2007. nov. 29.

I. Ferenc József felajánlja Magyarországot Jézus Krisztus Szentséges Szívének




Magyarországon nemcsak katolikusok számára ismert, bár meglehet, hogy nem eléggé és nem kellő nyomatékkal és jelentőségében ismert, hogy I. Szent István királyunk az országot felajánlotta, koronájával a Boldogságos Szűz Máriának, Jézus Krisztus anyjának, aki ezáltal országunk védőasszonya lett, Magyarország pedig Mária Országa (Regnum Marianum). A Szűzanya ezáltal a Szent Korona égi tulajdonosa is lett, amely például most, amikor a magyar trón betöltetlen nagy reménységgel tölthet el mindenkit, akik egyszer a király visszajövetelét remélik és hitüknek aktív része a Szűzanya tisztelete.
Kevésbé ismert, hogy apostoli királyaink közül az eddig utolsó előtti, I. Ferenc József, ki egyben az osztrák császár is volt, így az Osztrák-Magyar Monarchia feje, folytatta és mintegy betetőzte azt a folyamatot, amely elején Szent István királyunk felajánlása állt; felajánlotta a Magyar Királyságot, birodalma több országával együttesen Megváltónk, Jézus Krisztus Szent Szívének oltalmába, 1914. december 8-án, az I. világháború kezdetén.
Nyílván nem lehet ezt a cselekedetet, amely méltatlanul veszett el a történelem süllyesztőjében az elmúlt évszázadban, így egyetlen kurta bekezdésben, egyetlen kis mondattal elintézni. A cselekedet jelentőségét minden katolikus ember meg kell, hogy érezze elsőre, úgy, mint vallásos ember, amelyben az apostoli király felajánlja országát és Jézus Krisztus Szentséges Szívének oltalmába helyezi azt. Átérzi, mint magyar ember is, aki talán, hiszen sokan vannak sajnos így, I. Ferenc József császárra és királyra mint „Habsburg megtorlóra” és nem mint a katolikus hit szorgos gyakorlójára és védelmezőjére tekint, pedig úgyis tehetné. (Itt most nem megyek bele, hogy a megtorlás, mennyiben az, és mit torolt meg valójában a császár. Több kört érdemel meg ez a téma, nem egy kisebb bekezdést.)

Pedig ő volt az utolsó, aki élt a pápaválasztási császári vétóval (ius exclusionis) és megakadályozta, hogy egy mélyen egyházellenes társaság tagjaként, egy szabadkőműves bíboros (Rampolla) pápa legyen. De tudnánk beszélni a mindennapi buzgó vallásosságáról is. Egyszerű fekhelye mellett közvetlenül térdeplő volt, amelyen zsolozsmáit, bensőséges imát rendszeresen végezte el, nagycsütörtökön pedig megmosta tizenkét bécsi koldus lábát, személyes hatalmát is igyekezett latba vetni, hogy ne valósuljon meg a polgári házasság bevezetése legalább az osztrák oldalon (a magyar oldalon a szabadkőműves, polgári származású miniszterelnök, Wekerle Sándor vitte végbe) és nem is az ő fellépésen múlott, hogy mégis megvalósult. Tisztán kell látni, hogy I. Ferenc József olyan uralkodó volt, akinek nemcsak egy, az államot összetartó erő, nemcsak egy polgári normakövetés, egy családi hagyomány volt a katolikus hite, hanem olyasmi, amelyre támaszkodni akart és tudott is a kormányzásban és amelyben meg akart felelni, mint egyszerű hívő az előírt kötelezettségeinek, meg akarta védeni a hite tisztaságát és mélyen hitt abban, hogy az ima, a szentáldozás, melyet minden vasárnap megtett lehetősége szerint, egyszerre segítik a lelki üdvének az elnyerésében. Természetesen nem állítjuk, hogy szent volt, de nem mondhatjuk azt sem, hogy csak formálisan tett eleget vallási kötelezettségeinek, amelyeket elvárt tőle az Anyaszentegyház. A keresztény-katolikus hitét felsőfokon és komolyan gyakorolta, amellett, hogy egy birodalom feje is volt.

