A királyért imádkozni - Krisztus király ünnepén

 „Mindenkit becsüljetek, a testvériséget szeressétek, az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek.” 

Szent Péter apostolfejedelem első levele 2:17

Imádkozni a restaurációért, leendő királyunkért és a magyar királyi családért dicséretes feladat, ám az egy kifejezetten más élmény, ha egy épp uralkodó királyért imádkozunk - még ha nem is a miénk és nem is igazán uralkodik. 

Angliában járunk, a XI. Piusz pápa által 1925-ben október utolsó vasárnapjára bevezetett Krisztus király ünnepén, ám bármely vasárnap lehetne; a plébániai nagymise után mindig énekelve elimádkozzák a Domine salvum fac regem... kezdetű motettát az uralkodóért, jelenleg III. Károlyért. A szöveg a 19. zsoltár Vulgata-fordításából való, magát az imát számos zeneszerző megzenésítette már.

A mű a forradalom előtti Franciaország királyi himnusza volt gyakorlatilag és a francia telepesekkel jutott el Észak-Amerikába. Amikor Quebec és a környező francia területek angol fennhatóság alá kerültek, akkor a helyi katolikusok folytatták éneklését az angol uralkodóért; ezt később az angol katolikusok is átvették. És ma mi is hallhatjuk. 

Mit jelent nekünk ma Mária Antónia?

 Egy 'egyenek csak kalácsot'-dilettáns vagy a szenthez illő megbocsátás példaképe volt-e a katolikus királyné?

1793. október 16-án a valaha a férje nagyapjáról, XV. Lajosról elnevezett párizsi téren lefejezték ausztriai [és magyarországi - a ford.] Mária Antóniát, a nyilvános kivégzésekre kitalált guillotine-nal. Két hétre volt a harmincnyolcadik születésnapjától. 

Az, hogy a nagyhatalmú Habsburg-dinasztia lánya, ki Európa leghatalmasabb uralkodójának volt a felesége hogyan juthatott ilyen erőszakos sorsra sosem szűnt meg kísérteni és foglalkoztatni a történészeket. A közfelfogásban ő az a királyné, aki táncolt, míg az emberek éheztek és aki ruhákra és ékszerekre költött kihívóan, alattvalói szenvedésére való tekintet nélkül. Ilyen kép él a sokat szidott magyar királyi hercegnőről, kit tizennégy évesen Franciaországba küldtek, hogy hozzámenjen feleségül a tizenöt éves trónörököshöz. 

A valóságban Mária Antónia alkoholt egyáltalán nem fogyasztott és rendkívül mértékletesen evett. Igen, fiatalon valóban voltak problémái a szerencsejátékkal, szeretett szórakoztatni és csodás ünnepségeket tartott. A ruhái, igen, nagyszerűek voltak; könyveket írtak és lehetne írni Mária Antónia stílusáról. Ennek ellenére fokozatosan egyszerűbb divatot vezetett be Franciaországban. Kiterjedt volt a nélkülözőket segítő jótékonykodási tevékenysége is.

Ám az ellenségei számára a királyné köztük és a politikai hatalom, a Katolikus Egyház elpusztítása és a társadalom teljes felforgatása között állt. Mint a király szeretett felesége és mint nem csupán a trónörökösnek, hanem minden franciának az anyja, el kellett pusztulnia. 

Annak ellenére, hogy néhány történész mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy Mária Antóniának viszonya volt egy svéd diplomatával, folyamatosan kerülnek felszínre a királyné buzgó katolikus hitének bizonyítékai. Nemrég került árverésre Párizsban a korábbi királynénak, Marie Leszczyńskának, XVI. Lajos nagymamájának nagyheti misekönyve. A könyv a király hugának, Erzsébet hercegnőnek a kezébe került, ki osztozott bátyja bebörtönzésében. A börtönben a királyi család az év során napi szinten használta a misekönyvet, minden nap hangosan olvasva a mise szövegét. Később, mikor Mária Antóniát átszállították a Conciergerie-re a tárgyalására, a könyvet is magával vitte. A könyv a mai napig könnyen kinyílik itt-ott, többek közt a 310. oldalon, ahol az alábbiakat olvassuk:

„Alighogy [Jézus] felemelkedett mindezen emberek szeme láttára, máris szidalmazzák, és mindenfelől átkokkal és gyalázkodással vádolják. Végül még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy tekintetét az égre emelje: Atyám, kiáltja, bocsáss meg nekik, kérlek, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Tizenhét éves koromban jártam először Mária Antónia Kis-Trianonban lévő magánlakosztályán. Január volt, de a madarak daloltak a kertekben. Akkor, és ezt követő útjaimon az időtlenség erős érzetét tapasztaltam. Mások hasonló élményről számoltak be, mikor Trianon kertjeiben sétáltak. 

Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért írok Mária Antóniáról. Ennek egyik oka az, hogy folyamatosan találkozom olyan művelt emberekkel, akik tényleg azt hiszik, hogy azt mondta: „hát akkor egyenek kalácsot!”. Továbbra is találkozom keresztényekkel, akik azt hiszik, hogy Mária Antóniát valami égbekiáltó gonoszság, vagy legalábbis megbocsáthatatlan ostobaság miatt ölték meg. Mivel gyerekkorom óta olvastam róla könyveket, tudtam, hogy félreértik; csak további kutatások után jöttem rá, hogy mennyire hamisak a róla szóló általános hiedelmek.

Mária Antónia démonizálása a közgondolkodásban azonban szükséges a francia forradalom túlkapásainak igazolásához. Ha az embereknek hamis és torz képük van a történelemről, akkor nehezen tudják felfogni a jelent, és szinte lehetetlen bármilyen felkészültséggel szembenézni a jövővel.

A francia forradalomra nem volt szükség, egyszerűen azért, mert soha nem szükséges emberek tízezreit meggyilkolni. Reformokra bizonyosan szükség volt, de reformok tömeggyilkosságok nélkül is megtörténhetnek.

XVI. Lajos merész reformer volt. Nem félt szakítani a múlttal és eltörölni az elavult szokásokat, miközben új módszereket vezetett be. Lajos nem volt ellenálló a változásokkal szemben, bár általában így ábrázolják. A változások lassúak voltak, de idővel talán eredményesek lettek volna, ha az erőszakos felfordulások nem söpörnek el mindent.

Az erőszakot túl gyakran a szabadság és a demokrácia elérésének szomorú, de elkerülhetetlen eszközeként ábrázolják. A francia forradalom azonban nemcsak a társadalmi rendet borította fel, hanem végső soron a Katolikus Egyház elleni támadás is volt. Sok katolikust öltek meg, különösen azokat a parasztokat, akik nem akarták, hogy elvegyék a vallásukat.

A francia forradalom volt a mintája minden totalitárius rendszernek, amely azt követte, és továbbra is modellként szolgál azok számára, akik nemcsak a Katolikus Egyházat, hanem az egész keresztény társadalmat el akarják pusztítani.

