Trianonon innen és Trianonon túl

Először – e gyászos évforduló kapcsán – arra gondoltam, hogy rakjuk végre már helyére a dolgokat! Azonban sok dolog van a földön, amivel szemben bajos harcolni – mint akár a gravitáció, a vizek folyása, az Igazság vagy a Rend – ám valami ilyesfélék lehetnek az aforizmák, az idézetek és azok szerzőségei.

Gondolhatnánk itt az elhíresült Széchenyi bölcsességre akár, amelyben a gróf arról elmélkedne, hogy minden népnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Jól hangzik, de semmi köze a Legnagyobb Magyarhoz. De persze ez kit érdekel? Hiszen legbelül érezzük a mondottak igazságát; azt, amit át akarna adni – s az bizony valódi üzenet, bárki is találta ki e hamis mondatokat.

Ugyanígy vagyunk a híres „Magyar az, akinek fáj Trianon” idézettel.
Sőt, olvashattuk már úgy is, hogy: „Magyar az, akinek fáj Trianon, a többi csak állampolgár” – más változatban: „a többi csak országlakó” – illetve úgy is, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon és büszke 1848-ra”.
Láttam már e mondatok alatt Illyés Gyula, Wass Albert, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, de még Kádár János nevét is feltüntetve.

Mivel manapság szokás lett kőbe vésni, zászlóba hímezni a magyarságról szóló bölcs mondásokat, természetesen ezeket a gondolatokat is már régen kőbe vésték.
Rosszul tették.
Mert nem tudjuk, ki mondta. S ha Illyés, az egykor a Rózsadombon lakó mondott is volna ilyet valahol valamikor; feltehetően csak idézhette. Na, de kitől?
Aki tudja a megfejtést, ossza azt meg velünk!

Trianon fájdalma a legkorábbi időktől már az irodalomban, a költészetben is megjelenik. Nem megrendelésre – mint mondjuk a „Magyar írók Rákosi Mátyásról” antológiában –, hanem spontán és legbelülről jövő őszinte fájdalommal. Ahogy a Kosztolányi szerkesztette „Vérző Magyarország” antológiában még a liberálisnak tartott Karinthy is így zokog a „Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára” című írásában, a Trianon tulajdonnéven merengve:
„… De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Mint az egyik mai, enyhén szinkretista ifjúsági regényben, ahol a főgonoszt nem szabad néven nevezni. A szó kiejtése – az idea materializációjaként – is káros és visszahathat annak kimondójára.

Szalay Károly egy a Demokratában közzétett publicisztikájában elemzi gyönyörűen Karinthy Trianon-fájdalmát. Külön kitérve az egykori „Képes Ábécé” írására, amelyben a keresztre feszített Krisztus feje felé éppen a liberális Karinthy írta fel saját kezűleg az INRI helyett a „Magyarország” szót. Annak a fájdalomnak a sűrítményeként, amelyet a ma őt elődjének tartók képtelenek átérezni. S ha Szalay Károly így látja a mai szellemi közállapotokat, neki hihetünk, hiszen tudását nem Google keresésekre alapozza, hanem hatalmas és klasszikus műveltségére; úgyis, mint – talán – az egyik utolsó pesti magyar polgár… s akiről méltánytalanul keveset beszélünk manapság (s nyelvi leleményeit is csak majd halála után fogják/fogjuk dicsőíteni, felismerve majd benne egykor a valaha köztünk élt géniuszt. Bár ez sem biztos, mert mint mondottam: ő csak egy… agyonhallgatott pesti polgár).

Nem tudjuk tehát, ki írta ezt az aforizmát, s nem tudjuk ki – vagy kik – szerkesztették át ilyenre meg olyanra, egyéni érzékenységeiknek megfelelően. Mégis valami rettentő bölcsesség sűrűsödhet benne össze, ha a köztünk élő Bauer-, Dániel-, valamint „Ungváry Rudolf mértékegységű idióták” szemét – s rajtuk keresztül a létező ballib média érzékenységét – annyira csípik ezek a szavak.
Talán egy „sarokkövet” rakott elénk ezzel a gondolattal a névtelen szerző. A sorok között olvasni megtanult nemzedékek ilyenkor azonnal tudják a balról jövő minden tagadásról, hogy érdemes azt alaposan elolvasni, mert Igazság rejtőzhet a tagadás mélyén.

