A Habsburgok és a zene.

Írta: Károlyi Tamás.

A zenét sokan nevezték már a legszellemibb művészetnek azon oknál fogva, hogy tárgya kézzel nem fogható, szemmel nem látható és csak legtestetlenebb érzékszervünk, mely a gondolkodáshoz is igen közel áll, a fül, a hallás által érzékelhető. Ezért van az, hogy mindmáig bevett szokás, az embereket az után megítélni, mit hallgatnak, milyen muzsikát kedvelnek a leginkább.
Voltak korok, amikor a muzikalitás alapvető erénynek számított, és az intelligencia fokmérője volt, ki milyen mélységig képes követni egy zenei történést. Ebből a gondolatból kiindulva a tehetősebb családok gyermekei mind fiatal koruktól kezdve tanultak zenét, és majd minden nemesi udvarban tartottak kisebb-nagyobb házi zenekart, aki megengedhette magának: házi zeneszerzőt is. Így nem csoda, ha a királyi udvarokban még nagyobb muzikális életet látunk: a portugál királyi udvartól egészen Svédországig, vagy akár Szentpétervárig mindenütt kiváló muzsikusok garmadáját találjuk. Mégis van egy királyi család, amely különösen kiemelkedett a többi közül a zene szeretetében: a Habsburgoké.
A bécsi „Hofkapelle” – az udvari énekkar – alapítása I. Albert német-római és magyar királyig vezethető vissza. Igazán jelentőssé I. Miksa alatt vált, amikor a kor legjelentősebb zeneszerzői fordultak meg ott. Miksa híres volt zeneszeretetéről és arról, hogy igyekezett birodalmának tehetségeit felfedezni és támogatni: így az ő udvarában élt és alkotott a svájci születésű Ludwig Senfl, aki azért jelentős, mert ebben a korban – a zenetörténet egy meglepő fordulata ez – szinten minden zeneszerző németalföldi volt (a mai Belgium területéről).
Mindkét fia, V. Károly és a későbbi I. Ferdinánd is, kiváló zenei nevelést kapott. V. Károlyról tudjuk, hogy miután felesége halálát követően öccse javára lemondott a császári koronáról, visszavonult egy spanyolországi kolostorba, ahol egyetlen örömét a zene jelentette. Zenei ízlését nagyszerűen példázza, hogy Josquin Desprez egy dala, a „Mille regretz” („Ezerszer is bánom”), egy lantfeldolgozása „Canción del Emperador” (a császár dala) alcímmel maradt fenn. Úgy tűnik, ez lehetett legkedvesebb muzsikája. Josquin Desprez a reneszánsz első felének legnagyobb zeneszerzője, akiről Luther úgy nyilatkozott (és ebben kivételesen egyet lehet vele érteni): „Josquin … ist der noten meister, die habens müssen machen, wie er wolt; die anderen Sangmeister müssen machen, wie es die noten haben wöllen.“ („Josquin… a hangok mestere [ura], úgy viselkednek, ahogyan ő akarja, más zeneszerzőknek úgy kell tenniük, miképp a hangok követelik.)
Fia, II. Fülöp spanyol király udvarából Pedro de Ecobar és Cristóbal de Morales neveit kell említenünk. Minden valószínűség szerint utóbbi nagyszabású Requiemje szólt e nemes király gyászszertartásán. I. Ferdinánd fia, I./II. Miksa zene iránti elkötelezettségét kiválóan példázza, hogy Giovanni Pierluigi da Palestrina Bécsbe csábításán fáradozott, amit az csupán azért nem fogadott el, mert kénytelen lett volna feladni jól menő szőrmekereskedéseit, és nemességet adományozott a müncheni udvarban ténykedő másik zseninek, Orlando di Lassonak (a neve ellenére ő is németalföldi egyébként). Udvarában ténykedő szerzők közül Philippe de Monte és Jacobus de Kerle nevét érdemes megemlíteni.
I./II. Rudolf prágai udvarában is nem csak a botanikának (és Arcimboldo festészetének) hódoltak, hanem a zenének is. Az ő kapcsán megemlíthetjük a Habsburgok egy olyan szokását, amit más királyok éppen nem gyakoroltak: míg más udvarokban az új uralkodó általában elbocsátotta elődjének alkalmazottait – így zenészeit is – Bécsben az volt a szokás, hogy egészen öreg korukig alkalmazták őket, és még akkor is gondoskodtak róluk, mikor már nem voltak képesek ellátni feladatukat: mintegy hálából a sokévi hűségükért. Az előbb említett de Monte három császárt is szolgált (Miksát, Rudolfot és Mátyást). II. Mátyás halála után felesége, Mária, magyar királyné, Spanyolországba vonult vissza egy kolostorba. Udvarában szolgált a kor legjelentősebb spanyol zeneszerzője, Tomás Luis de Victoria, aki az ő halálára írta fantasztikus, ma is csodált és gyakran játszott Requiemjét.
