Írta: Károlyi Tamás.Kis túlzással azt mondhatjuk, alig akad manapság kalandfilm, ponyvaregény, amely valamilyen formában össze ne hozná a templomos lovagok rendjét a titokzatos Szent Grállal, legtöbbször valamilyen sötét összeesküvést is mögévizionálva. Két olyan téma kapcsolódik ez esetben össze, amely könnyen felébreszti a legsekélyebb fantáziát is, köszönhetően annak, hogy az emberek többsége egyik eredetéről és valóságáról sem tud túl sokat, kockáztassuk meg: semmit. Az, aki ma a Grál nyomába ered, rengeteg – nagyrészt silány – könyvből tájékozódhat: de csak kevesen teszik meg, hogy a Grál-„monda” (ha ugyan tényleg mondáról van ez esetben szó) eredete felől vizsgálódjanak.
S még, ha meg is teszi: vagy a dolgokat a száraz tudományos filológia szempontjából vizsgáló könyveket talál, vagy szenzációra éhes ál-tudományos munkákba botlik, amelyek képtelenek megmaradni a tények talaján, és olyan feltételezésekbe bonyolódnak, ahol kérdésesebbnél kérdésesebb feltételezéseknek kellene egymást erősíteni. Ilyen például Evola fantazmagóriája (nincs rá jobb szó) a középkori lovagság „kereszténység-feletti” beavatási rendjéről.
A Grál első írásos emléke Chrétien de Troyes „Perceval, ou Le Conte du Graal” azaz: „Perceval, avagy a Grál keresése” című ófrancia nyelven írt verses regénye (Az Artus-regények nem a klasszikus értelemben vett eposzok, hanem inkább regények, mert középpontjukban egyetlen individuum személyiségfejlődése áll). Hamarosan idézni is fogjuk a kérdéses sorokat. Chrétien utolsó műve ez, befejezni sem tudta már, mégis hamar közkedvelt lett (Chrétien bizonyos értelemben a kor sikerszerzője volt), olyannyira, hogy számtalan folytatás született ófrancia nyelven, és a művet más nyelvekre átdolgozók (a mai értelemben vett fordítás csak az antik nyelveken létezett akkoriban) is mind megpróbálták – más források, ill. saját szájuk íze szerint – lekerekíteni és befejezni.
Nem tudjuk, Chrétien miként tervezte folytatni regényét, így azt se tudjuk melyik „folytatás” állhat hozzá a legközelebb; és úgy tűnik már kortársai és éppen ez előtt a probléma előtt álltak: sokszor tanácstalanul. A legkiemelkedőbb megoldás egy német költő, a lovagi származású Wolfram von Eschenbach nevéhez fűződik. Hatalmas (827 darab 25 soros vers) Parzivaljában nemcsak befejezést, de előtörténetet is talál Parszifál történetéhez. Ezen folytatások legnagyobb problémája az volt, hogy mit kezdjenek a „graal”-lal, ami Chrétiennél ugyan hangsúlyosan megjelenik, de jelentősége nem derül ki. A híres szöveghely a következőképpen hangzik (Felicitas Olef-Krafft szövegkiadása; Reclam Verlag):
„Un graal entre ses deus mains
Une damoisele tenoit”.
„Egy grált hozva két kezében / Belépett egy kisasszony” – a provanszál „graal”, „grasal” szó edényt, kelyhet jelentett, de már a 12. század végén is régiesnek számított: nem csoda, ha számos kortársa nem értette meg. Főleg, hogy Chrétien e helytől kezdve, mindig, mint „a grált” említi. Így lehet, hogy Wolframnál a Grál nem kehely, hanem kő. Sőt, első megjelenésekor még ennyit sem mond róla, hanem „csak” valami magasztosabbat (Karl Lachman szövegkiadása; Reclam Verlag):
„ûf einem grüenen achmardî
truoc si den wunsch von paradîs,
bêde wurzeln unde rîs.
daz was ein dinc, daz hiez der Grâl,
erden wunsches überwal.”
„Zöld selyemkendőn / a paradicsomi tökéletességet hozta, / annak gyökerét és hajtását [másképp: alfáját és omegáját]. / Ez egy tárgy volt és Grálnak hívták / minden földi vágyat meghaladt.” Ami, amellett, hogy láthatólag a szerzőnek már műve ezen pontján világos koncepciója volt a Grál jelentőségéről, arra is enged következtetni, hogy a Grál mibenlétét még nem határozta el.
Azért is jelentős ez, mert a Grálnak a Szent Kehellyel, az utolsó vacsora kelyhével való azonosítása egy harmadik költő: Robert de Boron tollából származik, aki Chrétiennel párhuzamosan dolgozott a maga „Estoire dou Graal” („A Grál története”) című eposzán; Wolfram – úgy látszik – ezt a művet nem ismerte.
