A francia szál II. - Hitszegő franciák Buda ostrománál, 1686-ban

Történelem iránt érdeklődők számára kifejezetten ajánlott a Mohácsi csata blog. Buda visszavívásának egy számomra eddig ismeretlen részletét közli Rónay Gábor által: 1686: A „HITSZEGŐ FRANCIÁK" TITKOS SEGÍTSÉGE A TÖRÖKÖKNEK BUDA OSTROMÁNÁL címmel. A franciák már 1677 óta, a kurucoknak nyújtott pénzbeli támogatással akadályozták folyamatosan a török kiverését. Buda ostrománál azonban már az összeurópai keresztény ügyet árultak el hitszegésükkel. Ezt a gyalázatos árulást Johann Dietz naplójában örökítette meg, aki a brandenburgi csapatok felcsereként érkezett Magyarországra. Csupán a francia árulást érintő részleteket válogattam ki, az eredeti bejegyzést is érdemes elolvasni itt.

 

...Egyedül Franciaország Napkirálya vonakodott részt venni Buda felszabadításában, és mert nem kívánta hatalmi ellenlábasát, a Habsburg Birodalmat erősíteni, titokban ellenezte a törökök kiverését. XIV. Lajos nézete szerint, a Lotharingiai Károly és Szavojai Jenő herceg vezette szövetséges hadak keresztes buzgalma a franciak nemzeti érdekeit sértette. Ezért Párizs csak jelképesen képviseltette magát egy maroknyi csapattal, akiknek az igazi feladata az volt, hogy kilessék a Habsburg hadak erejét, csatakészültségét és taktikai- stratégiai képességeit.

[...]

Csak a franciak nem kívántak közös gyékényen árulni a szövetséges keresztény seregekkel a törökök ellen, akiket muzulmán vallásuk ellenére hasznos hatalmi ellensúlynak tekintettek. A Napkirály úgy fogalmazott udvaroncainak, hogy „jó az ha a császáriak el vannak foglalva [a török háborúval], mert az gyengíti őket". Így Franciaország csak jelképesen képviseltette magát, és önkénteseinek fő feladatává tette a Napkirály, hogy megfigyeljék a császári hadak erejét, fegyverzetét, taktikai- és stratégiai képességeit. Egyszóval, a francia vitézek kémkedni, nem harcolni mentek Buda nagy ostromához. Európa egy kritikus fázisában egyedül Franciaország követte - az európai hatalmak közül - szűken felmért saját nagyhatalmi érdekeit, a szövetséges seregek nagy kárára.

[...]

Magyar szempontból különös érdeklődésre tarthat számot Buda ostromának a legsarkalatosabb eseménye, melyet egyedül a német felcser jegyzett fel. Ő részletesen ismerteti a franciak megdöbbentő, eleddig ismeretlen, „áruló" katonai segítségét a kutyaszorítóba került törököknek az ostrom legválságosabb pillanatában. Miután személyes vagy akar nemzeti érdeke sem volt a leírt események kitalálásában vagy ferdítésében, írása perdöntő jelentőséggel bír.

Dietz mester szerint a titkos francia katonai segítség majd hat héttel hosszabbította meg az ostromot, és a szövetséges keresztény seregek tízezreinek az életébe került. Dietz mester leleplező feljegyzései megálltak ezen történész-detektív vizsgálatát. Ennek fényében ideje a franciák angolokat rossz hírbe hozó jellemkarcát - „perfidious Albion" - „hitszegő Franciaországra" átkeresztelni.

„1686 július 22-e sorsdöntőnek tűnt a keresztény seregeknek, amikor Don Gonzales, az újonnan érkezett spanyol hadmérnök belőtt a várba egy tüzes golyóbist" - írta Dietz mester. Ez a szerencsés ágyúlövés eltalálta a törökök Tophane lőszerraktár tornyát, mely a palotát a vár-negyedtől elhatároló árok mentén állt. Az viszont máig is vitatott, hogy Gonzales tábornok egy haubicaja vagy egy bajor tarack lövedéke okozta a szörnyű robbanást.

