Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot! (hangos jegyzettel)

„S'ils n'ont pas de pain,
qu'ils mangent de la brioche.”

Először is állapodjunk meg abban, hogy a fenti mondatot Marie Antoinette soha az életben nem mondta. Állításomat több valamelyest higgadt bolseviki esszéista is megerősíti, amikor megállapítják, hogy a mondat a nagy kombinátor „Vallomások” című zsengéjében jelenik meg először egy névtelen hercegnőre hivatkozva, s aki így több oknál fogva sem lehet a királyné.

Ne firtassuk, ki mondta a mondatot – illetve, egyáltalán mondta-e –, s azt se, hogy a királyné, Mária Terézia királynőnk tizenötödik gyermeke és legfiatalabb leánya idézte-e valaha is (ami az udvar később elszabadult felvilágosodott szemléletének hódoló perverziója okán sajnos nem elképzelhetetlen).

S azzal se foglalkozzunk most, hogy eme „halhatatlan” vajon milyen alapon használta fel nemtelen egyszerűséggel Szent Ágoston írásának méltán híres könyvcímét. Tette, mert tehette, hiszen a szerzői jogok védelme ebben az időben még nem volt olyan „fejlett”, mint napjainkban, amikor – ugye – ma minden gondolat forrása oly nagy precizitással kerül megnevezésre és hivatkozásra az internet világában. (Na, jó – bevallom –, ez utóbbi állításommal csak vicceltem.)

Ami miatt mégis úgy éreztem, hogy szólni kellene végre valakinek Marie Antoinette védelmében, az az, hogy mindig megdöbbent, amikor azt látom, a hálátlan utókor milyen ízléstelenséggel kéjeleg, lovagol bizonyos mondatokon, kiragadva azokat szövegkörnyezetükből.

Előre bocsátom, nem vagyok sem de Pompadour márkiné (Après moi le déluge, Utánam az özönvíz), sem senki igaztalanul megvádolt történelmi szereplő rokona – sajnos –, s nem is kérték soha a védelmemet, de egy jóízlésű ember nem mehet el ilyen bolseviki csúsztatások mellett szótlanul.

Megindító viszont, hogy a szigorú és megfellebbezhetetlen erkölcsiségéről és tisztességéről tanúbizonyságot tévő királyné – átérezve rangja méltóságát, jelentőségét és fontosságát – milyen mélyen meghatóan, s bátran védekezett később a jakobinus csőcselék nyilvános csámcsogására szánt incestus vádjaival szemben. Ezt azért tegyük hozzá!

A legfelkapottabb megbélyegzés Marie Antoinette-tel szemben ma úgy hangzik, hogy: „mélységes életidegenségről, tájékozatlanságról árulkodó ostoba”. Ez a legszelídebb minősítés. Mármint, hogy a címbeli mondatról ezt mondják. Mi viszont tegyük rögtön hozzá, hogy: mondja egy nagyon-is-felvilágosult mai mindent-tudó. De miért ne mondhatná? Mindenki azt mond, amit akar. Mindenki bármit mondhat – „demokrácia van!” – azaz bárki bármit gyalázhat. Körbe sem kell tekintenie, sőt értenie sem kell semmit. Ez ma – úgy látszik – törvény, sőt elvárás. Ez a „demo-krácia”.

Még az sem kell, hogy igaz legyen a vádaskodás, még ha az csak idézgetés is. De a más-szemében-a-gerendát stílusú berijáknak untig elegendő a sulykolás. A sulykolás, ami évtizedek, évszázadok múlva már tényként fog ragyogni, minden hazugságuk ellenére is, akár az Auróra cirkáló híres torkolattüzéről szóló legenda soha nem létezett valósága. A lényeg, hogy az egykor a tárgyalóteremben üldögélő hosszúnadrágosok és kötőnők kukkolási perverziója kielégíttessen.

Az egész gondolkodás pszichés alapja a: „Legyünk elvtársak büszkék arra, hogy mi merünk köpködni!” ma is ismerős – néha parlamenti képviselőktől is tapasztalható – relativizáló, bunkósodott hozzáállás. Merjenek. De ha magukat köpik le, akkor nem ám „védelemért” rohannak! Valamiféle ködös emberi jogokra hivatkozva; amit egyébként ők mindig megtagadtak megadni a saját alárendeltjeiknek.

De térjünk vissza az ominózus mondathoz!

Történelmi háttér.

Amikor az állítólagos mondás elhangzott vagy idéztetett (volna), Párizsban, a „forradalmi” (tehát a lázongóvá hergelt csőcselék irányította) fővárosban, katasztrofális élelmiszerhiány volt. Ezen a kormányzat úgy próbált segíteni, hogy az alapvető élelmiszerek árait „maximálta”. Ezt nekünk, a létező szocializmusban felnőtt és szocializálódott embereknek felesleges részletezni. Mi ezt ismerjük és tudjuk, hogy így nagyon gyorsan kialakult „a” hiány; amely intézményről olyan korszakos elemzések születtek, mint Kornai János „A hiány” cím terjedelmes munkája. A pékeknek ugyanis ilyen gazdasági feltételek mellett természetesen „nem érte meg” maximált árú kenyeret sütniük – mármint, ezt mondták ők, a pékek. De ne felejtsük: ez az időszak egy gazdasági-válság verte Európában történik. Kemény idők, kemény intézkedések: a kormányzat tehát úgy döntött, hogy ha a pékek nem készítenek elegendő maximált árú pék-terméket, akkor, ha az olcsóbb termékek „elfogytak”, a pék köteles bármely termékét a maximált áron eladni.

Elmeséljem, hogy ez a döntés a tömeges éhhalál ellen lett megfogalmazva? Jó, hát, elmeséltem! Ez egy „népbarát” intézkedés volt. (Lsd: L'Ami du Peuple)

De ezt a körülményt a bolseviki emlőkön nevelkedett történetírók sosem emlegetik. Sosem mondják, ismerik el, hogy a mondás alapja egy igenis „a nép” érdekeit szolgáló intézkedés volt. Nem lehet, nem szabad elismerni, mert a monarchia eleve gonosznak lett lefestve a hétköznapi emberek számára már több évszázada. Egy olyan korban, ahol a leprás Marat-t, a nárcisztikus Robespierre-t vagy a nemi beteg Lenint hősnek kell tekinteni, és a jakobinusok vagy a bolsevikek tömeggyilkosságait, népirtásait történelmi szükségszerűségnek, elkerülhetetlen áldozatoknak, egy tisztességes királynénak – „természetes” –, hogy gonosznak kell lennie. Mármint a köztársaság kifacsart és relatívizált moralitása szerint.

Első lépésként ezt a hiányosan és rosszindulattal „idézett” (ferdített) mondatot kellene végre elfelejteni, és kihagyni a történelemoktatásból, nem fertőzve ezzel tovább az ifjúság tudatát! Hogy később a gyilkosok és mészárosok, a tanulatlan, ostoba és beteg emberek ne lehessenek az idők végeztéig az ifjúság mintaképei. Vagy ha mégis, ne csodálkozzunk a bűnügyi statisztikáinkon és a jelenlegi közjogi tudatlanságon.

S arról már végképp ne is beszéljünk, hogy a királyné nem is „kalácsot”, hanem brióst mondott (volna), ami – a gyakorló háziasszonyok ezt jól tudják –, egy teljesen más kategória.

A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra!
Aláfestő zene:
Angelo Badalamenti - Twin Peaks - Fire Walk With Me
Angelo Badalamenti - Twin Peaks - Best Friends