Legyen magyar gyarmat Írország?

A mellékelt kis képecskét franciák készítették az első világháború legelején, méghozzá egyfajta "pozitív visszacsatolású negatív kampány " részeként. Bevallott céljuk az volt, hogy az Antanton belül mindenkit elrettentsenek, a vérszomjas és kegyetlen poroszoktól, magyaroktól és osztrákoktól, akik felosztják majd Európát.

Mit is lehet mondani ennyi prekoncepciózus képtelenség kapcsán? A franciák elég érdekesen gondolták a geopolitikát, már akkor is, kár, hogy a háború után (és alatt) ők osztották az észt ebben a témában. Franciaország visszaszorult Andorra területére (?), Írország pedig a Monarchia gyarmata lesz (Miért pont az írek? A sör miatt? Vagy mert ők is katolikusok nagyobbrészt? Ki érti ezt.) Románia marad a kis kifli pózban (azért annyi sovinizmust ők sem képzeltek el Monarchiáról akkor még), Olaszország, Spanyolország a régi marad (feltételezzük Portugália is). Az, hogy német gyarmat lesz Nagy-Britannia kis szigete a pángermánok nagy álmának teljesülése lett volna (már amelyiknek), és lám már ekkor meg kellett volna valósulnia Haushoffer álmának, a keleti élettér kitolásának - de nagyobbrészt ez egy osztrák-magyar élettér lett volna, míg e mellett csak a Nagy-Poroszország valósult meg volna, nem is olyan irreális etnikai keretek között.

Ha tudjuk, hogy a valóságban már a háború közepén titkos tárgyalások egész kis sorában készítették elő az amerikaiak és a franciák vezetésével a Monarchia szétverését, akkor azt gondoljuk, hogy 1914-ben már ennek megvolt a csírája, ilyen "rettegegés csírája". Az Antant rettegett, hogy itt bizony leradírozzák a térképről őket. Amit feltételeztek az ellenfélről, annak az inverzét hajtották végre a háború után a központi hatalmakkal. Jól lehetett volna a Monarchia bakáit spanolni egy olyan térképpel mondjuk, amelyen a megvalósult trianoni döntés államait tartalmazta volna. Ez egy olyan félelem lehetett, amely megszülte a "trianoni reakcióját" az Antantnak; lerombolni az Osztrák-Magyar Monarchiát, megsemmisíteni a Német Császárságot. Ahogyan most olvastam egy remek monarchistánál (és hamarosan a Regnum!-on is olvasni lehet), Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihnnél; a központi hatalmak részéről ez a háború végig mutatta még az "úriemberek háborújának" utolsó jegyeit, míg az Antant részéről ez már nem volt elmondható. A régi rendszer (ancien régime) felszámolásának talán utolsó nagy fejezete volt az I. világháború.

(A képért köszönet Fóris Béla úrnak.)

Aki egy király szemében rongyember

Ki nagy hegyen átvágtatva
a hazáját cserbenhagyta,
ki most lépett csak hadba,
mire föl henceg?
Mivel hazug, be nem áll a szája,
rágja féreg! ***

Ki csak sarc miatt csatázik,
ki nem hozza katonáit,
ki a sereg mögött mászik,
mire föl henceg?
Mert az utolsók között bóklászik,
rágja féreg!

Ki a zsoldot zsebre vágja,
kinek nem volt katonája,
ki nem ment el Granadába,
mire föl henceg?
Nemes, vagy a hadurat játssza?
Rágja féreg!

Amit hozott, szinte semmi,
csalni tud csak, s hízelegni,
Veigát sem tudta bevenni,
mire föl henceg?
Oly puha, cipóra kéne kenni,
rágja féreg!

Bölcs X. Alfonz kasztíliai király verse, Borbáth Péter fordításában

*** A maldito seja jelentése: „átkozott legyen”.

X. (Bölcs) Alfonz kasztíliai és leóni király
— José Alcoverro szobra a madridi Nemzeti Könyvtár lépcsője előtt.

Cantiga de Escarnio

O que foi passar a serra
e non quis servir a terra,
é ora, entrant' a guerra,
que faroneja?
Pois el agora tan muito erra,
maldito seja!