A modern emberek Mária Antóniát a csillogásáért és a stílusáért szeretik, de leginkább a bátorságáért, amikor a csillogás eltűnt. Az ő tragédiája ókori görög társaihoz hasonló, de a teljes kétségbeesés eleme nélkül. A királyné ugyanis keresztény hősnő marad, és végét olyan erények jellemzik, amelyek sok acta sanctorum-ban megtalálhatók. Bár gyászoljuk őt, ugyanakkor felemelő érzéssel tölt el bennünket - hiszen a keresztény szeretet jellemzője a megbocsátás képessége.

Bármilyen hibái is voltak Mária Antóniának, kétségtelen, hogy türelmesen viselte a sérelmeket, és krisztusi módon megbocsátott ellenségeinek. És a megbocsátásának különösen természetfeletti aurája van. Amikor utolsó levelét írta sógornőjének, Erzsébetnek, órákra volt a haláltól. Félig vak volt, és egészsége megromlott. Egy megalázó, akaratát megtörni hivatott megpróbáltatáson ment keresztül. Kisfiát kirángatták a karjaiból, és azzal kínozták, hogy saját anyját vádolja vérfertőzéssel.

Ahhoz, hogy Mária Antónia képes volt megbocsátani azoknak a szörnyetegeknek, akik kisfia megrontásával próbálták őt tönkretenni, bizonyára Isten különleges kegyelmére volt szükség. Itt vannak a szavai Erzsébethez, akit szintén hamisan vádoltak meg:

„Egy dologról kell beszélnem veled, ami nagyon fájdalmas a szívemnek, tudom, hogy mennyi fájdalmat okozhatott neked a gyermek. Bocsásson meg neki, kedves húgom, gondoljon a korára, és arra, hogy milyen könnyű rávenni egy gyermeket, hogy azt mondja, amit a másik akar, különösen, ha nem érti. [...] Minden ellenségemnek megbocsátom a rosszat, amit velem tettek.”

A keresztény szeretet legyőzi a gyűlöletet. Csak az tudta megtenni ezt az ugrást a pokoli körülményekből a bátorság, a szeretet és a vértanúság magaslataira, aki őszintén hitt Jézus Krisztusban és szerette őt. És így Mária Antónia, a feleség és anya, aki tanúja volt családja szenvedésének, akinek férjét megölték, kisfiát meggyötörték, a keresztény bátorság példaképe minden idők számára.

Írta: Elena Maria Vidal.                                                                                                           Fordította: Uhel Péter.

Mit adtak nekünk, magyaroknak a Habsburgok?

Csak néhány szempont.

1. Szinte mérhetetlenül nagy – leginkább saját – anyagi ráfordítással a középkori Magyar Királyság területéből amekkora részt csak lehetséges volt, megóvtak a török hódítóktól, megszállástól. Finanszírozták a török elleni védekezés, a végvári vonal kiépítésének, majd a török kiűzésének a költségeit. Az osztrák, cseh-morva, és birodalmi adófizetőket és rendeket rávették a Magyar Királyság folyamatos támogatására, ez minden érdekelt fél részéről komoly rugalmasságot és kompromisszumkészséget igényelt. 1591–1606 között például összesen legalább hetven millió aranyforintot fordítottak a Habsburg államok bevételeiből, hitelekből, birodalmi és egyéb európai segélyből Magyarországon a török elleni háború céljaira. A korszakban és utólag is irreális elvárás tehát, hogy a magyar rendek érdekei szerint kormányozzák az összetett monarchia egészét, miközben a török időkben jórészt Lajtán-túli adópénzekből tartották fenn a Magyar Királyságot.

2. A középkor és a kora újkor magyarországi építészeti és tárgyi hagyatékának részbeni megmaradását. Nem ők rendelték a magyarországi várak lerombolását, mint „bosszúprogramot”. Ma már tudjuk, hogy ez egy komplex folyamat volt, amelyben az építőanyaghiány, a helyi birtok-, jövedelemviszonyok sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint egy sejtett központi politikai direktíva.

3. Megőrizték a középkori magyar állam jogfolytonosságát és nemzetközi jelenlétét.

4. Megőrizték, a pápával megerősítették a mindenkori magyar király számára az apostoli királyi címet (az „apostoli” jelző csak kivételesen fordul elő a magyar királyok címei között Mária Terézia előtt, aki ezt elérte).

5. Megőrizték a középkori magyar állam történetének forrásait, enélkül szinte semmit nem tudnánk a magyar középkorról. Egy Habsburg szolgálatban álló hadmérnöknek köszönhető a leghosszabb és legjelentősebb korai magyar rovásírásos emlék fennmaradása is.

6. Megőrizték és folyamatosan használták a magyar jelképeket, többek között az országcímert.

7. A 16. század második felétől először használták tudatosan és folytatólagosan a reprezentatív térben a piros fehér zöld színeket, mint a magyarságra utaló jelképet.

8. Megőrizték a Szent Koronát, a koronázási ékszereket, támogatták a korona kultuszát és közjogi szerepét.

9. A dinasztiának köszönhetően maradt meg magyar nyelvterületen a katolikus egyház és az egyházszervezet folytonossága a reformáció után. Nem pusztán hitéleti, hanem a magyar művelődés szempontjából is óriási jelentőségű a magyar állam katolikus jellegének fenntartása. Például nagyszombati egyetemalapítás, zarándokhelyek, stb.

10. A magyar szentek kultuszának fenntartását, a Szentjobb megóvását és visszajuttatását az országba. Az erdélyi katolicizmus, és a magyar identitás fennmaradásának részeként a csíksomlyói zarándoklat és passió hagyományát.

11. Erdély belső önállóságát. A szívós Habsburg ellenállás nélkül rövid időn belül vilajet lett volna Erdélyből is, így viszont az oszmánoknak kvázi független Erdélyre, mint pufferállamra szüksége volt. A fejedelmi címet elismerték, sőt fenntartották egészen a XX. századig, mint az apostoli magyar király egyik címét.

12. Hosszú és rendkívüli költségeket felemésztő háborúk során végül véglegesen kiűzték az oszmán birodalmat az ország területéről, a török megszállás megszűnt hazánkban.

13. Az ország újjáépítését a pusztító török háborúk és Rákóczi Ferenc függetlenségi háborúját követően. Templomok, iskolák, középületek építését, infrastruktúra kiépítését, általános és az élet minden területére kiterjedő modernizációt. A közoktatás és közegészségügy állami rendszerként való megalapozását és későbbi fejlesztését, katonai visszaéléseket kiküszöbölő civil biztosi hálózat létrejöttét, a kínzás eltörlését, boszorkányperek tiltását stb.

14. A magyar tengerpartot. Fiume előtte sosem tartozott sem a Magyar Királysághoz, sem Horvátországhoz, sem Dalmáciához, Fiume korábban az osztrák tengerpart része volt.