A Jézus Szíve tisztelet különösen népszerű volt az Osztrák-Magyar Monarchia területén a XIX. század végén, de komoly európai (Szent Alacoque Mária Margittól kezdve, 1675) és magyar (Telegdi Miklós pécsi püspök, Hajnal Mátyás jezusita XVI. század; Nádasdi János jezsuita – XVII. század; de mindenképpen meg kell említeni Pázmány Pétert is, aki már Szent Alaacoque Margit Mária előtt megemlékezett prédikációiban a Szent Szív tiszteletéről) gyökerekkel bírt, csak itthon közel ötszáz egyesülete volt háromszáz év alatt ennek a tiszteletnek. A Szent Szív tisztelet XIX. századi újraélesztésében és újraértelmezésében nagy jelentősége volt, különösen a magyar területen, Zádori János esztergomi kanonok 1888-ban írt a Szent Szív tiszteletéről írt könyvének, amely nagyon pozitív visszhangra lelt a katolikus hívek között. Zádor már ebben a munkájában kihangsúlyozza a Szent Szív oltalom jellegét különösen a Magyarországra gyakorolt oltalmát, mint Mária Országára háruló, a veszedelmektől megóvó Szent Szívet jelöli meg a könyvében, amelyben kéri is, hogy az országot ajánlják fel a Szent Szívnek. Ebbe a sorban illeszkedik bele XIII. Leó pápa felhívása 1900-ban, az új évezred küszöbén, amelyben a világ pusztulására figyelmeztetett, amennyiben az nem tér meg Jézus Krisztus Szent Szívéhez.
Maga a királyi felajánlás egészen bensőségesen zajlott le 1914-ben.
Ausztriában, Döblingben, ahol korábban gróf Széchenyi István sorsa olyan tragikusan beteljesedett, a karmelita kolostorban őriztek egy nagyon híres és csodás Szűzanya képet, amelynek neve „Miasszonyunk a lehajtott fővel”. 1610-ben Rómában egy domonkos szerzetes találta meg ezt a képet a romok alatt, amelyet rendbe hozott és hamarosan kitette tiszteletre, hogy aztán sokan imádkozzanak előtte. Idővel a kép kiváló kegyelmek forrása lett. Később Münchenbe, onnan pedig Bécsbe került, ahol a karmeliták ajándékozták II. Ferdinándnak, aki a magánkápolnájába tétette és ott ő is, de nagyon jámbor felesége Eleonóra is sokat imádkozott előtte. Mivel idővel nagyon közel állt hozzá a kép, mindig magával vitte, amikor nem volt otthon. Egyszer, amikor királyunk nagyon beletemetkezett az imába a kép előtt, ígéretet kapott a Szűzanyától, hogy a Szűz megvédelmezi őt és a dinasztiájának az uralmát, és emelni fogja annak fenségét, amíg a Habsburgok megmaradnak az istenességben és az iránta való feltétlen tiszteletben. A látomás nagy hatással volt Ferdinánd királyra és császárra, de feleségére is, aki a férje halála után abba a kolostorba vitette a képet, amelyben ő maga is vonult élete végén, végrendeletében azonban a lipótvárosi atyáknak adományozta. Innen vitték el 1901-ben Döblingbe a karmelita zárdába, ahonnan I. Ferenc József személyes parancsára hozatták el 1914. december 7-én, mint nagyon nevezetes és a dinasztiával szorosan összefüggő kegyképet.
A schönbrunni császári és királyi lakosztály kápolnájába vitték a képet, ahol az oltárra helyezték azt. Másnap, 1914. december 8-án a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén dr. Piffl Frigyes Gusztáv bécsi bíboros és érsek celebrált szentmisét a kápolnában, amely közben I. Ferenc József Őfelsége koronáját, trónját, országait, köztük külön Magyarországot és a Szent Koronát, amelynek apostoli királya volt, és népeit Megváltónk, Jézus Krisztus Szentséges Szívének ajánlotta fel. Ezzel a cselekedetével Szent István királyunk egyik legbölcsebb és legméltóbb utódjának bizonyult, hiszen ugyanúgy, ahogyan István királyunk ő is belekapcsolta a magyar nép evilági sorsát és erejét, az evilágon túli, égi rendbe. Olyan cselekedet volt ez a XX. század elején, amely korábban is rendkívüli és kivételes lett volna és kevés uralkodó tette volna meg, azonban egy majdnem teljesen szekularizált korban, amelyben az ateista tendenciák a legerősebben támadtak és a dekadencia a társadalomban tapinthatóvá vált egy mindenképpen példaértékű és – a szó minden értelmében – felemelő, önmagán sokszorosan túl mutató cselekedet volt. Eredeti királyi aktus, amely túlmutat azokon a profán, „államfői tevékenységeken”, amelyeket már abban a korban is nagyobbrészt és szinte kizárólagosan elvártak egy uralkodótól, visszaszorítva olyan kvalitásokat, amelyekkel eredetileg is egy felkent király rendelkezik, és amelyeket végre is tud hajtani. I. Ferenc József királyunk cselekedetében az, az igazán felemelő, hogy olyat tett meg, amelyet csak egy uralkodói felelősségének teljes súlyát maximálisan átérző király tehetett, aki úgy érezte, hogy a királyban nem egy üres vagy éppen despotikusan önző pont az istenkegyelmiség állapota, hanem egy meglévő és gyakorlandó lehetőség is egyben, amelyet pontosan ilyen krízisekben muszáj megtenni és ezzel egy embereken túlmutató minőséget prezentálni, mint amilyen az I. világháború is volt. Ahol az ember kevés, ott Isten segíthet csak. A felajánlás szinte azonnali, tehát az első világháborúban érvényesülő hatását Bíró Xavér Ferenc atya azzal szemlélteti, hogy Magyarországot és a birodalom legnagyobb részét elkerülte a közvetlen fegyveres pusztítás, igaz a Monarchia összeomlott a háború után. Talán azonban itt nemcsak egy közvetlen és ennyire konkrét hatását kell szemlélni egy ilyen aktusnak, hanem annak távlatait leginkább, amelyek sorszerűen kísérik most már az országot, de nem biztos, hogy az országban ténylegesen hatással lehet, hiszen a Szent Korona jelenleg sincsen eredeti állapotába visszahelyezve.
A magyaroknak mindig is az egyik legnagyobb e világon túli „tőkéje” volt Szent István felajánlása, I. Ferenc Józsefé nem tudott azzá válni és ebben nem a király szándéka és alázatos, gondoskodó aktusa volt a hibás. A király felajánlását egyébként a magyar püspöki kar a magáévá tette és a 1915. január 1-re egy külön imádságot szerkesztett, amelyet felolvastak a templomokban, ezzel is elismerve és megerősítve a király felajánlását. Magyarország, a magyarok királysága ezzel nemcsak Mária-, hanem e mellett Jézus Szentséges Szívének Országa is lett. A felajánlásnak egyetlen, tulajdonképpen a mai napig kézzelfogható eredménye maradt csak fenn, tudomásom szerint, ez pedig katolikusok között ismert „A Szív” újság, amely eredetileg egy nagyon hazafias, közérthetően vallásos lapnak indult, P. Bíró Xavér Ferenc S. J. alapításával, akit talán a legmaradandóbban megragadott ennek az aktusnak az ereje, s akinek én is a legtöbb információt köszönhetem írásommal kapcsolatban.

2007. nov. 24.

Miért éppen a kettős kereszt?



Az itteni oldalunkra is kitűzött kettős kereszt egy régi monarchista és ugyanakkor legitimista jelkép is, amellyel egyfajta kontinuitást akartunk jelezni a régebbi ilyen jellegű mozgalmakkal, amelyek más-más ábrázolásmódban, de mindenképpen alkalmazták a kettős keresztet, de legfőképpen azért használjuk szimbólumként, magyar monarchista-legitimistaként, mert úgy érezzük, hogy ez a jelkép a legjobban adja vissza azt, amit fontosnak tartunk; a szuverén királyi hatalmat, amely e világon a boldogulást biztosítja az alattvalói számára és ami ennél is fontosabb, a transzcendens Isten által kijelölt és jóváhagyott e világi uralkodót jelenti, aki a népét vezeti.
A kettős kereszttel kapcsolatosan több félreértés is van a köztudatban. Nem feltétlenül az „apostoliságnak a jelképe”, de biztosan nem valamifajta „továbbértelmezett napkereszt”, hiszen az emlékeink szerint Szent István királyunk nem ezt használta, hanem a crux latina-t, amely „egyes kereszt” volt csak (ld. pénzeit ezzel kapcsolatban). Egészen a XII. század végéig, egészen konkrétan III. Béla királyunkig nem jelenik meg a kettős kereszt, mint jól elkülönített állami címer, illetve pontosabban, mint királyi szimbólum. III. Béla minden jel szerint bizánci behatásra, de egyáltalán nem bizánci alávetettségének jeleként, ellenkezőleg azért, hogy királyi hatalmának potenciálját legalább ugyanolyannak tüntesse fel, mint a bizánci császár, kezdte el használni, az ősi Árpád-házi, Turul-vérű dinasztia vörösével és ezüsttel / fehérrel együttesen, az „árpádsávos” címer helyett, vagy éppen a mellett, de nagyobbrészt mégis a kettős keresztes megoldást alkalmazva.
Mi volt ennek az oka?
A kora középkori jog szerint minden hatalom a királyé az országban. A királyon kívül nincsen semmilyem más hatalom sem, amely legitim lenne az országban; ő a legfőbb földesúr, a legfőbb hadúr is, élet és halál ura. Minden hatalom egyetlen princípiumban egyesült, a felkent királyban. Nincsen semmilyen különbség még az államhatalom közjogi és magánjogi minősége között. A korona, a királyság (regnum) a királyé, akit az uralom gyakorlásában nem akadályoznak – elméletileg – a törvények, hiszen a törvények forrása is, Isten végtelen kegyelme által, ő maga egy személyben. Az Árpád-házi királyok alatt megerősödik az a szemlélet és szinte esszenciálisan jelen van a magyarok között, hogy az ország a király tulajdona, és ez nem egyfajta kultuszt jelent, hanem azt, hogy a királyé az ország, tehát az alattvalók (nemesek és nemtelenek, szolgák és szabadok), a „királyban vannak benne”, vagyis ő képviseli az országot Isten személye előtt elsősorban, de e mellett kifelé és befelé is, másokkal szemben is. A király szava, a király akarata, de személye is szent és sérthetetlen, nem „fizikai személye” okán elsősorban, hanem felkentsége, kiválasztottsága, legitimitása okán. Ő az, aki létezik egyáltalán, és aki jelenvaló, aki elszámoltatható Isten előtt. Jól jelzi ezt, hogy ekkor a királyi címer az ország címere is, sőt az ország embereinek a címere is egyben. Még a XIII. század elején a király utáni második ember, a nádor is a király címerét hordja, mert az, az egyetlen igazán létező címer, amely az országban van.
III. Béla királyunk neveltetése diplomáciai okok miatt Bizáncban történt, Alexios hercegként, a császári trón örököseként, ahol az uralkodó igazi összekötő kapocs volt Ég és Föld között. A bizánci császárok (ahogyan magukat hívták, és ez most esetünkben igazi perspektívákat ad; a római császárok) nem elsősorban vallási jelként használták a kettős keresztet, hiszen arra az ortodoxia az ún. „hármas keresztet” használja, hanem világi, uralkodói jelként és az uralkodók korlátlan hatalmát hirdette ezen a világon mindenhol és mindenkinek, aki az alattvalója volt vagy éppen országával bármilyen kapcsolatba került. Tehát III. Béla királyunk, aki uralkodóink közül is az egyik legkiválóbb és leghatalmasabb volt, minden tekintetben, tudatosan arra használta a kettős keresztet, hogy magát úgy definiálja, mint aki senkinek sem tartozik elszámolni valóval ezen a világon, Istenen kívül (ahogyan egy oklevelében említi) persze, legfőképpen nem a bizánci (római) császárnak, aki egyébként korábban az államválság alatt függésben tartotta uralkodónkat (IV. István). III. Béla fejébe vette egyébként azt is, hogy a világi és az egyházi hatalomnak egyképű szimbóluma lesz a kettős kereszt, hiszen köztudott, hogy összetűzésbe került Lukács érsekkel, akivel szemben az isteni rend földi vetületének a hatalmát is ő birtokolta. Imre királyunknál, aki egyébként egy módosított „árpádsávos” címert használt, a nagypecsétjén már kettős keresztes az országalma, amely egy nagyon is tudatos használatot jelent; az ország, tehát a magyar király szuverenitásának és abszolút legitimációjának a szimbóluma lett a továbbiakban a királyainknál a kettős kereszt, amely a mai napig minden monarchista számára egy olyan szimbólum, mely önmagán túlmutató ideaként, egy eleven valóságként él.
Jól mutatja ezt az is, hogy a monarchia ellenségei, mint például gróf Károlyi Mihály, vagy éppen itt most nevezetesen Hegedűs Géza. Ők egy köztársasági disputa alkalmával jelezte, hogy az árpádsáv még hagyján, hiszen Árpád fejedelmet nem nagyon lehet megtagadni egyetlen magyarnak sem, de a kettős kereszt évszázadokon keresztül azt mutatja, hogy a királyok igazi kényurak voltak, akik nem tűrtek ellentmondást és a szegény nép nem szólhatott bele a dolgokba.
Nos, igen.
Ugye nem mindegy, hogy honnan és milyen módon magyarázzuk a dolgokat és főleg, hogy abból mi, mit értünk meg és legfőképpen, hogy abból mi mit és hogyan adunk tovább. Ha valaki mondjuk, nem érti azt a fogalmat, és ezzel persze egy elég szegénységi bizonyítványt is állít ki magáról, hogy az ország egy az uralkodóval, a szuverenitása pedig, az ország, tehát minden egyes alattvalójának a szuverenitását is jelképezi, amelyhez a legitimitást Isten hagyja jóvá, akkor persze annak csak egy nagyon profán vetületét láthatja csak meg, mondjuk azt, hogy parancsolgatnak, parancsolgatnak, nekem meg engedelmeskednem kell. Olyan ez, mint, amikor valaki misére jár, de az egészből annyit fog fel, hogy a tömjén az csíp, meg büdös is, és elgémberedett a lábam, mert nem tudtam jól ülni, vagy ne adj Isten kijövök róla, mert állnom kellett. Az meg ugye fárasztó.
Csak a lényeget nem fogja fel.
Jellemző persze az is, hogy Magyarországon mikor jelennek meg ezek a republikánus eszmék, akár komolyabban is, amikor már a király és a királyságot évszázadok óta rágta a népuralmi rozsda, és nem hoztak új vért belé. Más kérdés, hogy első körben olyan emberek is, mint gróf Károlyi Mihály a legitim uralkodótól, IV. Boldog Károlytól kérte a kinevezését. Érdekes találkozás lehetett, a szentéletű hivatása tudatában lévő uralkodó és a politikai svindler.
A kettős kereszt tehát a Magyar Királyság és a király valóságának a jele a számunkra, ahogyan az volt korábban, az ma is. Ha ezt korábban az ellenfeleink tudták, nekünk is illik, még akkor is, hogyha mindebből ma, csak valami üresen csillogó „hagyományt” láttatnak nagyra becsült államférfiaink. Az idők sötétebbek lettek, de a reményünk, ha nagyon összébb is húzódott, fáklyaként ma is ég és utoljára huny majd csak ki. Egyébként is, a remény, egy nagyon alapvető keresztény erény, és mi nemcsak királyságpártiak, hanem hithű katolikusok is vagyunk. Nincs mitől tartanunk tehát.
Várjuk továbbra is a királyt.

