magát.
De vigyázzunk, mert ha ezt a gondolkodást teljesen magunkévá tennénk, az ne legyen más, mint munkahipotézis, hiszen kellő figyelem hiányában – megszokva a szavak ringató varázsát – később arra is hajlamosak lehetünk, hogy a lódarazsat a ló és a méhecske szerelme gyümölcsének tartsuk a farkaskutya mintájára, esetleg még az is előfordulhatna, hogy a demokratikus ellenzéket pedig egy ellenzéknek, amely demokratikus; s a parlamentet meg egy ország gyűlésének. Tehát csak óvatosan azokkal a fránya fogalmakkal!

Tehát, ha csak azt nevezzük köztársaságnak, amely „köztársaságnak” nevezte magát, akkor az első köztársaság volt az 1946. évi I. törvénnyel, az úgynevezett kis-alkotmánnyal indult Tildy-köztársaság, amely ezek szerint egészen az 1949. évi XX. törvényig tartott. Elég hosszú ideig! Mindenesetre tovább, mint Kádár letöltött börtönévei.

Így a második köztársaság (lenne) az 1989. évi XXXI. törvénytől kezdődő és a mai operabálig is eltartó politikai ámokfutás és ellenzéki-kerekasztalos népámítás.
Nincs harmadik köztársaság, tehát a gyurcsányista (hogy ezzel a közismert – bár belátom, valóban gyalázatos áthallásokat magán viselő – politikai kategóriával illessem a fogalmat) ellenzék által várt negyedik köztársaságra addig kell várni, amíg a harmadik köztársaság valahogyan meg nem szűnik. Persze előtte a másodiknak is meg kell szűnnie. Azaz a mainak; amely – ne tévedjünk el, mint pesti gyerek a Gyilkos tónál – mai napig is ízig-vérig köztársaságként határozza meg saját magát, minden szentkoronás flörtölése ellenére is.

III. – tartalmi megközelítésben

(argumentum in contrario à lá Dobi Pista)

Ebben a megközelítésben minden olyan államformát – természeten kizárólag házi használatra – tekintsünk respublikának, amely nem monarchista. S mivel a monarchizmus államjogi felismerése korántsem olyan bonyolult, mint a folyamatosan álnevek mögé rejtőző köztársaságé, ezért talán könnyebb dolgunk lesz, ha ezzel a módszerrel közelítünk a kérdéshez

Ezen a logikai nyomvízen elindulva mérjünk végső csapást a döntő győzelemre – hogy egy általánosan elfogadott képzavart használjunk –, miközben elrepül fölöttünk az idő vasfoga.

Így első köztársaság az 1849. áprilisi „Magyar Álladalom”, amely a – egymás közt valljuk be – jogszerűtlen trónfosztási ciriburi után előállt. Van, aki – természetesen nálam kevésbé vicces kedvű tudós – ezt az államformát „lebegő” köztársaságnak nevezi, de felőlem akár lufi respublikának is becézheti, ez a kérdés szempontjából századlagos.
Második köztársaságként a vörös gróf és a szintén senkit sem képviselő katonatanács 1918-as kigründolt forradalmacskáját tekinthetjük, még akkor is, ha valamilyen kacér vágytól fűtötten, magukat „népköztársaságnak” nevezték. De nekünk most nem megértenünk kell a Miskát, nekünk most számolni kell; hidegen, ridegen és kegyetlen pontossággal (mint csillag megy az égen).
A harmadik köztársaság a „dicsőséges” 133 nap tanácsköztársasága, amely inkább vágyott a „tanácsra”, mint a „népre”; furcsa egy gusztusa volt, az már bizony szent igaz.
A negyedik köztársaság így lett a Rákosi-Tildy-Szakasits tandem szovjet szuronyok dédelgette „kis-köztársasága”, majd az ötödik a sokat emlegetett sztálini, amely nevét és „alkotmányát” tekintve lényegében 1989-ig regnált. (Jaj, mit mondok! Dehogy regnált, csak hatalmon volt.), Antall Jóska így lett a hatodik köztársaság címlap férfi-manökenje, és ezt tart egészen máig. Tehát akárhogy számoljuk is, megint nem jön ki a negyedik, bármennyire is számoltuk végig ernyedetlen kis Patakiként a magyar közjog abakuszát.
[S ha még hozzátenném – amit nem teszek – hogy egyesek a sztálinista államot is két részre osztják, rákosistára és kádáristára; s ismét vannak, akik szerint a Horthy rendszer nem monarchizmus, hanem pre-prezidenciális köztársaság, akkor a 4K-s gyurcsányistákra nézve még kedvezőtlenebb az eredmény, mert akkor ma a nyolcadikban élünk, ami valljuk be gombócból is sok, nemhogy köztársaságból.]