A Templomosok, mint a Grál őrzői, azonban végeredményben egy forrásra – Wolframra – vezethetők vissza. A többi mű ugyanis, amelyben ezt megemlítik, mind kimutathatóan Wolfram regényein alapulnak ( a „Jüngerer Titurel” Albrecht von Scharfenbergtől és a „Diu Crône” Heinrich von dem Türlîntől). Ha tehát azt akarjuk megvizsgálni, miképp került a lovagrend e varázslatos tárgy őrzőinek hírébe, elsősorban a Grál „mondájának” kell nyomába erednünk és Wolfram szövegét kell megvizsgálnunk: hol érintkezik a kettő.
+++
Wolfram von Eschenbach a Grál lovagjait „templeis”-nek nevezi, ami templomost jelent. Kérdés persze – ráadásul az eldönthetetlen fajtából –, hogy a templomos lovagrendre gondolt-e, vagy csupán a Grál Templomának lovagjait nevezi így: hiszen más helyeken a „grales schar”, a „Grál serege” és a „Munsalvaescher schar”, Munsalwasch serege” (így hívják a várat, ahol a Grál található) neveken is utal rájuk, ezzel konkretizálva e „templomosok” hovatartozását. A probléma főleg azért nehezen megközelíthető, mert nem szabad összekevernünk a történelmi valóságot, a mű „monda”-anyagát és mélyebb jelentését. Másképp: a Parzivalban leírtak a legmagasabb értelemben akkor is igazak maradnak, ha minden csupán Wolfram kitalációja.
Bár az Artus-irodalomról általában igen ősi eredetet feltételeznek, valójában Chrétien de Troyes volt az első, aki Artúr király lovagjainak kalandjait leírta. (Artúrról magáról voltak már korábbi feljegyzések, ezek azonban más jellegűek). A középkori francia epika három „forrást” vagy „anyagot” ismert, ezek: a „matière de Rome”, azaz az antik és római mondaanyag; a „matière de France”, azaz a Nagy Károly alakja köré szövődő hősmondai anyag és ezen új: a „matière de Bretagne”: ez utóbbi szó azonban problematikus: mert egyaránt jelenthet bretont, de britet is. Általánosan a kelta (breton) eredetet szokták elfogadni, de ez kétséges: egyrészt Artúr király brit királyként jelenik meg, sőt a történelmi Artúr is brit volt: egy hadvezér, aki sikeres csatákat vívott a rómaiak ellen. Másrészt semmilyen kelta forrásból nem maradt fent semmi, ami közvetlen kapcsolatba volna hozható az Artus-regényekkel: kivéve Trisztán és Izolda történetét (amelyben azonban Artúrt nem is említik, és csak később „csapódott hozzá” Artúr udvaráhot), illetve egy 13. századi welszi kéziratot ahol számos kelta eredetű történet mellett, igaz, azoktól némileg leválasztva, három olyan történet is megjelenik, amely három a kontinensről ismert Artus-regény egy-egy változatának tűnik. A késői lejegyzés miatt azonban nem lehet biztosan megmondani, hogy e történetek korábbiak, vagy későbbiek Chrétien új regénytípusánál. Sőt, az sem biztos, hogy ha egyről sikerülne megállapítani, az igaz lenne a többire is: vannak ugyanis bizonyos nyomok, amelyekből egyértelműen látható az ófrancia szerző hatása, de olyanok is, amelyek ősibbnek, régiesebbnek tetszenek. Így Peredur, Efrawg (ejtsd: efraóg) fiának története egy egyszerű bosszúról mesél: nem az edény a fontos ebben a változatban, rajta hordozott levágott fej és a véres lándzsa (ez utóbbi Chrétiennél és Wolframnál is megtalálható, Chrétien egy későbbi folytatója pedig kiegészíti a sort a levágott fejjel – ami nála Keresztelő Szent János feje). Ezeknek azonban nincs semmilyen transzcendens vetülete: csupán egy holttest maradványai, ami Peredur vendéglátójának fiáé. A hős feladata lesz a bosszúállás, amit végül teljesít is.
Ezért hát az idézőjel, ha a Grál „mondájáról” beszélünk: hiszen a monda népköltészeti forma, míg a Grált, mint csodás erővel bíró tárgyat elég nyilvánvalóan csak Chrétienig lehet visszavezetni. Ennek nem mond ellent, ha arra hivatkozunk, hogy más mitikus kelyhekről vannak források. Némi iróniával azt is mondhatnánk: talán, ha Chrétien befejezte volna a Percevalt, többet is mondhatnánk.
