Memento!

A több százmillió áldozat emlékeztessen minket: a baloldalisággal és a totalitarizmussal megalkudni nem lehet!

R.I.P.

Romanovok

II. Miklós cár magyar egyenruhában.
Az orosz császár a Cs. és kir. 2. gyalogezred (Brassó) ezredtulajdonosa volt.

A mai nap első, hajnali óráiban történt meg 94 éve a jekatyerinburgi Ipatyev-házban a XX. század egyik legnagyobb tragédiája, ahogy arról már tavaly is megemlékeztünk, és igyekszünk minden évben. Az ártatlan család kivégzése, majd a négy kishercegnő bajonetekkel történő leszúrása a fehér csapatok közeledte miatt történt meg. Az embertelenségre, melyet csupán teljesen diabolikus egyének lehettek képesek végrehajtani, Jakov Szverdlov személyesen adott parancsot, ám Trockij visszaemlékezései szerint a szálak Leninig vezettek. 1991-ig Jekatyerinburg is a Szverdlovszk nevet viselte; a városkörnyéki régió ma is a bolsevik parancsnokét, terroristáét viseli. A pártállami rendszer nagy részét túlélő Ipatyev-házat Borisz Jelcin tanácselnök, későbbi orosz elnök romboltatta le 1977-ben, saját bevallása szerint azért, hogy nehogy monarchisták gyülekezőhelye legyen, jelenleg a Katedrális a Véren áll a helyén. Kisebb igazságtételként az alkoholista politikusnak jelen kellett lennie, amikor a megtalált Romanovok földi maradványait ortodox pompával eltemették Szentpétervárott, a Szent Péter és Pál Katedrális Szent Katalin kápolnájában. 

A forradalmak mindig a legártatlanabb és legjószívűbb uralkodókat söprik el; így volt ez XVI. Lajosnál és a mi Boldog IV. Károlyunknál is. Ugyan II. Miklós valóban nem volt akkora uralkodó, mint az említett kettő, a bolsevik történetírás eltúlozta gyengekezűségét és teljesen befeketítette személyét. Így is azonban számunkra - akiknek ellensége is volt ekkor - mint szimbólum nagyon fontos, egy szakrális monarcha, szerető apa és férj, Szent Oroszország ezeddig utolsó uralkodója. Ne felejtsünk hát megemlékezni róla és családjáról minden évben, július 17-én, a napon mikor Oroszország sötétségbe borult.

Gleb Panfilov filmje rendkívüli érzékletességgel és naturalista módon mutatja be a család kivégzését [2:05:45-től].

Бог с ними!

Horthy vs. Kádár

Ez most komoly? Egy ilyen írás után az ember csak a fejét tudja fogni, esetleg Cataflam után kapdos, hogy a mások hülyesége miatti fájdalmát enyhítse. Én sose értettem ezt, ezt az egyébként teljesen irreális hozzáállást, hogy a modern ember fogja magát és úgy tekint a történelemre mint egy masszára, természetesen színtiszta XXI. századi "értékrenddel". Persze, a történelem folyó, nem kőszikla, de azért mert nem áll meg, hanem mozog, nem azért mert mindenütt ugyanolyan! Ez a folyam nem törések nélküli és van, hogy bizony egyes részeinél hatalmas mennyiségű mocsok, szenny és törmelék ömlik bele.

Mint nagyon is jól tudjuk, a magyar történelem is ilyen. Hallgattuk ötven éven át Kádár János összehasonlítását I. Ferenc József apostoli királyunkkal, mely méginkább sértő (ám majd egy másik bejegyzés témája lesz), ugyanez a helyzet itt is, csak most épp Horthy van a célkeresztben. Nagyon tetszik a demokráciaféltés; itt nem a bal-jobb a határvonal, hanem a demokrata-antidemokrata; a baloldali demokratának el kell utasítania Kádárt, a "jobboldali demokratának" Horthyt. Ami tényleg csak azért vicces, mert ha Horthy "demokrata" lett volna a szó mai értelmében, és egyenlő és titkos választójog lett volna Magyarországon, a nyilasok és fajvédők jóval korábban hatalomra jutnak. Elég csak annyit látni, hogy 1939-ben titkos lett a városokban a választás és a zöld kommunisták már bejutottak. Ebbe a kedves kortárs demokrata nem gondol bele, hogy Horthy hazáját nem csak a vörös, hanem a zöld veszedelemtől is óvni kívánta.