Egy halvaszületett kísérlet a monarchia visszaállítására a módszerváltás után


Egy referendum-kezdeményezésnek volt az 1998-ban Pécsett – a szociálisan érzékeny legitimizmus régebbi, a páneurópizmus mostani fészke ez a város – megalakult Magyar Királyság Párt a kezdeményezője és később az elszenvedő alanya a módszerváltás utáni Magyarországon. A párt azt szerette volna 1999-ben elérni, hogy Magyarország lehessen újra királyság és erről egy népszavazás döntsön majd. Merthogy a nép majd megörül és azt mondja, „Jé, engem eddig erről nem kérdeztek és majd most jól megmondom!”. A nép ilyenkor már valamennyire hozzászokott, hogy őt megkérdezik, meg is mondja ő mindenre, hogy merre, meg hogyan. A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága azonban kimondta nagyon hamar, hogy ez nem úgy van ám, és nem lehet az államforma kérdésében népszavazást tartani Magyarországon, se akkor, se később, se egyáltalán. Azt kikiáltották korábban már (Kik is? A nép, nem? Vagy akkor most nem ők voltak? Akkor is a nevében valakik? Fene, mindig ugyanaz a történet.). Döntésével a testület felülbírálta az Országos Választási Bizottság 1999. június 2-ai határozatát, amely szabad utat adott egyébként a kezdeményezésnek, amelyben a pécsiek ezt a kérdést tették volna fel; „Akarja Ön, hogy Magyarország államformája királyság legyen?”.
Egyszerű kérdés ez, lényegre törő, még a hülye is érti, biztosan mindenki el tudta volna dönteni, hogy akkor most kell vagy, nem kell a királyság. Az egyszeri ember, mondom, ehhez hozzászokott akkor már, mindig kérdeznek tőle valamit, aztán meg nem lesz belőle semmi sem. Ehhez is hozzászokott, mert egy ilyen több évtizedes „birkásodási fázison” is átesett már. Ez most egy kicsit más lett volna, de ha már ennyire kíváncsiak lettek volna biztosan megmondta volna most is frankót a nép.
Nem kell, na hagyjanak békibe – mondta volna talán. De, mégis, jó lesz az. Végül is jó lenne egy ilyen, királyság, na. Az. Az kellene. De mégse, mert akkor mehetek majd megint robotolni a földekre, meg az iskolában hallottam, hogy vannak akkor ilyen pluszt adók is, meg majd szednek ilyeneket, hogy füstadót, vagy mi, meg kilenced, meg hídvám. Más se. Na, nem az nem kell. Köszönjük. Inkább emeljék fel a nyugdíjat, vagy mondjon le a kormány. Ha még nem mondott le.
Talán így töprengett volna az egyszeri választópolgár, akinek kíváncsiak lettek volna a véleményére a derék pécsi monarchisták, de közbe szóltak lelkes magyar demokraták is; Rubovszky György a FIDESZből (korábban volt ő KDNP-s is, de az nem ment annyira, pedig alapító tagja is volt, azért fideszes lett, jelenleg azonban megint KDNP-s, a parlamenti frakciójuk helyettes vezetője), és Takács Albert (jelenlegi rendészeti és igazságügyi miniszter, korábban az emberi jogok betartásán őrködött, mint szorgos ombudsman) azonban fellebbezett az Alkotmánybírósághoz szinte azonnal, mondván ez így nonszensz, és mi lesz velünk és a mi friss, üde és ropogós magyar demokráciánkkal. A talárosok meghozták a döntésüket; „az Alkotmány (amelyről, azért mi tudjuk, hogy miféle és kinek lehet köszönni, mindegy, hagyjuk) módosítására irányuló kérdésben a választópolgárok által kezdeményezett népszavazásnak nincsen helye”. Pár nappal korábban ezzel érveltek egyébként az államfőválasztás – ez alatt ők persze köztársasági elnököt értettek - ügyében is. Az állampolgárok azt tehetik csak meg, hogy a parlament, amelyet ugye elméletileg ők választottak és az ő érdekeiket képviseli, mármint a választópolgárokét, szóval ennek a parlamentnek a már megszavazott alkotmánymódosításának a jóváhagyását vagy a jóvá nem hagyását hagyhatják csak jóvá, mármint a választópolgárok, mondjuk egy népszavazáson. A döntéssel quasi azonban Kukorelli István (OVB elnök, ő írta az Alkotmánytan című közkedvelt kötetet is, jelenleg AB tag) és Bihari Mihály (volt MSZMP tag, MDF alapító tag, Új Márciusi Front alapító tag, MSZDP segítő, jelenleg az AB elnöke, nagyon balos, na) AB tag nem értett egyet, vagy csak vitathatónak tartotta, mert nem vettek részt a határozathozatalban. Vagy úgy érezték, hogy átnyúltak a fejük felett. De mindenesetre nem hiszem annyira, hogy feltétlen monarchisták lettek volna és az elveszett ügy melletti lázadásból nem voltak jelen ezen a felettébb demokratikus aktuson.
No, de félre a tréfával, mert ez az egész dolog, akkor, de főleg így nyolc év távlatából enyhén szólva tragikomikus. Nem, inkább mégse fogalmazzunk enyhén; röhögnivaló, de azért semmiképp sem tanulság nélküli.
Teljesen halvaszületett, hogy valaki(k), elfogadva a jelenlegi állapot kínálta megoldási lehetőségeit, amelyek ugye mondani sem kell; semmiképpen sem megoldások és nem lehetőségek egy monarchista fordulat szempontjából! – a demokratikus játékszabályok ketrecébe szorítsa a magyarok királyságának ügyét. Ez így nem megy, ezt így nem lehet, kedves pécsiek. Ez már akkor sem ment, amikor a harmincas évek közepén, többek között Pécsett is, a Nemzeti Legitimista Néppárt segítségével, amely egy harcos és őszinte kereszténydemokrata kezdeményezés volt (a maga kisebb, de inkább nagyobb hátrányaival és hibáival) de nem a mai langyos semmi értelmében, el akarták dönteni a magyar katolikus legitimisták a restauráció kérdését. A dolog csúfosan megbukott és a legitimizmus és a restauráció ügye nagyon nagy vereséget szenvedett, pedig akkor az államforma még királyság volt. Gróf Sigray Antal, aki Őfelsége, Habsburg Ottó akkori magyarországi hivatalos képviselője volt, és ilyen minőségben soha egyetlen pártba sem lépett be, le is vonta a következtetést; nem lehet pártérdekeknek kitenni a restaurációt, mert ez egy egész nép ügye, nem csak egy részé. A politikai pártban képviselt monarchizmus halvaszületett, nem életképes, eleve zsákutcás próbálkozás. A monarchia lehet egy nemzeti ügy, lehet egy mozgalom, lehet egy spirituális és / vagy kulturális harc célja, de nem aktuálpolitikai handabandázás tárgya, főleg nem most és főleg nem ezek között. Nincsen értelme barátaim, egyszerűen az eszmét és az államformát, amelyet a Szentkorona-tan, a jogfolytonosság és a történelmi alkotmány helyreállításával képzelünk el, mint optimális minimumot, a pártpolitikába beletuszakolni. (A pártok okozta megosztottság egyébként is megér majd még egy-két szót, de most elég ennyi.)
Szeretnénk azonban megmutatni eme esettel kapcsolatban is, hogy a jelenlegi tömegdemokrácia, mindig, amikor tetemre hívják, tehát valamifajta jogi, igazi népképviseleti elvet kérnek rajta de facto számon, akkor hirtelen egy álságos képződmény lesz csupán, aki mentegetőzik. Merthogy, amit már megszavaztak azok, akiket beszavaztak, hogy a többséget képviseljék, azt majd megszavazhatják később és máshogyan azok, akik beszavazhatták azokat, akiknek a dolgait most megszavazhatják, hogy azzal ők egyetértenek-e vagy sem…
Bruhaha.
Miről is beszélünk itt jó atyafiak? Arról, hogy mindent szabad, amit nem tilos. Arról, hogy a demokrácia megint csak nem működik, úgy, ahogyan azt eladják a népeknek idehaza és sok másutt a – valljuk be férfiasan – tudatlan és nagyobbrészt teljesen közömbös, heveny politikai apátiában szenvedő állampolgároknak. Persze jól csomagolják be, és nem kérdeznek vissza, mert úgysem értik. Pedig csak egyszer kellene végiggondolni; nem őket, hanem saját magukat képviselik a pártemberek, amely állásponttal vagy egyet lehet érteni, vagy lehet ellene ugrálni, a lényegen ez nem változtat sajnos. Csak a menűből lehet választani ebben az á lá kárt demokráciában. A jelenlegi politikai-gazdasági elit bebiztosította magát, nemcsak ezzel a post-sztálini alkotmánnyal (semennyire sem érdekel, hogy csak annyi maradt meg benne most már az 1949-es torzszülöttből, hogy „Magyarország fővárosa Budapest”), hanem elsősorban az alakítható, látszólag nyitott, valójában merev és csak az érdekeknek megfelelő emberek számára alakítható rendszerben, amely a módszerváltás után mára már kellőképpen megcsontosodott.
A Magyar Királyság Párt – leírni is rettenet ezt a szóképződményt, annyira önellentmondásos – jó szándéka aligha vitatható. De ugye köztudott, hogy ezzel a téglával van kikövezve a Pokol felé vezető út is, az meg ugye nem üres. Mi meg ugye nem is oda tartunk. Okoljunk hát belőle, és meneteljünk tovább.

2007. nov. 23.

Isten éltesse Őfenségét, Habsburg Ottót, örökös királyunkat 95. születésnapja alkalmából!





Nem olyan régen, Magyarországon ünnepelte Habsburg Ottó, királyi főherceg, a Habsburg dinasztia jelenlegi feje a 95. születésnapját. A kifejezetten szűk családi körben megünnepelt eseményre Herenden került sor, amelyre csak egy szükebb belső kör volt hivatalos, ellentétben a 90. születésnapján tartott hatalmas bécsi csinnadrattával, amely egyrészt pompázatos volt, másrészt mélységesen szomorú, hogy mindez egy koronázatlan királynak szól és nem egy megkoronázott uralkodónak, akit ráadásul maximum egy "konzekvens européer politikusnak" tartanak a legnagyobb befolyású tisztelői is. Túl sok republikánus és republikanizmus ez egy Habsburg királyi főherceg, pláne egy örökös király körül, akinek keresztapja I. Ferenc József császár és apostoli király volt. Ugyanakkor megható volt látni itthon idén novemberben, hogy Őfelsége még mindig meglehetősen jól viseli előrehaladott korát, s híresen eleven memóriája sem hagyta még cserben.

