Erzsébet-utalvány (hangos jegyzettel)

Úgy… elképzeltem …ahogy az Agytröszt átlátja a helyzetet, a dolgoknak folyását és megállapítja egy gyorsan összehívott ötlet-börzén Magyarország gyalázatos gyarmati létét, s ahogy kitörni igyekszi egyre szorongatóbb kiszolgáltatottságunkból.

Sok aggódó, gondterhelt arc búsong, borong egy rosszul megvilágított szobában; kiégett égők, kialvatlan tekintetek, három napos borosták, félregombolt zakók, gyors fésülködések nyomai – mert hogy: „nagy a baj!”

Még az ikeás asztalon sincs semmi; még bubi-mentes ásványvíz, három hetes pogácsa sem és a helyiségnek a környékén sem járt – szemmel láthatóan – hónapok óta egy eltévedt, kalandvágyó takarítónő sem. Elvégre: ez egy titkos megbeszélés, és mert ismét mondom: „Nagy a baj!”

A zselézett, ám mégis kusza hajzatú csoportvezető remegő hangon ismerteti a helyzetet.

– A helyzet komoly. Sőt: rettenetes. Egyenesen bonyolult. Szeretett hazánk étkezési utalványait az euro-globalista gyarmatosítók észrevehetetlen fokozatossággal – egyébként pedig a hazánkban ideiglenesen állomásozó liberál-bolseviki hazaárulók hathatós támogatásával; és Nicolas Sarkozy elnök kéretlen szolidaritásával – elorozták tőlünk. Maradhat ez így? Én bátran kimondom: Nem, nem, soha! Intézkednünk kell! Mit tegyünk? – Hölgyeim és Uraim!

A sztentori felvetés meghozta a várt hatást. A teremben még a hártyásszárnyú ízeltlábúak röptének hangját is hallani vélték a hiperszenzibilis auditív képességgel megáldottak.

Pár másodpercnyi vészjósló csönd után egy cérnavékony női hölgy (vagy hölgyi nő?) ekképpen próbálta oldani a feszültséget: – Micsoda egy szemétség!

A hatás viszont elmarad, s a testet öltött csönd továbbra is vágható maradt. Szinte hallani lehetett, ahogy a szokatlan gondolkodási tevékenységtől izzó agyak fogaskerekei lázasan megindultak és közben – talán a szokatlan folyamatsortól – mintha csikorogni kezdtek volna.

Ezt a csöndet törte meg újra a csoportvezető:

– Nem egyetértő szolidaritást várok Tőletek, hanem megoldást. Mit tegyünk?

A bátortalan hang ekkor szólalt meg:

– Nem tudom, de szerintem vegyük el a kiadás jogát a franciáktól. Talán úgy, hogy létrehozunk egy új étkezési utalványt.

– Remek! Remek! – lelkendeztek a jelenlévők, hiszen ezzel a megjegyzéssel óriási teher esett le a vállukról, a gondolkodás kötelezettsége.

– Magam is valami hasonlón gondolkodtam – mondta a hivatalból legokosabb – De mi legyen a neve? – folytatta a hangos együttgondolkodást az öltözködése alapján talán hit-gyülekezetesnek is gondolható csoportvezető. [Bár kétségtelenül, okiratokkal bizonyíthatóan nem az volt.]

És elkezdtek röpdösni a nevek: – Nikolas. – Mikulás. – Miklós. – Ödön. – Dezsőke. – Piroska. És valahány név a naptárban előfordul, azok mindegyike szinte felbukkant e kollektív agytornán.

A jólfésült gyülekezeti csarnokos-zakós mindvégig hallgatott. Néha valamiket firkált az előtte lévő határidő naplóba. Senki nem tudta, hogy valójában mindig egy szót írt le: badarság.

És amikor elérkeztek az „Erzsébet” névhez, a team-leader hirtelen letette reklám golyóstollát. – Ez az, Uraim! – mondta látványosan. Valami hasonlót vártam Tőletek. Tudtam, hogy nem fogok csalódni bennetek.

– De milyen Erzsébet? – szólalt meg újra az „Egérke” becenevű hang gazdája.

S újra fojtogató csönd telepedett a jelenlévőkre.

– Legyen akkor inkább Sissy! – hallatszott egy kétkedő hang.

– Az nem lesz jó! – szólalt meg az újra beállt csendben a vasággyal is 40 kilós munkatárs.

– Miért? – kérdezték a jelenlévők, alig titkolt felháborodással (hiszen már-már azt hitték, a kérdést megoldották).

– Mert Sissy… Sissi hercegnő… Erzsébet királyné, azaz Romy Schneider nem magyar. – hangzott a bátortalan közbevetés.

– Hogyhogy? – értetlenkedtek többen.

– Hát, mert von Wittelbach hercegnő volt, emellett még másodállásban Habsburg is, és mert egy merényletben ölték meg.

Ezen sokan elgondolkodtak, vagy legalábbis a gondolkodás lázas látszatát igyekeztek kelteni, miközben fejtörést mímelve szintén az előttük lévő filofaxba firkálgattak.

– De ez az Erzsébet akkor is jó. – szólalt meg a megkerülhetetlen értelem szerepét betöltő. – Mert ez mégis olyan magyaros; mégis. – nyomatékosította. – Hiszen mindenkinek van Erzsébet nevű rokona vagy ismerőse. Mert ne felejtsük, mi most egy új utalvány-fajtáról beszélünk, nem a Ladó-féle Utónév könyvről, és nem egy Gonda-Niederhauser monográfiáról. (Ekkor kissé elmosolyodott, hiszen ezzel a megjegyzéssel elárulhatta, hogy: „penge”, s hogy: „ott van a »top«-on”.) Ez az utalvány a „miénk” kell legyen, egy olyan, ami minden magyar számára elérhető, érthető és kimondható lesz.

– Ezt a Habsburg áthallást magam sem tartom aktuálisnak, de még építőnek sem. Hát mit tegyünk? – kérdezte merengve a csop-vez.

– Vegyük el az áthallás élét! – vetette közbe valaki.

– De hogyan? – szólt az örökké aggályoskodó szerepét betöltő.

– Legyen, mondjuk Árpádházi Szent Erzsébet! Ez, olyan… igazán-magyar. – fejtegette az ötletgazda.

– Nem jó! – zárta rövidre a vitát a csoportvezető. – Ennek túlságosan erős jobbikos és radikál-klerikálista áthallása van.

– Akkor legyen csak Szent Erzsébet! – ötletelt tovább az előbbi munkatárs. – Ebbe már nem lehet belekötni. … Vagy igen? – bizonytalanodott el végül, a saját bátorságától is, az imént még olyan határozott névadó.

– Szent Erzsébet. Szent… Ssszent. Nem is tudom! Ez olyan… olyan… tömjénfüstös, orgonahangos, visszhangos és… és túl… – hogy is fejezzem ki magam? – túl katolikus. Túl „kegyes”… Ugye értitek?! ... Túl… karitatív. Túl… mindszentys. Túl konfrontatív. – zárta le végül a gondolatsort. – Nem célunk, hogy a baloldali elkötelezettségű, ateista hagyományú média ezen ízetlenkedjen. Vagy nem? Ti nem így látjátok?

– De! De! – helyeseltek azonnal a mindig bólogató-jánosok.

– Mi legyen? – tért vissza az ötletvezér az eredeti kérdéshez.

…s a vita még hetekig eltartott. (Bár később hoztak pogácsát is…)

S így lett az Erzsébet-kártya neve – így képzelem – a manapság már hallható, a reklámkampányokban nyomatékosítani kívánt nevezetű (s amelyről alig valaki tudja: ki is volt a névadó). Sem nem Habsburg, sem nem Árpádházi, sem nem Spéter. Csak és simán Erzsébet. Mint a szomszéd néni.

„Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk.” Mint amilyenek mi vagyunk. Manapság.

Sem ilyen – sem olyan. Félig ilyen, félig olyan. Félig európai, félig magyar; talán: semmilyen.

Azaz: magyar. Mai magyar.

Sőt: echte magyarosch. „Hángérien.”