Ezen túl az összehasonlítás teljesen elfelejti a jogfolytonosság többszöri megszakadását Horthy Miklós ideje és Kádár közt. Két külön Magyarország volt az. Horthy Miklós alatt a Magyar Királyság még nem volt elszakítva alkotmányos hagyományaitól, és bár, valóban, a Horthy-provizórium "egy olcsókönyvtári kiadása volt a Habsburg monarchiának", de legalább az volt! Volt cél, volt fölkapaszkodás. Volt híd. Kádár rendszere diktatúra volt, méghozzá az egyik legsötétebb típusú: amely az elmét támadja. Röhejes az "idegen hatalmak segítségével" hatalomra kerülés érve is: ez a győztes ellenforradalmat segítő román (helyenként francia) csapatok segítségét és angol diplomáciai támogatást teszi egyenértékűvé a Kádár, Apró, Dögei által behívott Vörös Hadsereggel, a diktatúra fenntartására bevezényelt szovjet csapatokkal. 

Amit a modern ember művel persze egyszerű demagógia és populizmus, lényege az eladhatóság és az időszerűség. Ezért szerveznek ilyeneket, ahol a racionális szaktörténészi hangot elnyomja az, amit a baloldal hallani akar. Az embereket nem érdekli Horthy Miklós és Kádár János, ha érdekelné őket, akkor tudnák, hogy nem összehasonlítható a kettő. Más az a szempontrendszer, ami szerint tetteiket mérlegelni kell, ez más lesz egy ellenforradalmárnak, egy demokratának és egy kommunistának; mivel értékmentes történelemírás nincs. Mindegyik történész hozzáadja a saját értékítéletét a modern ember meg eszerint válogat. Az egyik ezt, a másik azt nem hajlandó a kezébe venni. Pedig Kádárt össze lehet hasonlítani egy Rákosival vagy talán egy Hruscsovval, vagy más bolsevik "vezetőkkel", Horthyt meg talán más kormányzókkal (Hunyadi János) esetleg nádorokkal, de még talán ahhoz is túl speciális a helyzete. Megint a dolgok helyén kezelése megy ugye nehezen, és a nagybetűs Igazságra alig néhányan kíváncsiak. Persze mindenki úgysem lesz soha. De törekedni azért kéne rá. Kádár és Horthy, pláne Kádár és I. Ferenc József egy lapon emlegetése pedig sokat elárul az illetőről...

Nemzetközi antinőnap

Március 8. A bolsevik antinő napja.                                                                Március 25. A tetőtől-talpig nő napja.
1917-ben ezen a napon nők tüntettek                                                             Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe,
a fennálló rendszer ellen, "jogaikért", mely                                                      a nap, melyen Mária megtudta, hogy
hozzá járult a cár lemondásához Oroszországban.                                          várandós, Krisztus Urunk inkarnációja.

A magyar hagyomány március 25-én ünnepli a nőt és mindent, ami nőies.
Március 8-át Magyarországon Rákosi Mátyás tette kötelezőve 1948-ban.

Térjünk vissza hagyományunkhoz, és ünnepeljük A nőt március 25-én (idén 26-án),
Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén!

Tetszik látni a hóvirágot/liliomot?

A kommunizmus áldozatainak emléknapjára

Ma van a kommunizmus áldozatainak az emléknapja. A kommunizmus az az ideológia, melynek hit- és emberellenes diktatúrái nem erőszakosan buktak meg, hanem "békés átmenet" útján átalakultak liberális demokráciákká. Ez a tény azért nagyon fontos, mert ez tette lehetővé, hogy hatásukat a mai napig érezni lehet. Emiatt az engedékenység miatt érvényesülnek poszt-kommunista hatások, mentalitás és paradigmák az amúgy is baloldali köztársaságban. Ezen tapasztalatok jelzik, hogy legkésőbb a hatvanas évek óta - főleg itthon - a kommunizmus taktikát váltott és a fizikai megsemmisítés helyett az elme és szellem megmérgezésére törekedett. Ám a mai nap azoké, akiket ez a totális ideológia, politikai vallás testileg roppantott össze.

A szakirodalom szerint a kommunista diktatúrák áldozatainak száma 100-120 millió főre tehető. Ez természetesen a jelenleg is kommunista, szocialista és pártállami országok létezése miatt (Kína, Kuba, Vietnám, Laosz, Észak-Korea, esetleg Fehéroroszország, a 2008-ban megbuktatott monarchia óta Nepál is) tovább növekszik. Ezekre az áldozatokra emlékezünk a mai napon, különösen a koncentrációs táborokban agyonkínzott és fagyott, a munkatáborokban agyondolgoztatott és az embereken végrehajtott kísérletekben elpusztult milliókra, akik egy elmeháborodott, embertelen és istentelen társadalmi kísérlet áldozataivá váltak. 

Külön is emlékezünk az elhurcolt magyarok ezreire, különösen az 1945-1949 közti szalámizás áldozataira, amikor a vörös terror a hungarista és köztársasági-demokrata pusztítás által megágyazott melegágyban, a már szétvert társadalomra "építve" elpusztította az ezeréves magyar államiság utolsó maradványát is. Az emléknap is ebből a korszakból ered és ekkor fejtette ki tevékenységét egészen 1948-as karácsonyi lecsukásáig a harcos-főpap, Tiszteletreméltó Mindszenty József utolsó hercegprímásunk is. 

