2012. febr. 22.

Brüsszelnek igaza van! (hangos jegyzettel)

Szabó Csaba miniszteri biztos tájékoztatta a nagyérdeműt a dolgok kolontári állásáról. Most nem érdekes, hogy a földön, a földben és a föld felett mi mindent lehet(ne már) termelni, s hogy az élet visszatérhet-e oda, ahonnan a gátlástalan – a csalhatatlannak kikiáltott – szabadpiac azt kilúgozta? Ez most számomra, gondolataim szempontjából sokadlagos kérdés.

A közigazgatási vezető beszámolt róla, hogy a dolgok igencsak vontatottan haladnak. Ha röviden akarnánk megfogalmazni: Brüsszel brüsszelkedik. Azaz – Madách után szabadon – nem adhat mást, csak mi lényege.
Az apparátusok (minden apparátus) legjellemzőbb tulajdonsága ugyanis a döntéstől – bármilyen döntéstől – való félelem. Ha ugyanis valamiben is állást foglalna, az önkéntelenül is magában rejtené a tévedés lehetőségét. S mint volt hivatalnok igen jól tudom, hogy a köztisztviselőt sosem a szívósan, kitartóan végzett munkája eredményei minősítenek, hanem mindig és csakis a hibái. Dönthet ezerszer, százezerszer jól, de „az emberek” (és főként a politikai elit) mindig is arra az egy hibájára fog emlékezni, amelyet talán-talán elkövetett.

Ezért alakult ki az a szólás, hogy „egy akta nem akta, ha nem képes saját magát elintézni”; vagy más megfogalmazásban: „addig nem nyúlhatsz egy iratcsomóhoz, míg az be nem vette az iroda szagát.”

Ha ez a hozzáállás magának az apparátusnak a sajátja, akkor miért lenne ez más Brüsszelben, mint Ököritófölpösön, Markotabödögén vagy akár Nyúlon? Mi lenne a különbség a két tisztviselői típus között? Mármint a fizetésükön kívül.

De ez nem is érdekes.
Ami számomra meglepő volt, az az aparátcsik eddig legutolsó, hiánypótló kérdése volt.
Kiderült ugyanis, hogy az ügyintézőnek a döntésre 60 nap áll rendelkezésre, s – mit ad Isten?! – valamiért mindig az 59. napon jut eszébe valami kardinális kérdés, amelynek megválaszolása nélkül a döntése nem lehet eléggé korrekt, eléggé egzakt és eléggé megalapozott. [Ezt a kérdést már elemeztük; ilyen a tisztviselői habitus…]

Ami meglepett, az a miniszteri biztos tolmácsolásában legutóbb elhangzott brüsszeli kérdés:

„…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Olvassák el magukban még egyszer, lassan és ízlelgetve a szavakat: „…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Ez egy kiváló kérdés! Gondolják át! „…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”
Mert mi történik akkor, ha erre az a válasz, hogy: „Nem!”
Rábízhatná-e akkor Brüsszel az alkalmatlan magyar hatóságokra a feladat ellátását?

Ugye, hogy jó ez a kérdés!

De ne álljunk meg félúton! Ez a kérdés van ugyanis annyira esszenciális, hogy erre mindenképpen választ kell találnunk! Sőt, ezt tágabb dimenzióba is kell helyeznünk!

Az uniós hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?
És ezt min lehet lemérni? Mi az alkalmasság mértékegysége? A kilojoule? Vagy a lóerő?

Sőt! Menjünk tovább! Ki hatalmazta fel a magyar hatóságokat bármiféle eljárás lefolytatásra? És Brüsszelt? És ha akad is ilyen; mire hatalmazta fel ez a valaki, akár ezt, akár azt a „hatóságot”?

Ez a kérdés minden hatalomgyakorlás non plusz ultrája.
Honnan származik, honnan származhat egy hatalom „alkalmassága”? Legyen az akár Budapest, vagy akár Brüsszel.

Mert egy királyság esetében erre a kérdésre ismerjük a választ: „Isten kegyelméből”. Tehát a legitimáció a kérdés.
Azaz: mi legitimálja a köztársaságot; nevezzék azt akár Budapestnek vagy akár Brüsszelnek.

Mi a „forrása” a hatalomnak? Így is kérdezhetnénk. Mi a köztársaság „hatalmának” forrása, mi legitimálja azt?

Okos fiúk ülhetnek – jó pénzért – abban a Brüsszelben…
Milyen kár, hogy a tehetségüket ilyen favágó kérdések eldöntésére kell elpazarolják, mint a kolontári „kárenyhítési” vagy „támogatási” kérdéskör.

De szívesen hallanám ennek a bizonyos brüsszeli hivatalnoknak a válaszát a saját legitimációjára nézve! Hátha akkor jobban meg lehetne értenünk a köztársaság mibenlétét…

De azt hiszem… Brüsszelnek én kevés vagyok, hogy kérdést tegyek fel.
De még „a nép” is, amely 1990-ben ő nagy bölcsességében – nálunk – leváltotta a posztbolsevikieket, hogy aztán 1994-ben visszakönyörögje őket, s 2002 és 2010 között még újra adott nekik 8 évet tehetségük kiteljesítésére. Ha tévedhetetlen lenne „a nép”, ilyen rövid idő alatt nem követett volna el ennyiszer ennyi téves döntést. Mármint ha a „népfelség elve” egyáltalán létezne, s az nem csak egy munkahipotézis lenne. És a Daniel Cohn Bendit-féle moralitás, etika kérdéskörét még nem is érintettük…

Hiszen napnál világosabb: hatalmuk, hatáskörük senkire nem támaszkodik, senkire nem hivatkozhat, csakis saját magukra; minden transzcendens elem mellőzésével. S állapodjunk meg végre abban: a nép nem Isten. És soha nem is lesz.
És akik rá hivatkoznak – valójában saját magukra hivatkoznak.

Mint barátunk, Münchausen báró – aki köztudottan saját magát is képes volt hajánál fogva, saját lovával együtt kirántani a mocsárból. Brüsszelnek igaza van! Egyre jobban kedvelem ezt az uniós fickót.

Mert egy jó válasz legelső kritériuma mindig: egy jó kérdés.

Nincsenek megjegyzések: