Özönvíz

...Kmicic belépett a templomba. A pap az oltárnál misét celebrált. Még kevesen voltak, a padokban tíz-egynéhány ember térdelt, tenyerükbe hajtott arccal, de amikor Andrzej uram szeme megszokta a homályt, közvetlenül a stallumok mellett egy fekvő alakot pillantott meg. Egy kis szőnyegen arcra borulva feküdt, s karjait kereszt módjára szétterjesztette. Mögötte két angyalian szép, piros arcú növendék fiú térdelt. Ama férfiú meg sem mozdult, csak mellét hullámoztatták a fel-felszakadó nehéz sóhajok, s innen látszott, hogy nem alszik, hanem teljes szívéből, buzgón imádkozik. Kmicic szintén hálaadó imába mélyedt, de mikor e könyörgéssel végzett, tekintete önkéntelenül is a keresztként fekvő férfiúra siklott, s annyira fogva tartotta valami, hogy többé már nem is bírt elszakadni tőle. E férfiút a templom csendjében hangos sikolynak is beillő szakadatlan sóhajok rázták. Az oltár előtt égő gyertyák sárgás fénye meg az ablakon át beszűrődő nappali világosság mindjobban kiemelte, s egyre láthatóbbá tette.

Andrzej uram már e férfiú öltözékéből is látta, hogy igen jeles személyiség lehet, mert a misét mondó pap meg a jelenlevők valamennyien mély tisztelettel tekintettek reá. Egész alakját cobolyprémmel bélelt fekete bársonyköntös fedte, csak a vállait borította kihajtott, fehér csipkegallér, amely alól kivillogtak az aranylánc szemei; mellette hevert fekete tollakkal díszített, ugyanolyan színű kalapja, s a szőnyeg mögött térdeplő apródok egyike tartotta kesztyűjét és kékre edzett kardját. Arcát Andrzej uram nem láthatta, mert az a szőnyeg redőibe merült, s ezenfelül is teljesen eltakarták a rendkívül dús parókának feje körül csigázó fürtjei.

Kmicic a stallumokig kúszott előre, hogy mikor az ismeretlen férfiú felkel, megláthassa arcát. Közben a mise a végéhez közeledett. A pap már a Pater nostert énekelte. A következő misére igyekvő emberek a főajtón át gyülekeztek. A templom lassan megtelt mentét, katonazekét, subát vagy drága szövetű köpönyeget viselő férfiakkal. Már elég szűk volt a hely, ekkor Kmicic meglökte a mellette álló nemesúr könyökét, s odasúgta:

 - Bocsásson meg kegyelmed, hogy istentisztelet alatt zavarlak, de kíváncsiságom erősebb. Ugyan kicsoda ez?

S szemével a földön fekvő férfiú felé intett.

 - Ugyancsak messziről jöhetett kegyelmed, hogy ezt nem tudod - felelte a kérdezett.

 - Bizony messziről jöttem, s azért kérdem, reménykedvén, hogyha járatos emberre akadok, nem tagadja meg tőlem a választ.

 - E férfiú a király.

 - Az élő Istenre! - kiáltotta Kmicic

De e pillanatban a király is felállt, mert a pap az evangéliumot kezdte olvasni.

Andrzej uram áttetsző, szenvedő arcot látott maga előtt, mely sárga volt, akár a templomi viasz. A király szeme nedves volt, szemhéja vöröslött. Mintha az egész ország sorsa tükröződnék ezen a nemes arcon, annyi fájdalom, szenvedés és gond sugárzott róla. Arcáról, akár a nyitott könyvből ki lehetett olvasni az imádság és fájdalmas töprengések között megosztott álmatlan éjszakákat, a rettenetes csalódásokat, a bujdosást, elhagyatottságot, a hatalmas királyok e fiának, unokájának és dédunokájának megaláztatását, a keserűséget, melyben olyan bőven részesítették tulajdon alattvalói, valamint amaz ország hálátlanságát, melyért kész volt életét, vérét feláldozni. S mégis, nemcsak a hitéből és imádságból merített lemondás, nemcsak a királynak és Isten felkentjének fensége sugárzott erről az arcról, hanem olyan kimeríthetetlen, végtelen jóság is, melyből meglátszott, hogy a leghűtlenebbeknek, a legnagyobb bűnösöknek is elég kezüket kinyújtaniuk ez atyai szív felé, s az, saját sérelmeit feledve, elfogadja őket, megbocsát nekik.