Mert gondoljunk bele abba, hogy amíg az egyébként tiszta lelkű és verseiben Trianontól később szintén meggörnyedő Juhász Gyula is, 1918-19 hagymázos napjaiban mekkora marhaságokra ragadtatta magát! Hová figyelt, mire koncentrált? Amikor pedig – a dicsőséges Székely Hadosztály szerveződése idején – már jól látható volt, hogy mitől kellene megóvni a Hazát és mihez kívántatna ember a gátra.

„Az eszperantó (…) eszméje most kezd diadalmaskodni a harmadik internacionálé, az öntudatra ébredt világproletariátus világraszóló megmozdulás nyomán. Az eszperantó igaz hívei kell, hogy az új társadalmi hitnek, a kommunista világrendnek is őszinte, becsületes hívői és becsületes propagálói legyenek … Kell, hogy az eszperantó hívei és beszélői is hirdessék a Marx evangéliumát: Világ proletárjai egyesüljetek! … Hogyan is zeng az Internacionál? Nemzetközivé válik Holnapra a világ! Addig is tanuljatok, készüljetek!” (Délmagyarország; 1919. március 29.)
Igen, ezt a nemzetet már régóta az írástudók árulása kíséri… Miért? Érdekes a kérdés. Kik azok, akik elárulják, és később sem jönnek rá az árulásukra; sőt az árulás fogalmát is tagadják? Kik ők?
Lám, még a legjobbakat is megtévesztették 1918-19 hazug, vérgőzös szólamai, s milyen könnyen levették tekintetüket intellektueljeink arról a szemük előtt zajló borzalomról, amit ma csak úgy nevezünk egy szóval: Trianon.
[S most az eszperantóról vallott juhászi nézeteket ne is elemezzük.]

Újra és újraéljük a 20-as évek rettenetét már 93 éve. S nincs is rá jobb kifejezés – amikor a felelősöket keressük – mint Benda szavai, amit Babits olyan elgondolkodtatóan ültetett át hazai viszonyainkra: mert Magyarországot 1920 előtt valóban az írástudók árulták el.
A rendkívül kis példányszámú „Nyugat” mögé rejtőzött liberális kútmérgezők, akik saját magukat nevezték ki félistenné, s ha valaki nem hozta a „normát”, rendkívüli gyorsasággal penderült ki mesterséges, ám biztos megélhetést nyújtó Parnasszusukról.
Aztán 45 évig mást sem hallott két nemzedék, hogy a Nyugat „így” meg „úgy”; s ha valaki a „Napkelet” nevezetet akár csak megemlítette… hát ő is penderült rögvest a kommunista Parnasszusról.

Ma vannak, akik azért duzzognak Európát szemlélvén, hogy az Uniót „a 68-asok irányítják” – hát ők szíveskedjenek körülnézni írástudóink elárulta, vadregényes hazánkban: mert e Hont máig a poszt-nyugatosok irányítják. És áruljál, és árulják, és elárulják újra és újra.
S ha nem értjük Trianont és a körülötte kibontakozó mai méltatlan csatákat, hát ne felejtsük el, hogy ez még mindig ugyanaz a harc, amely egykor Trianon szellemi előfutára volt.
Ez még mindig az egykori Nyugat gerjesztette és máig véget nem ért küzdelem. Egy ’Never ending story’.

Trianon önmagán túlmutató fogalommá vált.
Fogalmak csúsztak egymásba, de mégis mind valamiképp iránytű lett. A „tudom hogy tudod hogy tudom” hazug világában minden a balliberálisok elítélte szó, kifejezés, jelkép mind-mind egy irányba mutat: vissza az egykor volt, de eltaposott kiirtott, kirángatott, lehazudott, valaha volt működőképes értékek világára.
Ezért hallunk mindig csatazajt a magát ma éppen baloldalinak nevező liberális országrontók térfeléről, ha felbukkan egy-egy varázsszó, egy-egy jelkép, amely megpróbálja visszaidézni a normalitást.

Az ország egyik része így él ma Trianonon innen – a másik pedig Trianonon túl.
Ezért bosszantja ezeket az embereket a meghatározás, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Amit – ismét mondom – nem találtam sem Illyés, sem Karinthy műveiben. S tudják mit? nagyon örülnék neki, ha a Szalay Károly emlegette Karinthy kritikai összesben felbukkanna, s kiderülne, hogy tőle származik ez az absztrakció. Így talán kiderülhetne a csonkahoni bal legnagyobb hazugsága: a meddő és hiteltelen megosztásra törekvés.