Magyarország örökös királya, tehát az, az egyetlen élő személy, aki joggal tarthat igényt a magyarok megüresedett trónjára most 95 éves. Félelmetes egy kicsit leírni, hogy köztünk él az, az ember, aki egyedül jogosult arra, hogy azon az úton vezesse a magyarokat, amelyen annak idején Szent István elkezdte, és akit megillett Szent Korona. Ebben most nincsen semmilyen „Habsburg-seggnyalás”, (amúgyis ez egy nagyon rossz kuruckodó hungarikumunk) ahogyan néhány humbug-nacionalista (vagy még rosszabb) ezt szokta mondani, hanem pusztán a jogfolytonosság elvének feltétlen elfogadása van benne. Örökös királynak lenni ugyanis annyit jelent, mint egy megkoronázott király, ebben az esetben IV. Boldog Károly királyunk, jogos, vérszerinti utódjának lenni, Ottó, aki második lehetne a magyar trónon ilyen néven, pedig ilyen személy. A szabad királyválasztás langyos megoldását csak Horthy Miklós gubernátor és köre tette aktuálissá, ráadásul egy elég képtelen, gyakorlatilag védhetetlen helyzetben, amelyben szomorú, tragikus következményeit mindenki ismeri, ismerheti.

Őfelsége szerencsésen nemrég kritikával illette a megvalósult Európai Uniót, amelyben kifejezte aggályait, hogy nem egészen erről álmodott annak idején, és a keresztény hit teljes mellőzése megemészthetetlen és súlyos mulasztás az EU részéről. Mi tudtunk volna ennél sokkal keményebben is nyilatkozni, de mindenesetre örülünk annak, hogy Őfelsége ezt is kimondta helyettünk, ezzel visszaadva a reményt, hogy az ő általa is megálmodott páneurópai eszme, amelyben ugye, jellemző módon a nemzetekfelettiség fogta meg őt, messze nem ugyanaz, mint, amely megvalósult valamelyest ma pusztán gazdasági és politikai alapokon. A herendi összejövetelt is nagyobbrészt a Magyar Páneurópai Unió szervezte, de képviseltette magát a hagyományhű katolicizmus egyik magyarországi, egyházilag jóváhagyott szervezete, a Templomos Lovagrend (Militia Termpli - Christi pauperum Militum Ordo) Magyarok Preceptóriája is. 

Megismételve fentebb jelzett őszinte jó kívánságainkat és biztosítva Őfelségét a tiszteletünkről és támogatásunkról is, Isten bőséges áldását és jó egészséget kívánunk neki!

Az eseményről egy nagyon jó kis videó készült:

Ne szólj be a királynak!

Az egész világsajtó tele volt azzal az eseménnyel, amely egy santiagói quasi „összspanyol kongresszuson” játszódott le Hugo Chavez venezuelai kripto-kommunista elnök, José Luis Rodríguez Zapatero jelenlegi spanyol szocialista miniszterelnök és Spanyolország felkent királya I. Juan Carlos között.
Chavez elnök, használva a jó öreg (post-)marxista, baloldali érvrendszert és frazeológiát az immár demokratikus Spanyolország egy korábbi miniszterelnökét, José María Alfredo Aznar López-t „fasisztának” nevezte, mert támogatta George Bush amerikai elnököt az iraki háború ügyében, és mert Aznar volt az első, aki támogatta az Egyesült Államokat abban a puccskísérletben, amely 2002-ben rövid időre megdöntötte az ő kis amerikai hatalmát.
José Luis Rodríguez Zapatero jelenlegi spanyol kormányfő tiszteletet kért a spanyol nép által korábban demokratikusan megválasztott vezető számára. Chávez többször is Zapatero szavaiba vágott azonban, s egyik ilyen alkalommal a láthatólag egyre idegesebb I. Juan Carlos király rászólt: "Por qué no te callas?", azaz, "Miért nem kussolsz már"?.
Chavez a videók tanúsága szerint ugyan egy kicsit megszeppent, de Daniel Ortega, Nicaragua szocialista elnöke újra szót adott neki. "Az igazság kimondása nem sértés" - jelentette ki, majd fenntartotta magának a jogot, hogy "bármilyen agresszióra bárhol, bármilyen módon reagáljon". Chavez később azt nyilatkozta, hogy egyszerűen nem hallotta a spanyolok királyának megnyilatkozását, máskülönben kemény lett volna és megmutatja a venezuelai harcos komcsi virtust.
Kit érdekel persze a komcsi virtus? Nagy ügy. Egy ilyen alakra, amilyen ez a Chavez, Castro kubai kommunista diktátor és az ex-narkós argentin focista Maradona olyan nagy kebelbarátjára több is ráfért volna, nem csak ennyi. Nem érdekes Zapatero demokrata-humanista, ’adjukmegatiszteletetmindenképpen’ szalonpolitikus magatartása sem, és természetesen senki nem akarja megvédeni Aznar néppárti politikust sem, aki ugyan olyan messze volt a fasizmustól, mint mondjuk Lukács György (tehát, nagyon messze) és amerika barát politikájáért Robert Murdochtól megkapta a maga jutalmát a kapitalista-globalista klubtól is, úgyhogy most nyugodtan számolhatja a millióit.
Az egyedül fontos dolog a spanyolok királyának egyetlen mondata, és morcos, kezével is jelzett gesztusa. Ez a lényeg csupán, mert ez túlmutathat, mondjuk nekünk, akik szerint a király nemzet(ek) feletti és a nemzetet összekötő személy.
I. Juan Carlos tény és való, hogy látott már sokkal szebb napokat is (lásd másik videó), maga a spanyol monarchia is látott szebb, de sokkal nyomorúságosabb napokat. Franco más célokkal és reményekkel hagyott hátra egy, a legmélyebb szakadékba zuhant államot, amelyet gyakorlatilag a kommunizmus álkapcsai közül rángatott ki. Manapság meg mindenhonnan lebontatják a szobrait a hálátlan utókor vigécei, de mindegy, ez most nem ide tartozik. (De ígérem, egyszer erről is lesz szó.) Igazi monarchista nem nagyon kritizálja más állam, legitim, felkent uralkodóját, ez ugye alapvető dolog. I. Juan Carlos pedig az utolsók között van ma Európában, aki az, és ezt valószínűleg – mármint azt, hogy trónon ülhet - Franconak köszönheti a leginkább, aki arra használta quasi-diktátóri hatalmát, amire egy diktátor egyedül legitimen használhatja; helyreállította a monarchiát és visszaadta a hatalmat (ha közvelenül a halála előtt is), de a legitim királynak, I. Juan Carlosnak. Spanyolország egészen más, alapvetően liberális, demokratikus fordulatot vett, sok olyan rendelkezést hagyott jóvá maga a király is, amely erősen vitatható, és visszatetsző és amelyek a Franco ideje alatt megerősödött katolikus-monarchista hagyományokkal egészen ellentétben állnak, de úgy látszik, hogy az autoriter, arisztokrata magatartásából, amely egy jellegzetes mediterrán attitüddel is párosult nála mindig is, alapvetően nem sokat veszített. Van egy pont, amely alá nem megy, nem mehet. Megvédte azt az állami hatalmat, amelynek legitim képviselője, azon a szinten ahogyan talán egy Chavez is ért belőle, és persze végtelenül hálás volt ezért neki a népe. A népszerű és karizmatikus monarcha nem önellentmondás önmagában és nem olyan fogalmak párosítása, amelyektől egy monarchia szükségesen rossz.
Kapcsolódó videók:
I. Juan Carlos vs. Chavez:
http://www.youtube.com/watch?v=utSKLe05p1s
2. Franco és I. Juan Carlos együttesen, Franco utolsó nyilvános szereplésén:
http://www.youtube.com/watch?v=GSRlhO9KLGU
3. I. Juan Carlos Francoról halála után:

http://www.youtube.com/watch?v=lHznQS8pt64

2007. nov. 22.