Az emléknapon ezúttal egy személyről, Szécsi Istvánról külön is szeretnék megemlékezni. Szécsi a POFOSZ XIV. kerületi elnöke, már idősebb úr, aki antikommunizmusa miatt a váci börtönben is ült, valamint az 1956-os eseményekben is részt vett, ahol nagyapámmal együtt küzdött a szabadságért. Jelenleg is aktív, fontos tényfeltáró munkát végez és azon munkálkodik, hogy minél többen, különösen a fiatalok is megismerjék az 1956-os szabadságharc valós történetét. A Gondviselés adjon neki hosszú életet!

Nem akarunk sztálinistákat, de királyt sem...

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány magyarázó plakátja 1956 novemberéből, amelyen a két alternatíva - sztálinista Rákosi-Gerő klikk ás az apostoli magyar király - közé helyezi be magát.

De szeretnék, de szeretnék Szent Istvánnal beszélni!

avagy munkát, kenyeret és - királyságot is.

Olyan világban élünk, amelyben származástól függetlenül lehet valaki filozófus, politikus, agysebész vagy akár a történelemtudományok doktora. Lehet széplélek is, aki panelházból vágyódik a nemesi életforma, egy kis kellem és úri tartás után, elmerengve a köznép lelki proletárrá süllyedésének drámáján. Ez a liberalizmus, ez az osztálytalanság, ez a liberté, égalité, fraternité, vagyis mindenkinek joga és lehetősége van annyira okosnak lenni, amennyire csak tud, csak épp tudjon megküzdeni a felülről jövő szellemi elnyomással.

Elméletileg tehát bárkiből lehet akárki, csak bírja. Ezért könnyen esik az ember abba a hibába, hogy nagy szavakra ragadtatja magát. Például ilyenre, hogy: felesleges a pórnép közt terjeszteni az eszmét – jelen esetben a monarchizmust-legitimizmust – mert úgy sem érti meg; de nem is kell neki.

Ezt, aki kimondja, nem realizálja igazán, hogy manapság nem munkás van meg nem-munkás, hanem a lélekben kell keresni a különbséget. Nincs nemesség, csak pénzarisztokrácia. Szegények vannak és gazdagok, nem nemesek és nemtelenek, polgárok és munkások. Lelkileg lehet valaki negatívan értve "munkás" – ahogy fentebb írtam, lelki proletár -, holott öt diplomája van és fordítva: gépelhet itt valaki monarchista kritikát úgy, hogy ősei között egy diplomás, egy nemes, de még csak egy polgár sem volt – pont ahogy én is teszem épp.

Le kell szögeznem: azt nem tagadom, hogy mindenkinek meg van a helye. Egy munkásembernek nem kell értenie feltétlen a politikához, ahogy egy nőnek sem. De nem szabad, hogy kasztrendszer alakuljon ki, hogy – a női politizálásból példát merítve - ne lehessenek Jeanne d’Arcok és Slachta Margitok, a maguk helyén és idejében.

Ez persze az aktív politizálás kérdése. És ha az aktív politizálást tekintjük, valóban nem kell, hogy mindenkinek joga legyen például szavazni. Ámde mi van a lelkekben! – és itt jött el tulajdonképpen az a forduló, ahol kifejthetem, feltárhatom azt az égető problémát, amit nekünk, monarchistáknak, illetve azok többségének kezelnünk kell – hiszen közöttünk is vannak bizonyosan olyanok, akik erre a problémára már régen rájöttek és azt orvosolnák, orvosolják is.

Ki a lelki proletár, az alsóbb rétegbe tartozó ember, vagy egyszerűség kedvéért és a klasszikus fogalmak szerinti szóhasználatot követve: a munkás? Mi az ő szerepe? És nekünk, akik a monarchizmust üdvösnek és jónak tartjuk, mit kell kezdenünk vele?

Biztos egyszerűbb azt mondani, amit még írásom elején vázoltam: a munkásnak nem kell értenie a politikához, a munkás - az csak tegye a dolgát. Azonban az ilyen ember elfelejti, hogy a munkás is gondolkodik. És hogy a munkásnak is van lelke, ami megmentésre szorul.

De hogy jönnek ide vallásos dimenziók?

Hiszem és vallom, hogy gondoskodni kell a munkásról – nem csak egzisztenciális, de szellemi tekintetben is. A tévedések poklot hozhatnak rájuk. És nekünk ezáltal felelősségünk van irántuk, ugyanis minden eszme tulajdonképpen az isteni igazságot hivatott a társadalomnak átadni és aszerint kialakítani állami szinten a nemzet életének kereteit. Így – persze csak amennyire az államnak lehetősége van rá, hiszen ez elsődlegesen az Egyház feladata -, biztosítania kell az egyén és az egyénekből felépülő társadalom erkölcsös, istenhívő életének kereteit. Alapot kell adnia a keresztény életnek, az államtól telhető legmagasabb ugródeszkát az üdvösség felé. Ez nem csak az egyén, de az állam érdeke is. És mi lenne erre leginkább hivatott, mi lehetne erre a legjobb példa, mint a monarchia. S ha már monarchia, kötelessége olyan monarchiának is lennie, mely valóban az isteni rendet képezi le a lehető legmagasabb szinten, amennyire csak tudja, biztosítva az isteni igazság érvényesülését az államban és a társadalomban, ezáltal pedig az egyén életében.