O que levou os dinheiros
e non troux' os cavaleiros,
é por non ir nos primeiros
que faroneja?
Pois que ven cõnos prestumeiros,
maldito seja!

O que filhou gran soldada
e nunca fez cavalgada,
é por non ir a Graada
que faroneja?
Se é rie' omen ou á mesnada,
maldito seja!

O que meteu na taleiga
pouc' aver e muita meiga,
é por non entrar na Veiga
que faroneja?
Pois chus mol[e] é que manteiga,
maldito seja!

Hogyan állítsuk helyre a királyságot?

Írta: Refuse/Resist.

Így, ahogy a Magyarok Szövetsége próbálkozik, semmiképpen se.

Ez sem volt a legszerencsésebb ötlet annak idején, ahogyan azt János is megírta.

Miért?

Elvileg sem túl jó elgondolás tömegbázisról indítani a restaurációt, melynek mindig van egy arisztokratikus és ellenforradalmi (ld. Magyarország 1919-1921 között) vonulata. Ha pedig a jelent nézzük, akkor a gyakorlati szinten egyértelmű: egy jóindulattal negyed-, de maximum félmillió támogatóval nem lehet sikeres valamifajta népi, nemzeti mozgalmat indítani egy 10 milliós országban, tömegdemokrácia esetén. A sikertelenség még elnézhető lenne, ha nem társulna ártalommal, márpedig az efféle politikai performanszok - minden jóindulat ellenére - a "kossuth téri bokorbahugyozás" és a "pilisi szívcsakra" szintjére sorolják be a Szentkorona-tant és a királyságot az átlagos történelmi ismeretekkel rendelkező emberek fejében. Arról az egyszerű tényről nem is beszélve, hogy folyamatos ellenállás itt legutóbb 1956-ban volt (2006 mondjuk legyen "félellenállás").

A tragikus kimenetelű 2004-es népszavazáson megtörtént a Létező Magyar Nép nagy coming out-ja. Ez az esemény a legfanatikusabb néppárti, demokratikus gondolkodású magyar érzelmű embert is ki kellett volna, hogy ábrándítsa, hogy itt bármilyen nemzeti, pláne konzervatív kérdés referendummal eldönthető lesz. Amíg a nép hozzáállása, természete meg nem változik, a monarchia restaurálásához vagy bármilyen ellenforradalmi lépéshez vajmi kevés segítséget nyújthat.

Akkor mégis mit tegyenek a meggyőződéses magyar monarchisták?

Apokaliptikus időkben élünk, ahogyan az 1930-as, 1940-es évek is azok voltak. Szellemi síkon már ezelőtt megjelentek az apokalipszis jelei a mondernség térnyerésével, többen megkongatták már a vészharangot. Ezután egy időre stabilizálódott a modern materialista világrend, hallottunk komolyan vett jóslatokat a történelem végéről.

A 3. évezred elején viszont egyre erősödnek az apokaliptikus időknek külső jelei és manapság ezeknek a látásához nem kell félreállított, de végül paradigmaváltást hozó tudósok munkáját felkutatni, nem kell armageddonista tudósok hobbi-lapjait olvasgatni, csupán ki kell nyitni a legnívósabb tudományos lapokat (Science, Nature, Scientific American), bele kell olvasni a leghatalmasabb kormányok számára készült jelentésekbe (pl. amerikai, angol), sőt lassan a napi hírek is egyre erősebb előjeleit mutatják a jelenlegi világrend összeomlásának. A bankválság, a reálgazdaság kifulladása, a termelő ipar keletre költöztetése, az oktatás silányulása egyenként nyilván nem jelentik a világvégét, viszont nagyon baljós előjelek. Az elkeseredésnek, kétségbeesett világvége-várásnak nincs sok értelme, viszont a keresztény remény és éberség mindenképpen erényünk kell, hogy legyen.

