Vendée, avagy "Halál a köztársaságra"!

Írta: Békés Márton.

Egy régebbi írásunkon többen felháborodtak és nem vélték érteni, hogy miképpen lehet magát konzervatívnak nevező embernek tényekkel csak úgy vagdalkozni, és szép, akadémikus színvonalú diszkusszív viták helyett a barikád másik oldalán állók történelemképét se szó, se beszéd, csak úgy lerombolni. Mások, meglepődve a szöveg eddig nem tapasztalt fokú dühén, azt vetették szemfüles módon írója szemére, hogy írás közben – horribile dictu! – dühös volt. (Jujj!) Pedig, ugye, magát jól viselő és a konzervativizmust a liberalizmus light colájának tartó jobboldali ember soha sem lehet dühös, mindig szép csendesen vitatkozik és akkor is előzékenyen alulmarad. Nos, ehhez képest tényleg jókora csalódásra adhatott okot a poszt. Mert bizony, írója dühös volt és nem akart vitába szállni senkivel sem. Sőt, célja a rombolás és a demitologizálás volt. Mert, valljuk meg ismét az ominózus poszt lényegét (amit minden itteni írásunkhoz oda fogunk ezek után illeszteni): „A köztársaságok vérben születnek, a királyságok bíborban!”


Minden forradalom rombolással kezdődik, és minden ellenforradalom e rombolás ellentétje. De ma ott állunk, hogy a forradalmak által megteremtett rendszerek lettek az establishment részei, a konzervatív lázadás pedig már ezek ellen fogalmazódhat meg. A szél fordult, de ugyanolyan csípős maradt. Egy konzervatív forradalomra, vagy még bonyolultabban: egy forradalmi erejű ellenforradalomra, vagy ellenforradalmi tartalmú forradalomra van szükség. Itt az idő: az elernyedt, tespedt, gondolati innováció hiányában és szellemi szklerózisban szenvedő ellen-Ancient Regim-et most mi röhögjük ki, mi hágunk fel a romjaiból épült barikádokra és mi építünk belőle olyan új világot, amely valójában a régi, csak a formája más.

Most a Vendée-ről lesz szó, de ki fog derülni, hogy mindennek milyen sok köze van a fent mondottakhoz.

1789 úgy áll a történelem folyamában, mint egy cezúrát vonó, új érát és bizonyos szempontból minőségileg más történelmet útjára indító dátum. Ehhez nem árt tudni, hogy a Nagy Francia Forradalom radikális harcosai új időszámítást vezettek be, így lett az 1793-as évből a II. év. Ez az év a jakobinus terror kezdetének éve, a régi intézmények tökéletes lerombolásának nyitánya, a király lefejezésének dátuma. 1789-nek természetes és szükségszerű következménye volt a jakobinus rémuralom, amely a totalitárius és egalitárius demokrácia szellemi–intézményi öntőformája. E verőtövek közül került ki 1917 is, amely szintén a rendszerrel össze nem egyeztethető reformok követelésével kezdődött, a radikálisok előretörésével folytatódott és egy totális, önmagát is felzabáló hullahegy-gyár üzemeltetésével folytatódott. A forradalmak természetes és csak rájuk jellemző logikája szerint ugyanis Mirabeau után jön a Gironde, majd a Dantonok lefejezése után Robespierre rövid tündöklése és véres bukása következik. De Maîstre szerint a forradalmakat ismeretlen őrület hajtja, amely önmagát szünteti meg.

A forradalmak másik fontos jellemzője, hogy a hatalom lévő ancien regime-mel való leszámolás után mindig a forradalmi táboron belüli mérsékeltek kiiktatása következik, majd pedig a spirális folyamat egyre gyorsuló ütemben oda csúcsosodik ki, hogy a forradalom teremtői és felpörgetői egymással vívott frakcióharcokban véreztetik ki önmagukat és ezzel lassan, de kifogy az üzemanyag a „szörnyű rendszerből” (Alexander Hamilton). A francia forradalom így Saint Just és Robespierre halála után a Thermidori Konventben folytatódott, majd következett Napóleon forradalmi császársága – 1917 bolsevizmusa viszont kihúzta 1991-ig.

A forradalmak belső dialektikája természetesen nem nélkülözheti a fent említett gépezet kenőanyagát sem, amelyet a reakciósok, ellenforradalmárok, ellenállók véréből sajtol ki. 1789 maga is véres terrorral kezdődött. Ezt jó tudni, hiszen a baloldal kiindulópontja ma is a Bastille bevételének „páratlan dicsősége és bátorsága”. De ez a mítosz még a Che-kultusz zavaros elemeinél is kevesebb tényt tartalmaz. A Bastille ostroma során ugyanis a forradalmi tömeg (értsd: a nagyvárosi lusta és ezért éhes csőcselék) a korabeli metszetekből jól kivehetően két fejet hordozott lándzsákon. (A fejek tulajdonosai, gyanítom, nem önként adták oda azokat.) A híres börtön pártucatnyi kiszabadított lakója között volt például de Sade márki is, akinek kiszabadítását leginkább a pederasztáknak illene ünnepelni, mintsem önmagukra valamit is adó – mondjuk baloldali – politikai szereplőknek. (A dolog kicsit hasonló Táncsiccsal, akit a Népek Tavaszának nevezett felfordulás idején a lobogó hajú és kibontott ingű hős Márciusi Ifjak szabadítottak ki rettentően keserű rabságából, ahová azért került, mert hazájának törvényes királyát sértegette. Jobb lett volna azonban, ha ő is ott marad, főleg, hogy a kommunizmus korai képviselje volt. Amely eszme egyébként 100 millió áldozatért felelős, de természetesen ez megbocsátható, hiszen Sztálin, Pol Pot, Mao, Ho Si Minh és Honecker jót akart az emberiségnek.) De ne időzzünk itt, menjünk csak tovább! Később, 1792 szeptemberében nagyjából ezer foglyot mészároltak le Párizsban az emberiség haladásának tisztakezű fáklyavivői, miközben bizonyára éppen arról fogalmazták felvilágosult filozófiai traktátusukat, hogy miként lehet minden ember egyenlő és szabad. Ez volt a szeptemberi börtönmészárlás, amelynek világos és eltagadhatatlan előzménye már ott volt a Bastille falai alatt végbement öldöklésben is. Hamarosan – a Gironde-dal való leszámolás harcai közepette – Európa történetébe addig elképzelhetetlen módon egy uralkodót fejeztek le köztéren. A helytelenül népnek nevezett vásári csőcselék, a külvárosok alaktalan ember-exkrementuma óriási ovációval kísérte a guillotine csattogásának emberboldogító munkáját. A korabeli metszetek most is eligazítanak: a forradalmi mob feje fölé a hóhér diadalmasan tartja oda a szent olajjal egykor megkent, vértől csöpögő királyi főt. Amely még így is dicsőséges volt, mert immár a mártírság koronázta. Nem sokkal később a kor libertinus (= pornográf) irodalmának kedvelt főszereplőjét, a „gyűlölt osztrák nőt”, vagyis a királynét is kivégezték a jóságos forradalmárok, majd a királyi gyermeket, az ország törvényes trónörökösét éheztették halálra. Nyilvánvalóan jogosan, hiszen ő nem tartozott az Emberi és Polgári Jogok – egyetemesnek szánt – Nyilatkozata által lefektetett magasztos, absztrakt elvek hatálya alá. Ehhez kellett ám a republikánus bátorság, s ezek után már a világ tényleg a jó irányba forgott, a kizsákmányolás és elnyomás mindenütt egy csapásra megszűnt!

Miután a jakobinus forradalom berendezkedett, és az ellene szövetkező európai hatalmakkal háborúba bonyolódott, nem várt fejleménnyel kellett szemközt állania. Franciaország csodálatos táján, a sövényekkel szabdalt és kis templomokkal borított óceáni éghajlatú nyugati parti Vendée-ben felkelés tört ki. A mozgolódás oka az volt, hogy a párizsi köztársasági hatóságok a keleti határra erőszakkal besorozták az arató parasztokat és érvényesíteni akarták a papokra vonatkozó szekularizáló rendelkezéseket. Felkelés kezdődött ez ellen, de most végre jobbról! A felkelő parasztsereg földesurai kastélyaihoz vonult és vezetőket követelt magának. A papok megáldották a szívből kinövő kereszttel díszített fehér Bourbon-lobogót és útra kelt a Nagy Katolikus Királyi Hadsereg. Egyszerűbben: a mieink. Az 1793-tól dúló ellenforradalmi gerillaháború olyan méretek öltött, hogy átterjedt breton vidékekre is, miközben Dél-Franciaországban is felütötte fejét a fehér ellenállás. A királypárti lázadók erdőkben, a sövények mögött, a falvak határában bújtak meg és csakhamar városokat is el tudtak foglalni. Jelszavuk a következő volt: „Éljen a király! Halál a köztársaságra!” A sereg egyik legismertebb vezetője egy alig több mint húsz éves, vékony szőke férfi volt, Henry de la Rochejaquelein, akinek jelszava ez volt: „Ha támadok, kövessetek! Ha meghátrálok, öljetek meg! Ha meghalok, álljatok bosszút értem!”.

Vendée ellenforradalmi lázadását megtorlandó, a köztársasági Párizs ún. „halálhadoszlopokat” küldött a térségbe, akik válogatás nélkül gyilkoltak. A „forradalmi Oradour” (Jean Sévillia) során többszázezer (!) francia parasztot öldöstek le. Ez volt a történelem első olyan polgárháborúja, amit egy ideológia szerint hajtottak végre. Falvakat égettek fel, megsemmisítettek minden terményt, nőket ejtettek túszul, sokakat összekötözve vetettek a tengerbe. A Közjóléti Bizottság 1793 végén a következő jelentést kapta a köztársasági Holocaustot végrehajtó Westermann tábornoktól: „Vendée nincs többé, polgártársak. Asszonyaival és gyermekeivel együtt a mi szabad kardunktól pusztult el. A parancsok értelmében a lovak patájával tiportattam el gyermekeiket, felkoncoltattam asszonyaikat, így nem szülhetnek többé gonosztevőket. Mindnyájukat kiirtottam. Az utakat tetemek borítják. Mi nem ejtünk foglyokat, a szabadság kenyerével kellene etetnünk őket, az irgalom azonban nem forradalmi dolog.” Nem bizony, hanem keresztény.

Szolzsenyicin, a Vendée-i felkelés kettőszázadik évfordulóján azt mondta, hogy hiábavaló a forradalmak próbálkozása, hogy az embert megváltoztassák, és erős párhuzamot vont a francia és a szovjet forradalom s ezek következményei között. Itt az idő, hogy számba vegyük azt is, hogy a Vendée hagyománya hol élt tovább! Mert bizony, ez ott volt a nyugat-magyarországi legitimista ellenforradalmárokkal (Lehár Antal, Sigray Antal, Pallavicini György) 1919-ben, amikor a „magyar Vendée-ben” vér nélkül állították helyre a rendet, és ott lobogott a falangistákkal együtt küzdő spanyol karlista királypárti requeték harcában is a vörösök ellen. De Vendée utat és példát mutat ma is – Vendée a miénk!