A társadalom összességébe tartozik bele a munkás rétege, és ez a társadalom munkás-egyénekből is áll. Ezért hát nem szabad mellőzni, elfeledni a munkást, a munkásságot.

Úgy veszem észre, hogy köreinkben – és elnézést, ha olyasvalakit kényszerítek ezáltal a velem való közösködésre, aki ezt nem szeretné – dívik egyfajta idegenkedés a munkás szótól, vagy maguktól a munkásoktól. Mintha ez a jelző vagy főnév egyet jelentene a baloldalisággal!

Valóban, baloldali mozgalmak kezdték el hatalmukat a munkásságra építeni, kezdték el téríteni úgymond ezt a réteget. És akkor? A munkások máris fertőzöttek lesznek, csak kommunisták lehetnek, jobb karanténba zárni őket, a nem-gondolkodás sivárságába taszítani és remegni a trónuson, fel ne tudja heccelni őket az ellenséges világhatalom?

- hát nem pont ez ellen a kép ellen küzdünk mi magunk, a monarchisták?

Azt mondom, fel kell vennünk a kesztyűt és igenis használnunk a munkás szót, igenis szólni ehhez a réteghez És nem azért, mert populista pártokraták vagyunk; nem azért, mert el akarjuk adni a monarchizmust valamiféle vörös ál-mázba csomagolva, hogy a leginkább a Kádár-korban sikeres Mari néninek is tetsszen. Egyszerűen csak ki kell törnünk ebből a szűk intellektuális körből és le kell végre lepleznünk a munkás-mumust: használni a kifejezést, nem rögtön baloldalinak bélyegezni azt, aki használja (ezt máshogy kéne bizonyítani), és valóban a magunkévá tenni azt a gondolatot, miszerint a munkásról is gondoskodni kell, és még ha politikai aktivitásában nem is fejezheti ki királyhűségét és szilárd keresztény erkölcsiségét, valamint az ebből fakadó véleményét, mindenképp ez kell, hogy éljen a szívében.

Ne engedjük hát, hogy a baloldal kisajátítsa a munkásokat, vagy bármely más társadalmi réteget! Ha mi nem érünk el hozzájuk, majd más elér, és majd más magához csábítja őket, ahogy tette rég és nem is olyan rég. Nekik is fel kell kínálni a színtiszta isteni igazságot, vagy a sátán kínálja majd fel magát. Mert szólhat még így a dal: „De szeretnék, de szeretnék Szent Istvánnal beszélni!” és eljöhet a kor, amikor a plakátokon ez a felirat díszeleg majd: Munkát, kenyeret és igaz keresztény apostoli királyságot!

Egy kis éji retró

Nem gondoltam volna, hogy ilyen még létezik. Most megmutatta, hogy igen. Talán nem is teljesen a szakterületünk, de nem lehet elmenni mellette. Meg azért van köze az 1944 előtti Magyarországhoz. Egy Népszava cikkről lenne szó, szerencsére most már talán tudunk kacagni rajta:

[...] a magyar római katolikus egyházon belül legalább két alapvetően különböző irányzat állt szemben egymással az elmúlt évszázadban: a katolicizmus haladó szellemű, européer, antifasiszta szárnya, és az egyháznak a feudál-fasiszta rendiséggel összefonódott, és végül a náci-nyilas gyűlölködéssel cimboráló, retrográd csoportjai. [...]

Szerintem nem is állok neki elemezni, mindenki szemezgessen belőle kedvére. Ütős elegy. Ám a cikk folytatódik:

Ennek a [haladó] katolicizmusnak volt ádáz ellensége, a mélyen retrográd, az anakronisztikus magyar rendiséget képviselő, fasiszta, antiszemita, sovén-nacionalista és revizionista Prohászka Ottokár, az aranyszájú hitszónok.

A jelzőáradat egyszerűen mesteri. Nem hiszem, hogy a kifejezések többségével tisztában van az, aki írta. Ám ennél csak jobb lesz:

Ettől a haladó katolicizmustól határolódott el Serédy Jusztinián bíboros hercegprímás, Horthy feudál-fasiszta ellenforradalmi diktatúrájának klerikális oszlopa, Péhm József, a későbbi konok reakciós Mindszenthy, akiből Rákosi ostobasága csinált mártírt. Ők fogadták az eucharisztikus kongresszuson itt páváskodó Pacelli bíborost, a későbbi XII. Pius pápát, a nagy lapítóbajnokot[...]

