Várjuk, ajánljuk

+++

Zichy-kápolna, Lórév

Kisebbfajta csoda, hogy ez a kápolna még áll Magyarországon. Számtalan megválaszolhatatlan kérdés merül föl, amikor az ember elpusztított szentélyében hallgatja a csendet.

A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

Ma van a kommunizmus áldozatainak az emléknapja. A kommunizmus az az ideológia, melynek hit- és emberellenes diktatúrái nem erőszakosan buktak meg, hanem "békés átmenet" útján átalakultak liberális demokráciákká. Ez a tény azért nagyon fontos, mert ez tette lehetővé, hogy hatásukat a mai napig érezni lehet. Emiatt az engedékenység miatt érvényesülnek poszt-kommunista hatások, mentalitás és paradigmák az amúgy is baloldali köztársaságban. Ezen tapasztalatok jelzik, hogy legkésőbb a hatvanas évek óta - főleg itthon - a kommunizmus taktikát váltott és a fizikai megsemmisítés helyett az elme és szellem megmérgezésére törekedett. Ám a mai nap azoké, akiket ez a totális ideológia, politikai vallás testileg roppantott össze.

A szakirodalom szerint a kommunista diktatúrák áldozatainak száma 100-120 millió főre tehető. Ez természetesen a jelenleg is kommunista, szocialista és pártállami országok létezése miatt (Kína, Kuba, Vietnám, Laosz, Észak-Korea, esetleg Fehéroroszország, a 2008-ban megbuktatott monarchia óta Nepál is) tovább növekszik. Ezekre az áldozatokra emlékezünk a mai napon, különösen a koncentrációs táborokban agyonkínzott és fagyott, a munkatáborokban agyondolgoztatott és az embereken végrehajtott kísérletekben elpusztult milliókra, akik egy elmeháborodott, embertelen és istentelen társadalmi kísérlet áldozataivá váltak. 

Külön is emlékezünk az elhurcolt magyarok ezreire, különösen az 1945-1949 közti szalámizás áldozataira, amikor a vörös terror a hungarista és köztársasági-demokrata pusztítás által megágyazott melegágyban, a már szétvert társadalomra "építve" elpusztította az ezeréves magyar államiság utolsó maradványát is. Az emléknap is ebből a korszakból ered és ekkor fejtette ki tevékenységét egészen 1948-as karácsonyi lecsukásáig a harcos-főpap, Tiszteletreméltó Mindszenty József utolsó hercegprímásunk is. 

Az emléknapon ezúttal egy személyről, Szécsi Istvánról külön is szeretnék megemlékezni. Szécsi a POFOSZ XIV. kerületi elnöke, már idősebb úr, aki antikommunizmusa miatt a váci börtönben is ült, valamint az 1956-os eseményekben is részt vett, ahol nagyapámmal együtt küzdött a szabadságért. Jelenleg is aktív, fontos tényfeltáró munkát végez és azon munkálkodik, hogy minél többen, különösen a fiatalok is megismerjék az 1956-os szabadságharc valós történetét. A Gondviselés adjon neki hosszú életet!

Hamvazószerda

“Immutémur hábitu, in cinére et cilício, ieiunémus et plorémus ante Dóminum, quia multum miséricors est dimíttere peccáta nostra Deus noster!”


Áldott, kegyelmekben gazdag Nagyböjtöt kívánunk olvasóinknak!

Brüsszelnek igaza van! (hangos jegyzettel)

Szabó Csaba miniszteri biztos tájékoztatta a nagyérdeműt a dolgok kolontári állásáról. Most nem érdekes, hogy a földön, a földben és a föld felett mi mindent lehet(ne már) termelni, s hogy az élet visszatérhet-e oda, ahonnan a gátlástalan – a csalhatatlannak kikiáltott – szabadpiac azt kilúgozta? Ez most számomra, gondolataim szempontjából sokadlagos kérdés.

A közigazgatási vezető beszámolt róla, hogy a dolgok igencsak vontatottan haladnak. Ha röviden akarnánk megfogalmazni: Brüsszel brüsszelkedik. Azaz – Madách után szabadon – nem adhat mást, csak mi lényege.

Az apparátusok (minden apparátus) legjellemzőbb tulajdonsága ugyanis a döntéstől – bármilyen döntéstől – való félelem. Ha ugyanis valamiben is állást foglalna, az önkéntelenül is magában rejtené a tévedés lehetőségét. S mint volt hivatalnok igen jól tudom, hogy a köztisztviselőt sosem a szívósan, kitartóan végzett munkája eredményei minősítenek, hanem mindig és csakis a hibái. Dönthet ezerszer, százezerszer jól, de „az emberek” (és főként a politikai elit) mindig is arra az egy hibájára fog emlékezni, amelyet talán-talán elkövetett.

Ezért alakult ki az a szólás, hogy „egy akta nem akta, ha nem képes saját magát elintézni”; vagy más megfogalmazásban: „addig nem nyúlhatsz egy iratcsomóhoz, míg az be nem vette az iroda szagát.”

Ha ez a hozzáállás magának az apparátusnak a sajátja, akkor miért lenne ez más Brüsszelben, mint Ököritófölpösön, Markotabödögén vagy akár Nyúlon? Mi lenne a különbség a két tisztviselői típus között? Mármint a fizetésükön kívül.

De ez nem is érdekes.

Ami számomra meglepő volt, az az aparátcsik eddig legutolsó, hiánypótló kérdése volt.

Kiderült ugyanis, hogy az ügyintézőnek a döntésre 60 nap áll rendelkezésre, s – mit ad Isten?! – valamiért mindig az 59. napon jut eszébe valami kardinális kérdés, amelynek megválaszolása nélkül a döntése nem lehet eléggé korrekt, eléggé egzakt és eléggé megalapozott. [Ezt a kérdést már elemeztük; ilyen a tisztviselői habitus…]

Ami meglepett, az a miniszteri biztos tolmácsolásában legutóbb elhangzott brüsszeli kérdés:

„…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Olvassák el magukban még egyszer, lassan és ízlelgetve a szavakat: „…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Ez egy kiváló kérdés! Gondolják át! „…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Mert mi történik akkor, ha erre az a válasz, hogy: „Nem!”

Rábízhatná-e akkor Brüsszel az alkalmatlan magyar hatóságokra a feladat ellátását?

Ugye, hogy jó ez a kérdés!

De ne álljunk meg félúton! Ez a kérdés van ugyanis annyira esszenciális, hogy erre mindenképpen választ kell találnunk! Sőt, ezt tágabb dimenzióba is kell helyeznünk!

Az uniós hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?