IV. – lényegi megközelítésben
(argumentum ad verecundiam à lá Csabi bácsi)

Lám, alig bírtuk összeszámolni a respublika elvetélt kísérleteit, melyeknek – észre vehettük – se szeri, se száma. Ebből a szempontból is áttekinthetőbb a monarchia, mint államforma. S akinek bizonyítanom kell, hogy az Egy – mármint eddigi királyságaink száma – az egy legyőzhetetlen szám (és még prímszám is! Bár ez azt gondolom, most nem számít, s talán nem is igaz), hát éppen neki teljesen felesleges volt elolvasnia a fenti gondolatkísérleteket.






Első köztársaság, második köztársaság, hány köztársaság? - A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra!
Kísérő zenék:
Le groupe Tavagna polyphonie corse: Anniversariu di Minetta
Le groupe Tavagna polyphonie corse: Barbara Furtuna
Alexandre Desplat: Jack Palmer (reprise); L'Enquête corse (Nagy zűr Korzikán, 2004)

Megemlékezés Boldog IV. Károly király koronázásának 95. évfordulóján

Néhány lelkes magyar királyságpárti 2011. december 30-án a Szentháromság téren, Budán, a Királyi Várnegyedben 17.00 órától megemlékezett ezeddig utolsó királykoronázásunkra. A videón a megemlékezésen felszólalók láthatóak, e mellett pedig elhangzik az eredeti királyi eskü szövege is.

Ultraerős tartalom, csak erős idegzetűeknek!

Igazából Borbély Józseffel nem kívántunk többet foglalkozni, hiszen annyi a politikai ámokfutó manapság, mint a VII. kerület kis utcáin a kutyaszar. Ugyanúgy bűzlenek is és senki sem akar beléjük lépni - mi sem. Ezt a videót csak azért tesszük, hogy másoknak, akiknek nem egyértelmű, hogy a restauráció nem elmebetegek önkompenzációs játékszere, most bebizonyítsuk: ez szerintünk is patológikus eset, amit Borbély úr művel. Nem mókás a videó, hanem szomorú és szánalmas. Nyomasztó látlelet 2011/2012-ből egy érték- és balanszát vesztett magyar társadalomból.

Csak viszonyításképpen: az első két mondata után minimum életfogytiglant kellene kapnia az Apostoli Magyar Királyságban, amelyet a szájára vett.

Fogadalmak helyett, tettek és gondolatok - az új és az óévről a bloggereink

Ez az év is eltelt, számos pozitív monarchista eseménnyel a mélyülő morális és gazdasági válság ellenére. Bebizonyosodott, hogy egy király még a demokrácia fogságában is mennyit meg tud tenni hazájáért (Belgium) és az is, hogy jóval többet, ha nem szorítanak a béklyók (Liechtenstein). A magyarországi monarchizmus eseményei közt immár több éve stabilan ott van a Károly-mise, amihez idén már egy ellenforradalmi és egy koronázási megemlékezést is hozzá tudtunk tenni. Ahogy a világ alternatíváért kiállt és a káoszban egyre inkább a rend és a hagyomány felé nyúlnak az emberek, úgy erősödik Európában is és hazánkban is a hit és a monarchizmus. Adja Isten, hogy a jövő évben még többet tudjunk elérni, nagyobb erővel tudjunk harcolni és sikereink tartósabbak legyenek minden téren! Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves olvasónknak szeretetteljes és boldog új évet! [v. Uhel Péter Ágoston]