Ez itt már a csúcs. Nem csak a nevekkel, a tényekkel is hadilábon áll. XII. Pius nem tudjuk miért lapított, gondoljuk, hogy a nemzetiszocializmus miatt, amelyet többször is elítélt. Ugyanígy a kommunizmust is és üdvözölte a magyar 1956-ot. Mindszent(h)y József pedig ugye még Pehm Józsefként pedig a kormányzóság kritikájával tűnt ki, amelyet erősen fent is tartott magának Teleki Pál második miniszterelnökségéig. De revizionista volt, ahogyan minden épeszű ember Trianon után, mondjuk József Attiláig bezárva. Innen a kedves olvasók már kitalálhatják hova vezet a cikk. Igen, oda.

Még egyszer elnézést a rövidségért, de úgy éreztem ezt muszáj megosztanom a nagyérdeművel. További kellemes pihenést és ne feledjék; holnap előadás Fonyódon!

Köszönet TaTa86-nak és a Mandínernek a figyelemfelkeltésért.

Köszönet a kommunista elvtársaknak is!

Korábban a zöld kommunistáknak nem tetszett a királyság, most pedig a vörös (true?) kommunisták vannak oda tőle. Minden érvünket elmondtuk már a zöldeknek, így nem sok maradt a testvérek után az elvtársaknak. Ez a mi hibánk. Mindenesetre a botozás (!) igazi nóvum, mondjuk a nyilasok korábbi Dózsa-nosztalgiája után. (Merő reakciós dekadencia miatt jutott csak eszünkbe, hogy a Tanácsköztársaság egy szimbolikus koporsót emelt neki, és "odatemette" Martinoviccsal együtt a "Vérmezőre".) Ezt a mondatot azonban ideemelem, mindenképpen hogy maradjon meg minél több helyen az utókornak, annyira szép; "A Szent Korona semmire sem garancia. Egy középkori relikvia, szimbólum a múltból, melybe csak azok kapaszkodnak bele, akik számára ez paradicsomi létük szinonimája és reménye. Az igazi megoldást majd a szocialista népköztársaság fogja biztosítani.". Mindezt a kommunizmus után húsz évvel, miután sikerült a rendszert leváltani is. Azt mondják, legalábbis.

Úgy illendő, hogy ahogyan a nyilasoknak is megköszöntük, most a kommunistáknak is megtegyük a kötelező udvariassági gesztust; köszönjük szépen elvtársak! Remek móka volt.

Féligazságok a Pán-európai Piknikről

Írta: Chubakka.

20 éve, hogy pár pillanatra megnyílt a nyugati határ Sopronnál, Sopron-pusztánál, amikor több száz, több ezer kelet-német menekült törte át az osztrák–magyar határ sorompóját. Később kiderült – ez volt a vasfüggöny lebontásának, jobban mondva lemállásának első, látványos pillanata.

Jó magyar szokás szerint – 20 éve elteltével – mindenki ott tolong az esemény körül; érdemrendeket, kitüntetéseket, az utókor megbecsülését kikövetelendő. Mindenki megszólalt, aki ott volt, a nézelődők, a résztvevők és természetesen a kommunista hatalom emberei, akik ma a demokrata álorcáját igyekeznek magukra felölteni.

Megérhetjük, hogy posztumusz még Grósz Károlyt is ki szeretné valaki tüntetni. Ugye emlékszünk – vagy már csak én(?) – ő volt az, aki a fehér-terror rémével fenyegette meg a pártaktíva résztvevőit. Ha megfogadtuk volna a tanácsát, ma biztosan nem azokkal a gondokkal küzdünk, amikkel ma kell szembenéznünk, s talán nem multimilliárdos kommunisták elmebeteg vigyorát kellene néznünk a médiában, lépten-nyomon.

Benne voltam, szerveztem én is, de én valahogy teljesen máshogyan emlékszem. Nem is értem, miért. Illetve, hogy ne tudnám; tudom én, nagyon is jól!

Megszólalt az akkori, immáron nyugállományú határőr parancsnok is. Azt mondja, számára meglepetés volt, hogy nekilódult annyi NDK-s egyszerre. És hogy ő senkitől sem kapott olyan parancsot, hogy lőnie kellene. Sőt, senki nem is tudott a kitörési tervekről.

Igaz ez? Dehogy. Csak a szokásos kommunista történelemhamisítás.

Ne feledkezzünk meg három lényeges körülményről:
- Ez az immáron nagyon-demokrata nyugdíjas BM-es a sáprákrózsája közepén ötágú vörös-csillagot viselt;
- Jogszabály volt hatályban a határon tiltott módok, netalántán erőszakosan átjutni szándékozókkal szembeni eljárásról;
- De arról se feledkezzünk meg, hogy a III/III-as ügyosztály a civil élet minden, de minden szegmensét át meg átjárta.