És ezt min lehet lemérni? Mi az alkalmasság mértékegysége? A kilojoule? Vagy a lóerő?

Sőt! Menjünk tovább! Ki hatalmazta fel a magyar hatóságokat bármiféle eljárás lefolytatásra? És Brüsszelt? És ha akad is ilyen; mire hatalmazta fel ez a valaki, akár ezt, akár azt a „hatóságot”?

Ez a kérdés minden hatalomgyakorlás non plusz ultrája.

Honnan származik, honnan származhat egy hatalom „alkalmassága”? Legyen az akár Budapest, vagy akár Brüsszel.

Mert egy királyság esetében erre a kérdésre ismerjük a választ: „Isten kegyelméből”. Tehát a legitimáció a kérdés.

Azaz: mi legitimálja a köztársaságot; nevezzék azt akár Budapestnek vagy akár Brüsszelnek.

Mi a „forrása” a hatalomnak? Így is kérdezhetnénk. Mi a köztársaság „hatalmának” forrása, mi legitimálja azt?

Okos fiúk ülhetnek – jó pénzért – abban a Brüsszelben…

Milyen kár, hogy a tehetségüket ilyen favágó kérdések eldöntésére kell elpazarolják, mint a kolontári „kárenyhítési” vagy „támogatási” kérdéskör.

De szívesen hallanám ennek a bizonyos brüsszeli hivatalnoknak a válaszát a saját legitimációjára nézve! Hátha akkor jobban meg lehetne értenünk a köztársaság mibenlétét…

De azt hiszem… Brüsszelnek én kevés vagyok, hogy kérdést tegyek fel.

De még „a nép” is, amely 1990-ben ő nagy bölcsességében – nálunk – leváltotta a posztbolsevikieket, hogy aztán 1994-ben visszakönyörögje őket, s 2002 és 2010 között még újra adott nekik 8 évet tehetségük kiteljesítésére. Ha tévedhetetlen lenne „a nép”, ilyen rövid idő alatt nem követett volna el ennyiszer ennyi téves döntést. Mármint ha a „népfelség elve” egyáltalán létezne, s az nem csak egy munkahipotézis lenne. És a Daniel Cohn Bendit-féle moralitás, etika kérdéskörét még nem is érintettük…

Hiszen napnál világosabb: hatalmuk, hatáskörük senkire nem támaszkodik, senkire nem hivatkozhat, csakis saját magukra; minden transzcendens elem mellőzésével. S állapodjunk meg végre abban: a nép nem Isten. És soha nem is lesz.

És akik rá hivatkoznak – valójában saját magukra hivatkoznak.

Mint barátunk, Münchausen báró – aki köztudottan saját magát is képes volt hajánál fogva, saját lovával együtt kirántani a mocsárból. Brüsszelnek igaza van! Egyre jobban kedvelem ezt az uniós fickót.

Mert egy jó válasz legelső kritériuma mindig: egy jó kérdés.

Európa fiainak öröksége II.

Az itt már bemutatott horvát kollegának egy másik alkotása; ezúttal Krisztus katonáiról (milites Christi) a keresztény hagyomány és Európa védelmében, nyugati filmrészletek mellett profi animációval. Respect!

Minden hatalmat a szovjeteknek! - Gondolatok Magyar Bálint beszéde kapcsán (hangos jegyzettel)

Hallgatom ezt a Magyart! Ugye tudják, Bibó István Szakkollégium, 2012. február. Hogy a Hofi-féle benyögést használjam: „Jön a bal!”.

Mintha a „régi”, a „klasszikus” bolseviki öngyalázó-önelemző kollektív gyónás egy újfajta megjelenésével találkoznánk. Csakhogy ez az irány úgy tud „önkritikát” gyakorolni, hogy közben ki nem ejtené a szót: „vétkeztem”, „hibáztam”.

Hallgatva őket, teljesen úgy tűnik, minden jól volt, mindent jól tettek, csak az a fránya nép, valami ismeretlen eredetű – a gondolkodást és az agyat megtámadó vírusfertőzés miatt – „ezekre” szavazott. Kérem szépen: „a nép egy hülye”, „a népet le kell váltani”; hiszen a kiválasztott kevesek számára leginkább megfelelő helyett egy „antidemokratikus” modellt választott. Mármint az Orbán-féle hatalomgyakorlási modellt. 

Buta nép – szégyelld magad!

Pedig ezek az urak (?) is nagyon jól ismerik azt az Antall Józseftől származó gondolatot – amit gyanúm szerint ő is idézett valahonnan –, „…ha az inga egyszer kileng balra, akkor szükségszerűen kileng jobbra, és amíg az inga megáll középen, addig néha esztendők vagy évtizedek telnek el.”

Most tekintsünk el attól a képzavartól, hogy – mármint ha a társadalomra vonatkoztatva egy fizikai, organikus hasonlatot használunk (s mivel minden hasonlat sántít) olyan a politika fejlődésében sosem fordult elő, hogy az a fránya inga bármikor is megállt volna valahol középen. Sőt: az egyáltalán, soha nem áll meg. Hiszen, ha megállna, akkor az nem organizmus lenne. Ha véletlen mégis így tenne – van erre is egy szintén a biológiából ismert kifejezés – akkor kadáver lenne.

De jó, legyen! Használjuk az inga-hasonlatot! Akkor pedig mondjuk ki őszintén: kadáverek elmélkedtek a Magyar Köztársaság állapotáról.

A felütést a szónok már beszéde legelején megadja, amikor arról elmélkedik, hogy a mai folyamatokat az „antidemokratikus” jelző írja le leginkább.

Miért? – kérdeznék a naivabbak. De ha meghallgatjuk a gondolatfolyam többi részeit is, talán megértjük, amikor azért a tettükért veregetik meg saját virtuális vállaikat, hogy meghonosították Magyarországon a nyugat-európai típusú demokráciát.

Kíváncsian várom, mikor támad majd egy politikai gondolkodó, aki – mondjuk – az unga-bungai vagy a nepáli demokrácia meghonosításáért szállna síkra. S ha majd ez az új, a bevezetést követően mégsem fog meggyökeresedni, akkor majd lehet szidni a működésképtelen modell eltörlőit és követelni az (újítók által) fejlettnek mondott rendszer visszaállítását.

Könnyedén felejtsük most el azt az apró problémát, hogy a „demokrácia” lelkes emlegetői soha nem határozták meg egzakt módon magának a fogalomnak a jelentését sem. Tekintsünk el attól a csekélységtől is, hogy vajon ki és mikor kente fel e nemes lelkű deutero-prófétákat az egy és oszthatatlan, a megdönthetetlen igazság kinyilvánítására, s hogy csalhatatlanságukat melyik politikai-hitrendszer igazolná?