II. Ferdinánd már egy új kor hajnalán állt, ami a zene történetét illeti. Az ő uralkodása idején történt meg a reneszánszból a barokkba való átmenet. A korszakot formáló legnagyobb géniusz, Claudio Monteverdi sokszoros kapcsolatban állt a Habsburg udvarral: fiatalon a mantovai herceg alatt szolgát, akit elkísért Magyarországra egy török elleni hadjáratra. Sajnos csak kevesen követték példáját, ezért történhetett, hogy a császár e próbálkozása sikertelen maradt. Mi magyarok jóformán nem is tudunk róla. Monteverdi jó emlékeket őrizhetett meg magának a császárról, mert két öregkori főművét – már a velencei Szent Márk katedrális karnagyaként – Habsburgoknak dedikálta. A Madrigálok nyolcadik könyvét („Ottavo Libro dei madrigali”) világi művészetének eme betetőzését II. Ferdinándnak szándékozta ajánlani, de mert ő hirtelen meghalt, fia, III. Ferdinánd neve került a címlapra. Az Erkölcsi és szellemi erdő („Selva morale et spirituale”) című egyházzenei gyűjteményt a császár özvegyének, Gonzaga Eleonórának ajánlotta. Sajnos a zenetörténészek általában mostohán bánnak a Habsburg-ház zeneszerzőivel így I. Ferdinánd udvari zeneszerzői alig ismertek. Mindenesetre a császár nevéhez fűződik még az oratórium műfaj egy speciális bécsi változatának, a sepolcronak (ami allegórikus alakok Krisztus sírjánál való megjelenítését dramatizálja) megteremtése. Unokája több művet is alkot majd e műfajban.
III. Ferdinánd az első Habsburg, aki nem csak zeneszerzők mecénása, de maga is komponista. Számos hosszabb-rövidebb egyházi kompozíciója maradt fenn, stílusuk viszonylag egyszerű. Esterházy Pált is nyilván befolyásolta a komponáló király és császár példája a neki tulajdonított Harmonia Caelestis összeállításában.
I. Lipót talán minden idők legmuzikálisabb uralkodója: nem csak az a szorgalom bizonyítja kiváló zenei ízlését, amellyel udvara és országai zenei életét szervezte, de uralkodói teendő mellett arra is maradt ideje, hogy számos, a kor zenei színvonalában is jelentős művet alkosson. Bár az ő idejében Bécsben az olasz zene volt divatos, és az udvari zenészek nagyobb része így talján származású volt, nagy figyelmet szentelt annak, hogy a Birodalomban született tehetségeknek teret adjon: Johann Heinrich Schmelzer, Heinrich Ignaz Franz Biber (aki többek között Kollonich Lipót bécsi udvarában is szolgált), Georg Muffat és Johann Joseph Fux csupa olyan szerző, akik sokat köszönhettek neki.
Műveire általában egy konzervatív stílus a jellemző, de képes volt alkotni kora legmodernebb, legdivatosabb zene nyelvén is, miképp operaáriái bizonyítják. Művei közt számos liturgikus mű mellett több oratórium, sepolcro, egy teljes opera és számos betétária ún. pasticcio-operákba (több zeneszerző áriáiból összeállított opera) és néhány hangszeres zenekari mű.
Fia, I. József szintén kiváló komponista volt, ő is számos művet alkotott egyházi és világi műfajokban egyaránt; az ő öccse, III./VI. Károly, bár zenét nem szerzett, szintén nagy zenekedvelő hírében állt. Bár nem az ő udvarában alkotott, de távolról is támogatta Antonio Vivaldit, és róla jegyezték fel, hogy Velencében járva szívesebben és talán többet is beszélgetett e neves velencei muzsikussal, mint a hivatalos tárgyalásokon.