A király láttára Kmicic szívét mintha vasmarok szorította volna össze. Ifjú szívében felbuzgott a fájdalom. A töredelmes bűnbánattól, a szánalomtól, és tisztelettől elakadt a lélegzete, súlyos bűneinek tudata meghajlásra kényszerítette térdét, egész testében reszketett, s hirtelen egy eddig ismeretlen érzés kelt lelkében. Íme, egyetlen pillanatban úgy megszerette ezt a fájdalmas felséget, hogy úgy érezte, a földön nincs drágább számára ennél az atyai jóságú úrnál, s kész volna érte életét és vérét áldozni, a világon mindent, a legkegyetlenebb tortúrát is elszenvedni. Szeretett volna lába elé borulni, térdét átölelni, s úgy könyörögni bocsánatáért. 

Egy pillanat alatt meghalt benne a vakmerő, garázda nemesúr, s megszületett a szívvel-lélekkel királyhű férfiú.

...

Henryk Sienkiewicz: Özönvíz

Szent László arcrekonstrukciója

"A király fölfelé néz. Az örök értékekre figyel és minket is ennek tiszteletére tanít!"

Magyar republikánus konzervatív, vajon mi?

"Arról én is szívesen olvasnék, hogy milyen az a konzervatív magyar köztársaságpárti.

Károlyi Mihály szobor van az íróasztalán? Tildy Zoltán kép az ebédlőjében? Dedikált Gyűrűk ura a vitrinben? Esetleg egy Schmitt-melegítő a gardróbban valamelyik olimpiáról? Dobi István összes a könyvespolcon és krumplileves á la Kádár a vasárnapi ebéd? A (nép)köztársaság kikiáltása után valahogy mindig kommunista diktatúra jött, ezért (is) furcsállom a konzervatív köztársaságpárti kifejezést. "

 Szávoszt-Vass Dániel méltatlanul meg nem örökített lamentálása.

Velünk élő monarchizmus V. - Szent Attila király

Az Esztegom-Búbánatvölgy felett emelkedő Hideglelőskereszt búcsújáróhely tövénél fakadó forrásba másodlagos beépítéssel került ez az "emléktábla". Bizonyára valamelyik környékbeli maszek hun kisiparos műhelyéből.

Az ok, amiért ebben a sorozatban helyet kapott ez a "valami" egészen prózai. Ez is velünk élő monarchizmus - gyorsan hozzá is teszem, hogy sajnos (majd miután elkészül a bejegyzés én is nyomok egy "nem kellene" gombot).

A feliraton van minden, ami leírja a mai magyar nyomorúságunkat. Erős felütés: Szent Attila király. Aki persze se nem szent se nem az a tipikus király -  a maradék szó stimmel. A szerző már nem katolikus és még nem pogány. Bár már forrásoknál helyez el rovásírásos táblákat, még feldereng neki, hogy a "szent" az valami nagyon pozitív dolog, így jól fog állni a megkoronázatlan egyeduralkodó Attila királyon. Tulajdonképpen az sem probléma, ha nincs megkoronázva, majd odaírjuk és akkor már készen is van az aktus. Ez is ki van pipálva. Majd "Attila unokái" Isten áldását kérik a tündérekre, végül gyönyörűszép könyörgés következik magyar hazánkért (rovásírásos rész, aki akarja megfejtheti - megoldókulcs itt). Gyengébb idegzetű legitimistáknak kifejezetten nem ajánlott!

Nem gondolom, hogy ez az emléktábla egyedi eset. Sokszor a helyi önkormányzat - engedve a nép nyomásának - belemegy ilyen és ehhez hasolnló emlékművek avatásába, melyeket egyszerűen csak a szinkretista giccs kategóriájába lehet sorolni. Hogy mi értelme van ennek én még nem jöttem rá, de az biztos, hogy ha egy átlagember a monarchizmussal ennél a forrásnál találkozik először, akkor nagyon nagy bajban leszünk.