Amíg fennmarad a ma még viszonylag nagy stabilitásnak örvendő világrend, addig szerintem balgaság aktuálpolitikai lépéseket tenni. Szellemi műhelyre, magas szintű, pezsgő vitákra viszont annál inkább szükség lenne. Kell egy platform, amelyben együtt gondolkodunk a királyságunkról, egy olyan állam-, és alanyi szinten is jelentkező életrendről, amelyet a magyar nemzet organikusan alakított ki magának. Beszélgetni, vitatkozni kell arról, hogy ebből mit tudunk, mit kell restaurálni, mely hagyományokat kell a jelenbe átültetni, és melyeket analógiák alapján felhasználni. A magam részéről komoly kételyeket táplálok a teljes restaurációt illetően, de abban biztos vagyok, hogy az eljövendő új politikai világrend kiépülésekor létfontosságú lesz a hagyományainkra és a józan észre építő bölcsesség.

Fontos, hogyha az idő és a helyzet úgy hozza, legyen aki készen áll a változásra. Legyen mihez nyúlni. Ne legyen megint az ország forradalmi politikai kísérletek tárgya. A 30-as évek apokaliptikus változásai az ideológiák győzelmét hozta el. Tegyünk róla, hogy ez ne ismétlődhessen meg velünk!

Féligazságok a Pán-európai Piknikről

Írta: Chubakka.

20 éve, hogy pár pillanatra megnyílt a nyugati határ Sopronnál, Sopron-pusztánál, amikor több száz, több ezer kelet-német menekült törte át az osztrák–magyar határ sorompóját. Később kiderült – ez volt a vasfüggöny lebontásának, jobban mondva lemállásának első, látványos pillanata.

Jó magyar szokás szerint – 20 éve elteltével – mindenki ott tolong az esemény körül; érdemrendeket, kitüntetéseket, az utókor megbecsülését kikövetelendő. Mindenki megszólalt, aki ott volt, a nézelődők, a résztvevők és természetesen a kommunista hatalom emberei, akik ma a demokrata álorcáját igyekeznek magukra felölteni.

Megérhetjük, hogy posztumusz még Grósz Károlyt is ki szeretné valaki tüntetni. Ugye emlékszünk – vagy már csak én(?) – ő volt az, aki a fehér-terror rémével fenyegette meg a pártaktíva résztvevőit. Ha megfogadtuk volna a tanácsát, ma biztosan nem azokkal a gondokkal küzdünk, amikkel ma kell szembenéznünk, s talán nem multimilliárdos kommunisták elmebeteg vigyorát kellene néznünk a médiában, lépten-nyomon.

Benne voltam, szerveztem én is, de én valahogy teljesen máshogyan emlékszem. Nem is értem, miért. Illetve, hogy ne tudnám; tudom én, nagyon is jól!

Megszólalt az akkori, immáron nyugállományú határőr parancsnok is. Azt mondja, számára meglepetés volt, hogy nekilódult annyi NDK-s egyszerre. És hogy ő senkitől sem kapott olyan parancsot, hogy lőnie kellene. Sőt, senki nem is tudott a kitörési tervekről.

Igaz ez? Dehogy. Csak a szokásos kommunista történelemhamisítás.

Ne feledkezzünk meg három lényeges körülményről:
- Ez az immáron nagyon-demokrata nyugdíjas BM-es a sáprákrózsája közepén ötágú vörös-csillagot viselt;
- Jogszabály volt hatályban a határon tiltott módok, netalántán erőszakosan átjutni szándékozókkal szembeni eljárásról;
- De arról se feledkezzünk meg, hogy a III/III-as ügyosztály a civil élet minden, de minden szegmensét át meg átjárta.

Ma dicsekedve döngetik a mellüket a kommunisták. Oda várják a kitüntetéseket. Azért döngetik olyan vehemensen a mellkasukat. Mint ahogy a némethmiklósok, a pozsgaiimrék is manapság, és csodák csodája lenne vajon, hogy van, aki oda is biggyeszti a legnagyobb „köztársasági” kitüntetést?

Egy nagyon lényeges körülményt elfelejtenek a mai memoár készítők és fizetett alkalmazottaik. Méghozzá azt a nem is lényegtelen körülményt, hogy a Piknik fővédnöke Dr. Habsburg Ottó Főherceg volt, akinek személye már önmagában megosztotta akkortájt is az ún. „alternatív mozgalmakat”.