 

 

Magát a tényt számos forrás említi. A spanyol Don Francisco Fabro Bremundan szerint, ki egy rác szemtanú menekültet idéz, a robbanás megölt 1500 törököt és ledöntötte a Duna felé néző fal egy szakaszat. Ám hadászati és emberi következményeit csak Dietz mester jegyezte fel részletesen. „...Amint az egész lőporraktár szörnyű zajjal felrepült a levegőbe, 500 török katonával egyetemben, vagy 30 méternyi fal a védőkre szakadt. Az ég elfeketedett, kövek, föld és emberek repültek minden irányba. Én épp akkor őrségen voltam, és csak arra gondoltam, hogy eljött az egek és a világ vége. Vagy félóráig semmit se láttunk, csak port, piszkot meg füstöt, így hat nem tudtuk, hogy mi is történt igazából, bár a törökök szörnyű segítségkérő kiáltásai a várból sokat sejtettek".

[...]

Dietz mester naplója szerint „Ez lett volna a vár megostromlásának legjobb ideje. Mi akkor percek alatt elfoglalhattuk volna a belső várat. De mert a tábornok(unk) semmiképp sem tudott a főparancsnokkal, Lotharingia főhercegével megegyezésre jutni, és őt a támadásra rávenni, mi további hat hétig feküdtünk az árkokban és vesztettünk nagy sok katonát."

 

De az elmulasztott lehetőségen és a cselekvésképtelen, inkompetens főtisztek és hadparancsnokok dermedtségén kívül, a derék brandenburgi zsoldos-felcser egy s más megdöbbentő tényt is feljegyzett. Francia hadmérnökök, francia tüzértisztek és francia fegyverszakértők siettek a végveszélyben lévő törökök segítségére. Ezeket a védők nagy titokban ügyesen becsempészték az ostromlott várba. „A leszakadt várfalat a törökök [francia segítséggel] hamar kijavították, és megjavították védelmi vonalaikat. Ők éjjel-nappal erősítették a várat, és igen keményen védekeztek...Ők kutyába vettek minket, kik csaholnak, és csak vonyítanak fel a várra."

  

 

Dietz mester legsúlyosabb vádja az volt, hogy „az ostromló szövetséges sereget eláruló franciák" a legmodernebb hadmódszerekre tanították meg a sarokba szorított törököket, többek között új vegyi fegyverek használatara. „A sok török-párti francia tiszt segítségével, kik akkor már bent voltak a várban, a török védők mindenfele új hadi preparátumokat készítettek, és hadicselt találtak ki. Ezek között voltak kénkő, kénsav, foszfor-kénpor és bűzbomba zsákocskák, melyeket asszonyaik hánytak vasvillával az ostromlétrákon rohamozó katonáinkra. Ezek meg összeégtek ezektől a gyújtófegyverektől, és feketére vagy szénné égve és meztelenül, 50-esével meg százával vetették magukat pokoli szenvedésükben és haláltusájukban a Dunába, ekként keresvén írt iszonyatos sebeikre."

 

A brandenburgi borbély-sebész értetlenül figyelte a franciak által nyújtott hadisegély szörnyű árát, de szakmai szemmel értékelte a vegyi és tüzérségi fegyverek hatását. Bár ő leszedte a malasztot az áruló franciákról, annak indítóokait nem értette. De még ha valaki meg is magyarázta volna neki a Napkirálynak a Habsburg Birodalom gyengítését célzó politikáját, akkor sem fogadta volna el a szövetséges keresztény seregek elárulását. Az Európa közepét elfoglaló muzulmán hadak támogatása a kor vallási és erkölcsi felfogásaival teljes ellentétben voltak.

 

A Napkirály egyszerűen semmibe vette mindezt. Magyarország felszabadítása a pusztító 150 éves török megszállás alól nem volt Franciaország gondja. XIV. Lajos számára Európa keresztes hadjárata és a szövetséges seregek vallási buzgalma semmit sem jelentett, mikor ezek Franciaország nemzeti érdekeivel kerültek szembe. A Napkirály nagyhatalmi ambíciójáért a Magyarországot felszabadító seregek vérben fizettek. Franciaország felsőbbségét Európa kárára igyekezett megvalósítani...