Libbenjünk át azon a szemponton is, hogy ha egy rendszer nem működik, akkor arról nem biztos, hogy a rendszer környezete tehet. Az egyszer imádott, máskor pedig szidalmazott „népet” korholni pedig végképp felesleges, sőt káros és igazságtalan.

Feltéve, ha Antall szólásának igaza van – akkor az inga kilengését nevezhetik akár „forradalomnak” is. De akkor a rendszerváltás kilengése is forradalom volt. Jobb-forradalom. Mármint ha az addigi, az MSZMP nevével fémjelzett rendszert „bal”-nak tekintjük. „A nép, az istenadta nép” ugyanis szokása szerint megint valami ellen szavazott – természetesen a saját zsebe érdekében és a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolva, sem a tényektől, sem az eszméktől, sem a lehetőségektől.

S ez ellen a „jobb-forradalom” ellen szavazott a „bölcs nép” 1994-ben, hogy aztán ismét elege legyen „őfelségének a népnek” 1990 előtti, feltámadt uraiból. De hogy ne legyen olyan mechanikus a politikai berendezkedés, hát az 1990-ben még az antikommunista jobbon tündöklő SZDSZ is bekerült a régi-új urak közé. Hiszen a régi-új urak (?) valójában a hatalomgyakorlásra úgy kvalitásaik, mint habitusuk és felkészültségük hiánya okán alkalmatlanok voltak; s a „megújult bal” sosem nyerte volna meg a választást, ha hirtelen, valami ismeretlen oknál fogva nem sikerül azt a kényszerképzetet kelteni, hogy a „jobb” meg akarta gyilkoltatni a „bal vezérét”. Így az addig csak a humoristák száján „koronának” becézett segédeszköz a valóságban is „politikai koronává” lett.

Lengett az inga, majd megint lengett – az „istenadta nép” pedig mindig azt hitte, hogy minden választással akkor lesz neki jobb, ha újabb és újabb forradalmakat csinál. De ezek a kézi vezérelt „forradalmak” már csak ilyenek. Mert ha az nem egy ilyen instant-forradalom lett volna, akkor az csak egy minden kontrollt elveszítő forradalomként léphetett volna fel. Mint az a bizonyos, a csőcselék vezérelt „nagy”, ami még „francia” is volt.

Sírnak a bukott rendszer örökösei, szidnak mindent, ami nem úgy működik, mint az általuk kreált „nyugati” modell. S közben nem veszik észre, hogy – ahogy ők is sokszor elszólják magukat – Magyarország nem „nyugat”, hanem „kelet-közép”; rosszabb esetben: „kelet”. Ergo igénye sem lehet „nyugati” típusú demokráciára; mondom ezt úgy, hogy – előzetesen rögzítettük – élő ember még egzakt módon nem határozta meg a „demokrácia” fogalmát. Mégis mindenki ezért sír (természetesen kisebb, nagyobb; mocskosan véres, vagy kevésbé mocskos mészárlások után).

Maoista lázadók több évtizedes fegyveres anarchia után átvették a hatalmat Nepálban, de természetesen az új hatalom később meginterjúvolta az „istenadtát”. S mit ad Isten…! Hát, nem megszavazták?! Le is váltották a királyt. A „nép”; mármint Mao-népe. A szomszédos Bhután királya pedig azt találta mondani: nemzetem jóléte annak Bruttó Össznemzeti Boldogsága kell legyen! S e gondolatát az alkotmányukba is beillesztették – azóta nem a nemzeti terméket, hanem nemzeti boldogságot mérik. (Mit mondjunk?! Ez a GNH is van olyan egzakt, mint a GDP…) 

De tegyük fel a kérdést: mennyivel rosszabb vagy jobb ez a modell, mint az ún. nyugat-európai demokrácia modellek?

Amúgy is – megfigyeltem – egy fogalmat sokan úgy igyekeznek misztikusabbá (azaz tudományosabbá) tenni, hogy a lényeges szavak elé töménytelen jelzőt illesztenek. Nyugat-európai demokrácia, szocialista-demokrácia, demokratikus centralizmus, bruttó nemzeti össztermék. Szómágia! A lényeg, hogy csak kevesen értsenek sokat; olyanok, akik tudatában vannak annak, hogy a szó a gondolatok elrejtésének leghatékonyabb eszköze és a valóság szavakkal amúgy sem leírható.

Magyar Bálintnak sem kellett volna huszonvalahány percig (mellé)beszélnie, hogy megértsük. Elég lett volna a 3 jól ismert szót kimondania: Вся власть Советам! Minden hatalmat a szovjeteknek! Azaz: Minden hatalmat a Kadávereknek!

De ez nem jó! Mégsem!

Még, esetleg valaki – az „istenadtából” – megértette volna, mit is akartak mondani, s ma nem lehetne egy filosz dicsfényében fürdeniük a neoliberálisoknak; akik végül is meg akarják állítani az ingát – az időt. Amúgy is, furcsán néz ki egy vörös transzparens cilinderes, szivarozós kezekben; és amúgy is nehéz jelszavakkal telefirkált táblákat lengetni, ha közben a pénzeszsákodat kell markolnod.

Tiszteli minden férfi a harcost, kedves a nőknek

SZÉP A HALÁL...

[Τεϑνάμεναι γåς καλόν...]

Írta: Türtaiosz.

 
Szép a halál, ha az első sorban harcol a férfi
bátran, s ott esik el védve hazája rögét.
Ám ki bolyong elhagyva a várost s dús legelőit
koldusként, nem akad még egy olyan nyomorult;
kóborol anyja is és öreg apja, s hordja magával
kisded gyermekeit, megy hites asszonya is,
gyűlöletes lesz, hogyha betér majd bárhova, már nem
bírva viselni a kínt, kárhozatos nyomorát,
megcsúfolja családját, szépségére homályt vet,
szégyene és keserű sorsa kiséri nyomon.
Lám, a bolyongó férfira senkise néz, nem ügyel rá
senki, a tisztelet és irgalom is kerüli,
harcoljunk hát bátran e földért s gyermekeinkért,
haljunk meg, ha hazánk életet is követel.
Ifjak, küzdjetek egymás mellett hát, ne ragadjon
félelem el titeket, szégyen a gyáva futás,
hősi szivet, bátor lelket hordozzon az ifjú,
s harc közben ne legyen kedves az élete sem;
és az elaggott férfiakat, mert lassu a lábuk,
hátra ne hagyjátok, mentve saját magatok.
Mert szégyenletes ám az, hogyha elesve az első
sorban fekszik idős férfi az ifjak előtt,
mindvégig bátor lelkét kilehelve a porban,
állán szürke szakáll, ősz haja leng a fején,
vérrel elöntött ágyékán ott tartja kezét még -
rút s szégyenletes ezt látni, csupasz tetemét;
ifjakat illet a harc javarésze, amíg csak a bájos
ifjúság ragyogó tarka virága övék.
Tiszteli minden férfi a harcost, kedves a nőknek,
míg él, s hős, ha csatán ott esik el, legelől;
két lábát hát jól megvetve maradjon az ember
földjén, ajka fölött összeszorítva fogát.