15. A dinasztia uralkodói többnyire önzetlenül, kötelességtudóan tették a dolgukat, az uralkodást szolgálatnak tekintve, népeik javára figyelve. A magyar törvényeket, bármilyen meglepő, de a legmesszebb menőkig tiszteletbe tarották. Az ország rendjeivel kormányoztak együtt. Nem voltak sem zsarnokok, sem kényurak, de még abszolutista egyeduralkodók sem, bár ez utóbbira esetenként – inkább kevesebb, mint több sikerrel – törekedtek. Az általuk kormányzott országok és tartományok sokszínűsége, heterogenitása, a teljesen eltérő társadalmi, gazdasági viszonyaik, az infrastrukturális körülmények nem tették lehetővé a klasszikus abszolút monarchia kiépülését, ehelyett állandó kompromisszumkényszer volt az osztrák, cseh és magyar rendekkel. A dinasztia adta a Habsburg Monarchia összefogó keretét, de hogy az egyes országokban, tartományokban, mi és hogyan történt, az többnyire az ott élőkkel együttműködve dőlt el. Lásd magyar nemesi adómentesség vagy a jobbágyfelszabadítás kérdése, amely Bécsben már a 18. század elejétől napirenden volt, de a magyar rendek ellenállása miatt egészen 1848-ig elhúzódott a rendezése.

Gondoljunk csak bele.

Az 1526-tól 1920-ig eltelt 394 évben – nagyon erős felfelé kerekítéssel – összesen, ha harmincévnyi időszak volt, amikor a dinasztia és a magyarországi rendi elitek között a viszony kardrántásig mérgesedett. Miért erre az alig hét százaléknyi időintervallumra emlékezünk csak, a maradék kilencvenvalahány százalék miért nem számít? Lényegesen hosszabb volt a békés, a kölcsönös előnyökre épülő együttműködés időszaka, amikor a dinasztia társadalmi elfogadottsága jelentős, kortárs megítélése pozitív volt. A mohácsi csata előtt tudna-e bárki olyan jelentősebb magyar királyt említeni Szent Istvántól kezdve egészen Mátyás királyig, akinek ne lett volna saját Rákóczija, aki ellen ne lázadtak volna fel a magyar nemesség kisebb-nagyobb csoportjai? Nem, mert nincs ilyen uralkodó. Eszerint ők is mind zsarnokok, elnyomók, karvalyok voltak?

Természetesen a Habsburgok sem voltak tökéletesek, számos rossz döntést hoztak, az emberi gyarlóságok éppúgy jellemzőek voltak rájuk is, mint bármely más korabeli uralkodóra vagy akár napjaink politikai vezetőire. Viszont nem voltak sem „idegenek”, sem „elnyomók”, pláne nem „gyarmati kizsákmányolók”, nem voltak semmiféle olyan titkos vagy nyílt összeesküvés részesei, amely a magyar nemzet megsemmisítését célozta volna. Törvényes (alkotmányosan), a magyar országgyűlés által elfogadott, meghívott, a törvényekre felesküdött, felkent, megkoronázott uralkodóink voltak. Az sem igaz, hogy a dinasztia tagjai általánosítva gyűlölték vagy megvetették volna a magyarokat. Mindezen elgondolások pusztán rosszindulatú bűnbakkeresésből, téves spekulációkból, pletykákból, politikailag motivált történeti legendákból, félreértésekből, vágy-, vagy politikai kurzus vezérelt narratívákból építkező tévképzetek sajátos lecsapódásai.

Az összes Habsburg uralkodónk környezetében mindig is voltak magyar udvari emberek, köztük kifejezetten befolyásosak is, akiknek a szavára figyeltek. Az kétségtelen viszont, hogy a nem magyarországi udvari előkelők között számosan voltak, akik terhesnek érezték a magyarokkal való vesződést és jócskán voltak ellenérzéseik, mint ahogy a magyar rendekből is gyakran hiányzott a kellő rugalmasság és diplomáciai érzék. De pont itt mutatható ki a Habsburg, illetve Habsburg-Lotaringiai uralkodóink talán legnagyobb érdeme, hogy a rengeteg széttartó tendencia és belső érdekellentét, valamint a külső támadások ellenére mégiscsak egyben tudták tartani az összetett monarchiát, mégpedig úgy, hogy többé-kevésbé, de mindegyik ország, tartomány profitált belőle.

A Habsburg Monarchiával való közös múlt gyűlöletével, elidegenítésével végső soron tehát a magyar történelmet szegényítjük le örökös szabadságharcok meddő sorozatává, miközben több évszázadnyi közös sikertől és pozitív történettől fosztjuk meg a nemzeti emlékezet egészét. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy az így felfogott magyar történelem pont annyira csonka és torz, mint például a szlovákok ezeréves magyar elnyomásra épülő mítosza.

 

Írta: Guitman Barnabás

Christus Vincit! Christus Regnat! Christus Imperat!

"Tehát a nemzetek kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy ők maguk, mint népeik Krisztus, a Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják, ha azt akarják, hogy csorbítatlan tekintéllyel fejleszthessék és növelhessék hazájuk javát és boldogulását. Mert amit pápaságunk kezdetén a tekintély és közhatalom tiszteletének meggyengüléséről írtunk, az a mai időkre nagyon is ráillik: «Miután Istent és Jézus Krisztust a törvényekből és a közéletből kizárták, s a tekintélyt már nem Istentől, hanem az emberektől származtatják; magának a tekintélynek alapjai rendültek meg, mert elvonták az alapokat, amiért egyeseknek joguk van parancsolni, másoknak kötelességük engedelmeskedni. Így szükségképpen megingott az egész emberi társadalom, amely nem nyugodott többé szilárd pilléreken». (Enc. Ubi arcano.)

Pedig ha az emberek a magán- és a közéletben elismerik Krisztus királyi tekintélyét, hihetetlen előnyök háramlanak a polgári társadalomra: a valódi szabadság, a fegyelem és higgadtság, a megértés és béke. Krisztusnak királyi méltósága a fejedelmek és kormányok emberi tekintélyét megszenteli, a polgárok kötelességérzetét és engedelmességét pedig megnemesíti. Szent Pál apostol, bár csak az asszonyoknak és szolgáknak parancsolta, hogy férjeikben és uraikban Krisztust tiszteljék, mégis úgy intette őket, hogy ezeknek nem mint embereknek engedelmeskedjenek, hanem mint Krisztus helytartóinak, mert a Krisztus vérével megváltott emberekhez másképp nem illik, hogy embereket szolgáljanak: „Nagy áron vétettetek meg, ne legyetek azért emberek rabszolgái.” (1 Kor 7,23) S ha a fejedelmek és a törvényes közhatóságok majd azt a meggyőződést vallják, hogy nem annyira a saját jogukon, mint inkább Krisztus megbízásából és nevében kormányoznak, könnyen elgondolható, mily szentül és bölcsen használják majd a hatalmat, s ennyire számolnak a közjóval és alattvalóik emberi méltóságával. Ennek következtében fölvirul és megszilárdul a béke és a rend; megszűnik a lázadások oka, mert ha a polgár a fejedelemben és az állami közhatóságokban magához hasonló, sőt bizonyos tekintetben méltatlan és gáncsolható embereket lát is, mégsem szegül ellenük, mert bennük Krisztusnak, az Istenembernek képviselőit és tekintélyének hordozóját nézi. Azután a megértés és béke szempontjából is fontos, hogy minél nagyobb egy ország s minél inkább átkarolja az egész emberiséget, az emberek annál jobban öntudatára ébrednek ama közösség fontosságának, amely őket egybefűzi. S a közösség tudata megelőzi és megakadályozza a gyakori összeütközéseket vagy legalább enyhíti és tompítja azok élét."

