A magyarországi köztársaságpárti mozgalmak kétféle hagyományból építkeznek, ezek közös tulajdonsága, hogy egyik sem hazai földből szökkent szárba. A francia- és szovjetbarát republikánusok zászlaja azonban színre megegyezik: vörös. Az 1848-as francia folyamatok lelkes hazai hívei ugyancsak ezt a színt tűzték mellükre. A magyar nép azonban mintha a jövőbe látott volna, és ennek megfelelően vette kezelésbe a vörösöket. Akik ezután felháborodásukban kiadták ezt a röplapot, mely erőteljes francia áthallásokkal van tele. Ez nem is csoda, hiszen eszmét, hozzá zászlót, szlogent és politikát is onnan importáltak. A magyar "szabadságmozgalmak" közös jellemzője, hogy gyakran álltak szoros kapcsolatban francia politikai törekvésekkel, 1848 előtt is és azután is.
Ez a röplap méltó emléket állít a magyar társadalom korabeli immunrendszerének. S ha netán eszünkbe jut Petőfi Sándor képviselőjelölt szabadszállási választási "eredménye", akár fel is tehetnénk a kérdést: ezek a vörösök honnan vették a bátorságot, hogy a nép nevében beszéljenek?
Magyarországon az emberek döntő többsége ma már képtelen felülemelkedni a 150 év nacionalista gondolkodásmódon, melynek csupán az egyik lecsapódása a Trianon kapcsán hangoztatott etnikai alapú határmódosítás. Minden magyarnak joga van Magyarországon élni! Ez az első hallásra igen szimpatikus elgondolás, melyet e sorok írója is hosszú évtizedeken keresztül vallott, finoman fogalmazva is helytelen. Nézzük, miért elfogadhatatlan - még magyar szempontból is - a Kárpát-medence határainak etnikai alapon történő átrajzolása!
Magyarország felekezeti térképe 1910. /saját munka 91,4 cm x 132 cm/
Az etnikai határok megszállotjai olyanok, mint a gyermekek. Csak míg a gyermekek állatokat, királyfiakat, ők Nagy-Magyarország közigazgatási egységeit színezgetik. Piros a magyar, kék a román, zöld a szlovák, narancssárga a német, stb... Általában az 1910-es kiadású színezőt használják, mert az abban foglalt adatok a legszimpatikusabbak. Általában - egy kisebb részüktől eltekintve - nem veszik figyelembe az azóta bekövetkezett változásokat. Például a legutóbbi népszavazás eredményeit. Azt, amelyikből nyilvánvalóan kiderül, hogy a magyar népesség 11 millió fő alá csökkent, az EGÉSZ Kárpát-medencében. Miközben Mgyarországon minden más kisebbség száma növekedett. Ezt hívják úgy a népességföldrajzban, hogy disszimiláció. Ebből a színezgetős korból a legtöbben felnőnek.
Valamelyik bécsi döntés.
Aki ma, 2013-ban Magyarországon etnikai alapon meghúzott "igazságos" határokról ábrándozik, az tulajdonképpen nem akar mást, mint öncsonkítást. Aki etnikai határokat szeretne Magyarország számára, az lemond az Ormánságról, lemond a Cserehátról, nem kell neki a Nyírség egy része, nyugodt szívvel odaadná Rajkát Szlovákiának. A magyarság lemorzsolódása, ugyanis nem állt meg a határokon. Már a jelenlegi határokon belül is zajlik ez a folyamat. Határvonalat éppen ezért nem lehet olyan bizonytalan tényezőkre alapozni, mint az az anyanyelv. Nem rajzolhatjuk át a határokat, ha egy fele-fele részben magyarok és más nemzetiség által lakott faluban egyszer ilyen, másszor olyan gyermek születik, vagy egy idős ember meghal.
Megint mások "etnikai" határ alatt Magyarország 1941-es határait értik, amely csak részben volt etnikai és csupán részben volt határ. Ezzel a vonallal elsősorban az a gond, hogy semmi köze Magyarországhoz, annál több Németországhoz és Olaszországhoz. Mondjuk ki: az 1941-es határokat Adolf Hitler és munkatársai rajzolták. Csak, hogy tudjuk mihez ragaszkodunk: a Kolozsvár és Marosvásárhely közötti beugró annak idején Göring jóvoltából maradt Romániánál, az ottani német földgázérdekeltségeket nem kívánták Magyarországhoz csatolni. Ez a mozzanat is kiválóan érzékelteti, hogy mennyire igazságos és mennyire etnikai határok voltak ezek. Érdemes elgondolkodni, hogy mi azt a Magyarországot szeretnénk-e, melynek határait Szent István és az utána következő királyaink alakítottak ki, vagy azt, melyet a nemzetiszocialista Németország jelölt ki számunkra új világrendjében - ideiglenesen. Félreértés ne essék, nem a számunkra pozitív határmódosításokkal van gondunk, hanem az e mögött húzódó hibás elvről.
Az magyar népesség területi kiterjedése során nem veszi figyelembe a természetföldrajzi szükségszerűségeket, nem illeszkedik közlekedésföldrajzi adottságokhoz, és a lehető legritkábban követ bármilyen szabályos elrendeződést. Aki ezt nem így gondolja, nézze végig a Bánság 1910-es adatait. Ezt a gordiuszi csomót a "nemzetállamok" úgy szokták megoldani, hogy az oda nem illő etnikumokat nemes egyszerűséggel elkergetik/eladják/asszimilálják/kitelepítik/legyilkolják. Ezek a "népességmozgások" egyáltalán nem voltak jellemzőek a rendi magyar államra, döntő hányaduk a nemzetállamok korában, 1945 után zajlott. Ez pedig nem más, mint etnikai térképek színezgetése. A környező államok szeme előtt ott lebeg a magyarok által rajzolt "Vörös térkép". Ha a magyarok erre hivatkoznak, mi megszüntetjük ezt a hivatkozási alapot. Ha a saját képünkre színeztük az egész országot, a magyar követelések meg fognak szűnni. Kifejezetten gyerekes gondolkodás, de idehaza is gyakori, lásd a szerencsétlen svábok kitelepítését.