Kerényi Grácia fordítása

Gyönyörködtet

II. Erzsébet: 86 éve ebben a világban és 60 éve a trónon. 65 éve együtt férjével, Fülöp herceggel.

Gratulálunk!

Praktikus és egészséges

Egy magyar monarchista biciklije valahol Budapesten.

[Fotó: Gaál Bertalan.]

90 év – csak egy adat (hangos jegyzettel)

Futó Dezső (1916-1994)

Az a baj azzal, ha az ember az egész „rendszerváltást” tudatosan élte meg – és esetleg annak még cselekvő részese is volt –, hogy óhatatlanul is vannak emlékei.

Amikor pedig nincsenek, hát ott vannak azok a tiszteletreméltó öregurak, akik azzal becsültek meg, hogy meséltek, anekdotáztak, kvaterkáztak velem.

Mai napig sem tudok ezekre az azóta elhunyt emberekre meghatottság nélkül gondolni.

Sokuk arcán ma szokatlan huncutság csillogott – nagy korok sokat megélt tanúi voltak; sokat megértek, sokat tudtak – de mégsem voltak sem leereszkedők, sem nagyképűek; sőt – mintha – még boldoggá is tette volna őket az a tudat, hogy végre nyíltan beszélhetnek „az” ifjúsággal.

Az ifjúság akkor a barátaim és én voltunk; mármint a valódi rendszert-váltani-akarók. Nem sikerült. No, valljuk be nyíltan!

Sosem felejtem el annak az idős úrnak az intését – aki később a parlament egyik alelnöke lett – s aki radikális elképzeléseinket látva azt találta nekünk mondani a kitűnő Futó Dezső lakásán, hogy hagyjunk már fel az ötleteléssel, eljön még majd a mi időnk is. Ő ugyan nem így fogalmazott, hanem úgy, hogy: hagyjatok már minket, idősebbeket is játszani; majd ha elmegyünk, úgyis ti következtek! Megértettük. A rendszerváltás elmaradt.

S közben Futó Dezső bátyám, az ex-parlamenti képviselő, aki egyedüliként interpellált annak idején a Pócspetri-ügyben – s akinek Bródy Sándor utcai lakásának falán Kosztolányi Ilona című versének egy eredeti példánya volt bekeretezve –, csak hallgatagon nézett maga elé. Sosem tudom meg, mire is gondolhatott magában. Mert ezek az urak már hallgatni is úgy tudtak, hogy csak akkor szólaljanak meg, amikor annak eljön az ideje.

Az igaz, hogy a történelmet a győztesek írják, csak az a baj, hogy a „nagy” túlélők akarják színesíteni. S aki túléli a szemtanúkat, később már hozzá megy mindenki „hiteles” adatokért.

S a kíváncsi ifjúság ekkor nagy késztetést érez, hogy ezeket az anekdotákat „hitelesnek” fogadja el. Ilyen a világ rendje! Az ifjúság (legtöbbször) tiszteli a kort; a tudás mindig is hatalom volt; a tudás megosztása, de a tudással visszaélés és a megtévesztés is.

Mert a hősök meghaltak, vagy kivégezték őket, esetleg a mártírok belepusztultak a hónapokig tartó tortúrába vagy az utána következő időkben hunytak el – amikor már megszűnt a verés, de az elszenvedett sérülések egy életre kihatottak. Így hát gyakran azok lettek a túlélők, akik egy tál grízes tésztáért akár a saját cellatársukat is „fölnyomták” (Így mondták!); s ma mégis ők fürdenek az 56-osokat megillető dicsfényben.

Volt egy öreg barátom, egy 56-os katonatiszt. De „átállt”. Nem végezték ki, de évtizedek múlva, amikor kijött, egy roncs életet kellett volna újraépítenie. Most ne menjünk bele, hogy ez sikerült-e neki?

1988 forró őszén és 1989 sistergő tavaszán ismertem meg, amikor minden héten összejöttek a város „alternatívjai”. Barna bácsinak ezek az urak túlzottan óvatoskodónak tűntek – s ki tudja miért – az volt a határozott véleménye, hogy az itt jelenlévők negyede fizetett besúgó. Nem volt igaza. Nem a negyedük volt ügynök, hanem a fele.

Lazur Barna (1930-1999)

Egy ideig még eljárt a József Attila Művelődési Házba – ahonnan később az MDF kinőtt –, de már akkor hozzálátott egy saját csoportot szervezni. Ebből nőtt ki később a Magyar Köztársaság Párt; de ez a csapat nem nagyon kedvelte Krassó néha megbotránkoztató performanszait. Inkább arra koncentrált, ami az ügyet előreviheti, így elkezdtük szervezni a helyi akció-szövetséget. De ez már egy másik történet.

Sokat találkoztunk. Tőle hallottam arról a bizonyos „Grízestésztáról”. Amikor meglátta a tévében, alig palástolt undor töltötte el. Ünnepélyesen megígérte, mindent megtesz, hogy ne lehessen belőle potentát az új rendszerben. Nem sikerült neki; beteg lett és belehalt a börtönben szerzett sérüléseibe.

Úgy eszembe jut Antall egy korai törvény-tervezete is, amelyben a felségsértés törvényi tényállása mintájára megpróbálta büntethetővé tenni a hatalom csúcsain lévők rágalmazását. Ez sem sikerült.

De egyáltalán, ki mondja meg, mikor becsületsértő, ha egy besúgóról valaki feltárja a múltját? S mi történik akkor, ha ezek után még neki áll fentebb, s kikéri azt magának. Mármint a valóságot. S mi történik akkor, ha a média ehhez az eltusoláshoz segítő kezet nyújt?

Mint ahogyan nem segítő kezet nyújtott, de egyenesen provokálta legutóbb egy állami főméltóság múltjának feltárását. Az egyiknek lelkesen segített az eltusolásban; abban, hogy sose ismerhessük meg a történteket (hisz a tanúk napról napra fogynak), míg a másik esetben ő maga teremti meg a klasszikus „kabát-lopási” történetet. Íme a köztársaság erkölcse! Íme a köztársaság hitelessége!