Szinopszizmus és egyetemesség

Egy dolog ami nagyon tetszik a kereszténységben, hogy mindenre kiterjed. A tanítás tele van paradoxonnal (látszólagos ellentmondással). Egyszerre vagyunk a "tartsd oda a másik orcád" és a "Nem békét jöttem hozni, hanem kardot." vallása. Egyszerre vagyunk Avilai Szent Teréz és Szent Edith Stein valamint Tours-i Szent Márton és IX. Szent Lajos vallása. Egyszerre vagyunk jámbor és harcos. Ez persze nem káoszt jelent, hanem pont annak ellentétjét: szinopszizmust (együttlátást) és egyetemességet. A rosszat jóval viszonozni, viszont amikor kell, akár háborút indítani, megbocsátónak lenni, szeretni az ellenségeinket, de küzdeni, minden áron az Igazságra és a jóra törekedni, védeni szeretteinket, az Egyházat és a hazát. Ha valaki helyesen éli meg hitét, az mindenre választ ad, megmutatja az utat bármely helyzetben. Ha úgy érezzük, hogy nincs válasz, az nem a hit és a tanítás egyetemességén esett csorba, hanem akkor mi nem ismerjük azt megfelelően. Az együttlátást és az egyetemesség megélését (mely az egyetlen helyes út) egy dolog segíti elő: ha mindent Istenhez (az abszolútumhoz) mérünk és ezáltal semmilyen földi, materiális dolgot, gondolatot nem abszolutizálunk, nem hozunk létre ideológiákat, politikai vallásokat.

A konzervativizmus tulajdonképpen ezt próbálja megvalósítani a társadalomban. Nyilván mivel a politika és így a konzervativizmus is teljesen emberi, ez sohasem lesz, nem lehet teljes és tökéletes. Az elnevezés is kicsit reakciós: a fontolva haladó, szkeptikus gondolkodás szülte, a "progresszióra" válaszul jött létre. Értékvédő, amit eddig létrehoztunk és tudjuk, hogy jó, működik, azt ne dobjuk ki, ne rohanjunk annyira, nézzük meg egy másik nézőpontból is és hasonló hozzáállások egyesítése a konzervativizmus. Az irányzathoz, mentalitáshoz sokkal jobban illene az egyetemes vagy normális, esetleg egészséges elnevezés. A konzervatív magatartása szemlélődő, cselekvése inkább reagáló (reakciós) ritkán kezdeményező. És ez rendben is volt a régi rend idején: tulajdonképpen csak reakciósnak, ellenforradalmárnak kellett lenni, a normalitást és a legitim hatalmat védeni, az abnormitás ellen föllépni, ha kellett, mert a forradalom nyert, a rendet helyreállítani.

Ám de mi van ma? A régi rend sehol, a forradalom győzött, a szabadságharc (1956) elbukott, azóta egy konzervatív vonulatnak még csak a látszata sincs meg, ha valami pozitívum történt akkor az az, hogy 1957-es alapokról 1946-os alapokra tértünk vissza. Győzelem ez? Semmiképp, ezt is a pártállammal való együttműködéssel érték el a politikusok. Amit pedig 1989-90-ben létrehoztak az a letargia és közöny országa. Ahogy a nem épp baráti Csoóri Sándor jellemezte a Kádár-korszakot, az szerintem a mai napig tökéletesen leírja ezt a mai köztársaságot is: "[...] kallódók, meghasonlottak, önpusztítók szédelegnek a társadalom minden szegletében. Becsapottak, igazságnak fölesküdött alkoholisták, a szocializmus kikosarazott vőfélyei, koravén bölcsek, legyintők, egykedvű állampolgárok, akik az ország albérlőinek érzik magukat." Mert ez dominál, a közöny és az igénytelenség. Mit csinál itt a konzervatív? Honvéd lesz, hogy az illegitim rendjet védje? Publicista, hogy a kortárs narratívát támogassa? Vagy lesz valóban konzervatív és egy ország röhög rajta?

Mert a rend amit védünk eltűnt körülünk. Nem lehetünk ugyanazok, mint száz éve voltunk. Alkalmazkodnunk kell, de mit jelent ez? Nem lehet a körön kívülre tekinteni? Egy konzervatív bizony egy új, a normalitáson kívül álló helyzeten találja magát és nem könnyű eligazodnia a patologikus állapotok közt. Ám az alkalmazkodást is csak az eszközeinkre érthetjük. A normalitásnak csak a maradványai vannak meg, azokat védenünk is kell természtesen, de a nagyvilágban az abnormalitás uralkodik. Igen ám, de hiszen a konzervatívnak anakronisztikus lenne megmaradni ugyanannak: bármilyen a rend és a hatalom én azt védem a támadásoktól? Ha kommunizmus van kommunista vagyok, ha nemzetiszocializmus náci, ha liberális demokrácia és köztársaság van, akkor köztársaságpárti vagyok? Ám ezt nem lehet, a konzervatívnak, az ellenforradalmárnak stratégiát kell változtatnia, hiszen megváltoztak a körülmények. Mai eszközökkel monarchistának, konzervatívnak lenni, ez a feladat, nem pedig belátásból köztársaságpártinak. Nyilván marginális és nem téma, de nem is tömegmozgalom a cél, hanem, hogy felvillantsuk a reményt ebben a közönyös és igénytelen országban: volt és még lehet is jobb! A feladat tehát adott: nem behódolni a status quo-nak, hanem a régi rendet védeni, annak helyreállításán küzdeni, akkor is, ha az már teljesen eltűnt, természetesen figyelembe véve az azóta eltelt időt. Hiszen pont akkor vagyunk rossz konzervatívok, ha akár teljesen abszurd módon, akár a vox populi-t követve racionalizálva álláspontunkat azt védjük ami van. Akkor is, ha az nem méltó védelemre, ha teljesen ellentétes lenne egy konzervatív állásponttal. Hiszen ez az eszközeink változatlanságát jelentené, úgy, hogy a helyzet, nagyon is változott. És ez anakronizmus.