Horthy Istvánné halála

A mai nap adta vissza lelkét Teremtőjének özvegy Horthy Istvánné, született Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő. 

Hatalmas élményem volt, mikor tizenhat éves voltam, éppen, hogy kijött az emlékiratainak az első kötete és én dedikáltattam vele a könyvnapon. Ő megkérdezte, hogy hát hogy lehet az, hogy egy ilyen fiatal fiút érdekel az én könyvem? Emlékszem, hogy annyit tudtam csupán válaszolni, hogy "érdekel a történelem". Horthy Istvánné kedvessége és közvetlensége egy állandó tulajdonsága volt, melyet élete végéig megőrzött, teljesen függetlenül attól, hogy ki állt vele szemben. Egy igazi hölgy volt, aki rengeteg mindenen átment, sokat élt meg, viszont mindig gerinces tudott maradni. Voltak ugyan olyan döntései, melyekkel nem lehet egyetérteni, de minden hibájával együtt az egyértelmű volt, hogy hazáját rajongva szerette egész életében, és minden alkalmat megragadott azért, hogy tegyen érte. Bárkit szívesen látott, aki a kormányzó emlékét tisztelte és meg akart róla emlékezni, jelenlétével minden jóakaratú magyart támogatott.

Emlékezzünk rá így, egy teljes élet végén.

Recquiescat in Pace.

Kérem, hogy hozzászólásaikat tiszteletteljesen tegyék meg!

A francia szál - vörös szórólap 1848-ból

A magyarországi köztársaságpárti mozgalmak kétféle hagyományból építkeznek, ezek közös tulajdonsága, hogy egyik sem hazai földből szökkent szárba. A francia- és szovjetbarát republikánusok zászlaja azonban színre megegyezik: vörös. Az 1848-as francia folyamatok lelkes hazai hívei ugyancsak ezt a színt tűzték mellükre. A magyar nép azonban mintha a jövőbe látott volna, és ennek megfelelően vette kezelésbe a vörösöket. Akik ezután felháborodásukban kiadták ezt a röplapot, mely erőteljes francia áthallásokkal van tele. Ez nem is csoda, hiszen eszmét, hozzá zászlót, szlogent és politikát is onnan importáltak. A magyar "szabadságmozgalmak" közös jellemzője, hogy gyakran álltak szoros kapcsolatban francia politikai törekvésekkel, 1848 előtt is és azután is.

Ez a röplap méltó emléket állít a magyar társadalom korabeli immunrendszerének. S ha netán eszünkbe jut Petőfi Sándor képviselőjelölt szabadszállási választási "eredménye", akár fel is tehetnénk a kérdést: ezek a vörösök honnan vették a bátorságot, hogy a nép nevében beszéljenek?

 

szórólap forrása: timelord.blog.hu

Az igazságos határokról

Magyarországon az emberek döntő többsége ma már képtelen felülemelkedni a 150 év nacionalista gondolkodásmódon, melynek csupán az egyik lecsapódása a Trianon kapcsán hangoztatott etnikai alapú határmódosítás. Minden magyarnak joga van Magyarországon élni! Ez az első hallásra igen szimpatikus elgondolás, melyet e sorok írója is hosszú évtizedeken keresztül vallott, finoman fogalmazva is helytelen. Nézzük, miért elfogadhatatlan - még magyar szempontból is - a Kárpát-medence határainak etnikai alapon történő átrajzolása!

Magyarország felekezeti térképe 1910. /saját munka 91,4 cm x 132 cm/

Az etnikai határok megszállotjai olyanok, mint a gyermekek. Csak míg a gyermekek állatokat, királyfiakat, ők Nagy-Magyarország közigazgatási egységeit színezgetik. Piros a magyar, kék a román, zöld a szlovák, narancssárga a német, stb... Általában az 1910-es kiadású színezőt használják, mert az abban foglalt adatok a legszimpatikusabbak. Általában - egy kisebb részüktől eltekintve - nem veszik figyelembe az azóta bekövetkezett változásokat. Például a legutóbbi népszavazás eredményeit. Azt, amelyikből nyilvánvalóan kiderül, hogy a magyar népesség 11 millió fő alá csökkent, az EGÉSZ Kárpát-medencében. Miközben Mgyarországon minden más kisebbség száma növekedett. Ezt hívják úgy a népességföldrajzban, hogy disszimiláció. Ebből a színezgetős korból a legtöbben felnőnek. 