Hallgatom a rádiót. Napok óta hozsannázik egy alakról, aki önhibáján kívül szintén magas kort élt meg, de pár évvel ezelőtt még arról is lehetett hallani, hogy miket jelentett a híres Csapatról. De még ma is hallható hetente egy-egy jegyzete, amikor rosszul illesztett protézissel küzd a szavakkal és egyáltalán az artikulációval. Morális felelősséggel közben nem küzd…

Mert a „mi bűnösünk, nem olyan nagy bűnös, de a ti bűnösötök az nagyon is erkölcstelen”. Íme a megvalósult, ki tudja hányadik köztársaság, ki tudja honnan származó, valódi erkölcse, valódi arca!

Mert a köztársaság automatikusan istentelen. Így tehát isteni, transzcendens elveket, azaz morált, etikát, erkölcsöt elvárni tőle hiábavalóság. Az új „alaptörvény” – azt mondják – hivatkozik az Istenre. Pedig nem hivatkozik – csak idézi a Himnusz első sorát. S ez nem ugyanaz. Mint ahogy Károlyi köztársasága sem ugyanaz, mint az Ezeréves Apostoli Magyar Királyság, még akkor sem, ha mindkettőnek piros, fehér, zöld volt a lobogója.

Ezt a leckét a bolsevikiek azóta megtanulták, mármint hogy nem célszerű egy nemzeti zászlót „vörös rongyra” cserélni; ezért 45 után már szimbolikusan megtartották a nemzeti színeket. Szemben a szovjet elvtársaikkal, akik nem csak az orosz nép, hanem a baltiak zászlait is eltörölték – adva helyettük valami szupergusztustalan antiheraldikus szörnyűséget.

Isten nélkül nem beszélhetünk ugyanis erkölcsről, morálról, etikáról, tisztességről, hisz transzcendencia nélkül maga a fogalom is – hát még az „alkotmány”! – teljes mértékben értelmezhetetlen.

Majd egyszer, talán, egy szebb világban, ha az írott alkotmány úgy fog kezdődni: „…És minekután Isten kegyelméből mi ennek a nemes Magyarországnak királyi pálczáját és kormányát elnyertük és Szent Koronájával minket megkoronáztak, és miután ez országot hadmíveleteink után, úgy az ellenség félelmétől, mint a belső zendülésektől megszabadítottuk, első és legfontosabb gondolatunknak azt tekintők, hogy ezt az országot és a mi alattvalóinkat a belső békesség és a törvények által erősebbé és állandóbbá tegyük…”

De nehogy azt higgyük, hogy ez csak sokára lesz, vagy egyáltalán sosem következik be!

Mert ilyen prominenciákkal, ilyen ünnepeltekkel, ilyen mondanivalóval, ilyen „kreátumokkal” minden nap, minden órában, minden mondattal, minden hiteltelen megnyilvánulással a köztársaság a saját sírját ássa.

Apropó! Hallották? Japánban megint megtartották a hagyományos Gödörásó versenyt. Az a feladat, hogy 30 perc alatt a lehető legmélyebb gödröt kell ásni. Az idei győztesek rekordot döntöttek, 3 méter 39 cm mélyre ástak; pedig magyar versenyző nem volt a 259 csapat között.

Évfordulók, emlékezések

Ma ünnepeljük Szent Bálint napját a Katolikus Egyházban. Ezen a néven tizennégy szentet tartunk számon, de az a Szent Bálint, akinek az égi születésnapja február 14-én van egy áldozópap (egyes források szerint püspök) és vértanú volt az ókori Rómában, valószínüleg II. Claudius császár uralkodása alatt. Egyike azoknak a szenteknek, akik kétszer lettek mártírok, hiszen mint Szent Sebestyén, első kivégzésébe, a kövezésbe Szent Bálint sem halt bele. Később fejezték le és lett Egyháza szentjeinek egyike. A szerelmesek, jegyesek, házasok, lelki betegek és epilepsziások védőszentje.

Ma van Csendőrnap is; ezt a napot Horthy kormányzó tűzte ki a Magyar Királyi Csendőrség teljesítményének és hazafias hűségének ünneplésére. Az 1881. február 14-én alapított rendkívül jól működő rendvédelmi szervezettel kapcsolatosan ajánljuk korábbi bejegyzéseinket. Különösen fontos megemlékezni róluk ilyenkor, mikor az ország közbiztonsága gyalázatosan siralmas állapotban van.

A legszomorúbb évforduló, ami mára (is) esik az Drezda háromnapos bombázása volt a második világháború végén. 1945. február 13-15 közt a nyugati szövetséges légierő a modern kori hozzáállás jegyében a pusztítás következményeivel mit sem törődve leszőnyegbombázta a gyönyörű "Elba-menti Firenze" városát, amit semmilyen katonapolitikai ok nem indokolt. A terrornak semmi más célja nem volt, minthogy kipróbálják az új bombáikat az angolszászok a történelmi belvárost is elpusztító infernó során. A három nap alatt több mint nyolcszáz bombázó 200,000 gyújtóbombát dobott le, melyek előkészítették a terepet az 500-4000 fontos bombáknak amelyek teljesen szétrombolták a civilek lakta Óvárost és az egészségügyi negyedet. A napokban és február 14-én, Hamvazószerdán a belvárosban 1500 Celsius-fokos hőmérséklet uralkodott, az emberek elevenen égtek meg. A város lakossága a vörös horda elől menekülőkkel együtt 1,5 millió fő volt. Ide telepítették a budapesti műegyetemisták egy részét és a m. kir. Ludovika Akadémiát is 1944 végén. Itt állomásozott a komáromi m. kir. 22. gyalogezred III. zászlóaljának 3. és 4. százada is. A magyar fiúk segédkeztek a sebesültek mentésében.

Klotz József így emlékezett vissza a mentőcsapat tragédiájára: 

"11.h15-kor fájdalmas hírt közöltek. A bátor kis csoport egy légiakna martaléka lett. 11 órakor befelé igyekeztek s egyszercsak elkezdtek hullani a bombák. Vass. hdp.úr maga köré gyűjtötte a fiúkat. Be akartak velük futni a kaszárnya óvóhelyére. Már ott futottak a bejárattól kb. 50 m-re, mikor egy légiakna telibe találta őket. 19-en meghaltak s csupán Schüller tizedes került súlyos sebesüléssel a kórházba. Sok jó barátom ott maradt. Szótlanul vártuk az eseményeket. Nemsokára behozták a halottakat az udvarba. A második emeletről tekintettünk le. Ott állt a plattos-kocsi a holtakkal és úgy nézett ki felülről, mint egy piszkos rongyhalmaz. Lesiettünk a lépcsőn és megrendülten néztük a roncsokat. – Apróra szaggatott emberi részek. Itt egy kéz, középső ujja letépve, ott egy fej, tele véres csíkokkal, amott egy láb, csontja kitörve és a bakancs nincs rajta. Véres húsdarabok, véres rongycafatok. Összeszorult torkunk és csaknem könnyeztünk.. – Virágzó életüket, idegen földön, a legszebbkorban tépte szét az akna."