Mert a magyarországi bal nem tanult semmit és semmit nem felejtett. Ha én Trianont mondok, ő december 5-ével replikázik; ha én „Magyar az, akinek fáj Trianon”-t mondok, ő rávágja, színlelt meghatottságtól nyirkos szemekkel idézve Bibót: „Demokrata az, aki nem fél”.

S közben nem jön rá a szerencsétlen, hogy – éppen a saját definíciója szerint – pontosan ő az, aki nem tekinthető „demokratának”. Hiszen fél. Hiszen retteg! Gyűlölve, acsarkodva, habzó szájjal idegenkedik, undorodik, ódzkodik. Mindentől, ami magyar – mert az neki „kirekesztő”. Retteg a Turultól, retteg az árpád-sávtól, még a történelmi Magyarország kontúrjaitól is, de a Szent Koronától, a Szent Jobbtól, Mindszenty hercegprímástól és Trianontól is, egy-egy lelátói csasztuskától, s mostanság már akár jelentéktelennek tartott szavaktól is.

Mert a balliberális tudja, hogy egyenlő terepen ő biztos vesztésre van ítélve. Megköti hát ellensége kezét, lábát; véletlenül se legyen képes védekezni. Elveszi a szavait. A Szót. Az Igét. Hiszen jól tudja: megmásíthatatlan bukása írva vagyon… Ezért a bal bemenekül védművei – a szómágiák világa – mögé; és ha kell, relativizálja, megmagyarázza akár azt is, hogy Trianon jó volt, Trianon szép volt, Trianon helyes volt. És elrendeli, hogy ebben holnaptól kötelező legyen hinni.
De ő maga – eközben – nem hisz ezekben. Hisz’ a bal nem hisz valójában semmiben, csak saját magában; csak a nehány golyóba összevissza gyúrt semleges salakban; csak a balban, csak véd- és dacszövetségükben – neki Trianon csak egy casus belli, csak egy ellenséges lobogó, egy gyalázatos kép, csak újbóli lehetőség a nemzetbe rúgásra.
A nemzet fogalma iránti érzéketlenségük ugyanis közmondásszerű.

Nem akartak ők sosem választ adni Trianonra – hiszen az nekik sosem volt kérdés. Akkor sem, amikor lehetőségük volt rá. A kelekóla Hruscsov vagy a géniuszi Ceauşescu idején sem. Miért lenne hát ez kérdés mai örököseiknek? Hallgassuk csak meg jelenlegi trianoni nyilatkozataikat!

Amikor arról beszélnénk, hogy Trianon „nem kibeszélt kérdés”, valójában a bal hamis fogalom meghatározásainak ülnénk fel.
Mert Trianon nem „kérdés” – Trianon valódi jelkép. Trianon egy érzés. Mindazé, amit a nemzetközi bal a nyakunkba szabadított testvéri tankokkal; mindazé ami kizárta egykor a nemzeti önvédelmet; mindazé, hogy Mustafa Kemal helyett ők egy emberileg és szellemiekben is alkalmatlan, magyarnak is selejtes senkit szabadítottak ránk; ahogy mindig is tették szemeteskukákból előrángatott, kérészéletű, megcsinált „hírességeikkel”.
Trianonon innen és Trianonon túl.
Mert Trianon valóban királyvízzé vált.

Per Spegulo



[Ezen írás első változatát pár napja már elkészítettem. Ezúton köszönöm minden kedves hozzászólónak, aki tévedésemre felhívta a figyelmemet! Üzenem, hogy a részletekben igazuk volt; ezért ki is javítottam az írást; s hálás vagyok, hogy azt aktualizálhattam.]

Trianon előszobája

Ezeddig ismeretlen, lappangó gyorsírásos jegyzet került elő minap Károlyi Mihály párizsi hagyatékából. Egy hivatalos diplomáciai irat hátoldalára firkált írás eddig elkerülte a kutatók, történészek figyelmét. A töredékes írást valószínűleg Károlyi titkára jegyezhette le annak idején egy Georges Clemenceau-val folytatott privát megbeszélés során. A válasz jellegét tekintve érthető, hogy miért nem került eddig nyilvánosságra.

-...Károlyi! Hagyjon már békén az örökös aggodalmaskodásaival! Lassan háromszáz éve rágják a fülünket, könyörögnek segítségért Franciaországnál a magyar függetlenségi mozgalmaik nevében. Mi pedig segítettük Thökölyt, kiképeztük és pénzeltük Rákóczit, útmutatásat adtunk Martinovicséknak, Kossuthnak. Rengeteg pénzébe került Franciaországnak a magyar protestánsok, szabadkőművesek, jakobinusok mozgalmának nyújtott támogatás. Franciaország ebben a utóbbi háborúban 4 évig vérzett a magyar szabadságért. Mennyi ember halt meg... És tessék, megvalósult a kurucok összes álma: itt a Független Magyarország, a hőn áhított nemzetállam, sajtószabadság és demokrácia! Mindennek tetejébe a francia mintájú köztársaság! Örökre megszabadultunk az ezerszer elátkozott Habsburgoktól, szétzúztuk népeket rabigában tartó Birodalmukat. Hálásnak kellene lenniük Franciaországnak, mely mindig állta a szavát. Emlékezzenek Napóleon kiáltványára! Mi volt akkor a maguk válasza?... Maguk még most is képtelenek eldönteni, hogy birodalmat, vagy nemzetállamot akarnak... Elég legyen a méltatlankodásból, Károlyi!...

Nem felejtünk.

Ma volt kilencvenkét éve, hogy hazánkkal aláíratták a gyalázatos békediktátumot.

Memento!

Frázis-Trianon (hangos jegyzet)

Kézzelfoghatóan és szemmel láthatóan megváltozott a nemzet Trianon-képe, ha csak az elmúlt 40-50 évet nézzük.

Édesapámnak volt egy öreg kollégája, a nyugdíj előtt álló Sziklay doktor; egy régi vágású úriember, aki egész megjelenésével, öltözködésével is mintegy azt szimbolizálta, ami méltóság, rend volt az elmúlt világban. A hétköznapok dacával hirdette egy szebb, hitelesebb világ fensőbbségét.

Ha a közelébe kerültem ez az érzés a bensőmig hatolt, pedig egy szót sem szólt soha hozzám.

Egy alkalommal, az egyik szokásos névnapon vagy születésnapon betévedtem az irodájukba, ahol az urak már jócskán fogyasztottak – az üres boros és pálinkás üvegek mennyisége legalábbis ezt jelezte –, így hangoskodtak és már-már énekeltek is.

Csöndben leültem, és hallgattam – ahogy az ifjakhoz illik – csak hallgattam.

Sziklay doktor éppen „előadást” tartott. Megtudtam, hogy karpaszományosként végigharcolta a Dontól hazáig tartó végtelen utat, s hogy a Kormányzó egy úriember volt. Ez kb. ’72-ben történt.

Kiderült, hogy ez a világ hajítófát sem ér; „akkor”, „régen” még volt tisztesség, s hogy ennek a nemzetnek a máig ható legnagyobb baja: Trianon. A lelki Trianon.

Megfagyott egy kicsit a levegő. Szokatlan volt ez a hang akkor. Később mindenki elfelejtette az egészet. Sziklay doktor nemsokára tényleg nyugdíjba ment.

Aztán jött a „rendszerváltás”. Nem tudom, doktorunk megérte-e?

A hatalom a hivatalosság szintjére emelte a Trianon-tudást. Ettől kezdve újra lehetett siránkozni, búsongani, az asztalt csapdosni. Sziklay doktor biztosan élvezte volna…

Majd a búsongást, a haragot a „nemzeti emlékezés”, a „nemzeti összetartozás” váltotta fel. De azon semmi nem változtatott, hogy a Trianon-emlékezetből kimaradt több mint 40 év, ami testvérek között is legalább két nemzedék. 1989-ben ott kellett kezdeni, hogy egyáltalán beszélni lehessen a történtekről. Beszéltünk is – jó magyar szokás szerint, csak beszéltünk. S ha úri kedvünk úgy hozta, akár józanon is lehetett az asztalt csapdosni és a Kormányzót éltetni.

Majd egy új nemzedék jött, amely lassan belefulladni látszik az emlékezésbe. S ami a legnagyobb baj, ez az új nemzedék már apáinál, nagyapáinál is jobban beletörődni látszik e nemzeti gyászba; s szinte mindenki már-már elfogadja mindezt az igazságtalanságot, azt ami velünk történt.