Voltak, akik a hosszú, hosszú évtizedek, ha nem évszázadok alatt beléjük nevelt Habsburg-ellenesség okán nem voltak hajlandóak még csak Habsburg-közelbe sem kerülni.
„Nem elég, hogy az életünkkel játszunk, amikor a kommunistákkal szemben foglalunk állást (finoman és udvariasan bár), nem kellene nekem még egy újabb Mindszenty-per vádlottjának is lenni.” – mondták sokan a környezetemben.
Azt is mondták: „Akkor már inkább a kommunisták, mint akár csak egy Habsburg is.”

A megszervezésbe ugyanis az egész Nyugat-Dunántúl „alternatív” mozgalmai, párkezdeményei is részt vettek. S mivel magam is ezen a vonalon ténykedtem, a Független Kisgazdapárt Nyugat-dunántúli Régióját szerveztem, mint elnök, már közel egy éve ekkor, ezekre a mozgalmakra jól ráláttam. Láttam szépet is és csúnyát is, hogy majd később azt is, kik voltak III/III-as besúgók, fizetett kommunista ügynökök.

A Piknik nem jöhetett volna létre, ha az nem Sopronban történik. Nem csak a határ közelsége miatt, hanem azért is, mert a „Nyugat” már ekkor is, mint évszázadokkal korábban, előtte is, mindig királypárti volt és nem élt ezekben az emberekben annyira a belénk nevelni szándékozott véresszájú republikanizmus.

Nekem kell ezek szerint kimondanom még két szervező nevét! Egy soproni, akiről ezekben az évfordulós napokban teljesen igazságtalanul, de sehol sem esett szó. Talán, mert még a rendszerfordítás után nem sokkal meghalt és már nincs, aki dicsérje bárorságát. Ő volt Komlós Andor, aki a kisgazdapárt Sopron környéki szervezeteinek egyik legaktívabb szervezője és összefogója volt, és a kópházi Horváth József, aki időt, energiát és pénzt nem kímélő segítője, motorja volt az „ellenforradalmi” és „fehérterror” gyanús szervezkedésünknek, valamint a megye többi kisgazda szervezeteinek is, így nekem is soha meg nem hálálható támogatást nyújtva. Nem véletlen, hogy mindketten a Rongyos Gárda földjéről érkeztek.

Habsburg Ottó neve mindannyiunknak garanciát jelentett. Mondtam is a barátaimnak: ha föltámadnak a kommunisták, vagy megyünk a sittre vagy majd Ottó főherceg segít nekünk a kezdeti emigrációs években.

Ezekben a hónapokban, a kis, agyonhasznált Trabantomban mindig volt annyi benzin, hogy legalább Kópházáig el tudjak jutni, ha futni kell. És a lakásom ajtajában mindig ott volt egy nejlon szatyor, benne 3 váltás fehérneművel, 3 pár zoknival, 3 doboz cigarettával, gyufával, szappannal, fogkrémmel. Hogy ha kell, csak felkapjam, és már mehetek is. Úgy neveztem: rohamcsomag. Mint a terhes, mindenórás anyáknál. De a kisgazda szervezők között többekről tudom, hogy szintén tartottak ilyet az ajtajuk mellett. Mármint azok, akik nem voltak beépített ügynökök.

Érdekes, hogy az a „név”, nevek, akikben mi dunántúli kisgazdák bíztunk, akiknek a neve garanciát jelentett, (bár az eseményeket akkor természetesen mi sem láthattunk át teljes szélességében), el sem hangzanak a megemlékezésekben: Habsburg Ottó és Habsburg Walburga.

De szerencsére azért 2 percben megszólalt Habsburg Ottó is. Mit mond a történésekről: "S akkor tárgyaltunk az asztal körül, és az egyik, a lányom, a Walburga először azt mondta: >Miért nem csinálunk valamit a határon, hogy dramatizáljuk, azt, hogy eltűnik a határ?<. És erre föl, ezt fölkapták mások, főleg fölkapta egy nagyon aktív ember, annak idején – Szabó Lukács – aki akkor a Demokrata Fórumnak volt az egyik vezetője Debrecenben. És hát a debreceniek nagyon lelkesedtek, és akkor ez a saját útját mente. Azután, hogy tényleg átmentünk Sopron vidékére. Ez attól volt, mert a legtermészetesebb volt. A legtermészetesebb lehetőség akkor Magyarországból Ausztriába átmenni. Azon kívül, volt egy másik nagy tény. Az, hogy Pozsgai államminiszter nagyon is keresett már valamit és ezen a révén, főleg a lányom révén, fölvettük a kapcsolatot Pozsgaival – ő vette fel a kapcsolatokat egy időben velünk – és akkor kezdődött ez valamiképpen érlelődni.".