Nagyon fontos leírni, hogy az etnikai térképek hamisak. Ezek ugyanis a "nyelvet" ábrázolják, melyről tudjuk, hogy gyakran hazudik. Az etnikai térképeken nincsenek rajta a kommunista, szabadkőműves magyarok, nincsenek rajta a "magyarbarát" svábok, a Szent Koronához hű rutének, horvátok, és nem jelölik, hogy a románok szűkebb hazájukhoz Erdélyhez vagy a Regáthoz hűek.
A magyar-román demarkációs vonal, már akkoriban sem számított határnak
Nekünk magyar monarchistáknak az az álláspontunk, hogy a Szent Korona egyetlen országáról, egyetlen falváról sincsen felhatalmazásunk és jogunk lemondani. Ez olyan lenne, mintha fognánk egy filctollat és elkezdenénk kihúzgálni a magyar királyi címek közül a nekünk nem tetsző nemzetiségekkel rendelkező országokat. Magyarul más birtokait osztogatjuk szét. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az etnikai alapú határok követelése nagyrészt szabadkirályválasztó hagyományokon nyugszik. Csakhogy ezek a hagyományok a lehető legmesszebb állnak Szent István királyságától, melyet az összes királyunk vallott, közte a száműzetésbe kényszerített IV. Boldog Károly is:
"...Orsova után áthaladt vonatunk a régi magyar határon. Miután ezt a
vonalat könnyes szemmel elhagytuk, őfelsége visszavonult és levetette
egyenruháját. Most már külföldön volt, tehát a régi szokás szerint
polgári ruhába öltözött..."
Boroviczény Aladárné: Az entente fogságában (1921)
IV. Károly király még tisztában volt azzal, hol húzódnak Magyarország határai. Számunkra ez a hagyomány követendő.
A bejegyzés egy olyan oldal számára készült, ahol bizonyos moderációs elvek miatt nem kerülhetett ki. A vitának itt azonban szabad teret biztosítanánk.
Április negyedike évtizedeken át a "felszabadítás" ünnepe volt. 68 éve ezen a napon özönlöttek be a szovjet hordák, akik bestiális viselkedését talán azóta se heverte ki a magyar nép. Az öregek gyakran mesélik szörnyű megerőszakolások, fosztogatások, értelmetlen gyilkosságok történetét egy-egy családi ebédnél. Így volt ez a "dicsőséges 133 nappal", a Tanácsköztársasággal is, amelyet szintén csak a legnagyobb pátosszal volt szabad említeni, pedig valójában csak szintén állati szintre süllyedt gyilkosok ámokfutása volt. A mai nap kapcsán 1919-ről szeretnék megosztani egy történetet, amely a párom szülőfalujával szomszédos településen, Jászkarajenőn esett meg május 4-én, vagyis 93 éve és 11 hónapja. (Jómagam az ottani templomban olvastam erről.)
Egy Dobák Imre nevű Lenin-fiú a falu főterén meglátta a plébánia felé tartó Kósa József plébánost és szó nélkül, a papság iránti gyűlöletéből agyonlőtte (később bevallotta, hogy legszívesebben minden papot kiirtana). A fiatal áldozópap, Hornyik Károly a lövéseket hallva az irodából a haldokló elöljárójához sietett és mikor észrevette a katonát ahelyett, hogy elfutott volna a plébános felett a feloldozás imáját mondta, mire Dobák őt is lelőtte. A plébánia falán 1929-ben emléktáblát helyeztek el a hős mártírok emlékére, amelynek kalandos élete volt, 1944-ben az akkori plébános leszedte és elásta a kertben. Ezt a rendszerváltozás után, 1990-ben kiásták és azóta ismét a plébánia falán látható.
Ez persze csak egy a sok ezer szomorú történetből, egy darabka abból a szenvedésből, amelyet a kommunista diktatúra okozott nekünk. Imádkozzunk tehát mindazokért, akiknek a halálát akár a '19-es, akár az ötven évig tartó diktatúra okozta! És ne felejtsük el, hogy a rendszerváltozás hátat fordított minden hősi halottunknak és még mindig vannak, akik büntetlenül éltethetik akár Károlyit, akár a Kádár-korszakot. Mi nem elégedhetünk meg ezzel a demokratikusnak nevezett köztársasággal és sosem békülhetünk ki semmilyen szocialista vagy akár jobboldalinak hazudott diktatúrával sem. Egyedül a királyság hozhat stabilitást és egyedül a királyság lenne az, amely végleg hátat fordíthatna az ártatlanok vérével írt republikánus "hagyománynak".