Az utolsó hercegprímás jogállása és üzenete

Kompozíció: Kiss-Kovács Roland (Magyar Királyságért Liga.)

Magyar monarchista minimum

Magyar vagyok és királyságpárti, azaz monarchista. Három közös magyar monarchista pillérem van; a NEMZETÜNK SZERETETE, a KERESZTÉNY erkölcs és a JOGFOLYTONOSSÁG.

Hiszek Istenben, és az ezredéves magyar nemzetben, amely Európa és a nyugati műveltség bástyája volt, népünk keleti eredetének ellenére. Hiszek a Trianonban megcsonkított egész magyar nemzetben, amely sokszorosan megtöretett a XX. században, de még újra talpra állhat, és magára találhat.

Hiszem, hogy nemzetünk nem lehet a pártoskodás áldozata. A nemzetnek ugyanis szilárd alapokra van szüksége ahhoz, hogy talpra állhasson, és benne mindenki boldogulhasson. Olyan fundamentumokra, mint a keresztény erkölcs, a szuverén magyar államiság, a törvényes rend s egy ezek szellemében regnáló apostoli magyar király, aki a megbonthatatlan nemzeti egységet biztosítja számunkra. Egy király, akit születésétől fogva a magyar trónra neveltek és arra, hogy megjelenítse mindazt e világ számára, ami bennünk a legjobb. Egy király, akit törvényes jogköre a pártok fölé emel, az alkotmányosság legfőbb őrévé tesz, aki nem dísze, hanem szerves része ennek az országnak és kormányoz, nemcsak uralkodik.

A nemzetünknek tehát király kell és nekünk vele együtt kell a királyságunk! Ezeréves törvényeink és szokásaink szerint akarjuk a királyunkat magunk fölé: aki nemes, hagyományainkhoz híven katolikus, és mindenekelőtt bizonyítja rátermettségét előttünk – úgy testileg, mint szellemben.

Nem hiszek a jogfolytonosságot és királyságunkat felszámoló kudarcos évtizedekben, mely elszakította nemzetünket hagyományaitól és végső soron önmagától. A jogfolytonosságot - amely 1944 márciusától kezdődő történelmi folyamattal több lépcsőben végül teljesen megszakadt 1949-ben, helyre kell állítani!Magyar monarchistaként vallom, hogy ez az első lépés a királyságunk helyreállításához is.

Ennek alapjaként vallom továbbá, hogy ősi és saját alkotmányunk, sarkalatos törvényeink a modern viszonyok között is képesek megállni helyüket, az élet többi területén pedig a jogszabályok megújítására, kiigazítására, új normák megalkotására lesz még szükség, azaz nemzeti jogharmonizációra, a Szentkorona-tan alapelvein nyugvó alkotmányozási folyamatra.

Jelenleg a legfontosabb feladatok, amelyekért dolgoznunk kell:

(1) Óvjuk meg, fedezzük és tárjuk fel mások előtt is hagyományunk azon darabjait, amelyek királyságunk és a helyreállítás szempontjából értékesek – legyen szó akár köztéri szobraink fenntartásáról, vagy a mára elfeledett magyar szerzők műveinek feltalálásáról, gyűjtsük, védjük, mutassuk be másoknak is ezen értékeinket.

(2) Emlékezzünk és emlékeztessünk, terjesszük minden magyar számára érthető módon, ugyanakkor hitelesen és pontosan a helyreállítás fontosságát – színvonalas, kutatásokon nyugvó dolgozatokkal, képzőművészeti alkotásokkal, önálló kiállításokkal és előadásokkal, publikációkkal, megemlékezésekkel, közösségi eseményekkel tegyük elevenné nemzetünk királysághoz való ragaszkodásának emlékeit.