XI. Pius pápa Quas Primas... kezdetű enciklikájából.

Áldott Krisztus Király ünnepét kívánunk minden kedves olvasónknak!

Királyságot!

Vitézavatás 2013

Az idei Vitézavatás a jezsuiták Jézus Szíve templomában zajlott a Scitovszky (ma sajnos Lőrinc pap) téren, melyen, mint minden év őszén az új, várományosi jogon illetve a nemzetvédelmi tagozatba jelentkező személyeket avatják vitézzé. 

A Vitézi Rendet is utolérte sajnos a magyar átok, több csoport, gittegylet, egyesület szakadt ki belőle, köpve Horthyra, a dinasztiára és a vitézi hagyományra, és alakították ki a maguk "vitézi" csoportosulásait. A jogfolytonosságot tekintve, valamint a Vitézi Rend esetét a hagyomány fényében vizsgálva egyértelmű, hogy a nádori ág feje, vitéz József Árpád magyar királyi herceg által vezetett Vitézi Rend az egyedüli. József Árpád herceg, Főkapitány, a nádori ág legszebb hagyományait folytatva igen törődik Magyarországgal, anyanyelve is magyar és fontos, elsőrendű feladatának tekinti a Vitézi Rend vezetését. 

Az egy héttel ezelőtti avatás ezért is volt szomorúbb a többinél, tekintve, hogy József herceg és fia, vitéz József Károly m. kir. herceg nem tudott jelen lenni az avatáson. Távollétükben az avatást a rangidős törzskapitány végezte. 

Az ünnepség, mint minden évben, szép és méltóságteljes volt. Míg tavaly a bicskei plébániatemplomban, Griger Miklós bicskei plébános és legitimista mellszobra mellett zajlott a Vitézavatás, idén - mint írtam - a jezsuitáknál, akik közül a templomigazgató atya és két társa is képviseltette a Jézus Társaságát. A Magyar Királyságban bevett vallások közül még a reformátusnak és az unitáriusnak voltak jelen képviselői. Az ünnepség szentmisével és a Himnusszal kezdődött, az avatás előtt és után Sinkovits-Vitay András színművész szavalása valamint a Bánk Bán nagyáriája tette emlékezetessé az alkalmat. A várományosok és nemzetvédelmi tagozatosok avatása után a dícsérő oklevelek és emlékérmek átadására is sor került. Az ünnepség végül a Szózattal és a Székely himnusszal zárult. 

A Vitézi Rend a jelenlegi köztársasági rezsimben közel sincs olyan megbecsülésben, mint a két világháború között. Ennek nem csak az volt az oka, hogy Horthy kormányzó volt haláláig, 1957-ig a Rend Főkapitánya, hanem az is, hogy az igencsak közeli nagy háború veteránjait tüntette ki, becsülte meg ez az állami rend. Ez igen fontos volt, hiszen más vesztes országokban közel sem tekintették négy évig küzdő katonáikat hősöknek. Ezért is szomorú, hogy jelenleg, amikor a Vitézi Rendnek egyáltalán nem akkora a befolyása, mozgástere, mint amekkora kéne, hogy legyen, a Rend önmagát is gyengíti. 

Ilyen öngyengítéseknek kell tekintenünk, hogy a Lovagrendek Nemzetközi Állandó Bizottsága által elismert Vitézi Rend nőket avat vitéznek (hiszen ez egy kifejezetten veterán, férfirendnek indult) valamint az egyes rendezvényeken az illegitim kormány és főleg, a semmi változást nem jelentő alaptörvény, a "húsvéti alkotmány" (Uram borogass!) fényezését. Ezekbe, valamint abba, hogy a taggyűlések társasági rendezvények lettek csupán, leginkább a mozgástér teljes hiánya, és minden egyes szalmaszál megragadása játszik szerepet. Egyértelműen kijelenthetjük, hogy ezek nem méltóak egy ilyen szép hagyományű rendhez és reméljük, hogy ezen áldatlan állapotnak vége lesz, inkább előbb, mint utóbb - remélhetőleg egy restaurációval. 

Addig is nincs más dolgunk, mint vitéz József Árpád m. kir. hercegnek, Főkapitánynak, vitéz József Ágost unokájának jó egészséget és hosszú életet ajánljunk, valamint imádkozzunk a Vitézi Rendért, és ha tudunk, tevőlegesen is segítsük munkáját, hiszen a nádori ág és katonai rendi intézmény miatt bizony egy cseppnyi monarchizmussal van dolgunk, a jelen sötétjében is.

"Senkisem volt, aki törvényeinket jobban tisztelte volna..."

"A nemzet páratlan fénnyel ülte meg a király koronázásának huszonötödik évfordulóját. 1892. június 6-án - így írja ezt le Márki Sándor kiváló történetíró, - Budapestre érkeztekor százegy ágyúlövés üdvözölte a királyt s gróf Károlyi István vezetése alatt ragyogó főúri bandérium, a díszes fogatoknak egész sora és öt kilométernyi úton a népnek szűnni nem akaró éljenzése kísérte a várba. Ez alkalommal nyilvánította a király Budapestet székesfővárosának. Június 8-án a nemzet nagyjai és képviselői, a királyi pár és az uralkodócsalád a Mátyás király templomában igazán szívből adtak hálát az Istennek, hogy egyetértve ünnepelhették e napot.  

Felejthetetlen szép szavakat intézett ez alkalommal Vaszary Kolos hercegprímás a királyhoz. Ezek a szavak legjobban domborítják ki Ferenc József nagy királyi erényeit.