Ebben a világban, de nem e világ részeként!

 
Általánosságban igaz, hogy a tudatosan keresztény ember bármilyen evilági társadalmi berendezkedés és működési mechanizmus közepette képes kell, hogy legyen tanúságot tenni Krisztus tanítása mellett. Igazságként hisszük, hogy az Anyaszentegyház és maga a katolicizmus sem egy politikai fogalom, amelyet aktualizálni kellene bármilyen politikai világnézet számára. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a „vallás magánügy”, ellenkezőleg, a hitünket ebben a világban kell megélnünk, és a hitbeli tanításoknak érvényt kell szereznünk, hiszen ebben a világban készülünk a Mennyek Országába. Az ún. „világnézeti semlegesség” nem erény a katolikus ember számára, mint ahogyan ateista cselekedet azt is kijelenteni, hogy az Egyház a társadalom, a közösség és az egyén dolgában inkompetens.
Korunk válságának gyökere az, hogy az ember saját magát állította Isten helyébe, így a világ középpontjába. Minket ez a válság egy immáron állandósult társadalmi káosz képében, arra ösztönöz, hogy minden eddiginél nagyobb nyomatékot adjunk az Igazság és a Béke iránti ragaszkodásunknak.
Az Anyaszentegyház legfontosabb letéteményei, a Jézus Krisztus istenségébe vetett hit, a transzcendens Isten szolgálata, amellyel hidat képez azon sokak számára, akik e világból Isten fényessége felé igyekeznek, a hitbeli doktrína és az erkölcsi tanítás integritása (amely független minden e földön megszerzett gazdasági vagy társadalmi előnytől), és a szentmiséken bemutatott áldozat központi, eszkatológikus missziójának a biztosítása, a szent hagyomány megőrzése, és továbbadása mellett, olyan viszony kialakítása a társadalmi rendszerekkel és ezen rendszerekben, amelyek a lelkek üdvre való vezetését szolgálják.
A nem evilági renddel való érintkezést ebben a világban csak a hierarchiában (isteni rend) való létezés szolgáljak, az egyén nagyon is anyagi környezetében. A profán világ (immanens), amely önmagában tökéletlen, metafizikai távlatokat és értelmet csak azáltal a spiritualitással kap, amelyet az Egyház közvetít neki (transzcendens). A bukott nyugati kultúra hedonizmusának, individualizmusának, zsigeri materializmusának kísértése, amely mellett a mindennapi élet esetlegességei szakralizálódnak, a szentséget közvetítő Egyház helyzete pedig deszakralizálódik és egy társadalmi lobbi szintjére süllyedt. A jelenleg uralkodó liberális tömegdemokrácia törékenységét és képmutatását jelzi, hogy a korlátlan emberi jogokra, a tömeges fogyasztásra, mint „társadalmi értékmérőre és kohéziós erőre”, és egy „erkölcsi emancipációra” alapoz mindent, amellyel uralmát igyekszik fenntartani. Jelenleg egyetlen államban, egyetlen evilági társadalmi berendezkedésben sincsenek meg a metafizikai, a transzcendenciát szolgáló keretek már, a modern Európa katolicizmus-, és kereszténységnélküli, vagy egyenesen keresztényellenes tartalmak és vezérlőelvek mentén működik jelenleg.
A katolikus hívő morális feladata a respiritualizáció, a jelenleg normává emelt hétköznapi materializmus ellenében. A katolikus hívő célja nem a népszerűség, és biztosan nem a korszerűség, hanem a hűség Egyházához, hitéhez. A szent hagyomány egy részeként tagja Jézus Krisztusnak, Megváltójának és Mesterének, akkor is, hogyha a társadalmi berendezkedés nem ezt ösztönzi és más értékrendet kényszerít rá. Az állam soha nem tudta biztosítani azt, hogy a Paradicsom ebben az életben bekövetkezzék, de meg kell gátolnia, hogy egy infernális, ember alatti mérce érvényesüljön ebben a világban. Különösek igazak a Megváltó szavai ezekben a napokban: „Ha a világból volnátok, a világ, mint övéit szeretne titeket. De mivel nem vagytok e világból valóak – hanem kiválasztottalak titeket a világból -, gyűlöl titeket a világ.” (Jn 15, 19).
(Illusztráció: Lech Neo-Sarmata, Lengyeország.)

Oltár - Trón - Ország

A teremtett világ célja, az Isten kegyelmével elérhető lelki üdv. Ebben a folyamatban az emberiség része úgy viszonyul ehhez a céljához, ahogyan a Teremtő Istenhez viszonyul. Jelenleg az emberiség rendje nem viszonyul sehogyan sem az egyetemes rendhez, mert nem isteni eredetű elv irányítja, hanem emberi és anyagi. A teremtett világ összességének egyeznie kell a világmindenséggel és annak uralkodójával, Istennel, egyetlen princípiumnak kell irányítania, ez pedig a felkent, legitim uralkodó, a király, aki a szakralitását az Anyaszentegyháztól kapja. A trón és az oltár szövetségben vannak, nem versengésben. A transzcendens kapuinak kulcsőrzője és a evilág uralkodója kiegészítik egymást, békét, üdvöt és boldogulást kell hozniuk e földre.
A magyar katolikus ember a Szent Korona boltozatának egy darabja volt majdnem ezer éven keresztül és a szent vérrel megáldott királyok oltalma alatt élte napjait. A magyar királyok állama, a Magyar Királyság Szent István népének szent és nemes egységet teremtett, az Isteni Kegyelmet továbbította minden alattvalója számára, az összetartozás, az egymásra utaltság, egymáshoz tartozás Isten akaratában és a kárpát-medencei küldetésünkben - évszázadokon keresztül diadalban és tragédiákban egyaránt. A magyarság, a rokon népek és a nemzetiségek, magyar tudatúakként (hungarus) ebben a rendben kívántak megszentelődni évszázadokon keresztül, a királyság biztosította mindannyiuknak, a közös géniusz kiteljesedését, az Ég felé irányítva az ország sorsát. A magyart geopolitikai helyzete mellett, lelki beállítottsága is predesztinálja arra, hogy a hagyomány tisztelete, és a kereszténység védelme legyen életerejének a gyökere. Tevékeny testvéri szeretet, az egyéni boldogság felfedezése a magyarság szolgálatában, annak együttes ébresztésével, boldogításának és boldogulásának keresésével – ezek az ősöktől ránk hagyományozott feladatok továbbra is relevánsak minden felelősségteljesen élő magyar katolikus számára.
A népuralmi, a népfelség jogán alapuló államformák, amelyekkel a magyarság közel fél évszázada kényszeredetten, vagy éppen kényszerítetten kísérletezik a történeti alkotmány, az apostoli magyar királyság eltörlését és a magyar királyok Szent Korona által gyakorolt uralmának végét hozták magukkal. A nép a lehető legmesszebb került géniuszától, gyökereitől, és elfordult a kereszténység életet tápláló erejétől is, amely a megmaradást biztosította számára az idők viharában.
Magyarországnak vissza kell térnie ezért az ősi jogrendjébe, a jogfolytonosságon nyugvó apostoli királyságához, a jelenlegi, nyugati mintát másoló demokratikus berendezkedés, egy véres és embertelen és a magyar egyházat minden szinten kikezdő ateista diktatúra után, illetve egy kisegítő, ideiglenes jogrendet követően, mert a materialista normakövetés zsigeri szinten beleivódott immáron népünkbe és abból a legrosszabb sajátosságait állandósította. Ősi jogrend, becsület, hagyománytisztelet, hitvalló élet – ezek mentén képzeljük el a jövőt a katolikus megújulás társadalmi alapvetéseként, közösségi és egyéni szinten is.
A királyság a magyarság számára nem egy társadalmi-gazdasági intézmény volt, soha nem is szabadna, hogy az legyen, hanem a létezési kerete, amely a Boldogságos Szűz Mária által szentesítetett és amely okán számon kéri közösségünket majd, emlékeztetve első szent királyunk felajánlására. Mert az idők beteljesednek egyszer, és a magyarságnak számot kell adnia az elhagyott szent boltozattal, melyet vontak fölé, az elsodort, eltékozolt országgal, amely rendeltetett neki. Ezért nem egy idealizáló historizmus, vagy történelmi emlékek felmelegítése a királysághoz való megtérés ma, hanem az eredetünk és a jövőnk kérdése. A keresztény apostoli magyar királyság a magyarság organikus életfonala, amely nélkül csak kelevényeket ereszt és önmagát pusztítja egy bódult, démoni gőgben.
A magyarság most mintha el akarná felejteni a múltját és gyökereit, ezzel azonban csak a jelene és jövője felett mond korai ítéletet és a talapzat nélküli ország idegen karókon himbálózik az idők szelében. A magyar demokratikus kísérletekben soha nem volt öröme a magyaroknak, az általa vázolt jövőben pedig nincsen remény számunkra, igazi republikanizmus soha nem is jött létre itthon ezért, a demokrácia nem a mi természeti törvényünk szerint való, a magyarral ellentétes és az ellentétes hatást is eredményezi - közös jövőnket elferdíti. Messze vagyunk most attól a helytől, ahol nemzeti hagyományaink, egységünk és nagyságunk temploma nyugszik. A késlekedés, sebeink nyalogatása, a marakodás csak a válság elmélyülését hozza maga után.