Ha a középkori irodalmat vizsgáljuk, mindig fontos látnunk, hogy egy-egy alkotás sok különböző forrásra mehet vissza. Nem minden esetben ez a helyzet, de Wolfram Parzivaljának terjengőssége, szerteágazó történetének esetében nyilvánvalónak látszik, hogy ez a helyzet. Maga Wolfram is egy Kyôt nevű személyt nevez meg, származására nézve „Provenzâl”, aki Chrétien mellett, fő forrása volt. S hiába írja róla Wolfram, hogy „wol bekant” azaz jól ismert, sajnos, mind máig nem sikerült egyértelműen azonosítani, de szívesen említik Guiot de Provinst, aki azonban a Champagne térségi Provinsből származott, tehát nem volt provanszál. Még különösebb, hogy Wolfram azt írja, Kyôt egy arab vagy zsidó (Wolfram azt mondja róla, hogy egy borjút imád) mágus, Flegetanis könyvéből vette adatait, aki a csillagokból olvasta ki – ez utóbbi személyt szívesen azonosítják egy arab asztronómiai munkával aminek címe (azaz nem szerzője!): „Felek Thani” volt.
Mivel Wolfram könyve dúskál a különféle megfejtendő nevekben (Munsalwaschra több jelentkező is van Szlovéniától Spanyolországig – attól függően, hogy mons salvaticusként, azaz megváltó hegyként, vagy mons silvaticusként, erdős hegyként olvassák), a filológiai találgatás elképesztő méreteket öltött. Amit mégis kevesen vesznek észre: mindezek az apróságok nevek csupán, amelyek a tényleges tartalomhoz nem érnek fel.
Wolfram von Eschenbach Parzivalja nem történelmi eseményeket beszél el, ezt éppen az bizonyítja, hogy hány különböző történelmi szituációba illesztették már bele. Ha figyelmesen olvastuk Wolfram jellemzését a Grálról, magunktól is könnyen rájöhetünk, hogy a Grál nem történelmi valóság. Éppen ezért Wolfram utalása a Templomosokra éppolyan esetlegessé és fikcionálissá válik, mint Kyôt, Flegetanis. Azok, akik a „templeisen” szóban „rejtett utalást” látnak egyrészt túlhangsúlyozzák e szó szerepét a történetben, másrészt tévesen látják a középkori irodalmat.
Miért hívja hát Wolfram templomosoknak a Grál őrzőit? A válasz kézenfekvő. A Grál Wolframnál egy spirituális ősforrás, „a paradicsomi tökéletesség”, hasonlóképp a Szentföldhöz, a megváltás helyéhez (vö.: Munsalvaesche mint mons salvaticus), az Grált őrző lovagok tehát éppúgy spirituális feladatot látnak el, mint a Templomos Rend Jeruzsálemben. Ez a párhuzam (ugyanis több okból kétlem, hogy itt szándékolt allegóriáról lenne szó!) adta az alkalmat, hogy a szerző, aki maga is lovag, sőt – úgy tűnik – keresztes háborúkban is részt vett, kinyilvánítsa tiszteletét a lovagrend iránt: a mitizálás, a mitikushoz való felemelés ugyanis valóban része a középkori szellemiségnek.
Azonban épp ez: a tisztelet és a hűség az, ami a mai kutatókból és e történeteket összeesküvés-elméletek számára kirablókból hiányzik. Holott a Parzival éppen ezekről szól:
„ein maere wil ich iu niuwen,
daz seit von grôzen triuwen,
wîplîches wîbes reht,
und mannes manheit alsô sleht,
diu sich gein herte nie gebuoc.”
"Egy történetet mondok / ami nagy hűségről szól, / a nőideálok a legigazibb módon megfelelő nőkről / és olyan férfias férfiakról, / akiket semmi nehézség nem tört meg."
S még, ha meg is teszi: vagy a dolgokat a száraz tudományos filológia szempontjából vizsgáló könyveket talál, vagy szenzációra éhes ál-tudományos munkákba botlik, amelyek képtelenek megmaradni a tények talaján, és olyan feltételezésekbe bonyolódnak, ahol kérdésesebbnél kérdésesebb feltételezéseknek kellene egymást erősíteni. Ilyen például Evola fantazmagóriája (nincs rá jobb szó) a középkori lovagság „kereszténység-feletti” beavatási rendjéről.
A Grál első írásos emléke Chrétien de Troyes „Perceval, ou Le Conte du Graal” azaz: „Perceval, avagy a Grál keresése” című ófrancia nyelven írt verses regénye (Az Artus-regények nem a klasszikus értelemben vett eposzok, hanem inkább regények, mert középpontjukban egyetlen individuum személyiségfejlődése áll). Hamarosan idézni is fogjuk a kérdéses sorokat. Chrétien utolsó műve ez, befejezni sem tudta már, mégis hamar közkedvelt lett (Chrétien bizonyos értelemben a kor sikerszerzője volt), olyannyira, hogy számtalan folytatás született ófrancia nyelven, és a művet más nyelvekre átdolgozók (a mai értelemben vett fordítás csak az antik nyelveken létezett akkoriban) is mind megpróbálták – más források, ill. saját szájuk íze szerint – lekerekíteni és befejezni.