Befagyott a Duna...

"...Csatázni? Egészséges ember sántákkal és vakokkal verekedjék?  

Mert nyomorékok, jóindulattal kell közeledni hozzájuk..."

A progresszív oldal győzelme a felvilágosodásban állítólag az ész diadalát hozta magával. Állítólag. Sajnos ebből semmi nem látszik. Nagyon nehéz észérvekkel vitatkozni olyanokkal, akik szerint az a társadalmi fejlődés non plusz ultrája, amikor olyan emberek vezethetik az országot, akik nem értenek hozzá. Érthetetlen. Az ilyen embereknek ott van a Schmitt Pál, de valamiért vele is bajuk van. Egy idő után belefárad az ember annak magyarázásába, hogy 1 köztársaság meg 1 köztársaság az nem három, hanem kettő. És most még a Duna is befagyott. A nép tudatlanságát elmélyítő, majd azt alaposan meglovagló Népszava már rá is ugrott a témára. Jég a Dunán= koronázás. Jaj.

Most komolyan? Tényleg el kell magyarázni értelmes (?) felnőtt (?) embereknek, hogy Magyarországon soha az életben nem koronáztak meg senkit a Duna jegén?  Még I. Mátyás királyt sem.

Mátyás királyt 1458. január 24-én, a Duna jegén királlyá választották. Koronázására 6 év múlva került sor, Székesfehérváron. Ahogy Safranek a Macskafogóban találóan megjegyzi "Mint az köztudott". Úgy látszik mégsem az. Csupán ennyit kellett volna megtanulni az általános iskolában, a cikk megírásához, kedves "progresszív" oldal. Az pedig csak ráadás, hogy Magyarország 1687 óta örökös királyság, ami azt jelenti, hogy az utolsó "választott" királyunk I. Lipót volt. A cím azóta örökletes. Így akár fenékig is befagyhat a Duna, akkor sem fog senki királyt választani. 

/az idézet Hamvas Bélától származik - A Bor filozófiája c. műből/

Az illegitimitás ellen, következetesen

Dr. Tóth Zoltán József azon emberek közé tartozik, akik közjogi érvek és komoly tanulmányok után jutottak el oda világunkban, hogy "a teljes jogfolytonossághoz szükséges a Szent Koronával koronázott király, a királyságban". Korábban Molnár Tamás műveiből egy egészen remek kötetet kompilált, közösen a professzorral pedig a Szentkorona-tanról egy kötetet jegyzett, más szerzőkkel együtt. Igazán azonban akkor szurkoltunk neki, amikor államtitkár lett a HM-ben. Sajnos nem tartott sokáig ez az állapot, nem volt sokáig Magyarországnak (akkor még a Magyar Köztársaságnak, még konkrétabb) jól felkészült monarchista helyettes államtitkára! Hendével elvi ellentétei voltak és lehet, hogy túl kemény volt a Zrínyi Kommunikációs Kft. hírhedt mutyijaival szemben (gagyi rockopera Rákócziról, szoborpark a családi kertben közpénzből és a többi). Tóth Zoltán József ment, mi sóhajtottunk, de a munkássága ott folytatódik, ahol abbahagyta. Korábban remek Szentkorona-tan tanulmányokat írt (Az Eckhart vita időszerűsége) és most is egyetlen laza esszében is hitet tesz a mellett, hogy szakítani kell a illegitimitás örökségével. 

Csakhogy. 

Elérkezünk az esszé végéhez és megint egy kicsit összeszorul a szívünk:  " Végezetül egy fontos kérdésre kell válaszolni. A Szent Korona-tan alkalmazható-e köztársasági rendben, vagy csak a királyság államformájában? A leírtak alapján talán egyértelmű, hogy nemcsak a királyság rendjének az alapja lehet. A megszállás idején bevezetett köztársasági rend 1946-os alaptörvénye is hivatkozik a Szent Korona-tanra mint saját előzményére, mert a demokratikus köztársasági rendet annak örökösének és beteljesítőjének tartotta. " . És akkor most is sóhajtunk, de máshogyan. Miért állunk meg mindig itt? Miért nem megyünk tovább? Kinek kell még megfelelnünk? 

A mostani alaptörvényt senki sem tekinti véglegesnek. A bal újabb köztársaságot akar, a jobb egy másikat, konkrétabbat, államformában nem nyilatkozik sajnos. Ha a jogfolytonosság talaján állunk, akkor nem lehet más a célunk, mint az, hogy jó irányban változzon ez az egész itt, és semmiképpen se maradjon így sokáig. 

Ebben az óvatosság nem jó eszköz. A pontosság azonban igen. 

Következetlenség 1946-ra pozitívan hivatkozni, mint amelynek a Szentkorona-tanhoz bármilyen köze is volt. Ugyanúgy volt, ahogyan a szentkoronás címerhez is volt; ameddig - politikai következetlenségből - meg nem állapította, hogy az ún. "kossuth címer" legyen az első magyar köztársaság címere, ne a koronás. Szóval ideig-óráig maradt a koronás, de nem merte senki sem használni! Egy megszállt országban semmilyen szinten nem tud érvényesülni a Szentkorona-tan elve. Megszállás helyett szuverenitás kell. Óvatosság csak fokozza a fogalmi káoszt jelenleg. Ahol a fogalmak pedig nem jelentik eredeti értelmüket, ott nem lesz szabadság és nem lesz szuverén nemzet.

Memento - 1945. február 11.

Kitörés napja.

Dicsőség a Hősöknek! Tisztelet az áldozatoknak!

Dicsőség Budapest és Európa védőinek!

"Német katonák! Magyar fegyvertársak! Abban a pillanatban, amikor hősi harcotok véget ér és katonasorsotok beteljesedik, köszönt benneteket még egyszer a hadsereg és a hon! Hálával és mély tisztelettel hajol meg Németország és Magyarország hős fiai előtt. Eskütökhöz híven az utolsó lélegzetig és a végső odaadásig kockáztattátok életeteket. Tiétek segítő kezünk bajtársak, kik áttörtétek a Budapest körüli gyűrűt!"

