Egy dolog ami nagyon tetszik a kereszténységben, hogy mindenre kiterjed. A tanítás tele van paradoxonnal (látszólagos ellentmondással). Egyszerre vagyunk a "tartsd oda a másik orcád" és a "Nem békét jöttem hozni, hanem kardot." vallása. Egyszerre vagyunk Avilai Szent Teréz és Szent Edith Stein valamint Tours-i Szent Márton és IX. Szent Lajos vallása. Egyszerre vagyunk jámbor és harcos. Ez persze nem káoszt jelent, hanem pont annak ellentétjét: szinopszizmust (együttlátást) és egyetemességet. A rosszat jóval viszonozni, viszont amikor kell, akár háborút indítani, megbocsátónak lenni, szeretni az ellenségeinket, de küzdeni, minden áron az Igazságra és a jóra törekedni, védeni szeretteinket, az Egyházat és a hazát. Ha valaki helyesen éli meg hitét, az mindenre választ ad, megmutatja az utat bármely helyzetben. Ha úgy érezzük, hogy nincs válasz, az nem a hit és a tanítás egyetemességén esett csorba, hanem akkor mi nem ismerjük azt megfelelően. Az együttlátást és az egyetemesség megélését (mely az egyetlen helyes út) egy dolog segíti elő: ha mindent Istenhez (az abszolútumhoz) mérünk és ezáltal semmilyen földi, materiális dolgot, gondolatot nem abszolutizálunk, nem hozunk létre ideológiákat, politikai vallásokat.
A konzervativizmus tulajdonképpen ezt próbálja megvalósítani a társadalomban. Nyilván mivel a politika és így a konzervativizmus is teljesen emberi, ez sohasem lesz, nem lehet teljes és tökéletes. Az elnevezés is kicsit reakciós: a fontolva haladó, szkeptikus gondolkodás szülte, a "progresszióra" válaszul jött létre. Értékvédő, amit eddig létrehoztunk és tudjuk, hogy jó, működik, azt ne dobjuk ki, ne rohanjunk annyira, nézzük meg egy másik nézőpontból is és hasonló hozzáállások egyesítése a konzervativizmus. Az irányzathoz, mentalitáshoz sokkal jobban illene az egyetemes vagy normális, esetleg egészséges elnevezés. A konzervatív magatartása szemlélődő, cselekvése inkább reagáló (reakciós) ritkán kezdeményező. És ez rendben is volt a régi rend idején: tulajdonképpen csak reakciósnak, ellenforradalmárnak kellett lenni, a normalitást és a legitim hatalmat védeni, az abnormitás ellen föllépni, ha kellett, mert a forradalom nyert, a rendet helyreállítani.
Ám de mi van ma? A régi rend sehol, a forradalom győzött, a szabadságharc (1956) elbukott, azóta egy konzervatív vonulatnak még csak a látszata sincs meg, ha valami pozitívum történt akkor az az, hogy 1957-es alapokról 1946-os alapokra tértünk vissza. Győzelem ez? Semmiképp, ezt is a pártállammal való együttműködéssel érték el a politikusok. Amit pedig 1989-90-ben létrehoztak az a letargia és közöny országa. Ahogy a nem épp baráti Csoóri Sándor jellemezte a Kádár-korszakot, az szerintem a mai napig tökéletesen leírja ezt a mai köztársaságot is: "[...] kallódók, meghasonlottak, önpusztítók szédelegnek a társadalom minden szegletében. Becsapottak, igazságnak fölesküdött alkoholisták, a szocializmus kikosarazott vőfélyei, koravén bölcsek, legyintők, egykedvű állampolgárok, akik az ország albérlőinek érzik magukat." Mert ez dominál, a közöny és az igénytelenség. Mit csinál itt a konzervatív? Honvéd lesz, hogy az illegitim rendjet védje? Publicista, hogy a kortárs narratívát támogassa? Vagy lesz valóban konzervatív és egy ország röhög rajta?
Mert a rend amit védünk eltűnt körülünk. Nem lehetünk ugyanazok, mint száz éve voltunk. Alkalmazkodnunk kell, de mit jelent ez? Nem lehet a körön kívülre tekinteni? Egy konzervatív bizony egy új, a normalitáson kívül álló helyzeten találja magát és nem könnyű eligazodnia a patologikus állapotok közt. Ám az alkalmazkodást is csak az eszközeinkre érthetjük. A normalitásnak csak a maradványai vannak meg, azokat védenünk is kell természtesen, de a nagyvilágban az abnormalitás uralkodik. Igen ám, de hiszen a konzervatívnak anakronisztikus lenne megmaradni ugyanannak: bármilyen a rend és a hatalom én azt védem a támadásoktól? Ha kommunizmus van kommunista vagyok, ha nemzetiszocializmus náci, ha liberális demokrácia és köztársaság van, akkor köztársaságpárti vagyok? Ám ezt nem lehet, a konzervatívnak, az ellenforradalmárnak stratégiát kell változtatnia, hiszen megváltoztak a körülmények. Mai eszközökkel monarchistának, konzervatívnak lenni, ez a feladat, nem pedig belátásból köztársaságpártinak. Nyilván marginális és nem téma, de nem is tömegmozgalom a cél, hanem, hogy felvillantsuk a reményt ebben a közönyös és igénytelen országban: volt és még lehet is jobb! A feladat tehát adott: nem behódolni a status quo-nak, hanem a régi rendet védeni, annak helyreállításán küzdeni, akkor is, ha az már teljesen eltűnt, természetesen figyelembe véve az azóta eltelt időt. Hiszen pont akkor vagyunk rossz konzervatívok, ha akár teljesen abszurd módon, akár a vox populi-t követve racionalizálva álláspontunkat azt védjük ami van. Akkor is, ha az nem méltó védelemre, ha teljesen ellentétes lenne egy konzervatív állásponttal. Hiszen ez az eszközeink változatlanságát jelentené, úgy, hogy a helyzet, nagyon is változott. És ez anakronizmus.