Valamelyik bécsi döntés.

Aki ma, 2013-ban Magyarországon etnikai alapon meghúzott "igazságos" határokról ábrándozik, az tulajdonképpen nem akar mást, mint öncsonkítást. Aki etnikai határokat szeretne Magyarország számára, az lemond az Ormánságról, lemond a Cserehátról, nem kell neki a Nyírség egy része, nyugodt szívvel odaadná Rajkát Szlovákiának. A magyarság lemorzsolódása, ugyanis nem állt meg a határokon. Már a jelenlegi határokon belül is zajlik ez a folyamat. Határvonalat éppen ezért nem lehet olyan bizonytalan tényezőkre alapozni, mint az az anyanyelv. Nem rajzolhatjuk át a határokat, ha egy fele-fele részben magyarok és más nemzetiség által lakott faluban egyszer ilyen, másszor olyan gyermek születik, vagy egy idős ember meghal.

Megint mások "etnikai" határ alatt Magyarország 1941-es határait értik, amely csak részben volt etnikai és csupán részben volt határ. Ezzel a vonallal elsősorban az a gond, hogy semmi köze Magyarországhoz, annál több Németországhoz és Olaszországhoz. Mondjuk ki: az 1941-es határokat Adolf Hitler és munkatársai rajzolták. Csak, hogy tudjuk mihez ragaszkodunk: a Kolozsvár és Marosvásárhely közötti beugró annak idején Göring jóvoltából maradt Romániánál, az ottani német földgázérdekeltségeket nem kívánták Magyarországhoz csatolni. Ez a mozzanat is kiválóan érzékelteti, hogy mennyire igazságos és mennyire etnikai határok voltak ezek. Érdemes elgondolkodni, hogy mi azt a Magyarországot szeretnénk-e, melynek határait Szent István és az utána következő királyaink alakítottak ki, vagy azt, melyet a nemzetiszocialista Németország jelölt ki számunkra új világrendjében - ideiglenesen. Félreértés ne essék, nem a számunkra pozitív határmódosításokkal van gondunk, hanem az e mögött húzódó hibás elvről.

Az magyar népesség területi kiterjedése során nem veszi figyelembe a természetföldrajzi szükségszerűségeket, nem illeszkedik közlekedésföldrajzi adottságokhoz, és a lehető legritkábban követ bármilyen szabályos elrendeződést. Aki ezt nem így gondolja, nézze végig a Bánság 1910-es adatait. Ezt a gordiuszi csomót a "nemzetállamok" úgy szokták megoldani, hogy az oda nem illő etnikumokat nemes egyszerűséggel elkergetik/eladják/asszimilálják/kitelepítik/legyilkolják. Ezek a "népességmozgások" egyáltalán nem voltak jellemzőek a rendi magyar államra, döntő hányaduk a nemzetállamok korában, 1945 után zajlott. Ez pedig nem más, mint etnikai térképek színezgetése. A környező államok szeme előtt ott lebeg a magyarok által rajzolt "Vörös térkép". Ha a magyarok erre hivatkoznak, mi megszüntetjük ezt a hivatkozási alapot. Ha a saját képünkre színeztük az egész országot, a magyar követelések meg fognak szűnni. Kifejezetten gyerekes gondolkodás, de idehaza is gyakori, lásd a szerencsétlen svábok kitelepítését.

Nagyon fontos leírni, hogy az etnikai térképek hamisak. Ezek ugyanis a "nyelvet" ábrázolják, melyről tudjuk, hogy gyakran hazudik. Az etnikai térképeken nincsenek rajta a kommunista, szabadkőműves magyarok, nincsenek rajta a "magyarbarát" svábok, a Szent Koronához hű rutének, horvátok, és nem jelölik, hogy a románok szűkebb hazájukhoz Erdélyhez vagy a Regáthoz hűek.
 