-Hiszen mi tudjuk, - úgymond, - hogy mióta szent ősödnek, Istvánnak koronája érinté fejedet, a magyar birodalomban senkisem volt, aki alkotmányunkhoz hűbb lett volna; senkisem volt, aki törvényeinket jobban tisztelte volna, aki a haza iránti kötelességeket nagyobb buzgalommal teljesítette volna, mint Felséged. A király első lévén a jogokban, első tudál lenni a kötelességekben is. A legelső magyar ember a vallásos, lovagias érzelmekben, a szó bölcsességében, a tettek bátorságában, az igazság, a mérséklet és az egyszerűség szeretetében: nem a hatalom zsámolyává, hanem a fáradhatatlan munka oltárává teszed a trónt s rajta az odaadás áldozatává az uralkodást . . . A vallás és haza szava szólal meg ajkamon, esedezve itt az Úr templomában, hogy fényesen és tisztán ragyogjon Szent István koronája homlokodon; ha csak lehetséges, mindig békét sugározva a világ négy része felé; de ha kell, az ezredéves kard élével mint villám sujtva hazánk elleneire... Szeresd e nemzetet ezután is nemes szíved érzelmeivel úgy, mint e nemzet szeret téged. Ha komoly viszonyok nehézzé teszik a koronát, ha vállaidat súlyos gondok nyomják, ha az ajtód előtt álló őr nem tud a szenvedésektől megvédeni: enyhítse fájdalmadat az a tudat, hogy hű alattvalóid veled együtt viseljük azokat; mert valamint a te örömeid a mi bánatunk, a te szenvedésed a mi keservünk. Hódolatunk, szeretetünk üdvözlete száll felséges asszonyunk, megkoronázott királynénk felé is. Legyen áldott azért a nagy szeretetéért, mellyel a nemzetet és trónt egymáshoz közel hozni és a kibékülést női gyengédségével, anyai jóságával előmozdítani segített. Áldás legyen a királyi gyermekeken; áldás az egész uralkodócsaládon."

Forrás: Emlékkönyv I. Ferenc József király Őfelsége 80-ik születésnapja alkalmából az iskolai ifjúság részére. Írta és szerkesztette: Hevesi József. Budapest, 1910.

Hősök napja

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák…

Emlékszobor… ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.

Sok régi ház hiába várja őket,
s fehér csöndjével sok fehér falu…
üzenetet nem hoz többé felőlük
fehér felhők közt a vándordaru.

Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát…
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most őrzik tovább.

Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt…
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek előtt…

Halottak napja van ma. Rejtve, lopva
a Hargitán megszólal egy harang…
a Tátráról felel reá egy másik…
zeng-bong az éj… galang…galang… galang…
ezer kicsi harang…

Az emlékezés gyertyalángja mellett
felsorakozik óriási sorba
határon innen és határon túlról
az elesettek emlék-légiója.

Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkből
de messze volt a mit sem érzés vágya…
piros rózsákat mentek megcsodálni
s megérkeztek a bíboros halálba.

Ki hinné el, hogy minden név mögött
tervek izzottak és célok lobogtak,
s hogy álmodozva, mint megannyian,
vérük titkának hordozói voltak?

Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,
vágytak, csalódtak és megint reméltek…
Ki hinné el, hogy életük rögén
ők is csak ilyen torz meséket éltek?

Ez vőlegény volt. Ajkán csókok íze,
szívében pompás báli éjszakák…
Aztán gránátok zúgták a zenét…
aztán gránátok hozták a halált…

Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,
talán szerelmes sem volt még soha…
Doberdó várta. Képét most is őrzi
kopott keretben egy kopott szoba.

Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,
hogy a hazája boldogabb legyen…!
Ő ott maradt. A lelke itt barangol
hazát keresve, völgyön és hegyen.

Nyugosznak mind. A vérüket beszívta
a kalásztermő, szomjasajkú föld.
Mögöttük összedőlt a szörnyű Bábel,
s ami még nem volt, az is összedőlt.

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hősök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyők zúgnak szilajon…
Hazájukat ha számon kérik egyszer,
mit fogsz felelni, győztes Trianon?

Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel
a meg nem alkuvók seregbe kelnek,
csontváz vitézek, csontváz paripákon,
s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!

Székely faluk harangja újra kondul,
a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra…!
Magyarország… hányan mentek érted
örvénylő tűzbe és tüzes halálba…

Ismeretlen Testvér, ki messze földön
alszol, lelkében fűnek és virágnak.
Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény
amit itt fent az emberek csinálnak.

Te már tudod, sorsverte zátonyodnak
magasságos, bölccsé csitult fokán,
Te már tudod, hogy örök egy a törvény:
bűn bűnhődést hord esztendők során.

Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,
s megbékélt arcod nem láttam soha:
álmodd tovább az elnémultak álmát,
csöndes Testvérem: halott katona.

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,
nevek mögött egy hallgatag világ…
Ennyi sírra hogy virágot hintsek,
határon innen nem terem virág.

Határon túl kéne virágért menni…
ha már virágot hozni nem lehet,
ismeretlen, hontalan Halottak:
nektek adom e csöndes rímeket.

Wass Albert: Gyertyaláng

Egység a sokféleségben

Ismételten kapunk olyan kritikákat olvasóinktól, amelyek a Regnum! Portál egyfajta „szellemi letisztázódását” kérik számon rajtunk, bizonyos itt megjelenő politikai, politológiai, közjogi, filozófiai és vallási álláspontok inkonzisztens voltát hangsúlyozva.

Való igaz hogy a szerkesztőség az utóbbi fél évben némileg átalakult és bővült – így elkerülhetetlenné vált, hogy a minden szerző magával hozza azokat a csak rá jellemző szellemi inspirációkat, nézőpontokat, megközelítéseket, amelyek eltérő aspektusból világíthatnak rá ugyanarra a problémára – az eltérő megfogalmazás, a különböző hangsúlyok elkerülhetetlen kiéleződése pedig még az is lehetővé teszi, hogy egy-egy cikk adott esetben táptalajt adjon az inkoherencia és az inkonzisztencia vádjainak.

Mindezzel együtt nem érezzük, hogy ez az elkerülhetetlen divergencia az esetek többségében egy olyan irányba vezetné a portált, amely szétfeszítené az együttműködés kereteit. Vannak ugyanis olyan alapelvek, amelyeket tekintve mindannyian egyetértünk, és amelyek meghaladják a partikuláris nézetkülönbségek eltéréseit. A francia forradalom kitörésekor de Maistre elismerően olvasta Burke Töprengéseit, ettől függetlenül a két szerző sok esetben eltérő szociológiai, kulturális, gazdasági, sőt, vallási nézeteket is vallott.

Ismételten szeretnénk hangsúlyozni, hogy a Regnum! Portál egyfajta ismeretterjesztő funkciót is be kíván tölteni: bemutatunk mindent, amely valamilyen formában kapcsolható a monarchizmushoz, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy teljes mértékben azonosulni tudnánk az összes itt megjelenített állásponttal, sőt akár az egyes szerzők értékelése és viszonyulása között is lehetnek eltérések.

