Megkoronázni Voltaire-t? (hangos jegyzettel)

1778. márciusában a párizsi előkelőségek koszorút helyeztek az immáron agg, ám még mindig élveteg, s magát továbbra is megfellebbezhetetlennek tartó Voltaire homlokára.

Gondoljuk át ezt a bizarr eseményt!
A francia arisztokrácia legjava azt az áskálódót dicsőítette, méltatta, értékelte túl, aki egész munkásságával az ő történelmi szerepük megdöntésére tört.

Ha szatírát fogalmaznánk, sem lehetne nevetségesebb helyzetet elképzelni, mint amikor az áldozat maga kapcsolja be saját maga alatt a villamosszéket. Legalábbis ezzel volt egyenlő, amikor azt a Voltaire-t koronázták meg, aki – ne szépítsünk – a Korona legádázabb ellensége volt, s aki későbbi menekülésük, üldöztetésük szellemi előkészítőjévé vált.

Nincs rá más szó, csak ez: csökkent szellemi képességű szűklátókörűség.

Ha a XVIII. századi elit rendelkezett volna előrelátással, meg tudta volna különböztetni a búzát az ocsútól; akkor Voltaire-t nem magasztalja, hanem előbb mondjuk felképeli, majd deresre huzatja és örökre száműzi nem csak Franciaországból, hanem a szellemi élet szalonjaiból, de még a könyvtáraikból is.

Pozsonyi Ádámmal együtt mondhatnánk: Nem volt egy jó csendőr, plébános vagy néptanító!? Nem, nem volt. De ugyanőt idézve azt is megkérdezhetnénk: létezik-e ma egyáltalán Voltaire-olvasó? Mert én még senkivel nem találkoztam, pedig már elégszer értem meg a krumplikapálást.

S a társadalom immunrendszere mai napig sem működik. Nem ismeri fel manapság sem a létére, az életére törő ordas indulatokat és eszméket.

A plebs már csak ilyen – „ilyen a természete” (ahogy a skorpió mondta a békának a tanmesében) –; kontroll és gondolkodás nélkül ül fel mai szellemi vezérei hazugságainak – akiknek persze az éppen megváltani kívánt néphez pontosan semennyi köze sincs.

Kezdjük ott, hogy mindezt a szellemi folyamatot mai napig is „felvilágosodásnak” kötelező nevezni, ahelyett, hogy a nevén illetnénk, azaz tudatos szellemi rombolásnak.

„Hercegek, grófok helyett [Párizs] beérte bankárokkal, tudósokkal, művészekkel, munkásokkal. Hatszázezer polgára szellemi és anyagi kincsekben annyira felülmúlta a többi 24 milliót, hogy pénzben övé volt az ország vagyonának kétötöde, szellemben pedig majdnem az egész.” – írta történelemkönyvében Márki Sándor, az 1925-ben elhunyt, ám liberális körökben ma is szeretve idézett történész.

A „szellemben pedig majdnem az egész” öntelt kitétel magáért beszél. Az arisztokrácia feltett kézzel és még kötelezően nem is előírt tapsolás közepette rohant bele saját végzetébe. Ellenségei nézeteit téve magáévá és követendő mintává.

S ezzel elkezdődött az a mítoszteremtés, amely ezt a kort a „fény évszázadának” kezdte nevezni; miközben találóbb lenne az „eltévelyedés évszázadának” titulálni.

A „szellemben pedig majdnem az egész” azt is jelenti, hogy aki nem ért egyet az etalonná tett nézetekkel – az előbb suttogó propagandával méltatott, csak megtűrt, majd később ajánlott, aztán kötelezően ajánlott politikai dogmákkal – hogy végül fejvesztés terhe mellett kötelező legyen bennük hinni (mint egy modern vallásban.) – az a gondolkodó nem is létezik. Ez a nézet jutott el a „bolsevizmusok évszázada” után (amely a „felvilágosodás” szellemi örökösének szerette magát neveztetni) arra a fokra, hogy mára egy a magát a szellemi elithez tartozónak tekintő – valamelyest – gondolkodó ember meg sem meri kérdőjelezni sem „a fény” sem legjobb tanítványa, a bolsevizmus „értékeit”.
De igazságtalan vagyok: hiszen megtehetné – szabad ember szabad hazában azt tesz, amit szabad neki” –, de akkor ez az illető számoljon azzal a következménnyel, hogy ki fogják hagyni a tudományos és társasági élet hivatalosságainak ünnepségeiből; megvetik, köznevetség tárgyává teszik, lenézik, lesajnálják, s minden megszégyenítést el kell szenvednie – mint amit a Voltaire-félék a maguk korában – mint az önkény jellemzőit – olyan meghatóan ostoroztak.