Nem tudjuk, Chrétien miként tervezte folytatni regényét, így azt se tudjuk melyik „folytatás” állhat hozzá a legközelebb; és úgy tűnik már kortársai és éppen ez előtt a probléma előtt álltak: sokszor tanácstalanul. A legkiemelkedőbb megoldás egy német költő, a lovagi származású Wolfram von Eschenbach nevéhez fűződik. Hatalmas (827 darab 25 soros vers) Parzivaljában nemcsak befejezést, de előtörténetet is talál Parszifál történetéhez. Ezen folytatások legnagyobb problémája az volt, hogy mit kezdjenek a „graal”-lal, ami Chrétiennél ugyan hangsúlyosan megjelenik, de jelentősége nem derül ki. A híres szöveghely a következőképpen hangzik (Felicitas Olef-Krafft szövegkiadása; Reclam Verlag):
„Un graal entre ses deus mains
Une damoisele tenoit”.
„Egy grált hozva két kezében / Belépett egy kisasszony” – a provanszál „graal”, „grasal” szó edényt, kelyhet jelentett, de már a 12. század végén is régiesnek számított: nem csoda, ha számos kortársa nem értette meg. Főleg, hogy Chrétien e helytől kezdve, mindig, mint „a grált” említi. Így lehet, hogy Wolframnál a Grál nem kehely, hanem kő. Sőt, első megjelenésekor még ennyit sem mond róla, hanem „csak” valami magasztosabbat (Karl Lachman szövegkiadása; Reclam Verlag):
„ûf einem grüenen achmardî
truoc si den wunsch von paradîs,
bêde wurzeln unde rîs.
daz was ein dinc, daz hiez der Grâl,
erden wunsches überwal.”
„Zöld selyemkendőn / a paradicsomi tökéletességet hozta, / annak gyökerét és hajtását [másképp: alfáját és omegáját]. / Ez egy tárgy volt és Grálnak hívták / minden földi vágyat meghaladt.” Ami, amellett, hogy láthatólag a szerzőnek már műve ezen pontján világos koncepciója volt a Grál jelentőségéről, arra is enged következtetni, hogy a Grál mibenlétét még nem határozta el.
Azért is jelentős ez, mert a Grálnak a Szent Kehellyel, az utolsó vacsora kelyhével való azonosítása egy harmadik költő: Robert de Boron tollából származik, aki Chrétiennel párhuzamosan dolgozott a maga „Estoire dou Graal” („A Grál története”) című eposzán; Wolfram – úgy látszik – ezt a művet nem ismerte.
A Templomosok, mint a Grál őrzői, azonban végeredményben egy forrásra – Wolframra – vezethetők vissza. A többi mű ugyanis, amelyben ezt megemlítik, mind kimutathatóan Wolfram regényein alapulnak ( a „Jüngerer Titurel” Albrecht von Scharfenbergtől és a „Diu Crône” Heinrich von dem Türlîntől). Ha tehát azt akarjuk megvizsgálni, miképp került a lovagrend e varázslatos tárgy őrzőinek hírébe, elsősorban a Grál „mondájának” kell nyomába erednünk és Wolfram szövegét kell megvizsgálnunk: hol érintkezik a kettő.
+++
Wolfram von Eschenbach a Grál lovagjait „templeis”-nek nevezi, ami templomost jelent. Kérdés persze – ráadásul az eldönthetetlen fajtából –, hogy a templomos lovagrendre gondolt-e, vagy csupán a Grál Templomának lovagjait nevezi így: hiszen más helyeken a „grales schar”, a „Grál serege” és a „Munsalvaescher schar”, Munsalwasch serege” (így hívják a várat, ahol a Grál található) neveken is utal rájuk, ezzel konkretizálva e „templomosok” hovatartozását. A probléma főleg azért nehezen megközelíthető, mert nem szabad összekevernünk a történelmi valóságot, a mű „monda”-anyagát és mélyebb jelentését. Másképp: a Parzivalban leírtak a legmagasabb értelemben akkor is igazak maradnak, ha minden csupán Wolfram kitalációja.