...[1921.] Június 21-én tanúja voltam, hogyan várják a királyt. Rendőrség és katonaság szállta meg az összes Duna-hidat, amelyeken át kellett haladni, ha az ember fel akar jutni a budai Várba. Engedély nélkül senki sem mehetett át rajtuk. Az autókat megállították az utcán, igazolniuk kellett eredetüket, a benn ülőknek a személyazonosságukat, és hogy jogos tulajdonosai-e az autónak. Nagyon is jól tudtam, hogy miről van szó, s ezért nagy érdeklődéssel figyeltem a dolgokat. Odamentem az egyik rendőrhöz, és udvariasan megkérdeztem tőle, hogy mi történik, miért ellenőrzik ilyen szigorúan a közlekedést. Rám mordult, mondván, hogy a rendőrség azt a parancsot kapta, hogy állapítsa meg, megvan-e minden automobilnak az előírás szerinti valamennyi papírja, mert az utóbbi időben sok autólopás történt. Aztán felkért, hogy igazoljam magam. Elővettem a zsebemből az útlevelem, és megmutattam. Mintha ismerős lett volna neki a nevem, és észrevette a svájci vízumot is az útlevélben. Megkérdezte tehát, hogy én vagyok-e az az úr, "aki a királlyal van". Amikor azt mondtam, hogy igen, katonásan szalutált, majd nevetve elmesélte, hogy a kormány a mai napra várja a király visszatérését, és ezért rettenetesen fél, hogy akkor majd megbukik. A rendőr egyúttal kifejezte reményét, hogy bárcsak igaz lenne a hír. A közrendőrök és a legtöbb hivatalnok is alig várja már a pillanatot, amikor a király visszatérésével visszatér a törvényesség és a jog. Kezet fogtam vele, beszálltam egy bérkocsiba azzal, hogy átmegyek Budára. De a kocsis nevetve mondta: "Kötve hiszem, hogy sikerül átjutnunk, a hidak le vannak zárva, azok a bolondok ott fönn félnek, hogy ma visszajön a király." Elindultunk, de a hídon a katonaság feltartóztatott. Igazolnom kellett magam, aztán átengedtek.
Boroviczény Aladár: A király és kormányzója (részlet), Európa, 1993
Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza. Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát. Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: "Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!" Jézus így válaszolt: "Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted." Péter tovább tiltakozott: "Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!" "Ha nem moslak meg - felelte Jézus -, nem lehetsz közösségben velem." Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!" - mondta Simon Péter. De Jézus ezt felelte: "Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan." Tudta, hogy ki árulja el, azért mondta: "Nem vagytok mindnyájan tiszták." Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: "Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.
(Jn. 13,3-17.)
Nagycsütörtöknek szép hagyománya volt a katolikus uralkodói házakban, amikor vízzel megmosták 12 szegény aggastyán lábát. Utána kendővel tisztára törölték. Majd megcsókolták az immár tiszta és száraz lábakat. És utolsó szép gesztusként megvendégelték ezeket a szegény embereket.
Vajon megvan-e még bennünk, egyszerű, önző és mindenkinél okosabb emberekben ez az alázat, amely megvolt a felettünk uralkodó királyokban?
"1919. november 11. A budapesti bevonulás megbeszélésére Siófokra utazom. Másfél órás megbeszélés Horthyval. Alig lépek be, máris ecseteli beszélgetését Vázsonyival, akit durván és udvariatlanul akart lerohanni. Ez a leírás Sigray és Pallavicini elbeszélése alapján már ismert volt előttem, mert Horthy nekik is ugyanazt mondta, mint nekem. Vázsonyi egy meggyőződéses zsidó. De az új Magyarország egyik legkitűnőbb jogásza, aki szegény maradt, minden szegény zsidó ügyvédje, de azoké a mágnásoké is, akik meg akarják takarítani a honoráriumot. Nagyon szellemes és talpraesett, nyílt demokrata, a magyarországi szegény zsidóság feltétel nélkül követi. Esterházy minisztériumában igazságügyminiszter volt, Őfelsége első zsidó titkos tanácsosa lett és még felbecsülhetetlen értékű szolgálatokat tehet számunkra, mert nyíltan és feltétel nélkül a legitimizmus mellett kötelezte el magát. Hogy miért kell így megsérteni őt, akinek Bethlenhez hasonlóan a kommunizmus alatt emigrálnia kellett, felfoghatatlan számomra.
Azután Horthy Friedrich miniszterelnökről kezdett el beszélni. Neki feltétlenül le kell mondania. Akkor, ha Friedrich lemond, az angolok (szóban) olyan Magyarországot ígértek meg neki, amely nagyobb, mint korábban volt. Pozíciónk felülmúlja Németországét is. Uralkodó szerepet kapunk Közép-Európában és milliókat számolatlanul. (Ezen a helyen a következőket írtam naplómba: És ezt Horthy elhiszi?)
Sok, a szívemhez közelálló katonai kérdés megtárgyalása elől Horthy kitért. Láthatóan ezekről nem volt tájékozott.
E megbeszélésről összbenyomásként a következőket jegyeztem le: „Horthy láthatóan úgy viselkedik, ahogyan azt mozgatói akarják a politikai és katonai háttérből. Hogy milyen ő maga és milyen mértékben követ egy irányt – a saját irányvonalát – azt a jövő fogja majd eldönteni.”
[...]
1919. november 14. (tehát két nappal Horthy Budapesti bevonulása előtt - SzVD) Életem egyik szerencsés napja. Korán útra kelünk egy menetoszlop autóval. Tétényben az első diadalkapu, szívélyes fogadtatás a hatóságok, különböző küldöttségek, a pap, az asszonyok és a gyerekek részvételével. Sok virág és szalagok. A helybeli úriemberek egész éjjel virrasztottak, hogy semmiből ne maradjanak ki. A cigányzenekar játszott. Több átéjszakázott és ingadozó alakot is lehetett látni. Az egyik szónoknak az alkohol a torkára forrasztotta beszédét. Sietünk tovább. Budafokon újra megállítanak bennünket. Virágok, beszédek. Mindenütt örömteli fogadtatás. Amíg a Gellért Szállóhoz érkezünk, autómat szó szerint a pereméig virágokkal töltötték meg.
A jelentések a csapatok felvonulásáról pontosan egyeznek. A vasi ezred – éppen kivagoníroztak – lelkesen üdvözöl. A tüzérséget mindenesetre a budai magaslatokon készenlétbe állítottuk. Az eddig „vörös” Budapest megszállásáról volt szó, így minden meglepetésre fel kellett készülnünk.
A román csapatok végre visszahúzódnak a hidakról. Ima és himnusz után mindegyik menetoszlop egyszerre lendül mozgásba. Fő hadoszlopom, a 106-os zászlóalj egyik százada élén állok (ez a vasi ezred azon zászlóalja, amelyre átruháztam a régi 106-os ezredem tradícióját). A „Lehár báró indulóval” vonulunk be a városba. Leírhatatlan ujjongás és lelkesedés. Egy szempillantás alatt mindenütt piros-fehér-zöld zászlók röpködnek.
[...]
Az utolsó beszélgetés Horthyval
Budapestre utaztam, hogy politikai barátaimmal megbeszéljem a kialakult helyzetet. Amikor este visszatértem a szállóba, egy szolgálati parancsot találtam, hogy a következő napon kihallgatáson jelenjek meg Horthynál.
Jelentkezésem után Horthy azonnal átvette a szót. Miután leültünk, hosszabb beszédet tartott Őfelségével szemben tanúsított húsvéti magatartásának igazolására. Eközben elismerte korrekt viselkedésemet. Őfelségét meggondolatlannak, gyenge jelleműnek nevezte, egyáltalán lebecsülően és lekicsinylően beszélt a királyról – a Károlyról, ahogy őt következetesen hívta – olyan hangnemben, ahogyan alacsonyabb rendű kollégáról vagy egyenrangúról beszél valaki. „Feleségem” nagyon jóban volt a Zitával mondta. Röviden úgy állította be helyzetét, mintha egyenrangú lenne Őfelségével. Annak az okait, hogy miért küldte Őfelségét vissza Szombathelyre, abban a reményében jelölte meg, miszerint Őfelsége látván, Magyarországon „nem megy a dolog”, Bécsben próbálja meg szerencséjét. „Talán ott jobban fogadták volna, mint én” – vélekedett ironikusan.
Az antant ellenállását illetően barátjára, az angol Hohlerre hivatkozott, aki durva kifejezésekkel mondta el, hogy az antant nem fogja Őfelségét Magyarországon eltűrni. Fájdalmat csak a király kijelentése okozott neki, azzal hogy a tiszti becsületére apellált. Őfelsége nem vonhatja kétségbe, hogy ő legitimista. „Az utcán minden ember az arcomba köphet, ha nem vagyok legitimista, mégis én fogom azt az időpontot meghatározni, amikor Őfelsége kormányra léphet.” Gondoskodásból tette, hogy Őfelsége további közlekedése Svájcban a legszigorúbb őrizet alatt történjék és „aki még egyszer engedélyem nélkül Svájcba megy, az lógni fog, mielőtt a vonatba száll”.
Végre szóhoz jutok én is. Elhatároztam magamban, hogy nem rejtem véka alá a véleményemet. Amikor Horthynak előadtam: Őfelsége mennyire hangsúlyozta azt, hogy József főherceg kivételével minden tisztjét eskü köti hozzá, Horthy lekicsinylően jegyezte meg: „Egy borzasztóan naiv ember!” – Meglehet, hogy Őfelsége felfogása, hogy az eskü több mint pusztán formalitás, három forradalom után elavult, igen naiv volt. Azonban a merev ragaszkodás az „Isten a tanúm” a felkiáltáshoz Károly királynál egy olyan mély belső vallásosságot takart, s a legbelsőbb lelki nagyság és változatlan életfelfogás következménye volt, hogy mindig újra abból nyert erőt. A király úgy vélekedett a – minden körülmények között megtartandó – királyi esküjéről, ahogyan más ember is gondolkodik az esküről, s azt nem csak szavakban tartja meg. Hogy itt a magára Istenre visszavezethető jog a machiavellizmussal és egy csak a saját hasznára gondoló korszakkal szemben áll, akkor nem jutott el teljesen a tudatomig.
Milyen ellentmondásban állt Horthy cinikus szava, „a naiv” Károly királyi szavaival! Őfelsége – a legszörnyűbb csalódás pillanataiban – utolsó admirálisáról a következőképpen nyilatkozott: „Talán valóban hiszi, hogy ezáltal valóban megmenti Magyarországot.” Valódi kereszténység, mindent megbocsátó és mindenre még megoldást kereső. Ellentétben a minden tekintélyt szétverő forradalmi szellemmel. Az Isten által adott világrend képviselője szemben áll a forradalom lelkiismeretlen haszonélvezőjével – igen, haszonélvezőjével!
Emlékeztettem Horthyt kamarási esküjére is, és arra a szóra, amit Őfelségének adott, miután az altábornagy saját javaslatára a parancsot megkapta és végrehajtotta, azaz az osztrák–magyar flottát átadta a jugoszlávoknak. Az átadás után Horthy Őfelségéhez ment, és szavát adta, hogy Őfelségét Magyarországon ismét trónra fogja emelni. Horthy most kénytelen volt ezt az emléket megerősíteni nekem.
Őfelsége most joggal hiheti azt – folytattam tovább –, hogy Horthy eskü- és szószegő.
[...]