Az egyik legsúlyosabb vád az, hogy mintha a portálon egyfajta „legyen király és azzal minden rendben van” álláspont jelenne meg. Természetesen, csak azért mert egy nemzet vagy egy ország úgymond megtartotta a monarchikus államformáját nem lesz automatikusan példaértékű számunkra, főleg ha ez csak egy teljesen üres keret mindenféle valós társadalmi tartalom nélkül. Valóban, sok esetben ez történik az általunk gyakran hivatkozott nyugat-európai monarchiák esetében is, ezt mi is világosan látjuk - azonban azt sem tévesztjük szem előtt, hogy a semminél még ez is, egy ilyen monarchia is több! E sorok írója személy szerint úgy látja, hogy Nagy-Britannia esetében például még mindig hatalmas presztízsnek örvend a monarchia eszméje – és ezt nem lehet feltétlenül racionálisan megmagyarázni, de egyszerűen más „érzés” ott lenni, mint egy köztársaságban – még akkor is, ha tudjuk, hogy ez már nem „az” a királyság. Tisztában van vele, hogy az úgynevezett brit Konzervatív Párt milyen elfogadhatatlan politikai vonalat vezet, azt is látja, hogy milyen messze van mindez egy konzervatív, katolikus monarchia szellemiségétől. A sors paradox (és szomorú) logikája szerint azonban egy mai jakobitának egyben hannoverinek is kell lennie, ha az alternatíva a köztársaság.

Természetesen mi is jobban szeretnénk egy olyan világban élni ahol másféle értékek a dominánsak, de nem biztos (illetve biztos, hogy nem) hozható vissza az, ami akár csak száz évvel ezelőtt is volt, hogy a „felvilágosodás előtti világról” ne is beszéljünk. Ettől még lehetünk kritikusak a felvilágosodással – és az abból (részben) deriválható doktrínákkal, mint agresszívan szekularista és/vagy egalitárius eszmerendszerekkel szemben – azt sem árt azonban figyelembe venni, hogy a „felvilágosodás” maga is egy meglehetősen diverz szellemi mozgalom volt, amelyet olyan lenne egyetlen közös nevezőre redukálni, mint egyetlen konzervatívnak nevezhető (vagy magát annak nevező) gondolkozót értelmezve kijelenteni: „íme, a konzervativizmus”.

A skót felvilágosodás klasszikusai, mint az egyébként politikai tekintetben meglehetősen konzervatívnak tekinthető Hume vagy Adam Smith (akinek gazdasági elképzeléseivel Burke például egyetértett) egészen mást képviseltek, mint mondjuk Condorcet vagy Voltaire. Bármennyire is szeretnénk, nem lehet ezt a periódust egyszerűen kitörölni az emberiség történetéből: egyszerűen a realitás az, hogy egy olyan világban élünk, amelyet nagyrészt olyan értékek határoznak meg, amelyekkel nem értünk egyet, és ezzel együtt kell tudni élni. Ne tegyünk úgy, mintha lehetséges lenne ma úgy érvelni a királyság mellett, mint mondjuk Robert Filmernek az 1640-es években, vagy akár úgy, mint De Maistre-nek egy hozzánk sokkal közelebb eső periódusban.

Mindettől függetlenül természetesen lehet és kell beszélni a nyugati monarchiák hibáiról, lehet kritizálni a modern világ nagyon sok káros jellegzetességét, de kár olyan fantasztikusan elérhetetlen célokat kitűzni, mint pl. a „felvilágosodás előtti értékrend” totális helyreállítását. Ez utópizmus lenne, ráadásul csak társadalommérnökösködéssel lehetne végrehajtani. Amikor egyes olvasóink azt hangsúlyozzák, hogy nem vagyunk kellően radikálisak, túl sok engedményt teszünk a tágabb értelemben vett modernitásnak bizonyára ilyesmire gondolnak. Nos, – hogy a dolgokat szűkebb hazánk vonatkozásában is megvizsgáljuk – való igaz hogy az Osztrák-Magyar Monarchiában, amelyre gyakran hivatkozunk pozitív értelemben, valóban voltak olyan liberálisnak nevezhető elemek, amelyekkel a két világháború közötti szélsőjobboldal radikálisan szembehelyezkedett, és amiket megpróbált gyökeresen kiirtani a közéletből. Két okból elfogadhatatlan számunkra, hogy egy ilyen célkitűzéssel azonosuljunk. Elsősorban azért, mert a szélsőjobboldal (ezt a fogalmat most nagyon tág értelemben használjuk, beleértve a Gömbös Gyula fajvédőitől a magyar nemzetiszocialista mozgalmakig terjedő politikai spektrumot) látszólagos „radikális konzervativizmusa” valójában maga is egy fundamentálisan modern jelenséggel, a többek között Hegeltől is eredeztethető etatizmussal kapcsolódott össze, vagyis az antiliberalizmus itt egy nem kevésbé modern – az előbbinél viszont ezerszeresen destruktívabb összetevőt hordozott: a totális állam ígéretét. Nem meglepő tehát, hogy a két világháború közötti időszak vezető magyar legitimistái: Apponyi és Sigray grófok mindig kiálltak a szélsőjobboldallal szemben. A másik ok pedig az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia vezető rétegében domináns nemzeti liberalizmust vagy konzervatív liberalizmust (’67-ességet) amelyet a legmagasabb színvonalon Deák, Eötvös, Andrássy, Tisza (és bizonyos módosulásokkal és hangsúlyeltolódásokkal) még Bethlen is képviseltek véletlenül sem szabad összemosni a modern liberalizmus baloldali jelenségével, amely természetesen elfogadhatatlan számunkra.

Az igazságos határokról

Magyarországon az emberek döntő többsége ma már képtelen felülemelkedni a 150 év nacionalista gondolkodásmódon, melynek csupán az egyik lecsapódása a Trianon kapcsán hangoztatott etnikai alapú határmódosítás. Minden magyarnak joga van Magyarországon élni! Ez az első hallásra igen szimpatikus elgondolás, melyet e sorok írója is hosszú évtizedeken keresztül vallott, finoman fogalmazva is helytelen. Nézzük, miért elfogadhatatlan - még magyar szempontból is - a Kárpát-medence határainak etnikai alapon történő átrajzolása!

Magyarország felekezeti térképe 1910. /saját munka 91,4 cm x 132 cm/

Az etnikai határok megszállotjai olyanok, mint a gyermekek. Csak míg a gyermekek állatokat, királyfiakat, ők Nagy-Magyarország közigazgatási egységeit színezgetik. Piros a magyar, kék a román, zöld a szlovák, narancssárga a német, stb... Általában az 1910-es kiadású színezőt használják, mert az abban foglalt adatok a legszimpatikusabbak. Általában - egy kisebb részüktől eltekintve - nem veszik figyelembe az azóta bekövetkezett változásokat. Például a legutóbbi népszavazás eredményeit. Azt, amelyikből nyilvánvalóan kiderül, hogy a magyar népesség 11 millió fő alá csökkent, az EGÉSZ Kárpát-medencében. Miközben Mgyarországon minden más kisebbség száma növekedett. Ezt hívják úgy a népességföldrajzban, hogy disszimiláció. Ebből a színezgetős korból a legtöbben felnőnek. 