A második Sztálingrádról tanulmány olvasható itt Ungváry Krisztiántól.

Velünk élő Monarchizmus III. - Viribus Unitis

Vajon a Nyugati Pályaudvar romosságában is fenséges épületében hányan tudják hol található ez a felirat? Naponta tízezernyi ember fordul meg itt, anélkül, hogy fölfogná hol is jár, sietvén a dolgára többnyire lehajtott fejjel. Lehajtott fejjel pedig nem lehet csodát látni. És nemcsak az épület nagyszerűségét nem értik már az emberek. Azt sem, hogy ilyen épületek soha nem fog köztársaságban épülni.  Az egykori királyi váró ajtószárnyai fölött pedig megállt az idő. Aranyló latin szavai feledésbe merültek. Egyesült erőfeszítéssel. Vajon ismerik ezt a királyi jelmondatot azok, akik mostanában nemzeti összefogásról beszélnek?

Ki nem elégített vágyunk

Kompozíció: Kiss-Kovács Roland [Regnum! Csoport].

Produktív nacionalizmus: egy példa

„A névváltoztatás nagy gondot okozott. Ötven évig hordtam – úgy érzem – becsülettel. Ha ismertek, ezzel ismertek. Most már az új név inkább a fejfámra kell. Legjobb esetben enged Isten tíz évet munkára, ez már naplemente tollnak, szónak, tusának. Megtettem. Németországban irtózatos propaganda folyik annak igazolására, hogy hazánkat nevek szerint német vér lakja. Egy vezető zalai tisztviselőt felszólítottak neve után: lépjen be a Volksbundba. Hosszú ideig vívódtam. De ha egyszer magyar érdeknek láttam, meg kellett tenni.”

Mindszenty József mondta ezt a névváltoztatásának okairól. Eredeti neve ugyanis Pehm József volt, a családja III. Károly királyunktól kapott nemességet. Ő -  a fentiek alapján is - hosszas vívódások után változtatta meg a nevét, szülőhelye (Csehimindszent) után "Mindszentyre".

Jog és állam

Fogalmak. Sokszor elhangzanak ezek a fogalmak külön-külön és egyben is. Mindenki mást ért alatta, máshogy magyarázzák. A szomorú, hogy legalább azoknak, akik konzervatívnak tartják magukat ma - és ezért a jelzőért sajnos minden jöttment versenyez - sem tudják jognak és államnak a helyét, sorrendjét, de főleg nincs fogalmuk a jogállam definíciójáról. Van a jogállamnak egy fogalma és ezt a magyar közjogi hagyományok fényében kell meghatároznunk. Ha nem így tesszük, akkor miért lennének konzervatívok? Miért lenne az a jogállam, hogy mindenkinek mindenhez van joga? Ha mindenkinek mindent szabad, ami a másiknak nem árt (hangzik a klasszikus liberális mantra), nem gondoljuk, hogy túl messzire megyünk? Hogy egy puffer-zóna nélkül, ha az én szabadságom után a másik jogvesztése jön rögtön, senkiföldje nélkül, akarva-akaratlanul is át-át csapunk oda, ahova (már a liberálisok szerint sem) nem kéne?

Szabadság. A jogállam mellett talán a szabadság fogalma az amelyet a legtöbb visszaélés ér. Vannak akik azt hiszik, hogy a szabadság az, amikor mindent szabad, pedig az már rég szabadosság. A szabadság az, amikor van lehetőséged megcselekedni a jót. Ahogy Szent Josemaría Escrivá, Franco tábornok gyóntatója oly helyesen mondta: 

"Vannak emberek, akik a szabadságukból barikádot csinálnak: "A szabadságom, a szabadságom!" Ezeknek megvan a szabadságuk: csodálják korlátolt értelmükkel és bálványként bánnak vele, de nem használják. Ez volna a szabadság? [...] Ezeket az embereket - ti is találkoztatok velük, akárcsak én - könnyen elsodorja a gyerekes hiúság, az öntelt képzelődés vagy az érzékiség. [...] "Nem vetem magam alá senkinek", szüntelenül ezt ismételgetik. Valóban senkinek? Az ilyen vágyálombeli szabadságban élőt, aki szeretné elkerülni, hogy magának kelljen felelősségteljesen cselekedni, kantáron rángatják mindenfelé. Ahol nincs istenszeretet, elvész a felelős tettekre képes szabadság minden lehetősége. Akármennyire is másnak látszik, minden kényszerré válik. A határozatlan, habozó ember alakítható anyag, a mindenkori körülményeknek engedelmeskedik. Olyanná gyúrja bármiféle jöttment, amilyen neki tetszik." 

Hát ha mindenki így élne a szabadságával...

És rend. Ezen túl mi Hamvas Béla óta tudjuk (de talán előtte is éreztük), hogy "rend az, amikor minden a helyén van". Nos, erre még sokáig kell várni és lehet, hogy el sem jön a mi időnkben. Ám ez nem jelenti azt, hogy ne lenne erkölcsi kötelességünk harcolni érte. Harcolni, hogy király legyen a várban, miniszterelnök a Sándor-palotában, országhatárunk a Kárpátok bércein és államférfiak az országgyűlésben, vármegyék, jog és állam, rend és szabadság és szubszidiaritás. Nehéz a jó harc és egyébként sokszor a fogalmakkal, szóhasználattal kezdődik. Ott lehet legelőször és legegyértelműbben megfigyelni, hogy valaki tudatosan áll-e a dolgokhoz. Például ha valahol negyven év sötétség után újra a jogot teszik az állam elé, ahogyan az volt régen is. Kezdet. De a többség lustaságából kitűnik.

Egy keresztény mártír a vadállatok között - Slachta Margit felszólalása a nemzetgyűlésben, a királyság védelmében, 1946. január 31.

Az egyetlen férfi a parlamentben. Slachta Margit nevéhez nem véletlenül ragadt ez a kifejezés. Keresztény mártírokhoz hasonló az a bátorság, ahogy a magyar nemzetgyűlés Colosseumában a kommunista és szociáldemokrata vadállatok gyűrűjében egyes-egyedül szózatot intéz az Igazságról a hüvelykujját előre lefordító hallgatóságának. Annak a hallgatóságnak, amely vak és nem látja még, hogy a küzdőtérrőtérről elszabadult fenevadak hamarosan őket is felfalják.