Ma dicsekedve döngetik a mellüket a kommunisták. Oda várják a kitüntetéseket. Azért döngetik olyan vehemensen a mellkasukat. Mint ahogy a némethmiklósok, a pozsgaiimrék is manapság, és csodák csodája lenne vajon, hogy van, aki oda is biggyeszti a legnagyobb „köztársasági” kitüntetést?

Egy nagyon lényeges körülményt elfelejtenek a mai memoár készítők és fizetett alkalmazottaik. Méghozzá azt a nem is lényegtelen körülményt, hogy a Piknik fővédnöke Dr. Habsburg Ottó Főherceg volt, akinek személye már önmagában megosztotta akkortájt is az ún. „alternatív mozgalmakat”.


Voltak, akik a hosszú, hosszú évtizedek, ha nem évszázadok alatt beléjük nevelt Habsburg-ellenesség okán nem voltak hajlandóak még csak Habsburg-közelbe sem kerülni.
„Nem elég, hogy az életünkkel játszunk, amikor a kommunistákkal szemben foglalunk állást (finoman és udvariasan bár), nem kellene nekem még egy újabb Mindszenty-per vádlottjának is lenni.” – mondták sokan a környezetemben.
Azt is mondták: „Akkor már inkább a kommunisták, mint akár csak egy Habsburg is.”

A megszervezésbe ugyanis az egész Nyugat-Dunántúl „alternatív” mozgalmai, párkezdeményei is részt vettek. S mivel magam is ezen a vonalon ténykedtem, a Független Kisgazdapárt Nyugat-dunántúli Régióját szerveztem, mint elnök, már közel egy éve ekkor, ezekre a mozgalmakra jól ráláttam. Láttam szépet is és csúnyát is, hogy majd később azt is, kik voltak III/III-as besúgók, fizetett kommunista ügynökök.

A Piknik nem jöhetett volna létre, ha az nem Sopronban történik. Nem csak a határ közelsége miatt, hanem azért is, mert a „Nyugat” már ekkor is, mint évszázadokkal korábban, előtte is, mindig királypárti volt és nem élt ezekben az emberekben annyira a belénk nevelni szándékozott véresszájú republikanizmus.

Nekem kell ezek szerint kimondanom még két szervező nevét! Egy soproni, akiről ezekben az évfordulós napokban teljesen igazságtalanul, de sehol sem esett szó. Talán, mert még a rendszerfordítás után nem sokkal meghalt és már nincs, aki dicsérje bárorságát. Ő volt Komlós Andor, aki a kisgazdapárt Sopron környéki szervezeteinek egyik legaktívabb szervezője és összefogója volt, és a kópházi Horváth József, aki időt, energiát és pénzt nem kímélő segítője, motorja volt az „ellenforradalmi” és „fehérterror” gyanús szervezkedésünknek, valamint a megye többi kisgazda szervezeteinek is, így nekem is soha meg nem hálálható támogatást nyújtva. Nem véletlen, hogy mindketten a Rongyos Gárda földjéről érkeztek.

Habsburg Ottó neve mindannyiunknak garanciát jelentett. Mondtam is a barátaimnak: ha föltámadnak a kommunisták, vagy megyünk a sittre vagy majd Ottó főherceg segít nekünk a kezdeti emigrációs években.

Ezekben a hónapokban, a kis, agyonhasznált Trabantomban mindig volt annyi benzin, hogy legalább Kópházáig el tudjak jutni, ha futni kell. És a lakásom ajtajában mindig ott volt egy nejlon szatyor, benne 3 váltás fehérneművel, 3 pár zoknival, 3 doboz cigarettával, gyufával, szappannal, fogkrémmel. Hogy ha kell, csak felkapjam, és már mehetek is. Úgy neveztem: rohamcsomag. Mint a terhes, mindenórás anyáknál. De a kisgazda szervezők között többekről tudom, hogy szintén tartottak ilyet az ajtajuk mellett. Mármint azok, akik nem voltak beépített ügynökök.

Érdekes, hogy az a „név”, nevek, akikben mi dunántúli kisgazdák bíztunk, akiknek a neve garanciát jelentett, (bár az eseményeket akkor természetesen mi sem láthattunk át teljes szélességében), el sem hangzanak a megemlékezésekben: Habsburg Ottó és Habsburg Walburga.

De szerencsére azért 2 percben megszólalt Habsburg Ottó is. Mit mond a történésekről: "S akkor tárgyaltunk az asztal körül, és az egyik, a lányom, a Walburga először azt mondta: >Miért nem csinálunk valamit a határon, hogy dramatizáljuk, azt, hogy eltűnik a határ?<. És erre föl, ezt fölkapták mások, főleg fölkapta egy nagyon aktív ember, annak idején – Szabó Lukács – aki akkor a Demokrata Fórumnak volt az egyik vezetője Debrecenben. És hát a debreceniek nagyon lelkesedtek, és akkor ez a saját útját mente. Azután, hogy tényleg átmentünk Sopron vidékére. Ez attól volt, mert a legtermészetesebb volt. A legtermészetesebb lehetőség akkor Magyarországból Ausztriába átmenni. Azon kívül, volt egy másik nagy tény. Az, hogy Pozsgai államminiszter nagyon is keresett már valamit és ezen a révén, főleg a lányom révén, fölvettük a kapcsolatot Pozsgaival – ő vette fel a kapcsolatokat egy időben velünk – és akkor kezdődött ez valamiképpen érlelődni.".