Horthy azonban ráeresztette terroralakulatait – Prónayt, Héjjast, Hirt – a szerencsétlen vidékre. Azokra a viszonyokra gondolok, amelyeket Felső-Sziléziában teremtettek, kétségtelenül egészen más feltételek közepette, amelyek azonban itt nem bizonyultak helytállónak. Sok dühítő hír jött a burgenlandi erőszakos cselekményekről, amelyek formálisan ellenállásra provokálták a német lakosságot. Bethlen miniszterelnök azért keresett meg engem, hogy egy burgenlandi körúttal nyugtassam meg a lakosságot, és ahol lehetséges, teremtsek rendet. Bár minden kapcsolatot határozottan elutasítottam a terrorszervezetekkel, a lakosság – amelyben teljesen megbízom – érdekében nem tudtam nemet mondani. Bethlen egy kormányautót és nyílt parancsot bocsátott rendelkezésemre, elindultam. Amit tapasztaltam, megrendített. Mi lett rövid idő alatt a derék, lojális népből! Erőszakos cselekmények belülről, mértéktelen propaganda kívülről.
Felsőőrig jutottam. Prónay emberei ott kiráncigáltak az autóból és letartóztattak. Bethlen parancsát nem ismerték el, mert ők senki másnak, csak Horthynak voltak felelősek. Két napig ültem szárnysegédemmel Oswald főhadnaggyal fogságban. Ezredem egyik hajdani zászlósa – most a banda tagja – odasettenkedett hozzám. Óvott attól, hogy a nyitott ajtó ellenére elhagyjam a házat. Az ajtó mögött „áll egy őr, aki azonnal lelő, ha menekülési kísérlettel” próbálkozom. Azonban sikerült Sigray grófot értesítenem. Sigray riadóztatta az antantbizottságot, amely végül kiszabadított engem. Bethlen gróf az affért a következő megjegyzéssel adta tudtul: ő – Magyarország miniszterelnöke – nem rendelkezik hatalommal.
A legitimisták ellen hecckampány indult. Rakovszkyra a parlamentben négy revolverlövést adtak le, anélkül hogy eltalálták volna. Beniczkyt saját lakásában Héjjas benyomuló emberei inzultálták és megütötték. Vázsonyi ellen egy revolveres merényletet követtek el. Amikor este a parkolón keresztül lakóházam előtt mentem, a cserjésből egy golyó repült el fölöttem.
Az ügy egyre keményebbé vált. Az összes korábban ábrázolt és további más hasonló erőszakos eseményeket követően nem került sor büntetésre, hiszen az emberek a „haza érdekében” cselekedtek és felülről fedezték őket."
A közeljövőben a Regnum! portálon szándékozunk további fejezeteket megosztani az olvasóinkkal.
Kedves barátaink a TFP-től egy újabb érdekességgel leptek meg engem tegnapi találkozásunk alkalmával. Dózsa Ferenc, ki már első találkozásunkkor is ott volt elmesélte élményét, hogy Őeminenciája Mindszenty József bíboros, Magyarország utolsó hercegprímása a venezuelai magyar kolóniát meglátogatva katolikusokat bérmált. És bizony ő maga is a megbérlmáltak közt volt, amiről különleges emlékeket őriz:
Rövidhír egy orosz nyelvű Magyarországgal foglalkozó honlapról:
Megtalálták Magyarországon Gyenyikin tábornok házát
A magyarországi Balatonlelle városában találták meg azt a házat, melyben Anton Gyenyikin, orosz hazafi és híres háborús parancsnok lakott az 1920-as években. A kutatásban Balatonlelle város vezetősége illetve az Oroszországi Föderáció magyarországi nagykövetsége vett részt. A ház felkutatásának ötlete, melyben a fehér tábornok, Dél-Oroszország Fegyveres Erőinek főparancsnoka, a híres Feljegyzések az orosz felfordulásról (Очерки русской смуты) című visszaemlékezés (mely alapvető történelmi-életrajzi írás az oroszországi polgárháborúról) írója valaha lakott az Orosz-nyelvű Írók Nemzetközi Szövetsége (МФРП) elnökének, Oleg Voloviknak a fejéből pattant ki. A felkutatásban Balatonlelle és Siófok város hatósága is segédkezett.
Ahogy a Szövetség "Ablak Oroszországra" elnevezésű projektje jelentette, archív dokumentumokat, régi térképeket és képeket valamint a helyi lakosok feljegyzéseit és visszaemlékezéseit kutatták fel az orosz ellenforradalmár tábornokról. A házat, melynek lakói mint kiderült, leszármazottak, akik tulajdonosok is, végül is nem sokkal a keresés megkezdése után beazonosították. A Szövetség, a városi hatóságok engedélyével a házon már ez év tavaszán emléktáblát szándékozik avatni.
Anton Gyenyikin: orosz háborús parancsnok, politikai és közéleti személyiség, életrajzíró, publicista és haditudósító. 1872-ben született Vloclaveka elővárosában, Orosz-Lengyelországban, 1947-ben halt meg Ann-Arborban, az Egyesült Államokban. Az orosz-japán háború veteránja. Az első világháborúban az Orosz Császári Hadsereg egyik legeredményesebb tábornoka. Az orosz polgárháború éveiben a fehér mozgalom kiemelkedő vezetője, Dél-Oroszország parancsnoka. 1920 áprilisa óta száműzetésben, az orosz emigráció politikai személyisége. A Feljegyzések az orosz felfordulásról (1921-1926) és az Öreg hadsereg (Старая армия, 1929-1931) című visszaemlékezések szerzője, az 1953-ban kiadott Egy orosz tiszt útja (Путь русского офицера)önéletrajz írója.
Talán az egyik legellentmondásosabb tett a monarchiák XX. századi történetében Antonio Tejero alezredes 1981-es puccsa. A történetet blogunk olvasói már ismerhetik: a csendőrség egy tisztje kétszázadmagával elfoglalta a spanyol képviselőház épületét, túszul ejtette a képviselőket, köztük Adolfo Suárez volt francoista miniszterelnököt, és a demokratikus folyamatok leállítását, a kommunista párt újra betiltását, valamint a királyi hatalom erősítését követelte. A tettet nem a király vagy Spanyolország ellen, hanem a királyért hajtotta végre. A puccs végére is emlékszünk. A király maga utasította vissza teljes mértékben a csendőrtiszt követeléseit, és állt ki az új spanyol alkotmány mellett. Az esemény örök szimbólumává vált annak, amikor az akiért küzdünk, nem azt akarja, amit mi. A túszdráma tizennyolc óra után ért véget, a csendőrök megadták magukat, Tejero a halálos ítélettel nézett szembe, amit a király kegyelemből harminchat év letöltendő börtönbüntetésre változtatott, ahonnan az alezredes végül tizenöt év letöltése után, 1996. december 2-án szabadult. Azóta Torre del Mar-ban él, minimális közéleti aktivitást kifejtve a konzervatív oldalon, elsősorban a baszk és katalán függetlenedési törekvések ellen fölszólalva. Egyik fia, egy katolikus pap őszinte, mélyen vallásos embernek jellemezte, aki mindig csak a legjobbat akarta Spanyolországnak. A közelben lakók még esetenként szemtanúi annak, hogy az idős úr feleségével a tengerparton sétál.
Persze lehet érvelni, hogy hatalmas kegyelem volt, hogy nem végezték ki a puccsistákat, hogy kegyelmet gyakorolt a király, hogy egyébként jó szándékú és nagy megbecsülésnek örvendő uralkodó a mai napig I. János Károly, Spanyolország katolikus királya, ahogy arról mi is megemlékeztünk ám ez a tényeken nem változtat. Egy szocialista, liberális vagy kommunista akkor sem lesz rendpárti, ha maga a király tesz neki engedményeket és persze, sok rossz ember vette körül a királyt akkoriban és most is, tehát a demokratizálási folyamatok a "peer pressure" miatt elodázhatatlanok voltak. Ezek mondjuk nem érvek és egyedül talán arra jók, hogy a spanyol király döntéseinek motivációit megértsük. Minden azonban egy "érvre", megállapításra vezethető vissza: Tejero puccsa "nem volt aktuális". Ami aktuális volt, az a demokratizálódási folyamat, a liberalizálódás, a tömegek részvétele a politikában, ami ma is aktuális. Látjuk is, hogy a tisztelt újságírók milyen igazságtalan mocskolódásokkal köszönik meg királyuknak azt, hogy megadta nekik a sajtószabadságot. Az egyéb természetjogi intézmények (házasság, család) háttérbeszorulása Spanyolországban bizony igen szintén aktuális, mondhatni következménye a harminckét évvel ezelőtt aktuális dolgoknak.
Nem aktuális.
A nagy kérdés csak az, hogy ami aktuális az helyes is-e egyben?
Tekintsünk napjaink Magyarországára. A hitelválság, államadósság, munkanélküliség, identitáskrízis és céltalanság által sújtott hazánk dezintegrált társadalmában láthatóan nem aktuális a jobboldali gondolat és a konzervatív ma egészen mást jelent mint száz éve. Monopolizálási vádaskodások repkednek a közéletben, az érdemi párbeszéd lehetőségét teljesen kizárva. A Fidesz a jobbközép, a Jobbik és attól jobbra szalonképtelen, de legalábbis valóságidegen és nem aktuális. Ami ma aktuális az akkor ezek szerint a politikai kísérletezés, kádárista kommunikáció, valóságidegen gazdaságpolitika, szélbalos-szocialista adópolitika, nyálas demagóg nacionalista populizmus, látszatmegoldások és egy káeurópai frusztrált dacpárt mindent magában foglaló néppártos-népfrontos irányítása egy, a kultúra és az identitás terén teljesen impotens szellemi gettó kialakítására. Hát ez van,végül is ez az aktuális. Szomorú.
A kérdés igazából persze megint úgy került elő, hogy miért nem működünk együtt egyes "jobbközép" elemekkel, akiknek igazából a szimpátiáját meg kéne nyerni és együtt kéne dolgozni velük. A legnagyobb, vagy leginkább egyetlen gond ugye - viszont ez legalább egy tiszta helyzetet teremt -, hogy sem mi velük nem akarunk, sem ők velünk nem akarnak együttműködni. Természetesen nincsenek illúzióink, mi tényleges monarchisták kevesen vagyunk és eszköztelenek, a "jobbközepes újkonzervatívok" pedig (a Kommentárt kifejezetten nem ide sorolva), akik a kortárs kulturális narratíva befolyásolására és szellemi műhelyek létrehozására olyannyira képtelenek olyan forrásokkal rendelkeznek, amivel bármit megtehetnének.
Ők vannak.