(3) Határon túli kapcsolatokat építve, majd ezeket kiaknázva segítsük a magyar nemzet ifjait, hogy megismerjék a Szent Korona országainak egységét és gazdagságát, s keressük a párbeszéd lehetőségét a Kárpát-medence más nemzeteivel – tárjuk fel előttük, azt, ami összeköt bennünket.

Vallom és hirdetem, hogy ez az a minimum, amelyet minden magyar monarchistának ismernie és tudnia kell. Ebben egységesnek kell lennünk.

Ezt a természetes egységünket, a fentiek alapján megtartom, amíg hazánk államformája vissza nem tér a természetes, saját magának kialakította medrébe. Amíg nem lesz a neve Magyar Királyság.

Isten. Király. Haza. Egység.

Boldog augusztus 20-át!

Mondjunk el egy imát, látogassunk szentmisét hazánkért, a Habsburg-restaurációért és az integer területi revízióért!

Vitaindító bejegyzés a nemesség kárpótlásáról

"Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését"

(Magyarország Alaptörvénye)

Bonchida a progresszió győzelme előtt

Romániában, Erdélyben visszakapják kastélyaikat a magyar nemesek. Az augusztus 2-án megjelent Heti Válasz 5 cikkben 10 oldalon ír arról a Magyarországon elképzelhetetlen helyzetről, miszerint kárpótolják a kommunista diktatúra idején kifosztott magyar nemességet. Jól értjük: Romániában. Nem is kell román állampolgárnak lenni ahhoz, hogy bárki erdőt, földeket, kastélyt visszakaphasson. Ellenben kell hozzá mérhetetlen türelem és kitartás, de mégsem lehetetlen. Még északi szomszédunknál is létezett kárpótlás, igaz itt már állampolgársághoz kötötték, külföldi nem kaphatott vissza birtokot. De még így is sikerült néhány történelmi családnak visszaszerezni ősi birtokait.

Állapota 40 év progresszív fejlődés után

A Heti Válasz cikksorozata akár vitaindító is lehetne, de szinte biztos vagyok benne, hogy érdemi hatása nem lesz. Magyarországon ugyanis más a helyzet. Nálunk az Alaptörvény semmitmondó hitvallása sem hozott változást ez ügyben. Eljutottunk addig, hogy "Tagadjuk...", de ezen kívül semmit sem csinálunk. Elnézést kértünk már a kulákoktól, a zsidóktól, a "másként gondolkodóktól", a munkaszolgálatosoktól  a svábokról (ugyancsak kárpótlás nélkül). Nagyon úgy tűnik, hogy kárpótlás tekintetében a magyar nemesség nem számíthat az egyenlőséget prédikáló demokráciára. Létezett egyfajta nemesi kárpótlás Magyarországon is. Egy konkrát példáról van ismeretem, amikor több száz hektár föld, kúria, majorságok, ménesek, gulyák után a Párizsban élő grófi család annyi kárpótlási jegyet sem kapott, hogy rendesen meg tudtak volna belőle ebédelni egy étteremben. Közben kúriájuk még a szerencsésebbek közé tartozik, "privatizálta" egy vállalkozó. Más kúriák, kastélyok korántsem ilyen szerencsések, ami még nem dőlt össze, az a közeljövőben fog.

Pedig mennyire egyszerű lett volna: ezek a kúriák lehettek volna a vidékfejlesztés kulcsai. Szinte minden faluban volt egy ilyen, van amelyikben több is. Hazatér a gróf, a nemes és máris legalább tíz embernek van állandó munkája helyben, az idénymunkásokat (ácsok, kőművesek stb.) nem is számítva. Nem oligarchák bérelnék az elnéptelenedő, munkanélküliségtől sújtott falu körül elterülő földeket, hanem olyan emberek, akik minden egyes zugot, fát, embert névről ismernek. Akik érzelmileg is kötődnek a falu szélén düledező portákhoz és esetleg áldoznak is megmentésükre. Jött volna a nemességgel a tőkéjük, ami nem csupán anyagi értelemben értendő, hanem kulturális és kapcsolati tőke formájában is. Nem kellett volna másegyebet tenni ezért, mint 1990-ben sűrű bocsánatkérések között hazahívni a magyar nemességet. 

Nekünk, királypártiaknak különösen fontos kell, hogy legyen a nemesség kárpótlása. Talán még nem késő. Talán a nemesség még emlékszik, családjuk kinek köszönheti felemelkedését, vagyonát és birtokait. 