Mert velünk történt – ezt ne felejtsük el.

De a korábbi harcos, magyar virtussal ékesített ellenállást valami meghatározatlan szomorúság váltotta fel. „Jól van ez így! Csak hagyjanak békén! Jogot a határon túli magyarságnak!” S nincs, nem is volt az elmúlt 20 évben kormány, amely Trianont programmá emelte volna.

Nem is tehet mást. Hiszen az új nemzedék véglegesnek tűnően fertőzött lett. Az önfeladástól, a megadástól és a kézfelemeléstől fertőzött. „Csak hagyjanak békén!”

Terjed a kór. Már nem is gondol senki arra, hogy Trianonnak meg kell változnia; hogy Trianon egyáltalán megváltoztatható lenne. Már Horthy is így kezdte. Megünnepeltette velünk a részleges revíziót. Azaz nézőpontot váltott. Az addig meghatározó történelmi elv helyett az etnikai elv elfogadását hozsannáztatta.

Majd a második nagy háború vérzivatarában lelkileg kimerült nemzet már nem is akart emlékezni. S most hagyjuk a „kommunisták bűnei” kezdetű csasztuskákat, mert nélkülünk bizony ez a munka nem ment volna. S a baj, hogy ezt mindannyian jól tudjuk, csak bevallani szégyelljük. A lengyelek több száz éves elnyomatás után is ki tudtak állni magukért. Mert ők soha, egy napra sem felejtettek. Ezért van az, hogy Trianon emlékezete a gúnyhatárokon túl ma élénkebben él, mint nálunk, az „anyaországiaknál”. De „anya” így nem viselkedik…

A minap megdöbbentő beszélgetés tanúja voltam.

Egy német hadirokkant fényképe alatt olyan megjegyzéseket olvastam, ami mai korunkra annyira, de annyira jellemző. Valaki megjegyezte, milyen kár, hogy a háborúkat nem azok vívják meg, akik kirobbantják. Álljanak ki a királyok egy mérkőzésre és aki nyer, az nyerte a háborút.

Tehát nekünk már nincs szerepünk a jövő nagy küzdelmeiben. Majd mások megoldják – akár egyetértünk a célokkal, akár nem. Van erre egy szó: pacifizmus. Mások persze defetizmusnak nevezik.

Ez a betegség a vietnami háború idején terjedt el. Még jelvényük is lett, valami madárláb; és a falakat is telepingálták a jelszavaikkal: Peace, love, flowers, freedom, happiness. Az „én”, az „én” és az „én”. Az „én” békém, az „én” szerelmem, az „én” virágom, az „én” szabadságom, az „én” boldogságom.

Hát csoda, hogy elvesztették a háborút? A puskacsőbe nem virág való, és főleg nem őszirózsa. Pacifista, defetista nemzet nem nyerhet háborút, nem mentheti meg magamagát. Még akkor sem, ha mindenféle korszerű – s így modernista, valójában igazi demagóg – nézeteket is szajkóz.

„Élni! Csak meg ne haljunk!” Mert nekem „jogom van”, jogom az élethez és a boldogsághoz!

De hát egyszer mindenki meghal! Inkább egy életen át – térden?

Az individuum legyőzte a communio-t. Bármi áron! Minden áron. Még Trianon árán is.

Az alattvalók eltűntek. Nincs, aki parancsot teljesítene. Mindenki egyből tiszt, mindenki vezérkari tiszt akar lenni. S így nincs egységes magyar nemzet sem – mindenki egyénileg akar boldog és sikeres lenni. Bármi áron! Az „okosok” meg „oldják meg”, „nekünk ebben nincs szerepünk”.

Tipikus ’societas leonina’. Minden jóhoz jogom van és minden szenvedést, megpróbáltatást visszautasítunk. Nem, nekem nem kell semmit tennem! Elég, hogy vagyok, hogy megszülettem. Én ezt tettem le a társadalom asztalára. Ez a tipikus: „mert megérdemlem!” hozzáállás. Az én, az én és az én.