Azonban a különbség egyszerre megtalálható a célokban és az eszközökben. A legfeltűnőbb, hogy egy ifjúfideszesnél nincs cél. A kontingencia, a kísérletezés, a semmilyen bizonyossága és a ne várjunk földi megváltást a jelszavak, amik persze mind igazak, csak épp semmit nem mondanak és lehetetlenné teszik a beszélgetést is. Ez ugye eljut odáig is, hogy aki a Fideszt szidja, az MSZP/SZDSZ-es érveket használ (kihagyhatatlan címke). A beszédpartner így természetesen mint a szappan kicsúszik a kezünk közül bármikor, stabil, vitában is felhasználható kijelentéseket ritkán téve. Ezen kevesek: a jogfolytonosság 1944 előtti helyzete is ma már idealizált, akkor sem volt egy kialakult irányvonal, a múltat nem lehet aktualizálni sem visszahozni és az ultima ratio, a királyság helyreállítása ma nem reális (ez igaz, de irreleváns), nem aktuális (ez teljesen téves), valóságidegen vágy (kivéve persze ha politikai akarat van rá, vagyis amikor a politikai vallásként követett Fidesz úgy akarja majd egyszer).
Nos, a helyzet az, hogy a realitások egyáltalán nem relevánsok abból a szempontból, hogy mit kell tennünk, sokkal inkább abból a szempontból, hogy hogyan kell azt tennünk. A realitások az eszközeinket határozzák meg a jó és helyes rend helyreállításáért vívott küzdelemben. A kurzus fiataljai ebből a szempontból már-már az értékrelativizmusig mennek: nincs olyan, hogy jó rendszer itt a Földön és nem lehetséges a restauráció, ezért csak ne pattogjunk. Majd-majd, ha úgy hozza a sors. Természetesen mi sem fakarddal akarunk neki menni a képviselői irodaháznak és azt sem állítom, hogy az eszközeinket teljesen tisztáztuk magunk előtt. Csak egyszerűen az a tunyaság és kollaboráció taszít amit követnem kéne ahhoz, hogy szalonképes "jobboldali" legyek. Egyszerűen nem bírom, és úgy vélem, hogy ez nem ellenforradalmi hozzáállás a jelenlegi rendszerhez, mert persze, hogy nincs földi megváltás, nincs tökéletes emberi rendszer, de egyszerűen a hatalmas törést nem lehet nem észrevenni a magyar alkotmányfejlődésben és egy konzervatív a jelenlegi helyzetet szemlélve egyszerűen nem teheti meg, hogy nem kiállt a jogfolytonosságért!
Az, pedig, hogy ne lenne ma aktuális a monarchikus gondolat, a királyság mint a köztársaság alternatívája pedig teljesen abszurd. Persze a kurzusban ezzel nyugatgathatja magát az ember, de a teljes identitás válság, a jogalkotás és jogalkalmazás teljes katyvasza, az autoritás és legitimitásdeficit semmi mást nem kiállt, hogy soha annyira nem kellett magyarnak egy olyan stabil alap, mint ezeréves királysága! Nem fennkölt idealizmusból, romantikus képzelgésből, hanem nagyon is gyakorlati megfontolásból és belátásból. Nem csak egy olyan ruha levetése miatt, ami nem a miénk (köztársaság), hanem egy olyan, tartalmat is meghatározó tartás miatt, amire ennél jobban még nem volt szüksége a nemzetnek, hazának és, igazából a szintúgy lézengő Mitteleuropa-nak!
Ezért mondjuk azt, hogy jelenleg elsősorban a szellem és az intellektus szintjén, az ismeretterjesztést előtérbe helyezve semmi más nem fontosabb, mint észrevetetni azt a közönyösökkel, hogy Magyarországon soha nem volt nagyobb szükség a monarchizmus friss szellőjére mint ma. Ez természetesen személyek kizárását soha nem jelentheti, sokkal inkább egyes monolit civil szervezetek és pártok kizárását vagy ezek útjára lépésének kizárását, hiszen a megközelítésünk ennél sokkal egyetemesebb és másabb kell, hogy legyen. Hatalmas muníciónk van, így hát semmi más dolgunk nincsen: tematizáljuk a közbeszédet! A közöny és beletörődés korszaka sem tarthat örökké!
Post scriptum: Mint megtudtuk, az ifjúkonzik sem tehetnek meg "bármit". Az írással nem azt akartam sugallni, hogy végtelen forrásaik vannak; ők maguk mondják, hogy semmi támogatásuk. Azt az érzetet szerettem volna átadni, hogy mintha úgy tűnne, hogy csak az a vonal érvényesül, de valóban nincsen egy kifejezett szervezetük és vagyonuk.
Kommunista kísértet járja be Magyarországot újra. Nyilván nagyon unatkozik, mert ezúttal matricákat is ragasztgat. Ábrándozik vérről, halálról, káoszról, bár lehet, hogy az egészből csak tizenkét darab pontot lát. Ruhákat próbálgat tükör előtt, melyik állna jól neki: Robespierre parókája (á, ósdi burzsuj), Petőfi mentéje (á, az olyan jobbos), talán Lenin vagy Che hetyke sapjája? Híres elődök nyomdokain új államformán töri a fejét. Végre elűzzük a kizsákmányolóinkat, leváltjuk a jelenlegi államformát, ami mi is...? Ja. Hmm... Akkor legyen mondjuk egy következő. Negyedik, hiszen az jön a kettő vagy az öt után, nem? Heteket töpreng egy igazán kifejező szlogenen, amit az ideológiailag fejletlen elnyomottak is felfoghatnak. Végül hosszas tipródás után mély lélegzetet vesz, és elindul Landerer nyomdája a copygeneral felé. Most megmutatjuk nekik... igen ez jó lesz:
A mai nap nagy híre bizony a monarchiák világában is, hogy a világ legkisebb országának monarchája február 28-ával lemond Szent Péter trónjáról. A mai bejelentést igen nagy zűrzavar követte, hiszen nagyon sokan nem várták ezt a Szentatyától. Benedek pápát harcos, elszánt péteri utódnak ismerte meg a közvélemény, akinek a habitusában nem volt benne a lemondás, melyet sokan visszavonulásként értékelnek. Két ellentétes vélemény ismert elsősorban a lemondással kapcsolatban, melyek mindketten Benedeknek a pápaként tett első szavaira utalnak vissza: vagy a farkasok győztek és a Szentatya megadta magát, vagy pedig éppen ellenkezőleg, egy lépéssel előrébb járt és övé a dicsőség. Ahhoz, hogy megtudjuk melyik az igaz, úgy hiszem, még egy kis időnek el kell telnie.