A magyar-román demarkációs vonal, már akkoriban sem számított határnak

Nekünk magyar monarchistáknak az az álláspontunk, hogy a Szent Korona egyetlen országáról, egyetlen falváról sincsen felhatalmazásunk és jogunk lemondani. Ez olyan lenne, mintha  fognánk egy filctollat és elkezdenénk kihúzgálni a magyar királyi címek közül a nekünk nem tetsző nemzetiségekkel rendelkező országokat. Magyarul más birtokait osztogatjuk szét. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az etnikai alapú határok követelése nagyrészt szabadkirályválasztó hagyományokon nyugszik. Csakhogy ezek a hagyományok a lehető legmesszebb állnak Szent István királyságától, melyet az összes királyunk vallott, közte a száműzetésbe kényszerített IV. Boldog Károly is:

"...Orsova után áthaladt vonatunk a régi magyar határon. Miután ezt a vonalat könnyes szemmel elhagytuk, őfelsége visszavonult és levetette egyenruháját. Most már külföldön volt, tehát a régi szokás szerint polgári ruhába öltözött..."

 

Boroviczény Aladárné: Az entente fogságában (1921)

IV. Károly király még tisztában volt azzal, hol húzódnak Magyarország határai. Számunkra ez a hagyomány követendő.


Erősen ajánlott olvasmány: http://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm


A bejegyzés egy olyan oldal számára készült, ahol bizonyos moderációs elvek miatt nem kerülhetett ki. A vitának itt azonban szabad teret biztosítanánk.

A diktatúra margójára: a jászkarajenői papgyilkosság

Április negyedike évtizedeken át a "felszabadítás" ünnepe volt. 68 éve ezen a napon özönlöttek be a szovjet hordák, akik bestiális viselkedését talán azóta se heverte ki a magyar nép. Az öregek gyakran mesélik szörnyű megerőszakolások, fosztogatások, értelmetlen gyilkosságok történetét egy-egy családi ebédnél. Így volt ez a "dicsőséges 133 nappal", a Tanácsköztársasággal is, amelyet szintén csak a legnagyobb pátosszal volt szabad említeni, pedig valójában csak szintén állati szintre süllyedt gyilkosok ámokfutása volt. A mai nap kapcsán 1919-ről szeretnék megosztani egy történetet, amely a párom szülőfalujával szomszédos településen, Jászkarajenőn esett meg május 4-én, vagyis 93 éve és 11 hónapja. (Jómagam az ottani templomban olvastam erről.)

Egy Dobák Imre nevű Lenin-fiú a falu főterén meglátta a plébánia felé tartó Kósa József plébánost és szó nélkül, a papság iránti gyűlöletéből agyonlőtte (később bevallotta, hogy legszívesebben minden papot kiirtana). A fiatal áldozópap, Hornyik Károly a lövéseket hallva az irodából a haldokló elöljárójához sietett és mikor észrevette a katonát ahelyett, hogy elfutott volna a plébános felett a feloldozás imáját mondta, mire Dobák őt is lelőtte. A plébánia falán 1929-ben emléktáblát helyeztek el a hős mártírok emlékére, amelynek kalandos élete volt, 1944-ben az akkori plébános leszedte és elásta a kertben. Ezt a rendszerváltozás után, 1990-ben kiásták és azóta ismét a plébánia falán látható.

Ez persze csak egy a sok ezer szomorú történetből, egy darabka abból a szenvedésből, amelyet a kommunista diktatúra okozott nekünk. Imádkozzunk tehát mindazokért, akiknek a halálát akár a '19-es, akár az ötven évig tartó diktatúra okozta! És ne felejtsük el, hogy a rendszerváltozás hátat fordított minden hősi halottunknak és még mindig vannak, akik büntetlenül éltethetik akár Károlyit, akár a Kádár-korszakot. Mi nem elégedhetünk meg ezzel a demokratikusnak nevezett köztársasággal és sosem békülhetünk ki semmilyen szocialista vagy akár jobboldalinak hazudott diktatúrával sem. Egyedül a királyság hozhat stabilitást és egyedül a királyság lenne az, amely végleg hátat fordíthatna az ártatlanok vérével írt republikánus "hagyománynak".

(Forrás: Magyar Katolikus Lexikon)