Ottó Főherceg így emlékszik, és én is így emlékszem. Nem volt itt semmiféle központi kommunista szervezés, hogy Moszkva háta mögött „jó fiúk” legyünk a nyugat szemében; főleg nem olyan, hogy a kommunisták jövőbeni érdemeket szerezzenek! Ha a hazaárulók bandáján múlott volna, még ma is ötágú csillag lenne a Parlament kupolájának csúcsán és mi egy régóta döglött eszme foglyai lennénk. Hogy nem így történt, köszönet érte Habsburg Ottó Főhercegnek és a számos névtelennek, akik merték vállalni a szervezés, bonyolítás felelősségét, s akikkel kudarc esetén közelről is megismerkedhettem volna valamelyik munkatáborban. Azt mondja „a” rádióban melldöngetve a fiatalon nyugdíjba vonult bolsevik csillagos határőr parancsnok: ő nem tudott róla, hogy ott, a határ mentén NDK állampolgárok tömegei lesznek. Ez érdekes! Mert mi már a szervezés befejező szakaszában tudtunk erről. Sőt! Ettől féltünk igazán, mert mindannyian – itt nyugaton – tudtuk, mi az a tűzparancs. Hiszen ezen a vidéken több leszerelt és már sorállományú, de titoktartásra kötelezett civil határőr élt. De azt azért nem hinném, hogy ilyen jól konspiráltunk volna, mármint hogy a bolsevik elhárítás erről a körülményről, a németek esetleges jelenlétéről nem tudott volna. Mindenesetre a hatalom impotenciáját mutatja, hogy az érvényben lévő és sulykolt elveiknek a pártközpont – ezek szerint – a végeken már nem tudott érvényt szerezni. 1989-ben Sopronnál a trockijok és dzsugasvilik kora véget ért (?) – csak mi ezt, akkor még nem mertük elhinni; de tettük a dolgunkat. Tettük, amit tennünk kellett. Érdemrendek igénylése nélkül is.

Tépd a vöröst, ne siránkozz! - Monarchista akció a Hűség Városában, Sopronban.

A fenti képek igaz történetét egy lelkes monarchista olvasónk tárja elénk. Köszönet neki a képekért és a spontán akcióért is! A Baloldali Frontot, meg a Munkáspártot meg ezúttal is pusziljuk és reméljük, hogy ez a harcuk tényleg most már a végső volt. ;DDD

"Sopronban megláttam pár komcsi ragasztót, és úgy gondoltam, hogyha Nyugat-Európában olyan elterjedt az antifa action, ahol az anarchista, balos csürhe randalírozik, akkor Magyarországon, amely ebből a szempontból jobboldalibb, és egészen ellenpólusa lettünk a nyugati fertőnek, miért ne lehetne "Monarchist Action"?! Ez talán el is ezdődhetne pár matrica általi üzenettel, szegény balga komcsi embertársainknak :-) Ezért küldöm ezeket a képeket a mezőkövesdi vasútállomás egyik buszmegállójáról.

Megjegyzem: A komcsi ragasztott matricák olyan könnyen lejöttek, hogy álom volt szedni őket :D
Node hát, ha Isten velünk... ;)

Tisztelettel:
F. R.
Mezőkövesd"

Visztulán innen és túl

1939. szeptember 17-én a kommunista Vörös Hadsereg átlépte a Visztulát, hogy érvényt szerezzen a Molotov-Ribbentrop paktumban foglaltaknak és megszállja Lengyelország keleti részét, miután lényegében a náci Német Birodalom megtette ezt már a nyugati résszel. A két új birodalom szétszakította a lengyel államot, a Nyugat pedig cserbenhagyta a lengyeleket, hiába ígért korábban fűt-fát neki. Mindenki ismerheti a történetet, előzményeivel és szomorú következményeivel. együtt A Magyar Királyság az egyik egyetlen olyan szuiverén állam volt, amely segítette aktívan az elbukott Lengyel Köztársaságot, határait megnyitotta a lengyel menekültek előtt és segítette azokat magyar földön is. A lengyel-magyar barátságra emlékezve, engedve lengyel ismerőseimnek is, legyen itt ez a videó mintegy mementóképpen, inkább vádként, mint szomorú emlékezésképpen.

"Egy a jelszónk, a béke, harcba boldog jövőért megyünk..."