+++

Az elmúlt év nagy törést jelentett a közép-európai és a magyar monarchista közösség számára. Örökös királyunk halála mélyen megrendített bennünket, mindazonáltal egyre konzekvensebb állásfoglalásokra késztet a kialakult helyzet. Legyen az az Európai Unió avagy a magyar belpolitika a terep, a permanens kritikai attitűd és a monarchista álláspont kifejtése a feladatunk, tekintetbe véve a mindenkori politikai helyzetet, ugyanakkor ragaszkodva azon princípiumokhoz és doktrínákhoz, melyek nem változnak, nem változhatnak. Az elkövetkező évben terveim között szerepel egy időszakosan a portálon megjelenő interjúsorozat, melyet a monarchizmus élő ikonjaival, külföldi, belföldi támogatóival készítek. Hosszú távú terv továbbá a portál jelentősebb anyagainak átültetése angol (esetlegesen szlovák, horvát stb.) nyelvre, hogy a környező államok monarchistái is értesüljenek a magyar monarchizmus jelenlegi helyzetéről. A párbeszéd ugyanis szükséges. [Stamler Ábel]

+++

Ismét úgy pergett le 365 nap, mintha csak néhány pillanat lett volna az egész. A 2011-es esztendőt kétes értékű forradalmak, egy világot bejáró tüntetéshullám, valamint az egyre mélyülő gazdasági válság tették terhessé. Korai lenne még, hogy látottakból komoly tanulságot vonjunk le. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy a nyugati világ változásért kiált - a liberális demokrácia és a kapitalizmus csődöt mondott. Meggyőződésem, hogy a továbblépéshez erőre és egy pártok, gazdasági érdekek felett álló vezetőre lesz szükségünk. Éppen ezért, várjuk a királyt!
[Nagy Áron]

+++

Túléltem 2011-et, s ez egy kétségtelen érdem; s ezt folytatni szeretném 2012-ben is, mint előremutató hagyományt. 2011-ben egyébként az volt a számomra legjobb történés, hogy a hazám egy majdnem félfordulatot hajtott végre; már-már úgy tűnik (messziről), hogy visszafordultunk volna oda, ahonnan eltévesztettük az utat. S ugyanez volt a legrosszabb is, mert minden, ami történt, mindennek csak a "mint ha", a "majdnem" megvalósulása, 2012-ben - illetve a jövőben, de még az én életemben - azt szeretném látni, hogy a normalitás, a hagyomány- a nemzettisztelet, monarchizmus, a vallásosság, a vallásgyakorlás legyen végre a gondolkodásunk kiindulópont, s akik nem így gondolják, a normalitástól eltérők: ők végre szégyelljék el magukat és bújjanak el a közmegvetés elől. Sokat kell-e még erre várnom? Imádkozom érte, hogy ne így legyen. [Nagy Csaba]

+++

Tavaly a legjobb volt számomra:(és egyben a legszomorúbb) a bécsi temetése II. Ottó örökös királyunknak, a rendes évi Károly-misénk, sikerült életet lehelni újra ebbe a blogba, Áron és Ábel csatlakozása, a dec 30-ai megemlékezés a koronázás 95 éves évfordulójára.

Idén várom: kapcsolatfelvétel a királyi házzal, Ferdinánddal, édesapjával, és édesanyjával (esetleg magyarajkú tanáraikon keresztül) További megemlékezések, sajtómegjelenések, diskurzusteremtés a restaurációról, A Monarchista blog olvasottságát megduplázni - kevesebb sallanggal, több komoly bejegyzéssel. [Szávoszt-Vass Dániel]

Ellenforradalom minden év első napján

Vajon ha tudná a közönség, hogy minden egyes január 1-jén a custozzai győzelem emlékére és Radetzky Feldmarschall dicsőségére írt darabot tapsolja, ugyanolyan hévvel és lelkesedéssel tapsolna? Nem biztos. Ellenben számunkra felüdülés, hogy a győztes ellenforradalomról és annak egyik csatájáról való megemlékezéssel kezdődik minden új év.

És azt is tudjuk, hogy nem véletlenül kacsint némelyik karmester a kamera felé, mielőtt elkezdené vezényelni!

Sokáig éljen Johann Strauss (Vater) és Radetzky Feldmarschall emléke!
Boldog Új Évet kívánunk!

Boldogabb Új Évet kívánunk minden kedves Olvasónknak!

"Öreg Karcsi király" nótája

Kellemes kis dal Boldog Károly királyról, akiből "Öreg Karcsi" lesz Ferenc József király szerint, 1917-ből. A nóta folklorizálja már 1917-ben az új királyt, és abban az előző királyt, Ferenc Józsefet (a dalban "Ferenc Jóskát") az édesapjának szólítja, történetileg helytelenül. Szép példa ez a dalocska arra, hogy a király mennyire gyorsan a mindennapi élet részévé vált az akkori társadalmi keretek között.

Mégis, mi folyik Kecskeméten?!?

Nem tudjuk ki ez a Borbély József, még arra sem vettük a fáradtságot, hogy kiguglizzuk, de nagyon reméljük, hogy tegnap volt elmeorvos a közelben a Petőfi Sándor utca környékén. Ha nem, még most sem késő, a pontos cím valószínűleg egy lakást sejtet. Ezt is csak egy köztársaságban lehet megtenni, hogy valaki a politikai patológia ilyen mély bugyraiba ráncigál le egy ezer éves építményt. Kaloda, deres, botozás vagy egyszerűen kényszerzubbony. Semmi lacafaca, semmi megértés. Zéró tolerancia van érvényben a magunk részéről. És legyen újra nyitva a Lipótmezőn a Sárga Ház! Hány ilyen eset kell meg, ennek indoklására?!

Nem akarunk sztálinistákat, de királyt sem...

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány magyarázó plakátja 1956 novemberéből, amelyen a két alternatíva - sztálinista Rákosi-Gerő klikk ás az apostoli magyar király - közé helyezi be magát.

Szent István diakónus és vértanú ünnepére

"Látom, hogy nyitva az ég, és az Emberfia ott áll az Isten jobbján."

Vajk a keresztségben az István nevet kapta, pontosan a vértanú után. Az ő nevével lett országunk első királya,
Szent István.

Áldott Karácsonyt kívánunk!

Kompozíció: Guitman Barnabás.

A történelmi „parthie” (+hangos jegyzet)

Vannak ma is, akik rendszert csinálnak belőle – bár kevesen –, s a hét egy meghatározott napján leülnek barátaikkal kártyázni. Szép és nemes szokás ez; arról nem is beszélve, hogy léleknemesítő; s bár úgy tűnhet, hogy a „kártyás” így „elmenekül” közvetlen környezetétől – de talán nem érdemes ilyen sarkítottan látnunk ezt a szokást, hanem a közösségépítő jellegét is észre kellene vennünk. Főként akkor, amikor napjaink szociológiai felmérései hosszú évtizedek óta a társadalom atomizálódásáról cikkeznek.

Mindenkinek kell egy alkalom, amelyben barátai körében fellélegezhet, s minden felesleges megkötöttség nélkül spontán és hangosan mondhatja ki, s így vitathatja meg – akár kiforratlan – elképzeléseit is. Erre valók a barátok, a baráti társaságok, az asztaltársaságok, s mindaz, ami ehhez az intézményhez kapcsolódott egykor! Remélem, ebben egyetértünk!

A minap került a szemem elé az elfeledett és feldolgozatlan életpályájú (1) Ferraris Artúr egy olajfestménye, innen jutott eszembe a fenti nosztalgikus kifakadás. A csoportos kompozíció címe: „Történelmi tarokkparti a Szabadelvű Párt klubjában”, melyről – mint az alkotás egy szereplője, maga Jókai is megemlékezett egy 1895-ben készült novellájában. 

Rejtvény: Önök hány személyiséget ismernek fel a festményen? (2)

Könnyedén lépjünk most túl azon a szemponton, hogy az a szabadelvűség, amelyet ezek az urak képviseltek, köszönőviszonyban sincs a mai szabados utódok nézeteivel, s ha sikerülne valami módon visszapörgetni az időt, ebben az 1895-ös klubban talán több fideszest találnánk egy időgép segítségével, mint szabaddemokratát vagy elempést. Talán. De lehet, hogy egyiküket sem engednék a portánál tovább, vagy ha be is lépnének valami úton-módon, Tisza gróf kilencfarkú macskával zavarná ki a székház összes termeiből őket.

S még itt van a tarokk, ami a kor úri világának kedvelt kártyajátéka, mintegy szimbóluma volt (s amely manapság úgy tűnik egy másodvirágzását kezdi élni).

De mi már nem ismerjük – legfeljebb a tarott kártyát, azt is főleg csak, mint jóslási eszközt. Pedig a tarokkozásnak megvan a maga korszelleme, a maga hangulat, s amelyről úgy tűnik, az végleg még sem tűnt el.

Visszaszorult? Igaz. De nem manapság – ne legyenek kételyeink –, hanem már sokkal korábban. Eltűnt, szétrombolták ordas eszmék a Monarchiát, és vele költözött el ez a társasági játék. Eltűnt a társaság, s vele a társaságok játéka. A tarokkot tehát nyugodtan tekinthetnénk akár a K(aiserlich) und K(öniglich) világ egy letűnt jelképének.

Otthonos, barátságos pasztell színeket látunk a képen, amely áradó melegség 1918-19 patkányforradalmai után szinte nyom nélkül tűnt el.

Később a magát névleg Magyar Királyságnak meghatározó és a történészek körében Horthy-korszaknak nevezni szeretett időszak a tarokkon is túllépett. Ahogyan elfeledte magát a Király személyét, sőt száműzte a Királyt még országából – a Királyságából – is, ugyanúgy száműzte a kor a tarokkot is.

Közismertnek tekinthető az a tény, hogy a Kormányzó úr kedvenc kártyajátéka – a tarokkot félretéve – a bridzs lett. Elgondolkodtató: vajon Horthyról miért nem készült ilyen témájú festmény, ábrázolva azon mondjuk Chorin Ferencet, Vida Jenőt, Goldbergert, de egy Nagy Endre konferansziét is emlegetve. Az meg igencsak komikus, hogy éppen a bridzs az a bizonyíték, amelyet – Horthy napjainkig hangoztatott antiszemitizmusa elleni adu-ászként, a megalapozott vagy kevésbé biztos híres kártyacsatáiról szóló pletykákat – igyekeznek ellenérvként kijátszani.

Ebben a 25 évben a bridzs lett a meghatározó játék a felsőbb körökben, s csak megjegyzem, hogy található egy olyan fényképfelvétel is, amelyen a kormányzói család látható egy a Vérmezőn rendezett lovaspóló mérkőzésen – amely játékról tudvalévő, hogy az angol arisztokrácia egyik kedvenc szórakozása s melyben a Kormányzó úr fiai igen csak jeleskedtek.

Természetesen a golf, a lovaspóló és főként a bridzs felemlegetése annak az állításnak a megalapozására szolgál (szolgált), hogy ab-ovo maga a Horthy-rendszer és a magyar arisztokrácia is angol-orientáltságú lett volna. Igaz? Nem igaz? Egyszer majd talán erről is ír valaki valamit – azonban nem én, s főleg nem itt és most.

Szálasi kártyázási szokásairól nincs tudomásom, s mint érdektelen adatot, nem is kívántam azt kikutatni, s mely negatív hozzáállásom talán menthető.

Majd elérkezett a szotyolát köpködő és egyéb bűncselekményeiről elhíresült Vörös Hadsereg és a mögöttük belopakodó komisszárok kora. Sajnos, gyorsan el is sajátítottuk tőlük ezt az addig ismeretlen környezetszennyező szokást – a „szotyizást”. (Megjegyzem, hogy pár évtizede az államosított mozik olajospadlóit előadásonként fel kellett söpörni az ott felhalmozódott pirított napraforgó maghéjak miatt; de ez az emlék tényleg nem ide tartozik.)

S a bolseviki helytartók kora a kártyában is új lapjárást hozott. A tarokk, a bridzs imperialista vagy retrográd csökevénnyé lett kinevezve.

A „haladó” munkásosztály ultizott, az volt a megfelelő, az osztályharcossá, őskizsákmányolttá kinevezett kártyajáték. A „magyar” kártyacsomag lapjai is szabadsághősöket ábrázolt, s könnyedén eltekintettek a némely esetben félanalfabéta káderek annak svájci-német eredetétől. Egy időben annyira meghonosodott, hogy még a vicclap (az az egy) is szinte minden számában megemlékezett erről a népszokássá kinevezett játékról. Űzték úton, útfélen, parkokban, vonaton, elvtársi vadászatokon, de sokszor építkezéseken, munka alatt – sőt helyett is –, főleg amikor nem érkezett meg időben a „hatékony” tervgazdálkodás keretében igényelt anyag. (S ami valljuk be, rendszeresen előfordult.)

A hatalmas ulticsaták után következett el a köztünk élő „rendszerváltás” kora. Ennek az új pénzügyi arisztokráciát felmutató – ám a valódi arisztokrácia jellemzőivel egyáltalán nem rendelkező, nem karitatívoskodó, nem mecénáskodó – új elitnek még nincs felkent kártyajátéka. Egyesek a hold’ em pókert nevezik ugyan ma módinak, de valljuk be, ez az amerikai játék inkább a játékbarlangok, mint a baráti, kvaterkázó társaságok, esetleg úri kaszinók erőpróbája lett.

Így nyert a kérdés – mármint, hogy ma ki milyen kártyajátékot űz –, mára nem csekély politikai állásfoglalási jelleget. Bulvárlapok lesik, vajon egy Gyurcsány, egy Csányi, egy Orbán, egy Schiffer, egy Vona ma mit játszik, azaz melyik történelmi korhoz vonzódik, melyik kultúrát vallja magáénak?

Vajon előfordulhat-e újra, hogy a képviselői irodaházban, az egykori (ha jól tudom azóta kiprivatizált) szabadelvű párti székházban az urak valódi úri játékot űznek?

Igen! Hogyne. Majd ha az uraink urak lesznek vagy urakká válnak. De azt hiszem, erre még várnunk kell, legalábbis még nem is egy csekély ideig; hiszen ez „érdeklődés hiányára tekintettel” eddig még elmaradt.

Addig is csak üdvözölni tudom azokat, akik újra a tarokk mellett tették le a voksot és azt a hangulatot és életérzést, a monarchikus felfogást, közösségteremtést, mikroszociológiai kört tekintik követendőnek, amit a tarokk valaha megtestesített. Hát, előre Uraim! Tarokkal a királyságért! Mert tudvalévő: minden út az első lépéssel kezdődik.

A történelmi „parthie” - A meghallgatáshoz kattints a lejátszóra!