Bár az Artus-irodalomról általában igen ősi eredetet feltételeznek, valójában Chrétien de Troyes volt az első, aki Artúr király lovagjainak kalandjait leírta. (Artúrról magáról voltak már korábbi feljegyzések, ezek azonban más jellegűek). A középkori francia epika három „forrást” vagy „anyagot” ismert, ezek: a „matière de Rome”, azaz az antik és római mondaanyag; a „matière de France”, azaz a Nagy Károly alakja köré szövődő hősmondai anyag és ezen új: a „matière de Bretagne”: ez utóbbi szó azonban problematikus: mert egyaránt jelenthet bretont, de britet is. Általánosan a kelta (breton) eredetet szokták elfogadni, de ez kétséges: egyrészt Artúr király brit királyként jelenik meg, sőt a történelmi Artúr is brit volt: egy hadvezér, aki sikeres csatákat vívott a rómaiak ellen. Másrészt semmilyen kelta forrásból nem maradt fent semmi, ami közvetlen kapcsolatba volna hozható az Artus-regényekkel: kivéve Trisztán és Izolda történetét (amelyben azonban Artúrt nem is említik, és csak később „csapódott hozzá” Artúr udvaráhot), illetve egy 13. századi welszi kéziratot ahol számos kelta eredetű történet mellett, igaz, azoktól némileg leválasztva, három olyan történet is megjelenik, amely három a kontinensről ismert Artus-regény egy-egy változatának tűnik. A késői lejegyzés miatt azonban nem lehet biztosan megmondani, hogy e történetek korábbiak, vagy későbbiek Chrétien új regénytípusánál. Sőt, az sem biztos, hogy ha egyről sikerülne megállapítani, az igaz lenne a többire is: vannak ugyanis bizonyos nyomok, amelyekből egyértelműen látható az ófrancia szerző hatása, de olyanok is, amelyek ősibbnek, régiesebbnek tetszenek. Így Peredur, Efrawg (ejtsd: efraóg) fiának története egy egyszerű bosszúról mesél: nem az edény a fontos ebben a változatban, rajta hordozott levágott fej és a véres lándzsa (ez utóbbi Chrétiennél és Wolframnál is megtalálható, Chrétien egy későbbi folytatója pedig kiegészíti a sort a levágott fejjel – ami nála Keresztelő Szent János feje). Ezeknek azonban nincs semmilyen transzcendens vetülete: csupán egy holttest maradványai, ami Peredur vendéglátójának fiáé. A hős feladata lesz a bosszúállás, amit végül teljesít is.
Ezért hát az idézőjel, ha a Grál „mondájáról” beszélünk: hiszen a monda népköltészeti forma, míg a Grált, mint csodás erővel bíró tárgyat elég nyilvánvalóan csak Chrétienig lehet visszavezetni. Ennek nem mond ellent, ha arra hivatkozunk, hogy más mitikus kelyhekről vannak források. Némi iróniával azt is mondhatnánk: talán, ha Chrétien befejezte volna a Percevalt, többet is mondhatnánk.
Ha a középkori irodalmat vizsgáljuk, mindig fontos látnunk, hogy egy-egy alkotás sok különböző forrásra mehet vissza. Nem minden esetben ez a helyzet, de Wolfram Parzivaljának terjengőssége, szerteágazó történetének esetében nyilvánvalónak látszik, hogy ez a helyzet. Maga Wolfram is egy Kyôt nevű személyt nevez meg, származására nézve „Provenzâl”, aki Chrétien mellett, fő forrása volt. S hiába írja róla Wolfram, hogy „wol bekant” azaz jól ismert, sajnos, mind máig nem sikerült egyértelműen azonosítani, de szívesen említik Guiot de Provinst, aki azonban a Champagne térségi Provinsből származott, tehát nem volt provanszál. Még különösebb, hogy Wolfram azt írja, Kyôt egy arab vagy zsidó (Wolfram azt mondja róla, hogy egy borjút imád) mágus, Flegetanis könyvéből vette adatait, aki a csillagokból olvasta ki – ez utóbbi személyt szívesen azonosítják egy arab asztronómiai munkával aminek címe (azaz nem szerzője!): „Felek Thani” volt.
Mivel Wolfram könyve dúskál a különféle megfejtendő nevekben (Munsalwaschra több jelentkező is van Szlovéniától Spanyolországig – attól függően, hogy mons salvaticusként, azaz megváltó hegyként, vagy mons silvaticusként, erdős hegyként olvassák), a filológiai találgatás elképesztő méreteket öltött. Amit mégis kevesen vesznek észre: mindezek az apróságok nevek csupán, amelyek a tényleges tartalomhoz nem érnek fel.
Wolfram von Eschenbach Parzivalja nem történelmi eseményeket beszél el, ezt éppen az bizonyítja, hogy hány különböző történelmi szituációba illesztették már bele. Ha figyelmesen olvastuk Wolfram jellemzését a Grálról, magunktól is könnyen rájöhetünk, hogy a Grál nem történelmi valóság. Éppen ezért Wolfram utalása a Templomosokra éppolyan esetlegessé és fikcionálissá válik, mint Kyôt, Flegetanis. Azok, akik a „templeisen” szóban „rejtett utalást” látnak egyrészt túlhangsúlyozzák e szó szerepét a történetben, másrészt tévesen látják a középkori irodalmat.
Miért hívja hát Wolfram templomosoknak a Grál őrzőit? A válasz kézenfekvő. A Grál Wolframnál egy spirituális ősforrás, „a paradicsomi tökéletesség”, hasonlóképp a Szentföldhöz, a megváltás helyéhez (vö.: Munsalvaesche mint mons salvaticus), az Grált őrző lovagok tehát éppúgy spirituális feladatot látnak el, mint a Templomos Rend Jeruzsálemben. Ez a párhuzam (ugyanis több okból kétlem, hogy itt szándékolt allegóriáról lenne szó!) adta az alkalmat, hogy a szerző, aki maga is lovag, sőt – úgy tűnik – keresztes háborúkban is részt vett, kinyilvánítsa tiszteletét a lovagrend iránt: a mitizálás, a mitikushoz való felemelés ugyanis valóban része a középkori szellemiségnek.