Valamelyik bécsi döntés.

Aki ma, 2013-ban Magyarországon etnikai alapon meghúzott "igazságos" határokról ábrándozik, az tulajdonképpen nem akar mást, mint öncsonkítást. Aki etnikai határokat szeretne Magyarország számára, az lemond az Ormánságról, lemond a Cserehátról, nem kell neki a Nyírség egy része, nyugodt szívvel odaadná Rajkát Szlovákiának. A magyarság lemorzsolódása, ugyanis nem állt meg a határokon. Már a jelenlegi határokon belül is zajlik ez a folyamat. Határvonalat éppen ezért nem lehet olyan bizonytalan tényezőkre alapozni, mint az az anyanyelv. Nem rajzolhatjuk át a határokat, ha egy fele-fele részben magyarok és más nemzetiség által lakott faluban egyszer ilyen, másszor olyan gyermek születik, vagy egy idős ember meghal.

Megint mások "etnikai" határ alatt Magyarország 1941-es határait értik, amely csak részben volt etnikai és csupán részben volt határ. Ezzel a vonallal elsősorban az a gond, hogy semmi köze Magyarországhoz, annál több Németországhoz és Olaszországhoz. Mondjuk ki: az 1941-es határokat Adolf Hitler és munkatársai rajzolták. Csak, hogy tudjuk mihez ragaszkodunk: a Kolozsvár és Marosvásárhely közötti beugró annak idején Göring jóvoltából maradt Romániánál, az ottani német földgázérdekeltségeket nem kívánták Magyarországhoz csatolni. Ez a mozzanat is kiválóan érzékelteti, hogy mennyire igazságos és mennyire etnikai határok voltak ezek. Érdemes elgondolkodni, hogy mi azt a Magyarországot szeretnénk-e, melynek határait Szent István és az utána következő királyaink alakítottak ki, vagy azt, melyet a nemzetiszocialista Németország jelölt ki számunkra új világrendjében - ideiglenesen. Félreértés ne essék, nem a számunkra pozitív határmódosításokkal van gondunk, hanem az e mögött húzódó hibás elvről.

Az magyar népesség területi kiterjedése során nem veszi figyelembe a természetföldrajzi szükségszerűségeket, nem illeszkedik közlekedésföldrajzi adottságokhoz, és a lehető legritkábban követ bármilyen szabályos elrendeződést. Aki ezt nem így gondolja, nézze végig a Bánság 1910-es adatait. Ezt a gordiuszi csomót a "nemzetállamok" úgy szokták megoldani, hogy az oda nem illő etnikumokat nemes egyszerűséggel elkergetik/eladják/asszimilálják/kitelepítik/legyilkolják. Ezek a "népességmozgások" egyáltalán nem voltak jellemzőek a rendi magyar államra, döntő hányaduk a nemzetállamok korában, 1945 után zajlott. Ez pedig nem más, mint etnikai térképek színezgetése. A környező államok szeme előtt ott lebeg a magyarok által rajzolt "Vörös térkép". Ha a magyarok erre hivatkoznak, mi megszüntetjük ezt a hivatkozási alapot. Ha a saját képünkre színeztük az egész országot, a magyar követelések meg fognak szűnni. Kifejezetten gyerekes gondolkodás, de idehaza is gyakori, lásd a szerencsétlen svábok kitelepítését.

Nagyon fontos leírni, hogy az etnikai térképek hamisak. Ezek ugyanis a "nyelvet" ábrázolják, melyről tudjuk, hogy gyakran hazudik. Az etnikai térképeken nincsenek rajta a kommunista, szabadkőműves magyarok, nincsenek rajta a "magyarbarát" svábok, a Szent Koronához hű rutének, horvátok, és nem jelölik, hogy a románok szűkebb hazájukhoz Erdélyhez vagy a Regáthoz hűek.
 

A magyar-román demarkációs vonal, már akkoriban sem számított határnak

Nekünk magyar monarchistáknak az az álláspontunk, hogy a Szent Korona egyetlen országáról, egyetlen falváról sincsen felhatalmazásunk és jogunk lemondani. Ez olyan lenne, mintha  fognánk egy filctollat és elkezdenénk kihúzgálni a magyar királyi címek közül a nekünk nem tetsző nemzetiségekkel rendelkező országokat. Magyarul más birtokait osztogatjuk szét. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az etnikai alapú határok követelése nagyrészt szabadkirályválasztó hagyományokon nyugszik. Csakhogy ezek a hagyományok a lehető legmesszebb állnak Szent István királyságától, melyet az összes királyunk vallott, közte a száműzetésbe kényszerített IV. Boldog Károly is:

"...Orsova után áthaladt vonatunk a régi magyar határon. Miután ezt a vonalat könnyes szemmel elhagytuk, őfelsége visszavonult és levetette egyenruháját. Most már külföldön volt, tehát a régi szokás szerint polgári ruhába öltözött..."

 

Boroviczény Aladárné: Az entente fogságában (1921)

IV. Károly király még tisztában volt azzal, hol húzódnak Magyarország határai. Számunkra ez a hagyomány követendő.


Erősen ajánlott olvasmány: http://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm


A bejegyzés egy olyan oldal számára készült, ahol bizonyos moderációs elvek miatt nem kerülhetett ki. A vitának itt azonban szabad teret biztosítanánk.

Jobb és bal

Manapság sokszor és sok helyen halljuk felmerülni a következőket: a jelenkorban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma már nem jelentenek olyan magától értetődő politikaelméleti irányvonalakat, amelyet mindenki egyértelműen  el tudna különíteni egymástól, ezek a „címkék” már nem takarnak reális tartalmakat, tulajdonképpen elavultak. A jobboldalinak bélyegzett pártok például gyakran olyan irányvonallal azonosulnak, amelyet hagyományosan a baloldal eszköztárát alkotják (lásd pl. a „red tory” kifejezést az Egyesült Királyságban) a baloldal pedig nem egy esetben használ fel olyan elemeket amelyek hagyományosan a jobboldalhoz társíthatunk.  A királypártiak között is hallani olyan hangokat, amelyek szerint a monarchia „egyesítő” eszméje a bal és jobboldali „megosztottság” fölött állva, mintegy végérvényesen szükségtelenné tenné ezeket, feloldván egy érdekegyesítő szintézisben.