-------------------------------------------------------

Jegyzet:
(1) Egyes adatok szerint 1856-ben, más adatok szerint 1867-ben, ismét más forrás szerint 1876-ban született, azonban halála időpontjáról nincsenek fellelhető adatok – pedig saját kora egyik felkapott festője volt –, csupán annyi sejthető róla, hogy – állítólag – 1943-ban még élt. Azonban még a Szépművészeti Múzeum sem ismeri – állítólag – nyughelyét.
(2) Tizenegy alak van a képen. A négy partner: Tisza Kálmán, Jókai Mór, Nedeczky István és Sváb Károly. Majd a gibicek: Gajáry Ödön - Sváb Károly háta mögött -, herceg Odescalchy Gyula monoklival a szemében, Csernátony Lajos, Beöthy Algernon (Aldzsi) - a Képviselőház örökké vidám, s többször megénekelt mókamestere, egyben Jegyzője, Tisza patronáltja, „mamelukja” -, Podmaniczky Frigyes, Pulszky Károly és jobbra hátul a kedélyesen szivarozgató Mikszáth Kálmán. A falon található festmény a Haza Bölcsét ábrázolja. A helyes megfejtők baráti kézszorításban részesültek - gratulálok!

Politikusoknak erősen ajánlott olvasmány

Minden kedves liberális olvasónktól elnézést kérünk. Tudjuk, hogy a Nyugatból illene idéznünk, hiszen a Napkelet ókonzervatív, reakciós folyóiratnak minősül. (Nagyon kedvelem.) Vajon Önök olvastak valaha Napkeletet ? Nem hinném. De ne aggódjanak, segítek a bajukon. Liberálisaink, politikusaink, és az összes demokrata számára küldött ajándékom következik az alábbiakban:

"Tisza István szinte kikristályosodott típusa a magyar úrnak. Ha egyéniségét elemezzük, három réteget különböztethetünk meg benne. Az «úr» nemzetközi jellemvonásai alatt megfigyelhetjük a speciálisan magyar vonásokat, majd még mélyebben az egyéni magot. A mai úr-fogalom a XVI. és XVII. század arisztokratikusan berendezett társadalmának eszméiből és a romanticizmus hősfogalmából tevődik össze. E nagyúri ideál első, legszembeötlőbb tulajdonsága a feltétlen tisztakezűség, a becsület oltárraemelése. Talán a napi politika árnyoldalai játszanak közre abban, hogy ma elsősorban erről az oldaláról ismerik Tiszát, de akármi is az oka, mint a korrektség megszemélyesítőjét ismerjük. Ennek a foltnélküli becsületességnek következménye Tisza büszkesége, sőt néha gőgje is. Minden kiválóság bizonyos büszkeséggel jár.

A demokrácia Nietzsche Übermensch-ének gőgjét termelte ki, melynek alapja az értelmi fölény és amely egyúttal kíméletlenebb is, mint az arisztokratikus társadalom büszkesége.

Tisza lenézte és megvetette ellenfeleit, mert erkölcsileg alacsonyabbrendűnek tartotta őket. Közmondásos lett az a nyilatkozata, amit Károlyi Mihállyal vívott párbaja után tett: «Ilyen embert nem érdemes megölni».

(Ilyet? Hmm. Ebbe így utólag ne menjünk bele.[szerk.])

Amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinálna, ha őt is ki akarnák vezetni a parlamentből, azt felelte, hogy inkább meghalna, de nem engedné magát ennyire megalázni. Mennyire lenézhette némely lármázó és szájaskodó ellenfelét, akik közül egy sem mert cselekedni !

Megható az a tisztelet, amely Tisza levelein elömlik, amikor királyáról beszél. Szinte az apa és fiú vonzalmára emlékeztet a király és minisztere közötti viszony. Tisza hűségét az öreg uralkodó feltétlen bizalommal viszonozta. Állandóan mint «az én hűséges Tiszám szerepel az uralkodó bizalmas nyilatkozataiban."

(Részlet a Magyar úr-francia demokrácia című cikkből, írta: Fábián István, megj.: Napkelet, 1932/7)

Pardon, egy rövid megjegyzés.

Mint tudjuk, Hamvas Béla évekig publikált a Napkeletben is, a Nyugattal való "szakítása" után. (Most mi lesz? Úristen! Rendőrt! Lukács Györgyöt! Segítség!) Azért ne kezdjék el máglyára hordani a könyveit, ha nem muszáj. Köszönöm.

Áldott karácsonyt! Örvendjünk együtt megváltó királyunk születésének!

A stílus maga az ember

Yo!