Bátor demokraták



Itten volt március idusa és a nép újra felkelt. Azt most igazából teljesen mindegy taglalni, hogy hogyan, mert a nép mindig ugyanúgy kel fel; lényegében ugyanazért kel fel, kisebb változtatásokkal - azért kel fel, mert elege van, de akkor leginkább, amikor a poci veszélyben van. Nincs ebben semmilyen lenéznivaló dolog uraim, azt is mondhatnánk – és ki is kell mondanunk – hogy ez így a világ egyik legnormálisabb és legtermészetesebb dolga, szinte ösztönszerű. Mivel, én ezt teljesen természetesen kezelem, annak ellenére, hogy az esetek nagy részében nagyon veszélyesnek is tartom ezeket az eseményeket, nemcsak a magyar történelemben, annyira nem lepődtem meg rajta, sőt semennyire. Annál érdekesebb volt azonban, hogy azok, akik ma a népfelség elvének valamifajta torz absztrakciójának okán szorongatják a hatalom száraz morzsácskáit egy emberként hördültek fel; ez felháborító! Képtelenség megérteni, hogy mi is volt igazából a felháborító azon, hogy emberek kivonultak, öklüket rázták, nemzeti és történelmi zászlókat lengettek, skandáltak, szitkozódtak, ordibáltak, tojást hajigáltak – egyszóval sokrétűen és nagyon élénken kommunikáltak, véleményt nyilvánítottak és mondjuk ki; jól érezték magukat. Most igazából az is teljesen mindegy, hogy ezt március ezen idusán tették meg. Mindegy, hiszen mindezt a szólásszabadság másik nagyon fontos demokratikus elve alapján tették meg, amely elv alapján ugyan lehet tudósítani pucér nők mellbőségéről is, felturbózott dalversenyről is több részben vagy a parlamenti ülésszakokról, de lehet az utcán hangosan szidni a kormányt is. Az, hogy kinek melyik és hogyan és miért felháborító, az kérem szubjektum. A lényeg itt az volt, hogy a joggal éltek, a médium pedig közvetített, a befogadóban pedig létrejött a vélemény erről az egészről. Ez kérem, itt ma lehetséges, szabad, ez egy jog, minek hoznak akkor embereket azzal zavarba, hogy ez felháborító? Nincsen kérem ebben semmi felháborító, amennyiben elfogadjuk a demokratikus játékszabályokat, amelyben a nép elmondhatja véleményét, nemcsak a menü alapján, négyévente a nagy showműsorban, amit választásnak hívnak, hanem külön, a lá carte, ahogyan ő szeretné és mondjuk nem is nagyon akar várni négy évet ezzel, merthogy a helyzete odakozmált éppen a nagy magyar társadalmi valóságban.
Ez kérem, mondom még egyszer; számomra természetes ma. Nem mondanám, hogy jó és jó vért szül, de természetes és azt is mondom, hogy erre érdemes odafigyelni, az ember akár demokrata, akár nem az. Most nézzük meg, hogy mit tett az, az ember, aki azt mondja magáról, hogy „demokrata”, de mégis mintha erősen kilógna a lóláb.
Demszky Gábor – nem, igazából nem fontos a név, nem is kell, hogy megjegyezzük – Budapest főpolgármestere az őt és tettestársait pfujoló tömeg előtt kiállt és mindenféle ostobaságokat mondott a „sehonnai bitang emberről”, aztán a „félelem zsoldosairól”, meg ilyen értelmezhetetlen mondatokat is, hogy „ők azok, akik csak akkor tudnak sokan lenni, ha mi otthon maradunk”, illetve ilyet is; „Mi, békeszerető demokraták – konzervatívok, szocialisták és liberálisok – többségben vagyunk ebben az országban. Tízből kilenc magyar tart velünk" és még "Mi vagyunk többen. Akármilyen hangosan fütyül is most ez a kisebbség". Meg egy rögtönzött gyors történelemórát is tartott – nincsen hozzá különösebb tehetsége – és közben fizetett biztonsági őrök balett-lépésekkel, fekete napszemüvegben, sötét ruhában próbálták megmenteni a tojászáportól esernyőkkel, nagyobbrészt eredménytelenül, szerencsére, hiszen így legalább volt min kacagni, holott a helyzet torokszorítóan tragikus volt, ott a ragyogó napfényben, Petőfi „a nép költőjének” szobránál, akit a nép aztán nem támogatott, mint képviselőt. Mindegy. A lényeg, hogy a főpolgármester - nevét már el is felejtettük - ezen tettét egy párttársa, aki éppen közelebb akart kerülni a húsosfazék kanalához, eredménytelenül, mert ugye itt is az erősebb kutya, bátornak minősítette, sőt „bátor demokratának”, merthogy a kevesek szava volt ott a döntő (akik ugye többek) és ő ott kiállt a többségért (akik kevesebbek), fekete jól szabott öltönyben, tojásfolttal és fizetett testőrökkel és felsőkategóriás autókkal és esztrádműsorral, ő ott a sokakat képviselte, tehát „a népet” a kisebbséggel (akik többek voltak ott) szemben. Nos, igen ez egy olyan pont, amikor megint a magyar demokrácia másfél évtizedes rothadása közben, felfedi valódi undormányos arcát és az ember befogja orrát és elfordul és egyáltalán azt, hogy politika, csak valamikor a klasszikusoknál veszi elő majd, mint fontos adalékot. Vagy ott se, mert arról is a döglődő bűzös valami jut eszébe, amelyet befogott orral, vagy inkább gázálarcban van értelme vizsgálni és akkor, hogyha nagyon, de nagyon muszáj. A jelen mindenesetre egy szép felvonása a modern magyar demokrácia haláltáncának.
Most éppen nem annyira muszáj, de szeretném ezt a két szóból álló kapcsolatot, hogy „bátor demokrata” elmagyarázni azoknak, akik ma ott fent, de tulajdonképpen mélyen lent és fogalmuk sincs az egészről és teljesen mindegy, de mégsem, hiszen vannak köztünk olyanok, akik még mindig várnak valamit, akik még mindig elmennek és azt hiszik, hogy azzal, hogy narancssárga vagy piros vagy kék tettek bármit is Mária országáért, tettek bármit is azért amit úgy hívhatnánk szerencsés esetben a magyarok országa.