Ottó Főherceg így emlékszik, és én is így emlékszem. Nem volt itt semmiféle központi kommunista szervezés, hogy Moszkva háta mögött „jó fiúk” legyünk a nyugat szemében; főleg nem olyan, hogy a kommunisták jövőbeni érdemeket szerezzenek! Ha a hazaárulók bandáján múlott volna, még ma is ötágú csillag lenne a Parlament kupolájának csúcsán és mi egy régóta döglött eszme foglyai lennénk. Hogy nem így történt, köszönet érte Habsburg Ottó Főhercegnek és a számos névtelennek, akik merték vállalni a szervezés, bonyolítás felelősségét, s akikkel kudarc esetén közelről is megismerkedhettem volna valamelyik munkatáborban. Azt mondja „a” rádióban melldöngetve a fiatalon nyugdíjba vonult bolsevik csillagos határőr parancsnok: ő nem tudott róla, hogy ott, a határ mentén NDK állampolgárok tömegei lesznek. Ez érdekes! Mert mi már a szervezés befejező szakaszában tudtunk erről. Sőt! Ettől féltünk igazán, mert mindannyian – itt nyugaton – tudtuk, mi az a tűzparancs. Hiszen ezen a vidéken több leszerelt és már sorállományú, de titoktartásra kötelezett civil határőr élt. De azt azért nem hinném, hogy ilyen jól konspiráltunk volna, mármint hogy a bolsevik elhárítás erről a körülményről, a németek esetleges jelenlétéről nem tudott volna. Mindenesetre a hatalom impotenciáját mutatja, hogy az érvényben lévő és sulykolt elveiknek a pártközpont – ezek szerint – a végeken már nem tudott érvényt szerezni. 1989-ben Sopronnál a trockijok és dzsugasvilik kora véget ért (?) – csak mi ezt, akkor még nem mertük elhinni; de tettük a dolgunkat. Tettük, amit tennünk kellett. Érdemrendek igénylése nélkül is.

Menjünk el a Szent Jobb-körmenetre!

Holnap lesz államalapító Szent István király napja. Mindenki tudja, hogy miért fontos ez a nap. Én most nagyon konkrét akarok lenni, nem akarok szóban emlékezni, építő dolgokat írni. Azt szeretném kérni, hogy aki teheti, egy kicsi lehetősége is van, az jöjjön el a Szent Jobb-körmenetre, zarándokoljon el Budapestre, a Bazilikához és vegyen részt a szentmisén, holnap délután öt órai kezdettel. Álljon és térdepeljen, izzadjon és imádkozzon, ha lehetősége van, akkor áldozzon, kísérje a Szent Jobbot, de mindenképpen hajtson fejet, amikor elhalad előtte. Legyen ez a nap attól ünnep, hogy mást teszünk, mint máskor. Egész nap arra készülünk, amit ünnepelünk. Kizökkenni, kimozdulni, átlényegülni egy kicsit. Félretenni a kifogásokat és csak méltóképpen ünnepelni, tisztelegni Szent István királyunk előtt, az ezeréves Magyar Királyság előtt. Legyen ez egy olyan nap, amikor nem beszélünk, nem mást csinálunk, hanem megfelelő módon ünnepelünk. Egyszerűen tesszük, amit tennünk kell.

Köszönöm, ha csatlakoztok!