Azonban épp ez: a tisztelet és a hűség az, ami a mai kutatókból és e történeteket összeesküvés-elméletek számára kirablókból hiányzik. Holott a Parzival éppen ezekről szól:
„ein maere wil ich iu niuwen,
daz seit von grôzen triuwen,
wîplîches wîbes reht,
und mannes manheit alsô sleht,
diu sich gein herte nie gebuoc.”
"Egy történetet mondok / ami nagy hűségről szól, / a nőideálok a legigazibb módon megfelelő nőkről / és olyan férfias férfiakról, / akiket semmi nehézség nem tört meg."
20 megjegyzés:
Az utolsó idézet fordítása lemaradt.
"Egy történetet mondok / ami nagy hűségről szól, / a nőideálak a legigazibb módon megfelelő nőkről / és olyan férfias férfiakról, / akiket semmi nehézség nem tört meg."
A középfelnémetet egyébként szörnyű fordítani, mert olyan dolgokat képes kifejezni, amik mai nyelven - vagyis, ami ugyanaz: modern fogalmak szerint - szinte kifejezhetetlenek.
Ebben az dézetben ilyen a "wipliches wibes reht" kifejezés, szó szerint "nőies nők igazsága", amely esetben azonban a nő alatt valami olyat kell értenünk, ami a "hölgy" szónak felel meg. Ezt próbáltam kifejezni a szerencsétlen "nőideál" kifejezéssel.
Még egy megjegyzés (ami talán (biztos) nem lett eléggé hangsúlyozva): Robert de Boron Gráljának és Chrétien de Troyes gráljának az azonosítása sem egyértelmű, és csak később is történt meg. (Épp mivel mindkettő "csupán" egy kehelyről beszél, a szó jelentésénél fogva. Mivel a két mű semmilyen más pontban nem kapcsolódik, eredetileg nem is szükségszerű (sőt, épp elenkezőleg), hogy "ugyanarra" gondolnának.
Mi is: ha olvasnánk két regényt más-más szerző tollából, és mindkettőben szerepelne egy fontos kalap, nyilván nem gondolnánk egyből arra, hogy minkét regény ugyanarról a kalapról szól.
És csak a végét láttam, pedig biztosan nagy voltál MÁRTON!!!
Remélem ismétlik az adást!
Beszámolót pedig kérünk!
1918-19-ben ellenforradalmárok, de már 1920-tól szemben állnak a Horthy-rendszerrel. 1921-ben politikailag, majd fegyverrel támogatják IV. Károly visszatérését, akinek halála után fiát, Habsburg Ottót tekintik törvényes magyar királynak. Pártjaik támogatottsága egyre csökken, de az arisztokrata körök bizalmát élvezik. A 30-as években Gömbös legkeményebb ellenfelei: elutasítják az összes zsidótörvényt és az Osztrák-Magyar Monarchia feltámasztásában reménykednek. Almásy László, Apponyi Albert, a Magyar Nemzetet megalapító Pethő Sándor és Mindszenty egyaránt legitimista volt. Várjuk a királyt! - szólt a jelszavuk. Királyvárók vagy összeesküvők? Legitimisták Budaörstől Mauthausenig.
A stúdióban:
Békés Márton történész, politológus
Filep Tamás Gusztáv művelődéstörténész
Csabrendeki uram,
mit szól ahhoz a feltételezéshez, amit az alábbi könyv illetve a 2004-es Arthur királyról szóló film vázol fel? Miszerint a Grál-mondakör és Artúr király, illetve a Kerekasztal lovagjai nem kelta, hanem szarmata-alán eredetűek, és a kaukázusi ún. Nárt-eposzokra vezethetők vissza? Nem mintha ez bármit is változtatna egyébként a lényegen, csak érdeklődöm, ismeri-e ezt a nézőpontot.
Ezek az elméletek egyedül arra alapoznak, hogy a "jó király és lovagjai" toposz megtalálható mindenfelé. Ezen az alapon Nagy Károly mondaköréből is levezethető lenne.
Artur úgy tűnik, brit-kelta hadvezér lehetett. Az ő mondájának kulcspontja a halála, unokaöccse, Mordred, árulásával.
A Grál-történetet két oldalról nézhetjük. A Parszifal-félét Chrétien Arturhoz kapcsolta (Parszifal Artúr udvarának hatására lesz lovag), de ez, mint mondtam nem egyértelműen kapcsolható a ma ismeretes Grál-elképzeléshez.
Ahhoz jobban illik Robert de Boron Grálja: az viszont Artusról nem tesz említést. (utóbb persze a két sztorit összekapcsolták, de ez művinek tűnik.)
Tehát: fenti elméletek már csak azért is sántítanak, mert mindaz, amit Artur alakja körül a korok összehordtak ezer különféle eredetre vezethető vissza (sokuk pusztán szerzőjük fantáziájára.)