Mária Terézia szintén híres volt zenei tehetségéről, számos hangszeren kiválóan játszott, fia, II. József hasonlóképpen. Az ő idejük alatt ténykedett Bécsben Joseph Haydn – aki Habsburg udvar ajánlására került Esterházára -, Michael Haydn, Wolfgang Amadeus Mozart, aki bár – több ok miatt is – nem lett udvari zeneszerző, de az udvar kitüntető figyelmét élvezte, a méltatlanul elhanyagolt és hazug módon rossz hírbe hozott Antonio Salieri; és Ludwig van Beethoven – igaz, ő már egy fiatalabb generáció tagja: gyászzenét komponált II. József halálára és dicsőítő kantátákat II. Lipót koronázására. Beethoven legfőbb mecénása szintén Habsburg: Rudolf főherceg, Olmütz hercegérseke, akinek tiszteletére nem csak zongoraszonáták és –versenyek születtek, de a híres „Nagy Fúgát” és a „Missa solemnist” is neki ajánlotta a szerző. Rudolf tanítványa is volt a nagy zeneszerzőnek, és számos művet is komponált, főképp zenekari és zongoradarabokat.
És ha az utolsó Habsburg uralkodók – főképp Ferenc József – nem is voltak ilyen kiemelkedő módon muzikálisak, mindig igyekeztek megőrizni ezt a családi hagyományt. Ferenc József a legbotfülűbb Habsburg hírében áll, de még neki is nem kisebb személyiség volt udvari orgonistája, mint Anton Bruckner, akivel, az anekdoták tanúsága szerint, egészen bizalmas, szinte baráti kapcsolatban állt.
Zárásul álljon itt egy, egyszerre bemutatandó e kiváló zeneszerző egyszerű és tiszta lelkét, vallásosságából fakadó mély monarchizmusát és szép emlékű királyunk igazi emberi, patriarchális szellemiségét.
A történet szerint Bruckner a császári udvarnál Bad Ischlben vendégeskedett (ez életrajzilag is bizonyítható), amikor, egy lakoma alkalmával, a császár úgy gondolta, megtréfálja egy kicsit a jó étvágyáról híres mestert. Egyre-másra érkeztek a finomabbnál finomabb étkek, míg végül a zeneszerzőből kiszakadt: „No, a legjobb akarattal sem fér belém akár egy falattal is több!”
A király csak erre a pillanatra várt, és egy intésére a szolgák máris letették Bruckner elébe legkedvesebb ételét: egy kacsasültet. Ő csak szusszantott egyet és a fél kacsát elpusztította.
Így szólt a király: „Hát hiszen azt mondta, kedves mesterem, hogy egy falatot se bír már!”
„Úgy van ez,” – felelte Bruckner – „mint felségeddel és a Stephansdommal.”
Meghökkent az udvar. Egyesek már attól féltek, az udvari beszédben járatlan, paraszti származású zeneszerző még valami felségsértőt talál mondani. De hamar megmagyarázta:
„Bármennyire tele legyen is a dóm, felségednek mindig jut hely benne.”

Ajánlott CD-k:
• Ludwig Senfl: Im Maien (Charles Daniels, Fretwork; kiadó: harmonia mundi)
• Ludwig Senfl: Was ist die Welt? (Ensemble Orlando Fribourg; kiadó: Cascavelle)
• Mille regretz - Carlos V (Hesperion XXI, Capella Reial De Catalunya; kiadó: Alia Vox)
• Tomás Luis de Victoria: Requiem (Westminster Chathedral Choir; kiadó: Hyperion)
• Claudio Monteverdi: Ottavo libro dei madrigali (Concerto Italiano; kiadó: Naive) vagy (La Venexiana; kiadó: Glossa) vagy (Concerto Vocale; kiadó: harmonia mundi)
• Giovanni Legrenzi: La morte del cor penitente (Sonatori de la Gioiosa Marca; kiadó: Divox)
• H. I. F. Biber: Missa Salisburgensis (Gabrieli Consort and Players; kiadó: Archiv)
• H. I. F. Biber: Rosenkranz-Sonaten (Andrew Manze, Richard Egarr; kiadó: harmonia mundi) vagy (Walter Reiter, Cordaria; kiadó: Signum vagy Brilliant) vagy (Alice Pierot, Veilleurs de Nuit; kiadó: Alpha)
• J. J. Fux: Il fonte della Salute (Wiener Akademie; kiadó: cpo)
• Antonio Caldara: Maddalena ai piedi di Cristo (Schola Cantorum; kiadó: harmonia mundi)
• Antonio Vivaldi: Concertos for the Emperor (The English Concert; kiadó: harmonia mundi)
… a többi pedig már menni fog. :)