A római pápa hagyományosan mindig első volt a világ uralkodói közt és világos, hogy a mai poszt-keresztény világban is hatalmas a befolyása és nagyon fontos a személye. Éppen ezért hiszem, hogy elengedhetetlen - amellett, hogy XVI. Benedek pápánkért is imádkozunk -, hogy bízva a Szentlélekben egy méltó péteri utódért könyörögjünk!
Az alábbiakban közreadjuk a Szent Korona orsovai megtalálásának történetét. Ki-ki eldöntheti magában, ki bánt nagyobb tisztelettel Magyarország szent ereklyéjével, Kossuth, avagy I. Ferenc József királyunk.
1849 őszén a hatóságok, hogy a koronázási ékszereket visszaszerezzék, bizottságot küldtek Orsovára, ahol kiderítették, hogy a Szent Korona egy ideig az ó-orsovai “Fehér bárány” fogadóban volt, ahonnan néhány ásószerszámmal felszerelt ember elvitte, majd nemsokára visszatértek. Számos ásatásra sorkerült Orsován és környékén, de mindhiába.
1852 áprilisától br. Johann Franz Kempen von Fichtenstamm altábornagy vezette a Korona felkutatását, amit ő legszebb feladatának tekintett. Így ír naplójában:
“Az 1849.évi magyarországi forradalommal járó bűncselekmények és gonosztettek közt nagyságát és a gazság megnyilatkozási formáját tekintve egy sem volt kiemelkedőbb, a forradalmárok lelkületére egy sem volt jellemzőbb, mint a magyar koronázási jelvények elrablása és megszentségtelenítése. Szent Istvánnak, Magyarország első keresztény uralkodójának és az első királyának a koronáját mindig az ország legdrágább kincseként, a nép és jog szerinti uralkodója közös birtokaként, valóságos nemzeti ereklyeként tisztelték, az uralkodó és a nép a megbecsülés minden külső jegyével és lelkiismeretes gonddal óvta és övezte. Szent István koronája, amit tiszteletre méltóvá tesz már csak az is, hogy a korai századokból épen megmaradt emléktárgy, a kereszténység bevezetésének és az ország királysági rangra emelésének emlékjele; melynek jelentőségét az adja, hogy a nép és törvényes fejedelme bensőséges kapcsolatának jelképe, amelyet az egyház feje szentelt meg, és melyet a nép vallásos lelkülete egy szent ereklyeként kiváltképpen tisztel, mindig hatalmas varázst gyakorol Magyarország minden néptörzsének és társadalmi osztályának kedélyére, és olyan lelkes hódolat tárgya volt, amilyenre más európai országokban alig lehet példát találni. A magyar forradalom vezetőinek gátlástalanságát és elvetemültségét semmi sem világítja meg élesebb fénnyel, mint az a mód, ahogy az országnak ezzel a kincsével bántak.[...] Kossuth, akinek bűnös szelleme lázadásra tüzelte hazáját, az országnak azokra a kincseire is rátette szentségtelen kezét, amelyeket hajdan Szent István viselt; és amikor ez a felségáruló, az isteni igazságszolgáltatástól utolérve, kénytelen volt elmenekülni és a hitetleneknél keresni menedéket, eltüntek ezek a drágaságok is.”
Kempen báró küldöttség útján londoni magyar emigránsokhoz fordult, ahol - bérdíj fejében - sikerült megszerezni a szükséges információt.
A térkép alapján szeptember 6-án 31 ember kezdett el ásni. 1853. szeptember 8-án negyed kilenckor Ion Morosina, egy agg talján tuffási lakos felkiáltott: "Ferro" - mert kapája nehéz fémtárgyba ütközött. Egy vasládát pillantottak meg! A ládát kiemelték a földből, náddal letakarva egy parasztszekéren Orsovára, a határőrparancsnokságra vitték. Ott felnyitották.
Legfelül Szent István király palástja volt, hímzéssel kifelé fordítva, összehajtva. A sártól csepegett. Alatta két bársonypárna, ezek alatt bársonytokban elrozsdásodva a koronázási kard. A láda jobb alsó sarkában volt a szent korona, bőrrel bevont tokban, mely széthullott a nedvességtől. Néhány letört követ nem számítva ép volt, bélése elrothadt. Nedves selyemzsákban a korona mellett volt a jogar és az országalma. A ládában volt még pecséttel ellátott selyemterítő, egy köteg szétmállott írás, megrothadt pár koronázási cipő és saru. A láda fenekén volt külön zárral elzárt oldalsó rekeszben két régimódi kengyel, hozzátartozó szíjjal.
A koronzási ékszereket Bécsbe szállítván szeptember 16-án Pesten megállt a hajó, ünnepélyes menetben felvitték a budai királyi várba és három napig közszemlére tették a várpalota templomában. Ezt követően szeptember 19-én vonaton Bécsbe indították a jelvényeket, ahol Albert királyi herceg ünnepélyesen átadta I. Ferenc József király őfelségének. Végül Budára vitték a királyi várba, őrzési helyükre, a sok viszontagságnak kitett koronázási jelvényeket.
A király hálából emlékkápolnát építtetett Orsován.