A tégláskerti Vértessy-kúria

Ameddig az állam bitorolja egykori kastélyaikat, földjeiket mindig jelen lesz a folyamatos Alaptörvény-ellenes állapot. Sőt megkockáztatom, amíg az állam ilyen zsugori tolvaj módjára viselkedik addig nem moshatja le magáról a kommunista jelzőt. Csak szólok, hogy Romániában ezt már tudják és értik.

Erdélyország hív!

Pánczél Hegedűs János, a Regnum! Portál alapító-főszerkesztője, előadást tart, Erdélyben, Borzonton. 

Az előadás időpontja és a témája: 

2012. augusztus 10. 18.00 óra 

A „rejtett államfő” a törvénytelenségben - Mindszenty József hercegprímás alkotmányos szerepe és politikai hitvallása (1945-1975)

Minden kedves érdeklődőt, különösen erdélyi barátainkat szeretettel várunk!

Képeslap

Kompozíció: Kiss-Kovács Roland (Magyar Királyságért Liga).

Magyar underground monarchista kinyilatkoztatás II.

Kraschau: Heiliger Krieg (innere und äußere).  

A zenekarról írás a Regnum! Portálon olvasható. A videó és szám a Mihály Arkangyal Légió vezetőjének Corneliu Zelea Codreanu és két híres tagja - Ion Mota és Vasile Marin emlékére íródott.

Kormányzószelet

Debrecenben a Hatvan utcában egy cukrász a szimbolikus politika egyik legjobb formáját választotta. Horthy Miklós kormányzóról nevezett el egy szelet sütit. Ez eddig csak királynőknek (Mária Terézia), főnemeseknek (Esterházy, Grassalkovich) jutott és most egy köznemes, akiből államfő lett is megkapta a tisztességet. A Horthy-kultusz - mely nem volt minden ízében indokolt és helyes, de kétségtelenül kohéziós elem volt a kormányzóság ideje alatt nemzetnek - egyik elemeként korábban is volt már sütemény elnevezve a kormányzóról, de mostanában ez egy különösen szerencsés húzás. Egy sütire képtelenség haragudni, ahhoz nagyon ostobának kellene lenni. Egy szobrot lehet rongálni, de egy szelet cukrászsüteménnyel mit tenne egy véresszájú polgári demokrata vagy szoci? Dobálózni kezd vele? Vagy felvásárolja minden nap az egész készletet?

Egy sütit ízlelgetni kell. 

A cukrászmester - ha hinni lehet a hírnek - ebben sem volt amatőr, mert a jól ismert 'hatlapos krémest' variálta át. A szívecskék stílusidegen elemek rajta sajnos (talán kettőskereszt-forma nem volt a műhelyben), de az íz mindenkit meggyőzhet. Vagy ha nem akkor keressen magának Károlyi- és Tildy-szeletet, Rákosi-parféval kísérve. Biztos jobban esik majd neki.

Ki lesz az utolsó római?

Julius Evoláról beszélgettünk minap a barátaimmal. A nevéről.

S arról, hogy az „utolsó rómainak” is szokás őt nevezni.

Nem érdemi a megállapítás – tudom –, de mindig csodálatra késztetett, ahogyan Evola a keresztnevét használta. Nem a Giulio-t, hanem az olasz nevezet latin megfelelőjét, a Julius-t. Ki akart volna ezzel valamit fejezni, vagy egyáltalán: van ennek bármiféle jelentősége?

A római Iulius nemzetségről (gens Iulia) ugyanis tudnivaló, hogy az ősi Róma egyik azon legrégebbi családja volt, akik még a királyokkal is rokonságban álltak. A Iulius nemzetség maga a római történelem volt.

Caesarról – Caius Iulius Caesarról – pedig azt is fontos kimondani, hogy az elrepült évezredek ellenére ma is rendkívül jelentős és figyelemre méltó személyiség, és egyáltalán nem olyan, mint ahogyan a modern kor képregényei, Hollywood vagy a Disney World ábrázolni szeretné.

Nem a semmiből jött – és nem is a semmibe tűnt.

Hiszen Caesar nem tett mást – amit a liberális historiográfia tudatosan nem akar észrevenni; mert hogy ő nem egyszerűen a res publica sírásója, hanem – ősei, az ősök hagyományának folytatója. Mármint annak megfelelően, amit ő Rómának ismert és hazájaként szeretett. Pedig ma is szokás úgy beállítani, mint ha valahonnan a ködből, hirtelen, kvázi az ismeretlenségből egy XX. századi értelemben vett diktátorként bukkanna elő. Pedig nem az volt. Ő az ősi, a valaha működőképes és megújulásra alkalmas rendet képviselte, amit Róma – mai értelemben vett – plebejusodása észrevétlen fokozatossággal egykoron (is) lerombolt.