Az ismeretlen monarchista: Mindszenty József, és az ismeretlen főhercegné; Francesca von Habsburg

"Magam Mindszenty monarchizmusát tekintve a legérdekesebbnek azt a korszakot tartom, amikor lényegében Magyarországon a királyság elveszett (1944−46), ugyanis Mindszenty éppen ebben a korszakban került olyan közjogi és politikai szerepbe, amelyben a lényegében reflexív monarchizmusa nyíltan nem tudott megnyilvánulni, a tényleges aktuálpolitikai síkon, azonban − véleményem szerint kimutathatóan − határozott bázisa volt orientációinak, és politikai, társadalmi cselekedeteinek is. A királyság Mindszenty esetében egyfajta univerzális, de sokkal inkább ideális és organikusan a keresztény értékrendhez, a katolikus valláshoz kötődően transzcendens jelentőséggel is bírt, mely megszabta a nemzet hivatását, és amelyben a nemzet tagjai ideálisan beletartoznak. Így a királyság a magyar nemzet számára az ideális hatalom letéteményese volt a hercegprímás nézete szerint. Mindszenty politikai tevékenysége 1944 utáni monarchizmusát tekintve lényeges metapolitikai síkkal is bír, ugyanis egy-egy konkrét politikai irányzat, legyen az akár párt is, mindenkor a reális politikai alternatívák közötti helye alapján definiálódik politikaként. A monarchizmus jelen esetünkben (a döntően republikánus politikai térben) fokozatosan megmaradt a politikafeletti politika (meta) síkján 1945-ös köztársaság-ellenes vétójának eredménytelensége után, mint normarendszer és közjogi-politikai érvrendszer, amely azonban tetten érhető az aktuál-, illetve reálpolitikai történésekben is, melyben a hercegprímás kezdeményező, vagy éppen reflektáló résztvevő volt. Az a tény, hogy Mindszenty egy győztes és éppen győzelme előtt álló, harcos és agresszív, összetevőiben korántsem triviális forradalmi korszakban (1944-1949) nagyobbrészt defenzív módon kényszerült politizálni, magyarázza egész politizálásának metapolitikai érvényességét és szükségszerűségét is. Ugyanakkor sejthetően ez a fajta politizálási mód nem jelentett neki igazi újdonságot, hiszen a kormányzóság ideje alatt, hasonló, meglehet nem ennyire radikálisan politikailag ellenséges környezet vette körül. Akkor is már azt a – meglehetősen hatásos – politizálási módot követte, hogy mondanivalóját a Horthy Miklós kormányzó nevével jelzett kurzus által preferált irányzatokhoz, ideológiákhoz, politikai közhelyeihez igazította (hasonlóan járt el politikai-, és szellemi társa is, gróf Mikes püspök). Hóbor József jegyzi meg, hogy Mindszenty szinte mindig a „királypárti árút, antibolsevistaként, vagy éppen liberalizmusellenes csomagolásban adta el”. Ennek megfelelően követve már a hercegprímás Mindszenty politikai megnyilvánulásait, nem árt a németek kitelepítésével kapcsolatos tiltakozásai mögé, a Szentkorona-tanból levezetett Szent Korona tagságot, a királyság integritásának egyik legfontosabb pillérét odatenni. A közjogi szereppel is rendelkező Szűz Mária-tisztelet (Boldogasszony Éve 1947-48) mellé a királyság Patrona Regni Hungariae – szintén integráló – eszméjét is odaállítani. Ugyanígy a Mindszenty által – akár a püspökkari körlevelekben is - hangoztatott „igazi demokrácia” fogalmát is más kontextusban látni - melyet a természetjoggal magyarázott, tomista érvrendszerrel. Hiszen a republikánus és marxista politikai frazeológia eszköztárának egy fontos elemét (demokrácia, népi demokrácia, demokratikus) használta ekkor, hogy a megváltozott körülmények között a királyság talajáról ne kelljen elmozdulnia, illetve aktualizálni tudja azt. A köztársasági berendezkedés, illetve a választások lebonyolítása, a parlamenti munka körüli radikális állásfoglalása – „törvénytelen állapot” – pedig meglehetősen egyértelműen, ha inverz módon is, de a királyságra utalt vissza, mivel azt ismerte el törvényesnek. "

Részlet Pánczél Hegedűs Jánosnak, anyaportálunkon, a Regnum!-om publikált ötven oldalas tanulmányából.