Ami biztos:
Artur király alakja Britanniából jön és egy brit (avagy kelta. velszi?) hadvezér emlékén alapul.
(Miképp berni Detre alakja Nagy Teoderikén.)
- rejtvény: hol született berni Detre (Dietrich von Bern) és hol vívták a "hollócsatát" (Rabenschlacht)?? :)
A Kerekasztal lovagjainak (a Kerekasztal gondolata sem volt ám olyan elterjedt, mint azt beállítják - az Artus-regények nagy részében meg sem említik)
szóval e lovagok kalandjai külön-külön vizsgálandók, mert mindegyik egy teljesen önálló eset. A legősibb három-négy (Erec, Yvain, Perceval, Lancelot) sztori is sokszínű e tekintetben, a későbbiek nagy része pedig ezek interpolációjának és variációjának tekinthető.
A könyv ezért alapvetően rossz nyomon jár. A filmnek pedig semmi más köze nincs az Artúr-mondakörhöz, vagy a Kerekasztal lovagjainak témájához, mint, hogy onnan vették a neveket.Teljesen kitalált ostoba amcsi forgatókönyv. Annyi alapja van csak, amit említettem: hogy Artur hadvezér benne. De mert a történelmi Arturról még ezt se tudjuk biztosan (azt se, hogy volt-e), ezért erre filmet alapozni ökörség. Az eredeti szövegekhez kellene fordulni és azok eszmeiségét megfontolni, nem mindenféle hülye elméleteket levonogatni belőlük.
Jellemző, hogy bármennyire is izgalmasak az eredeti történetek, még egy értékelhető Artus-regény megfilmesítés sem készült - kivéve Eric Rohmer Percevalját.
ultrajobber,
köszönöm a "promót", Gabrilo blogján szintén jelent meg felhívás a Hír Tv adásával kapcsolatban, s persze neki is köszönöm a figyelmet, ahogyan Neked is.
Remélem az adás kiegyensúlyozott és lényegretörő volt, nagyon örültem neki, hogy a legitimistákról lehetett beszélni, s főképp, hogy teljes mértékben pozitív hangnemben lehetett ezt megtenni.
Az adást egyébként egész héten ismétlik, méghozzá 3szor, aztán majd letölthető is lesz a TV honlapjáról.
Még egyszer köszi!
Csabrendeki,
Detre 453-ban Pannóniában született, a csata pedig Ravennában zajlott, amint ezen az oldalon olvasható. Gondolom, Maga is olvasta :)
Mit nyertem? :)
:) ja, hát aki puskázik... :D
berni Detre egyébként valójában nem "berni", hanem veronai.
A német nyelvben lezajlott változások során (kb. 9.-10. sz.) a v-ből b-lett.
így lett a ravennai csatából raben-csata.
:)
@ PHJ
Ezért írtam ezt:
"A filmnek pedig semmi más köze nincs az Artúr-mondakörhöz, vagy a Kerekasztal lovagjainak témájához, mint hogy onnan vették a neveket. Teljesen kitalált ostoba amcsi forgatókönyv. Annyi alapja van csak, amit említettem: hogy Artur hadvezér benne. De mert a történelmi Arturról még ezt se tudjuk biztosan (azt se, hogy volt-e), ezért erre filmet alapozni ökörség. Az eredeti szövegekhez kellene fordulni és azok eszmeiségét megfontolni, nem mindenféle hülye elméleteket levonogatni belőlük."
folyt.
Rohmer filmje épp azért kiváló, MERT szimbolikus.
Képi megjelenítése pedig egy az egyben felidézi a miniatúrákat és illuminációkat.
http://www.kdnp.hu/publicisztika/mi-volt-a-horthy-korszak-xxv
Itt meg a keresztény demokraták nyomják a hülyeséget:
"Külsőségeiben utánozható példát keresni, mint azt a hajdani középosztály tette, teljesen értelmetlen, ideológiája tarthatatlan, nosztalgiázni a kor iránt naivitás."
Na majd meglátjuk, kedves demokraták!
A média náluk van, de MÁRTON szereplése kiverte a náluk a bizosítékot.Egye meg őket a fészkes fene!
Gratulálok a nagyszerű íráshoz és csak a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy úgy a XV. sz. környékén (Igaz, mikor máskor?) Sir Thomas Malory is írt egy figyelemre méltó művet Arthur királyról.
Arnold
@ PHJ
:) Ezen nem fogunk összeveszni.