Szóval ezt kérem, a nonszenszek csimborasszója, amikor önjelölt szarpékek – ezt a szót Hamvas Béla bácsitól vettem, aki gondolom, valami jóízlésű parasztembertől hallotta – a saját dagasztási műveleteikről, mint bátor cselekedetekről emlékeznek meg és azt egy ország kormányzásának hívják. A nyelvek mélyen bent egymás hátsójában és közben demokraták vagyunk és bátrak, a népharag ellenében, amely ugye ott előttünk manifeszt jelen van. De az, „kisebbség”. Azok ott „köztörvényes bűnözök” (az egyik bátor demokrata, kinek nevét elfelejtettük már, zsebpénzt is adott a bátor vízágyús rendőröknek, hogy ezektől a köztörvényesektől megszabadították Budapestet, mert ő akármilyen bátor, de azért inkább otthon a melegben, köntösben inkább) és nem érdemes, igazán nem érdemes, mert éppen az a fontos, hogy a másik párttól – ők más színűek persze és az fúj, nagyon nem - vissza kell szerezni az utcát. Tehát nem arról van akkor szó, hogy a népnek mi a jó? Nem, a másik párt és a sehonnai bitang emberek ellen kell menni esernyővel, badigárdokkal és szolgálati autókkal, de leginkább bátor kiállással és suta demagóg beszéddel. Bele a büdös népnek a képibe; ti a kisebbség vagytok. Ez a bátor és a demokrata.
Nos, nem. Egyik sem. Mivel én soha nem szerettem hülyének nézni az olvasókat, ezért a bátort én most itt engedelemmel nem magyarázom el definitíve, bár lehet a kontextusban ez később szükségszerű lesz. A demokrata az én olvasatomban – bár egyáltalán nem szimpatikus ez az álláspont nekem, és soha sem osztani, sem pedig igazán támogatni nem tudtam ezt az elképzelést – de az, aki a népet, választás alapján, többségi elv alapján, intézményesen képviseli. Nem a pártját, nem a fekete öltönyét, nem az intézményi funkcióját, nem az önkényesen feltételezett többséget, nem az érdekei szerint szimpatikus kisebbséget, hanem a népet próbálja képviselni, az ő érdekeit tartja szem előtt. Hagyjuk, hogy definitíve ez egy legalábbis lehetetlenség, hagyjuk mert ez így és itt most nem fontos, nem fontos mondjuk azt, hogy az elmélet szempontjából, laboratóriumi körülmények között ez most nem fontos.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsen, nem létezik a „bátor demokrata” és nem csak úgy nem létezik, hogy elvileg nem létezik, hanem létezett gyakorlatilag is. Egészen biztosan létezett, nem is kell messze menni a magyar történelemben, hiszen Bibó István , aki demokrata volt egy olyan világban, amikor, igen, amikor talán demokratának lenni is érték és egyfajta minőség volt, kiváltképpen, ahogyan ő ezt megélte. Nos, történetesen ő azt mondta, hogy demokratának lenni, annyit jelent, hogy nem félni. Ez egy őszinte mondat, főleg, hogy ezt Bibó komolyan gondolta és e szerint is élt. 1956. november 4-én a Parlamentben maradt és legépelte a világnak és az utókornak, hogy mi is történt itt valójában és, hogy az őrület és a kényszer az nem legitim sohasem és sehogyan sem. Közben a pufajkában és davajgitárral a folyosókon a szovjetek másodszor is felszabadítottak az ellenkezésünkkel mit sem törődve és megint egy csatlós bandát ültettek a nyakunkra. Ő ezt tehát megélte, neki ez egy életforma volt, és annyira az volt, hogy utána egy itthoni, lényegét tekintve belső emigrációban, nélkülözésben is így élte, mondhatni hitelesen le a hátralévő éveket. Üldöztetésben, perben, e szerint élt, így gondolta a dolgokat, nem badigárdokkal, nem állami pozícióban, nem a többség ellen, vagy mellett. Mondják a főpolgármester is volt egy belső emigrációban korábban, ami igazából ellenzék volt, de hát, mint tudjuk a kettő között ég és föld volt a különbség, a kvalitások és legfőképpen a hátrahagyott nyom messze nem ugyanaz. De ez itt most nem lényeges kérem, nem ez a fontos, tényleg nem. A fontos ebből a dologból az, hogy mindegy, hogy a történelem, kinek milyen szerepet és lehetőségeket kínál fel, és kinek mi jut és mit szerez meg. A lényeg kérem az volna, hogy az elveinkhez hűek legyünk és nem mondjuk ellent azoknak, mert az legalábbis következetlenség. De lehet, hogy pusztán képmutatás, amely a politikusoknak sajátja és úgy látszik, hogy a demokráciában elvárt minimum.
Az, az ember, aki a reménytelenségben kiáll az elvei mellett, az bátor, akárki legyen is az. Az, aki a pozícióját féltve az elveivel szemben foglal állást, és nem ismeri fel, hogy aki annak idején á-t mondott vállalnia kell a b-t is, az csak a konjunktúra embere, hitelét elveszette, de talán még az is megkérdőjeleződik, hogy volt-e neki ilyen. Egyszerűen nem tudni, hogy mit, miért tett és legfőképpen azt lehet sejteni, hogy romlott. Odaégett és bűzt áraszt magából. Az egészséges környezet az ilyet kiveti, ha megmarad, akkor egyértelmű, hogy a környezettel is baj van, és nem kell komolyan venni többé azt. Amikor a nép, akit nem képviselnek úgy érzi, hogy a rendszer nem működik, akkor a magyar demokrácia képviselői gondolkodjanak el és ne fújják fel magukat. Ha demokrata vagyok nem fontos, hogy jobboldali vagy baloldali, aki tojást dobál rám, az a fontos, hogy dobál és ezért valószínűleg nem képviselem az érdekeit. Ha főpolgármesternek és cinkosainak jó lenne az érvelése, akkor 1956-ban nem történt semmilyen forradalom, nincsen legitimitása egyszerűen, mert ők is köztörvényesek voltak az utcakövel, meg a lopott puskákkal a kézben, mert akkor a népharagnak nincsen semmilyen legitimitása. Egyébként persze nem sok van, de ha demokrata vagyok, akkor nagyon is sok. Mindegy, ezt ma itt nem sokan fírtatják.
Mindez a fordított világ ami van ma Magyarországon egyszerűen nem valós. Aki néha figyel, annak ez tiszta dolog. Nincsen értelme vele sokat foglalkozni, az ember csak bepiszkítja magát. Ettől egyszerűen nem lehet mit remélni, mert képtelen azt szolgálni, amiről a magyar géniusz több, mint ezer éve szól. Hamis reményeket ne tápláljon senki sem magában, mert az rossz vért szül. És abból van elég és nem az üdvöt hozza magával, nekünk meg ez a célunk.
(A fotók forrása: index.hu)