"Vita és provokáció, kemény munka, kemény játék, teljes élet és dinamizmus, erről szól az egész" - mondja Francesca von Habsburg (született: Thyssen-Bornemissza, Batthyány Margit grófnő unokahúga) Francesca, aki nemcsak a kortárs művészeti világ legpénzesebb mecénása, de Karl von Habsburg főherceg felesége is. A főherceg egykori birodalma, az Osztrák-Magyar Monarchia magában foglalta Ausztriát, Erdélyt, Magyarországot, Csehországot, Szlovéniát, Dalmáciát, Illíriát, Galíciát és Horvátországot. De a londoni Notting Hill negyed egyik divatos éttermének teraszán ülő hölgy semmiben sem hasonlít egy szokványos főhercegnére. Nagyon sikkes - farmert, nyaktörő magas sarkú cipőt és zöld Margiela ingruhát visel. Gyakorlatias, bőbeszédű és lenyűgöző "punk rock" stílusa van - ezen tulajdonságokat pedig magától értetődően használja T-BA21 nevű művészeti alapítványa menedzsereként. A T-BA21 - ez a Thyssen-Bornemisza Art Contemporary rövidítése - a legprogresszívebb ilyen jellegű intézmény a világon."

Chris Sullivan (The Independent) anyaga is szintén a Regnum!-on olvasható, a blog régi kedves vendégének, Gordonnak a fordításában.

Kommentelni itt is és odaát is lehet.

Békés Márton támadása és annak felelete (REV)

Békés Márton, akit korábban ismertünk már a blogon, illetve a Regnum!-on megjelent írásaiból is, egy kisebb támadást intézett a Konzervatóriumon, amelyről hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most mi is valójában; önvallomás, önreklám, tisztázás, támadás ellenem, támadás a magyar monarchizmus ellen, kamaszkori frusztrációs kompenzáció vagy csak szerepléskényszer. A poszt azonban sok olyan valótlanáságot és csúsztatást tartalmazott, amelyekről nem lett volna túl jó, ha bárkiben is releváns információként maradtak volna meg, ezért válaszoltam rá. A magam részéről az ügyet lezártam, a konzekvenciákat leszűrtem. A Békés Márton által említett "kétfelé vált a monarchizmus" hipotézis valamiképpen igaz, ahogyan mindig is az volt; vannak akik monarchisták és vannak, akik csak annak mondják magukat. Azzal, ami létezik, nehéz vitatkozni. Én személyesen azt remélem, hogy Márton idővel őszintén sajnálni és bánni fogja amit és ahogyan tett és az idő meghozza neki a férfiúi egyenességet és a felnőtt érettséget is, amelyeknek most bőven híján van, meglehet ezt eddig jól titkolta a publikációi nagyobb részében, előttem is. Talán nem én vagyok az egyetlen főszerkesztő, aki ebből tanulni tud.

Végül szeretném megköszönni Panyi Szabolcsnak, a Konzervatórium főszerkesztőjének a gyors és korrekt intézkedését, amellyel lehetővé tette, hogy a viszontválaszom hamar megjelenjen, úgy, ahogyan a sajtóetika hazai szabályai azt előírják. Sajnos azonban a nemzeti radikalizmussal szemben működött a kettős mérce már, a cikkben személyesen érintett, etikátlanul és pontatlanul idézett Turner Gábornak nem biztosítottak - a hazai sajtóetika szabályai szerinti - viszontválaszt a Konzervatóriumon. Ezért az kiegészítő írása az események leírásával, kellőképpen borsosan, a saját blogján jelent meg.

Kommentelni itt is és ott is, meg emitt is lehetséges.

Helyesen válaszolt-e Irénke?

Mindig ugyanaz az a kérdés, hogy helyesen tanítják-e a tananyagot és hogy helyesen mondjuk-e vissza? Ezek után az érdemjegy soha nem lehet kétséges. A tananyag azonban mindig változik, vagy inkább aktualizálódik. Most éppen ez lenne a helyes válasz? Milyen érdemjegyre számíthat egy ilyen felelet után ma Irénke?

Köszönet Chubakkának és a Viribus Unitis blognak.

A vert sereg kobzosa elment

Ma hajnalban meghalt Cseh Tamás. Elment a vert magyar sereg kobzosa. A verkli nem muzsikál lent a utcasarkon többet. Egy hungarikummal kevesebb lett. Egy indokkal több újrahallgatni a régi lemezeket.

Isten adjon neki békességet és világosságot!