 
Magyarországon a szocializmus, a kommunizmus és a republikanizmus mindig nagyon szorosan egymást mellett jártak. 1918/19, 1945/46/49 és 1989 is nagyon jó példák erre. Megegyeztek, kiegyeztek, átverték egymást és eltörölték a királyságot. Ilyen közel azonban még soha nem volt magyar republikánus fővezető és ortodox kommunista talán mint most. Sólyom László Vietnamban járt, parolizott ortodox Sztálintól és nagy kínai tanítványától Maotól nem is olyan messze eső vietnami főkommunistákkal. Ez önmagában is szívet és lelket gyönyörködtető esemény. Tavaly még nem fogott kezet egy magyar ex(?) kommunistával, most többel is megtette, valószínűleg mert úgy gondolta, nem árthatnak. Sőt. A nagy pillanatok közül egy Ho Shi Minhes képet választottunk, aki nemcsak kommunista volt, hanem korábban szabadkőműves is, ha jól tudjuk. A fotó igazán remek lett. Emellett örömmel értesültünk, hogy van még olyan ország a világon, ahol a II. Magyar Köztársaság (amely hiába mondják, nem a harmadik) még adni tud gazdaságilag és ami ennél is nagyobb szó, az oktatáspolitikában valamint a klímaváltozás hátrányait is tőlünk ismeri meg egy másik ország. Tőlünk tanulnak, tanulni, emberek! Kevésbé jó, hogy ez egy ortodox kommunista állam.

Sok szerencsét a magánéletben is elnök úr!

Megszállás akkor, szégyen azóta (rev.)

A legutóbbi Magyar Köztársaság identitásválságban van, amióta létrejött 1989-ben. Egyrészt ugye antikommunistának kell lennie 1956 miatt, hiszen az akkori szabadságharc tette lehetővé, hogy egyáltalán az 1988-90-es "rendszerváltásnak" legyen valamilyen legitimitása. (Azt most hagyjuk, hogy mennyire volt következetesen méltó ehhez a nagyszerű és felemelő hagyományhoz.) Másrészt viszont nem meri eldobni 1945 kommunista-republikánus demokrata értelmezését sem, hogy az felszabadítás volt, méghozzá a fasizmus alól. Nemrég a demokratikus Magyar Köztársaság miniszterelnöke, aki kommunista ifjú is volt anno, meg is köszönte újra a Szovjetúnió utódállamának akkori vezetőjének, Putyin úrnak ezt a nagyszerű cselekedetet. Márminthogy felszabadultunk. Saját bevallás szerint ezzel bizonyította azt, hogy mennyire "nagyvonalú" a nemzet. Talán inkább miniszterelnök, aki még mindig a kommunista maszlag alapján rendezgeti a politikai pályafutását,de annyira azért nincsenek kétségeink, hogy más miniszterelnökök sem merik majd lebontatni a szovjet emlékművet a Szabadság téren. Az orosz mackó ugyanis megüzente, ha ez megtörténik, akkor reszeltek a doni magyar emlékműnek. A félelem és a politikai érvényesülés nagy úr, ezért már Tildy, Nagy Ferenc is megköszönte annak idején, a kommunista csatlósokról nem is beszélve, ezt a remek kis felszabadulást.

Köszönjük, igazán nagylelkű gesztus volt. Remek.

2008-ban, hogy néhány újbaloldali és megkopott nyugdíjas kommunista elmegy megkoszorúzni a szovjet emlékművet, az hagyján. Most komolyan, ki nem tesz erre de igazán magasról? Ők azok, akik a Lenin fiúk emlékművét is megkoszorúzták Újpesten. (Azt ugyan még miért nem bontották le 18 évvel az állítólagos rendszerváltás után? Hahó. Buldózert neki, de izibe.) Nosztalgia, de szép is volt. Múltidő ez, nem érdekes. De, hogy a Magyar Honvédség ehhez asszisztál és a nagyon-nagyon rosszemlékű szovjet, mai orosz himnuszt is eljátsza hozzá... Szenny és gyalázat. Ilyen a magyar szégyen, hang nélküli, reakció nélküli és közönyös. Akik lőtték a magyar honvédet, akik elvitték a GULAGra, akik megerőszakolták a feleségét, a leányát, anyját, azoknak ma a magyar honvéd tiszteleg. Értelmezhetetlen, értelmetlen, feldolgozhatatlan.

1945-re szüksége van a Magyar Köztársaságnak, ha a fene fenét eszik akkor is. Kell, mint egy darab penészes kenyér 1945-ben, Budán. A megszálló szovjet csapatok ugyanis nagy szolgálatot tettek a respublikának; kikényszerítették, hogy megszünjön a magyarok királysága, s ezzel a szuverenitása is megszünt egy országnak. Ezért a hála soha nem múlhat el a republikánus szívekben sem.

De a szégyen sem a miénkben.



"1848 és 1919 méltó utódokra talált ezekben a fiatalokban..."