Caesar és munkássága ma is követendő minta lehetne… avagy, hogyan tud a normalitás úgy győzni, hogy nem csak meddőn, maga elé meredve, monomániásan ismételgeti a visszatérés, a helyreállítás szükségességét; s úgy restaurálni, hogy ami életképes intézmény, azt átvegye, ami pedig nem az, annak vagy új tartalmat adjon, vagy szép csendben egyszerűen hagyja azt kiüresedni.

Caesar – soha kellőképpen nem méltatott – érdeme éppen ez: a megszüntetve megújítás, a megújítva megszüntetés.

Caesar az emberi történelem egyik legjelentősebb alakjává vált; s mint ilyennek, valójában a nyugati civilizáció minden lakott településén életnagyságú szobrok járnának neki.

Ezért lett volna tragédia, ha Brutus lesz Caesar örököse, s utólag látva is, a legjobb választás valóban Caius Octavius Augustus volt.

Brutus tragédiája éppen az, hogy botor módon hitt a res publica bármiféle értékében és ennek érdekében hallgatott az aktuális „demagógokra”, a csak a lopott, a minden alapot (tradíciót) nélkülöző hatalmat megtartani akarókra – s emiatt, saját szűklátókörűségétől vezérelve, elárulja a saját családjával együtt magát a római hagyományt is.

[Nem kell nagyon erőltetni, ha esetleg valaki XX. századi magyar áthallást vélne felfedezni ebben a gondolatban, s esetleg valaki megfeleltetni véli a magyar arisztokrácia egy bizonyos, igen jelentős történelmi családjából származó magyar Brutust…]

A konzervatív ideológia egyik örök forrása Caesar. S akik ma a nevét hallva csak fintorognak és túlmagyarázzák, valójában – akár ha csak tudat alatt is – éppen azért utálják és gyalázzák, szólják le, kicsinylik le; mert volt mersze, lelkiereje a tradicionális, konzervatív világnézetével nem csak keseregni, búsongani (ahogy a Cicerók várták volna tőle), hanem erőhöz nyúlni és hadsereggel megoldani az abnormitás felvetette kérdéseket és pontot tenni egy ab ovo elvetélt kísérlet, a res publica végére.

Mert mindig eljön az idő, amikor az addig csak szavakban harcosoknak, a meghunyászkodóknak, a veszteseknek tűnőknek át kell lépniük a Rubicot – kinek-kinek a saját Rubicoját – és el kell dobniuk azt a fránya kockát; rábízva magukat a jó szerencsére:

Sors bona nihil aliud! Nincsen más!

Alea iacta est.

A rómaiakra – akár az elsőkre, akár az utolsókra – amúgy is haragszik a liberális történettudomány. Nincs tehát mit veszíteni.

Őfensége, Ottó magyar királyi herceg temetésének emlékére

Mintha tegnap lett volna, hogy ott álltunk Bécsben a Stephansdom előtt a vakító napfényben, a gyászoló tömegben.

Eltelt egy év.

Azóta is féltve őrzöm ezeket a kordokumentumokat örökös királyunk Habsburg-Lotharingiai Ottó temetéséről. Bécsből és Budapestről is. Soha sem fogom elfelejteni ezt a két napot, köztük azt, hogy kezet foghattunk a trónörökös legidősebb fiával, őfenségével, Károly főherceggel. Akinek keze írását hordozza a budapesti emléklap borítója.

Álljanak itt emlékül a gyászmisék programjai, mindazok számára akik nem tudtak eljönni akkor a temetésre.

Boldogasszony anyánk
régi nagy pátrónánk,
Nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, romlott hazánkról
ne felejtkezzél el
szegény magyarokról.

Nándorfehérvár - Orbán nagyágyúja

Most hogy mindenki kötelességének érzi megemlékezni a nándorfehérvári diadalról és a hősökről, nekem egyáltalán nincs kedvem róluk beszélni.

Le a kalappal előttük, csak az zavar, hogy ma olyanok dicsérik őket, akik tegnapelőtt még esténként, szinte kéjes gyönyörrel olvasták fel a rádióban a „Kommunista kiáltvány” gyermekek épülésére átdolgozott változatát.

És egyáltalán… mi az hogy még mindig „SZ”-t kell elviselnem a rádióban, akit hallgatva felfordul a gyomrom és még szinte azt is látom lelki szemeimmel, ahogy a protézisragasztó hirtelen elengedi a szájpadlását és a fogsora a mikrofonon koppan.