Csak annyit szeretnék, hozzáfűzni, hogy amit te "kezdetlegességnek"látsz, az Rohmer sajátos esztétikai elvéből fakad. Ő a történetmesélésre koncentrál. Díszletei pedig úgy "kezdetlegesek" ahogy a középkori festészet (ahol nincs perspektíva, nincs anatomikus hűség, stb.) - a saját esztétikai rendjén belül kell elfogadni. Nem azért ilyen mert nem "tud" mást, hanem mert ez részét képezi célkitűzáseinek és így mondanivalójának is. Rohmer egyfajta "egyszerűséget" kívánt megteremteni. Hatása (ld. Lars von Trier Amerika trilógiáját) pedig egyértelmű. Rohmer nagy művész és ezt - bár nem minden filmjében - de a Percevalban egészen magasrendűen bizonyítja.
@ Arnold
Köszönöm.
Valóban: a 15. század során Angliában Malory, I. Miksa császár udvarában pedig Ulrich Füetrer még egyszer utoljára megpróbálta egységbe rendezni ezt az egész szerteágazó "kócot", ami Artúr alakja körül összegyűlt. Sajnos manapság általában csak Maloryig mennek vissza, ha Artúrról van szó, és nem az eredeti szövegekig (Monmouth, Wace, Chrétien, Hartmann, Wolfram).
Kedves ultrajobber!
Köszönöm a méltatást, de azért egy fecske nem csinál nyarat, s szerintem azért a KDNP nem hiszem, hogy rászolgálna ilyen kíméletlen bírálatra.
Ezt írod:
"A média náluk van, de MÁRTON szereplése kiverte a náluk a bizosítékot.Egye meg őket a fészkes fene!"
A média nincs nálunk, csak hála Istennek vannal jobboldali csatornák, újságok és portálok. Nem volt célom senkinek sem leégetni a biztosítékait, főképp nem a magyar jobboldalét.
De azon pedig gondolkozz el, hogy vajon a legitimistákról szóló műsornak miért nem volt visszhangja - Terajtad kívül - egy monarchista blogon? Ezt egyébként én magam sem értem. Más írásokat, megnyilatkozásokat rendszeresen bepromózott a monarchista.blog, de egy százezrek által nézett, 4szer leadott adás mintha direkt elkerülte volna a figyelmet. Szomorúnak találom, de nem a saját személyem mellőzése okán.
(Erre egyébként szívesen választ várok, de természetesen nem Tőled.)
Nem szeretem a divatot, de most ráfanyalodok én is a csigavonal használatára.
@Márton: Ne becsüld alá magad.
Már így is többet értünk
el, mint azt kezdetben
gondoltam volna.
Először Ágoston Balázs írása a Magyar Demokrata folyóiratban, most meg Te a Hír TV-ben.
Az egy dolog, hogy mérsékelt konzervatív-monarchista vonalat viszel,-gondolom, valóban ezt vallod,de taktikailag sem rossz,-mindazonáltal ahogy láttam, eléggé fölkeltette a téma a műsorvezető érdeklődését is.
Úgyhogy, lehet, hogy így is lehet "nyarat" csinálni, ahogy Te.
@PHJ:
Talán elkerülte a figyelmed, de Mártonunk a HírTV-ben vagy félóráig ideális műsoridőben a legitimista, monarchista történelemről beszélt a Horthy korszak kapcsán.
És erről a http://monarchista.blogspot.com/
semmit se szól.
Kedves Márton!
Nemrég láttam.
Vártam, hogy lesz róla hír. Akkor én is ide írom: tetszett.
Sziasztok!
Köszönöm szépen a figyelmet, reméltem, hogy jó lesz az adás, s a magam részéről elégedett is voltam vele. Tudtommal a legitimistákkal eddig még nem foglalkoztak egyik televízióban sem.
Egy TV-ben - főleg, amelyet sokan néznek, s a Hír Tv ilyen - mindig nagyobb a nyilvánosság, ráadásul olyan embereket is elér, akik életkoruknál vagy egyéb okokból kifolyólag nem jutnak netközelbe, vagy nem online tájékozódnak. (Pl. az anyukám, aki jobboldali, de nincs internetje, viszont szereti a Hír Tv-t.) Ráadásul bármikor rá lehet keresni az adásokra, így azt hiszem, sokkal szélesebb a nyilvánossága, mint mondjuk egy hetilapnak.
Nos, a magam hozzáállásáról: valóban mérsékelt vagyok monarchista kérdésekben, mivel a királypártiság maga a mérséklet és a becsület politikája. (Ld. Sigray Antal pályafutását.) Ezzel kapcsolatban ajánlom a nyugat-magyarországi ellenforradalom 2arcúságáról írt tanulmányomat, amiben ezt kicsit bővebben is kifejtem ezt: http://www.vasiszemle.t-online.hu/2008/06/bekes.htm
Azt tudom, hogy főszerk. úr figyelmét semmi sem kerüli el - bár email-címének nyilvánossága nem tudom, hogy kapcsolódik ehhez -, s nyilván nem személyes okai voltak annak sem, hogy a portálon szokásos promózós anyag (amelyben a Szent Korona Rádiót, más blogokat, írásokat stb. szokott behirdetni) most nem készült erről. De nem baj, hiszen így is látták elegen, meg ti is többen tudtatok róla.
Megjegyzés küldése