De hogy visszatérjek a gondolatindító történethez: aztán kiderült, hogy az a bizonyos hozzászóló X éve katona. Gondolom tiszt. Na, ezért tény, ezért objektív és megkerülhetetlen, eltörölhetetlen körülmény, örök és megváltoztathatatlan történelmi alap Trianon. A magyarság elveszésének szomorú alapja. A mentális hozzáállásunk miatt.

S lehet közben hivatkozni mindenki őseinek megfellebbezhetetlen érdemeire, hősiességére; még arra is, hogy az illető a Gyurcsány ellenes tüntetések idején mit tett, mit írt. Ez már mind nem számít semmit. A jól csengő, ősi családnevek és előnevek sem jelentenek már semmit, ha mögöttük a trianoni önfeladás és teljes leszerelés áll – még ha azt katonazubbonyban teszik is.

Egy dolgot viszont tudok: ha úgy fordul a kocka; amikor „idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja” mindazt, ami elveszett, amit „félve a szenvedésektől” egykor hagytunk eltűnni, s ezért arról „önmagunk lemondtunk” egyáltalán nem szeretném, ha a fenti tiszt lenne a szakasz-, vagy a századparancsnokom.

Pacifizmus és defetizmus soha nem oldott meg történelmi kihívásokat. A háború tagadása, a háború szükségességének elvetése, s így a háború elkerülendőségének mai dogmája sem civilizációt, sem múltat, sem értéket soha nem teremtett, mert valami olyfélével helyezkedik szembe, ami az embert, az emberi társadalmat éppen azzá tette, ami éppen ma – a szemünk előtt –megszűnni és összefolyni látszik. S ahogyan az etruszkok is akkor vesztek el – amikor lelkileg feladták a harcot; amikor a katonai eredményeknek engedve megtagadták végül saját magukat és elfogadták a latin uralmat saját uralkodóik helyett.

„Mert hát, élni kell! Ugye? Nem igaz?”

De Trianon mégsem élhet – amíg akár egy ember is van, aki úgy gondolja: nekünk is személyes szerepünk van minden harcban, amely nélkülünk nem megvívható; s amíg nem fogadjuk el a szakrális és Isten kegyelméből uralkodók döntéseit. Mert nekünk ez a dolgunk – ez a helyünk a társadalomban és a történelemben. Csak az ősi értékek győzhetik le Trianont.

Sokan talán éppen ezért legyintenek ma Trianonra; mert valójában az Értékre, a Hagyományra és a Rendre legyintenek. Akár ipszilonnal is a nevük végén… akár zsávolyban is.

 

Kilencven éve történt

Mi ezt a megemlékezést ajánljuk. György Attila pedig összefoglalta, ami aktuális lehet, Borbás Barnabás pedig amit még hozzá kell tenni. Szentmise ma a Bazilikában.

+++

"Egy nemzet sincs megalázva azzal, hogy legyőzték, vagy ha aláírt késsel a
torkán egy végzetes békeszerződést. Becstelenné válik azonban, ha nem
tiltakozik, ha tönkretételéhez maga is hozzájárulását adja. Nem a
vesztés a bukás, hanem a lemondás" - Théophile Delcassé, volt francia
...külügyminiszter

Legyen magyar gyarmat Írország?

A mellékelt kis képecskét franciák készítették az első világháború legelején, méghozzá egyfajta "pozitív visszacsatolású negatív kampány " részeként. Bevallott céljuk az volt, hogy az Antanton belül mindenkit elrettentsenek, a vérszomjas és kegyetlen poroszoktól, magyaroktól és osztrákoktól, akik felosztják majd Európát.

Mit is lehet mondani ennyi prekoncepciózus képtelenség kapcsán? A franciák elég érdekesen gondolták a geopolitikát, már akkor is, kár, hogy a háború után (és alatt) ők osztották az észt ebben a témában. Franciaország visszaszorult Andorra területére (?), Írország pedig a Monarchia gyarmata lesz (Miért pont az írek? A sör miatt? Vagy mert ők is katolikusok nagyobbrészt? Ki érti ezt.) Románia marad a kis kifli pózban (azért annyi sovinizmust ők sem képzeltek el Monarchiáról akkor még), Olaszország, Spanyolország a régi marad (feltételezzük Portugália is). Az, hogy német gyarmat lesz Nagy-Britannia kis szigete a pángermánok nagy álmának teljesülése lett volna (már amelyiknek), és lám már ekkor meg kellett volna valósulnia Haushoffer álmának, a keleti élettér kitolásának - de nagyobbrészt ez egy osztrák-magyar élettér lett volna, míg e mellett csak a Nagy-Poroszország valósult meg volna, nem is olyan irreális etnikai keretek között.

Ha tudjuk, hogy a valóságban már a háború közepén titkos tárgyalások egész kis sorában készítették elő az amerikaiak és a franciák vezetésével a Monarchia szétverését, akkor azt gondoljuk, hogy 1914-ben már ennek megvolt a csírája, ilyen "rettegegés csírája". Az Antant rettegett, hogy itt bizony leradírozzák a térképről őket. Amit feltételeztek az ellenfélről, annak az inverzét hajtották végre a háború után a központi hatalmakkal. Jól lehetett volna a Monarchia bakáit spanolni egy olyan térképpel mondjuk, amelyen a megvalósult trianoni döntés államait tartalmazta volna. Ez egy olyan félelem lehetett, amely megszülte a "trianoni reakcióját" az Antantnak; lerombolni az Osztrák-Magyar Monarchiát, megsemmisíteni a Német Császárságot. Ahogyan most olvastam egy remek monarchistánál (és hamarosan a Regnum!-on is olvasni lehet), Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihnnél; a központi hatalmak részéről ez a háború végig mutatta még az "úriemberek háborújának" utolsó jegyeit, míg az Antant részéről ez már nem volt elmondható. A régi rendszer (ancien régime) felszámolásának talán utolsó nagy fejezete volt az I. világháború.

(A képért köszönet Fóris Béla úrnak.)

"Ne félj, csak higyj!" - 1920 - 2008 Trianon

Magyar monarchista nem mehet úgy el június 4-e mellett, hogy legalább egy poszt ne szerepeljen ezen az oldalon, mégha egy nappal később is, mint talán kellett volna. (Ennek csak technikai okai voltakk, elénzést érte.) Trianon a királyság pozíciójából ma ugyanaz, mint régen volt; a Szent Korona országainak területi egysége, nem volt elválasztható a restauráció kérdésétől Tranon diktátuma után. A restaurációs és a revízió ugyanazon érem két oldala - ahogyan a kíváló legitimista-monarchista, Deme László megfogalmazta azt az 1930-as években. Más kérdés, hogy mennyire aktualizálható ma a revízió, az azonban nem lehet semmilyen szinten kérdés, hogy Trianon mélyen igazságtalan volt és egy egész nemzeteszmét, egy transzcendens behatároltsággal is rendelkező, megszentelt életközösséget robbantott szét a Kárpát-medencében és csak beágyazta a sovinizmust szinte minden itteni nemzetállamban.

Monarchista szempontból úgy gondoljuk, hogy jogos Trianont nemzeti gyásznapként megjelölni, de nem gondoljuk, hogy ennek a gyásznak önmarcangolónak és mindent elfedőnek, legfőképpen pedig irreálisnak kellene lennie. Trianonra revans lehet, hogy a magyarság visszatér eredeti államformájához, az apostoli királyságához, a történeti alkotmányához, és az államát vezérlő Szentkorona-eszméhez és helyreállítja a jogfolytonosságot, amelyet a köztársaságok mind csak megszakítottak. Trianon (1920) és Párizs (1947) nem elválasztható a köztársaságoktól, ebben lássunk tisztán! A köztársaságok nem tudták megmenteni a területi épségét az államunknak, Horthy kormányzó idejére pedig egyszerűen a helyzet már készen volt, sajátosan magyar katasztrófa az, hogy nemcsak közjogilag volt csonka az ország az ő ideje alatt, hanem területileg is. (Horthy ha az elsőért lényegében felelős, a másodikat legalább ennyire próbálta megváltoztatni.)

Trianonra mi egy József Attila verssel emlékezünk ezen az oldalon, amelyet nagyon fiatalon, mindössze 17 évesen írt a költő. A költőként nagyon is jelentős, azonban politikai-társadalmi beállítódottságában sokszor kétséges József Attila, 17 évesen egészen egyszerűen, zsigeri módon megfogalmazta mindazt, ami fájhat alapban a magyarnak a békediktátumban. Ideidézzük azért is, hogy szemléltessük, ami 1922-ben egy tizenéves kamasznak, aki később kommunista szimpátiával is bír majd, evidencia volt, ma nem az a respublika vezetőinek.