Egy demokrata nem fél! - hangzik a közhely, de aki ebben a szituációban bátor demokratákat keres, nem fog  találni senkit. Közönséges közbekiabálások jelzik, hogy ez már új világ, a kisstílűség, a tiszteletlenség, műveletlenség, sőt a bunkóság kora köszönt be. És mégis,  a monarchista nem fél, nem hátrál, mert tudja, hogy igaza van. Tudja, hogy a köztársaság a proletárdiktatúra előszobája. Tudja és látja, hiszen az ostoba, érveit fel nem fogó képviselőtársainak 40%-a még alapfokú iskoláit sem fejezte be. Érvei leperegnek a szovjet államplogárokról, de ez a törékeny, katolikus asszony helytállása révén örökre beleírta magát a Magyar Királyság hőseinek könyvébe.

Ez a nap a törvénytelenségben, ostobaságban és közönségességben fogant I. magyar köztársaság születésének pillanta. A nemzetgyűlés ordenáré stílusa baljós előszele mindannak, ami ezután következett. Emlékezzünk meg tehát felszólalásáról, mely után másnap kihunyt a Magyar Királyság lángja és sötétségbe borult Magyarország.

A teljes felszólalás itt található. 

Legyél vitéz 4500-ért!

Múltkor egy fiatal tini állt a buszon és nagy betűkkel fel volt írva a hátára, persze rovásírással, hogy "harcos", de alatta angolul szerepelt az identitást hordozó ország neve; "Hungary". A csávó vasággyal együtt nyomott 50 kilót, gondolom, ennek ötödét sem tudta volna kinyomni és az első komolyabb fellépésre összepiszkította volna a gatyáját a Szigony utcában napközben is. A rovásírás eleve behatárolta, hogy ki tudja elolvasni még a 73-as buszon is, Budapesten ezt az egészet, joggal húzta ki magát, hogy ő mindenképpen különb és kemény és elkötelezett.

A nemzeti érzelmű streetwear (pardon!) ugye alapból az amerikai (Everlast) és angol (Lonsdale) alsó középosztály, és munkásosztály öltözködési stílusát koppintja, csak "elkötelezett" márkákat gyárt, ami persze egyrészt szánalmas, hiszen másolat, másrészt felesleges is. A fenti márkák fokozatosan lettek csak jelképek, nem pedig szándékosan léptek fel ezzel az igénnyel. Sportruházatok voltak, amelyeket, ha valaki magánéletben is hordott, azt fejezte ki, hogy sportol ebben a ruhában (leginkább például boxol) és ebből másodlagosan következtettek arra, hogy keményebb figura is lehet.  Persze, mivel ezek a palik nem annyira voltak általában gazdagok, kényszerből is hordták, például farmerral ezeket a ruhadarabokat, ez így már - megin tcsak nem szándékoltan - de közösséget is képzett a magánéletben. Szóval inverzben mutatta azt, hogy nem érdemes belémkötni, ha ezt hordom. E mellett meg legyünk őszinték, egyszerre voltak modernek és férfiasak, szóval megkapóan kellemes és kényelmes ruházatnak bizonyultak egy heteroszexuális, alapból macsósabb fiatal vagy középkorú férfi számára is.

Van egyébként ilyenünk nekünk is, úgy hívják, hogy Tisza és remek minőséget produkált a kádárizmusban is, de mostanában sem annyira rossz a felhozatala. Valami nemzetibb és keményebb kell azonban, ez így gyanúsan liberális dolog, így jött létre a Warrior márka, amiből lett a Harcos ugye (leginkább rovásírással kiírva), mert mégiscsak magyarok vagyunk, nehogy már angolul legyen! A Harcos (és annak viselői, akkor a "harcosok"?) tudatosan nemcsak ruházat, hanem fegyver a rendszer ellen és a liberalizmus ellen. Hurrá! Akkor más a leányzó fekvése.

Akkor most örülünk?...Nem igazán. Ha a fentebbi gyereket megnézem, akkor nem annyira. Streetwear politikai marketingszövegnek azonban mindenképpen remek egy szubkultúrában. Veszel egy kapucnis felsőt és máris tettél valamit a liberalizmus ellen. Csábító ajánlat, de ha megnézem nemzetgazdasági szinten sem igaz a dolog.

De ez nem volt elég és lett Botond is és most a legújabb - mert pörög a nemzeti biznisz és keménynek is kell lenni, nemcsak kaját meg rezsit fizetni - lett Vitéz is. 4500 Ft-ért ha veszünk egy Vitéz polót (rajta fantasy-játkos templomos kereszttel és kettőskereszt pajzsos lovaggal, meg a karunkon magyar motívumokkal, hogy kerek legyen a posztmodern eklektika) akkor büszkén feszíthetünk, hogy nemzeti érzelműek vagyunk és aki hátunk mögött van, azt olvassa majd; "Vitézségért". Ez a személyes üzenetünk nekik."Vitézségünk", hogy miben merült ki, nem tudja más, csak mi és akivel megosztjuk majd. Lehet, hogy csak annyiban,. hogy kifizettük a póló árát. Egónk nőhet, mindennapi sérelmeinként meg kifizettük a kompenzációs árat. Talán különbnek is érezhetjük magunkat egy kicsit.

Szellemi szint

A tegnapi nap folyamán az RTL Klub műsorán a XXI. század című műsor volt. Nem fejtem ki a véleményemet a kereskedelmi televíziózás gyöngyszemeiről, ugyanis a választások során hallottam egy támogatandó ötletet, amihez én is ragaszkodom. Igazság szerint a hét nagy részében televízióm sincs, így kivételes eset , hogy este leülök a tv elé. Mindazonáltal éppen Karády Katalin életét mutatta be a műsor, így, gondoltam megnézem. A következő téma Teitelbaum Mózes sátoraljaújhelyi csodarabbbi emlékezete volt. Itt ajánlom a kedves olvasónak, hogy a fent linkelt videót tekerje a 17. perchez és feszült figyelemmel kövesse az eseményeket. Ott ugyanis megtudhatjuk, hogy Kossuth Lajosnak katolikus szülei voltak, valamint szemléltetésképpen láthatjuk az alábbi festményt:

Nem szeretném felsorolni, körülbelül hány embernek ment át a keze alatt ez a felvétel, amíg adásba került. Egy biztos, a környező országokban ez nem fordulna elő. Azt pedig csak bónuszként jegyzem meg, hogy a műsor ismétlés volt. Így tehát kimondhatjuk, hogy eddig senkinek sem tűnt fel, hogy milyen primitív is a kereskedelmi televíziózás piacvezetője. Hol is van ilyenkor a médiahatóság? Ugyanis ez a primitívség sérti a nemzeti érzékenységemet. És az Önökét?