Nem a kora zavar. Meg egyébként is: a kor sem nem érdem, sem nem bűn, csak egy adat… s az akár még tiszteletre méltó is lehetne, ha az nem egy kommunista áruló kora lenne. Az zavar, hogy a III/III-as stricinek senki nem mondta meg még: „Gyuri bácsi, húzzá’ e’ inne’ hama’, de izibe’, sovány-malac-vágtába’! Örülj, hogy nem ragasztgatják össze a lakásod ajtaját!”
Vagy ahogy egy kortársa mondta 1958-ban: „Kiemelni kívánom továbbá, hogy politikai síkon nincs fiatal- vagy idősebb korú vádlott.”

De nem! Ő, ők mai napig „közszerepelnek”.

És ez magáról a mai rendszerről is sokat elárul. Sapienti sat! A padsoraikba bevesznek egy 56-ost, és tűrnek, sőt buzdítanak egy besúgót a munkára („érdemei” folyamatos felemlegetésével, egyben bűnei elhallgatásával – nem tudom a veséjüket levertek ugyanígy méltányolják-e az érdemeit?), sőt naponta megemlékeznek „minden hullámhosszon”, méghozzá pozitív felhanggal ezekről az árulókról – és ez maga a „SZ-izmus.” Büszkének lenni az árulásra.

Így, ilyen hangulatban, Nándorfehérvár kapcsán én másról szeretnék beszélni.
Orbánról!
Orbán mesterről.
Illetve az ő nagyágyújáról.

Ma a British Museumban

Nándorfehérvár előtt 3 évvel – de hiszen ezt mindenki tudja – foglalta el II. Mehmed Bizáncot, Konstantinápolyt – illetve ami maradt belőle. Ugye az is megvan, hogy – miként később a Titanicot elsüllyeszthetetlennek – ezt a várost is bevehetetlennek tartották.

II. Mehmed viszont bevette. Mert rájött, hogy a „modern hadviselés” kulcsa a tüzérség.
(Ezzel a tudással később mily sokan csinálnak majd karriert…)

S mivel közelről nem tudta a megfelelő pontokat porrá töretni, hát a Boszporuszon túlról kellett ágyúznia. Csakhogy… Csakhogy! Csakhogy. Ki csinál nekik ilyet?
Ugyanis abban a korban még nem volt olyan ágyú, amely át tudta volna lőni a tengerszorost, méghozzá úgy, hogy megérkezve még elegendő romboló erővel rendelkezzen.

Itt jön képbe Orbán. Mert nagyon nem ismert epizódja a történelemnek, hogy Bizáncot enélkül a bizonyos Orbán mester – „a magyar”, mint írják – Orbán ágyúöntő mester nélkül II. Mehmed sosem tudta volna bevenni Róma utolsó maradékát, a klasszikus kultúra egyetlen maradványát szétrombolni. Visszaállíthatatlanul és pótolhatatlanul.

Szóval ma én ma inkább az árulókra, a kollaboránsokra, a „töröközőkre” szeretnék inkább emlékezni. Azokra, akik elkészítik a világ legnagyobb ágyúját – mert az volt nagyon sokáig – de az ellenségnek. És nem volt erkölcsi skrupulusuk.

Mint az „SZ”-eknek, az „M”-eknek, akik majd hogy nem még verik is a mellüket ma a büszkeségüktől: „Igen, segítettem elárulni a hazát! Igen, én vagyok a szemét, és büszke is vagyok rá! Igen kommunista ügynök voltam! Én vagyok a modern kor töröközője.”

Ezért nincs kedvem emlékezni – amíg ezek az árulók itt élnek közöttünk.

Orbán ágyúja elhomályosítja a hősök dicsfényét.

Ilyen korban élünk. Nincs mit ünnepelni. Nincs kedvem ünnepelni. A köztünk élő árulók lopják el az ünnepet.

Claus von Stauffenberg

Ma van 68 éve, hogy a katolikus német hazafi és monarchista, Claus Philipp Maria Schenk Graf von Stauffenberg és a hitlerellenes lázadók megkísérelték fölrobbantani Adolf Hitlert, puccsot végrehajtani és kormányt alakítani, a bolsevik megszállást és Németország kifosztását megelőzendő. Tervük kudarcot vallott, az akcióval kapcsolatban 7000 embert tartóztatott le a Gestapo, közülük 4980-at kivégzett. Emlékezzünk hőseinkre!

Es lebe das heilige Deutschland!

Nyári hangulatban