Egyetértünk azzal, hogy a "baloldal" és a "jobboldal" valóban elég szerencsétlen kifejezések, - talán azért is, mert felettébb baljós csillagzat alatt születtek: a „nagynak” csak bizonyos fekete humorral élve nevezhető francia rebellióhoz kapcsolódóan. Ettől függetlenül szerintünk lehet, sőt bizonyos körülmények között szükséges is ezeket a fogalmakat használni, igaz csak akkor, ha pontosítjuk az idevonatkozó meghatározásainkat. A fogalompárt lehet  éppen a - szűkebb történeti értelemben vett „modernitás” termékeinek is tekinteni -, de azt már nem mondhatjuk, hogy úgymond a "francia felvilágosodást" megelőző időszakban ne léteztek volna legalábbis olyan, ezekkel paralelnek nevezhető jelenségek, amelyeket visszamenőlegesen, mint baloldali és/vagy jobboldali jellegű politikai formációkat lehetne értékelni és azonosítani. Ha szeretnénk egy rövid – és ebből következően sajnos némileg szimplifikáló – definíciót adni a jobboldaliság és a baloldaliság lényegéről akkor szerintünk a leghelyesebb az volna, ha ezt a szabadság és az egyenlőség  ellentétes értelmű viszonyával világíthatnánk meg. Amíg a baloldaliság szerint a szabadság előfeltétele az egyenlőség, addig jobboldali szemszögből az egyenlőség nem más, mint a szabadság tagadása. Jobboldalinak ilyen értelemben az tekinthető, aki elismeri hogy a világnak van egy bizonyos hierarchikus ontológiai struktúrája, (amelyet mi „a természetes rendnek” hívunk) a dolgok lényegileg különbözőek, tehát szabadságuk éppen egyenlőtlenségükben nyilvánul meg. A baloldal szerint viszont ilyen értelmű különbözőség nem létezik, az egyenlőtlenség tehát: bűn. A baloldal éppen ezen meggyőződéséből kifolyólag szeretne mindent egy szintre hozni, (egalitarizmus) ezt vélve igazságosság lényegének. A baloldal számára tehát nem létezik a „természetes rend” fogalma: alapelve a hasonlóság, az izonómia. Kuehnelt-Leddihnt idézve: „Az egyenlőség csak akkor lehetséges, ha elmozdítjuk a hegyek csúcsait és feltöltjük a völgyeket.”

A néven ugyan nem nevezett „baloldaliság” már jóval 1789-et megelőzően jelen volt a világban. Az 1642-es kezdetű angol polgárháború folyamán a királyt vérpadra küldő, majd a diktátori hatalmat is megkaparintó Oliver Cromwellt például nehéz lenne nem baloldalinak nevezni. Nem is beszélve azokról, akik még nála is jóval baloldalibb eszméket vallottak, például a levellerekről (a kifejezés tükörfordítása: „egyenlősítők”), sőt olyannyira létezett baloldaliság, hogy a náluk is radikálisabb ú.n. diggerek, már be is vezették néhány kisebb közösségben a kommunizmust. (Egészen addig persze, míg ki nem irtották őket a saját korábbi elvbarátaik.) Érdemes utánanézni, hogy ezek a nézetek miből táplálkoztak. Sokkal inkább vallási, mint kifejezetten politikai eszmékből: gyökerük a kálvinizmust tovább radikalizáló puritanizmus, amely már XVI-XVII. századi virágkorában is nagyon sok olyan elemet tartalmazott, amelyet a későbbi, tisztán politikai baloldal felhasznált. (Carl Schmittet idézve nem feledkezünk meg arról, hogy politikai fogalmaink mögött általában teológiát találunk.) Közel két évszázaddal a polgárháborút megelőzően vizsgálhatjuk a husziták és a táboriták utópikus elképzeléseit is - a vagyonközösségre és földközösségre (és egyéb bizarr gyakorlatokra, például „nőközösségre”) - épülő "társadalmak" létrehozásával kísérleteztek az egyenlőség jegyében. Erről a későbbi „radikális baloldaliak” még álmodni sem mertek. Ha még korábbra megyünk vissza az időben, akkor a középkorban baloldali vonásokat fedezhetünk fel John Wycliff „politikai teológiájában” és az angliai lollardok tanításaiban, vagy a dél-francia katharok, és valdensek/albigensek, valamint a balkánon elterjedt bogumilok nézetei között is. De ha egészen a "gyökerekig" akarunk ásni, akkor vizsgáljuk meg a görög-római antikvitás cinikusainak vagy azoknak a "szofistáknak" a nézeteit, akik totális relativizmust, egyenlőséget, ateizmust, materializmust és szkepticizmust hirdettek, az olyan filozófusok fellépését szinte „kiprovokálva” mint Szókratész vagy Platón. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy "baloldaliság" (vagy legalábbis valami, ami azzal párhuzamba állítható) mindig is létezett, a különbség csupán annyi, hogy a múltban a jobboldal-ekvivalens nézetek voltak dominánsak, a jelenben viszont szinte már nem is beszélhetünk ilyen értelmű jobboldaliságról, csupán a baloldal különböző "árnyalatairól." Számunkra, akik a jobboldaliságot a fent meghatározott értelemben valljuk, nem lenne célravezető ezt a dichotómiát "meghaladni" - ebből újabb identitásvesztés következne, amelyből természetesen megint a baloldal profitálna.

A királyság kérdéséhez konkrétabban is kapcsolódva: az is felmerült, hogy vajon egy esetleges  „baloldali” kormányzat léte hogyan lenne összeegyeztethető az alkotmányos (és nem „ceremoniális”) monarchia általunk vallott koncepciójával. A király a nép beleegyezésével és a nép javára kormányoz, éppen ezért nem fogadhat el egy olyan kormányzatot, amely inherensen egalitárius, vagyis monarchia-ellenes, hiszen (ha valóban és nem csak nevében „baloldali”) olyan reformokat eszközölne, amelyek végül magát a rendszert lehetetlenítenék el.

Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy intranzigens baloldali kaphat bármennyi kedvezményt elképzeléseinek véghezviteléhez, attól nem lesz a királyság híve, ezzel szemben a monarcha komoly híveket veszíthet el az ilyen kedvezmények adásával. A baloldaliság szerintünk teljes egészében patológia, nem pedig "egy másik út a haza boldogulására." Ha a király szerepe csupán annyi lenne, hogy egyszerűen rábólint a „többség” pillanatnyi akaratára, az semmilyen érdemi változást nem jelentene, és - mint ahogy már számtalanszor említettük - a magyar Alkotmánnyal mélyen ellentétes lenne egy „kirakat-monarchia” létesítése. 

A baloldali ember egy módon válhat a rendszer teljes jogú tagjává: ha elfogadja, hogy a nép nem legitimál, nem áll a király fölött, hiszen a király áll a nép fölött, minden hatalom Istené és a királyt végső soron nem az köti, hogy a nép adott esetben a rövid-távú érdekeit követve kire voksolt, hanem az ország hosszabb távú jólétéért vállalt felelősége. Nos, ha pedig valaki ezt elfogadja, innentől kezdve pedig már nem nevezhető baloldalinak. (Pontosan ez a gyakorlat működött egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a kifejezetten baloldali pártok, mint a szociáldemokrata és a kommunista, nemhogy kormányt nem alakíthattak, de még a parlamentben sem volt helyük.)