Nem változott semmi. A szellemi élet vezérei kanonizált és betanult rigmusokat ismételgetnek, amelyekkel, mint afféle bölcsességnek kikiáltott elmefaragványokkal, lehetetlen vitatkozni.

„A fény” emberei (lásd: a Lucifer név etimológiáját) lassan háromszáz éve ugyanazt a taktikát, stratégiát és technikát alkalmazzák. Mellé beszélnek, karaktert rombolnak, szemérmetlenül alakoskodnak, az üldözött zseni pózában tetszelegnek és közben pofátlanul hazudnak. Igaz, van is egy szólás: „Győztes csapaton ne változtass!”

A „halott” milicista a fényképész egy hónapokkal későbbi
felvételén boldogan ünnepel valami győzelmet. - „Nem
adhatok mást, csak mi lényegem”; üzeni a csalással
a köztársaság.

S ami 300 éve hatékony, vajon miért ne működhetne még 300 évig? – kérdezik ártatlan bociszemekkel a modern felvilágosodottak. S nem is érdekli őket semmiféle adat, semmiféle tény, semmiféle új szempontú megközelítés. A történelem és a gondolkodás szabadságának ellenségeivel, múzeumi kiállítási tárgyaival, őslényeivel nincs párbeszéd – hangzik a direktíva.

S előveszik újra a régi mód
szert, amelynek a hírközlés elterjedésével lett neve is: arcképrombolás. Vagy karakterrombolás. A lényege a félinformáció, a megjegyzés-stratégia és a csúsztatás. Egy a trendbe tartozó potentát nem engedhet meg magának méltató szavakat vagy gondolatokat, amikor a királyságról vagy a nemességről van szó. Ha mást nem tud – mert rákényszerül, mondjuk igazat mondani – egy destruáló jelzőt vagy egy állandósult szerkezetet kötelezően oda kell biggyesztenie a mondandóhoz.

„A nemesség nem lehet része ennek a nemzetnek, csak elnyeli a termékek javát, anélkül, hogy bármit tett volna létrehozásukért. Ez az osztály a semmittevése miatt, feltétlenül idegen a nemzettől.” – mondta Sieyés, a később kiugrott pap. Igazat mondott vagy csak hasznos idióta volt, aki nem fogta fel, mit cselekszik a társadalom és az országa ellen? Ki tudja. Még az is lehet, hogy csillapíthatatlan karrierizmusa késztette árulásra.

Pedig a később koncepciós perben kivégzett XVI. Lajos egy minisztere korábban ezeket mondta: „Az állam üdvének megóvása részleges megoldásokkal valóban lehetetlen; az egész épületet kell tatarozni, hogy megelőzhessük az összeomlást.” Igazat mondott? Természetesen, hiszen a történelem e minisztert igazolta. S tegyük hozzá, hogy a „renoválásnak” nem lehet az a módszere – hiszen ez egy más műfaj –, hogy csákánnyal nekiesünk a falaknak, az alapoknak és a földdel tesszük egyenlővé az épületet. Mint tették azt mondjuk a Bastille „hős” ostromlói. De hát a forradalom sosem az építés, inkább a pusztítás szinonimája volt mindig is.

Ha a miniszter szavait a mára, a korunkban újra jelentkezett régi, máig megoldatlan gondokra alkalmazzuk – jól látszik, hogy a magát a történelem urának képzelő csőcselék semmit sem tanult. (Persze, nem is ez a rendeltetése.) A „fény évszázadának” eszmeiségén felnőtt mai vezérecskék ugyanazt a metódust kívánják ma is alkalmazni: a rombolást. S nem teszik fel a kérdést maguknak sem, hogy lehet-e az a megoldás, aki maga is a probléma része.
S közben tömeggyilkos, hazaáruló Dolores Ibárrurikat emlegetnek példaképként, s azt kiabálják a hazug szómágiára mindig vevő csürhének: ¡No pasarán!
Pedig nagyon is jól tudják az igazságot, bizony-bizony: ¡Pasaremos! Át fognak, mert át fogunk törni. A valódi Értelem, a Fény és az Igazság.



Megkoronázni Voltaire-t? Kattintson a lejátszóra!
Aláfestő zene:
Vangelis – (Blade Runner Triliogy) Blade Runner Blues
Vangelis – (Blade Runner Trilogy) One Alone


Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Így add tovább! 2.5 Magyarország Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható