Mandatum

Jézus tudta, hogy az Atya mindent a kezébe adott, s hogy Istentől jött és Istenhez tér vissza.
Mégis fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte.
Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát.
Amikor Simon Péterhez ért, az tiltakozott: "Uram, te akarod megmosni az én lábamat?!"
Jézus így válaszolt: "Most még nem érted, amit teszek, de később majd megérted."
Péter tovább tiltakozott: "Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!" "Ha nem moslak meg - felelte Jézus -, nem lehetsz közösségben velem."
Akkor, Uram, ne csak a lábamat, hanem a fejemet és a kezemet is!" - mondta Simon Péter.
De Jézus ezt felelte: "Aki megfürdött, annak csak a lábát kell megmosni, s akkor egészen tiszta lesz. Ti tiszták vagytok, de nem mindnyájan."
Tudta, hogy ki árulja el, azért mondta: "Nem vagytok mindnyájan tiszták."
Amikor megmosta lábukat, fölvette felsőruháját, újra asztalhoz ült és így szólt hozzájuk: "Tudjátok, mit tettem veletek?
Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok.
Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.
Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.
Bizony, bizony mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte.
Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek.

(Jn. 13,3-17.)

Nagycsütörtöknek szép hagyománya volt a katolikus uralkodói házakban, amikor vízzel megmosták 12 szegény aggastyán lábát. Utána kendővel tisztára törölték. Majd megcsókolták az immár tiszta és száraz lábakat. És utolsó szép gesztusként megvendégelték ezeket a szegény embereket. 

Vajon megvan-e még bennünk, egyszerű, önző és mindenkinél okosabb emberekben ez az alázat, amely megvolt a felettünk uralkodó királyokban?

  

Feltámadt!

Áldott húsvéti ünnepeket kívánunk minden kedves olvasónknak!

Merítsünk Őbelőle erőt mi is!

Resurrexi et adhuc tecum sum.

“Scimus Christum surrexisse a mortuis vere. – tudjuk, hogy Krisztus valóban feltámadott a halálból. Igen! Éppen ez a mi hitvallásunk központi magja. Ez az a győzelmi kiáltás, amely ma mindannyiunkat egyesít. S ha Jézus feltámadt, tehát él, ugyan ki szakíthatna el Tőle? Ugyan ki foszthatna meg az ő szeretetétől, amely győzött a gyűlölet felett és legyőzte a halált?”

[XVI. Benedek 2009. Húsvétján]

Az űzött vad és a forrás tiszta vize.

Megváltónk, Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük hamarosan, de ez a kis írás még a Nagyböjtben íródik, amelynek szimbolikája, valós értelme az ember számára a mindennapokban újra és újra realizálható. A Nagyböjtben az ember megtartóztatást, testi és lelki, modernebbül fogalmazva, egzisztenciális szenvedést vállal magára, szabad akarattal, önként. Krisztus nyomába lépünk ezzel a szenvedéssel, és a megtiszteltetés fel kellene, hogy emelje a lelket, a testtől. Ez volna az ideális, ez volna a helyes, de legyünk őszinték, a Nagyböjtben a legtöbb ember, aki magára veszi a saját keresztjét nem ezt éli át, meglehet ezzel a reménnyel teszi.

A böjt elsősorban belső, szellemi harc, amelyet nem árt a legelején tudatosítanunk magunkban. Aki felismerte és vállalta a böjt fáradalmait, hogy részesedjen annak gyümölcseiben is, annak lelke egy szarvast mintáz, ahogyan azt Szent Dávid is mondja a Zsoltárok könyvében (Zsolt 42, 2). A mindennapok anyagi hajszájában a lelkünk háttérbe szorul, a dolgokból azonban egyszer csak elegünk lesz. Éber ember a csömört és az ürességet érzi egy idő után, ha lelki szomjúsága nem hagyja el. Lelkünk szomjazza Istent, amikor mindenből, ami dolog, pénz és anyag elég, de a Sátán kopói nem nyugodhatnak és kísértések képében újra és újra üldözőbe vesznek minket. A böjtben vagyunk a legesendőbbek, a kopók gyakran el is érnek és a húsunkba is marnak. Kínunkban ilyenkor Jézus Krisztus szenvedésére kell tekintenünk, ajánljuk fel szenvedéseinket, hogy legyőzzük a kísértéseinket. Minden nap, minden négyzetméterre jut kísértés az életünkben, azonban a lélek, csak ekkor lesz éber és figyel a kísértésekre. Istenfélelmünk, odaadásunk ekkor lesz a legteljesebb – amikor a szükség a legnagyobb. Isten a lélek eme űzését azért engedi, mert végül is csak egy helyen tud az megnyugodni; a Feltámadott Megváltó mellett, akinél szenvedéseink jutalmát is elnyerhetjük. A mindennapok elveszejtik a mértéket velünk, a Feltámadásban, a Nagyböjt után megtalálhatjuk újra azt.

(Eredetileg megjelent; Kiskunság, 2009. április 8.)

Krisztus feltámadt!

"Feltámadás csak isteni erőkkel lehetséges. Gyöngeségeink, bűneink sírjából is csak a Szentlélek segítségével támadhatunk fel. De ezt meg kell előznie a hajnalhasadás világosságának, annak az értéknek, hogy sötétségben, halálban vagyunk. Másként hogyan akarnánk szabadulni belőle?".

(Slachta Margit, 1944)