Mit jelent nekünk ma Mária Antónia?

 Egy 'egyenek csak kalácsot'-dilettáns vagy a szenthez illő megbocsátás példaképe volt-e a katolikus királyné?

1793. október 16-án a valaha a férje nagyapjáról, XV. Lajosról elnevezett párizsi téren lefejezték ausztriai [és magyarországi - a ford.] Mária Antóniát, a nyilvános kivégzésekre kitalált guillotine-nal. Két hétre volt a harmincnyolcadik születésnapjától. 

Az, hogy a nagyhatalmú Habsburg-dinasztia lánya, ki Európa leghatalmasabb uralkodójának volt a felesége hogyan juthatott ilyen erőszakos sorsra sosem szűnt meg kísérteni és foglalkoztatni a történészeket. A közfelfogásban ő az a királyné, aki táncolt, míg az emberek éheztek és aki ruhákra és ékszerekre költött kihívóan, alattvalói szenvedésére való tekintet nélkül. Ilyen kép él a sokat szidott magyar királyi hercegnőről, kit tizennégy évesen Franciaországba küldtek, hogy hozzámenjen feleségül a tizenöt éves trónörököshöz. 

A valóságban Mária Antónia alkoholt egyáltalán nem fogyasztott és rendkívül mértékletesen evett. Igen, fiatalon valóban voltak problémái a szerencsejátékkal, szeretett szórakoztatni és csodás ünnepségeket tartott. A ruhái, igen, nagyszerűek voltak; könyveket írtak és lehetne írni Mária Antónia stílusáról. Ennek ellenére fokozatosan egyszerűbb divatot vezetett be Franciaországban. Kiterjedt volt a nélkülözőket segítő jótékonykodási tevékenysége is.

Ám az ellenségei számára a királyné köztük és a politikai hatalom, a Katolikus Egyház elpusztítása és a társadalom teljes felforgatása között állt. Mint a király szeretett felesége és mint nem csupán a trónörökösnek, hanem minden franciának az anyja, el kellett pusztulnia. 

Annak ellenére, hogy néhány történész mindenképpen be akarja bizonyítani, hogy Mária Antóniának viszonya volt egy svéd diplomatával, folyamatosan kerülnek felszínre a királyné buzgó katolikus hitének bizonyítékai. Nemrég került árverésre Párizsban a korábbi királynénak, Marie Leszczyńskának, XVI. Lajos nagymamájának nagyheti misekönyve. A könyv a király hugának, Erzsébet hercegnőnek a kezébe került, ki osztozott bátyja bebörtönzésében. A börtönben a királyi család az év során napi szinten használta a misekönyvet, minden nap hangosan olvasva a mise szövegét. Később, mikor Mária Antóniát átszállították a Conciergerie-re a tárgyalására, a könyvet is magával vitte. A könyv a mai napig könnyen kinyílik itt-ott, többek közt a 310. oldalon, ahol az alábbiakat olvassuk:

„Alighogy [Jézus] felemelkedett mindezen emberek szeme láttára, máris szidalmazzák, és mindenfelől átkokkal és gyalázkodással vádolják. Végül még egy utolsó erőfeszítést tesz, hogy tekintetét az égre emelje: Atyám, kiáltja, bocsáss meg nekik, kérlek, mert nem tudják, mit cselekszenek.”

Tizenhét éves koromban jártam először Mária Antónia Kis-Trianonban lévő magánlakosztályán. Január volt, de a madarak daloltak a kertekben. Akkor, és ezt követő útjaimon az időtlenség erős érzetét tapasztaltam. Mások hasonló élményről számoltak be, mikor Trianon kertjeiben sétáltak. 

Gyakran kérdezik tőlem, hogy miért írok Mária Antóniáról. Ennek egyik oka az, hogy folyamatosan találkozom olyan művelt emberekkel, akik tényleg azt hiszik, hogy azt mondta: „hát akkor egyenek kalácsot!”. Továbbra is találkozom keresztényekkel, akik azt hiszik, hogy Mária Antóniát valami égbekiáltó gonoszság, vagy legalábbis megbocsáthatatlan ostobaság miatt ölték meg. Mivel gyerekkorom óta olvastam róla könyveket, tudtam, hogy félreértik; csak további kutatások után jöttem rá, hogy mennyire hamisak a róla szóló általános hiedelmek.

Mária Antónia démonizálása a közgondolkodásban azonban szükséges a francia forradalom túlkapásainak igazolásához. Ha az embereknek hamis és torz képük van a történelemről, akkor nehezen tudják felfogni a jelent, és szinte lehetetlen bármilyen felkészültséggel szembenézni a jövővel.

A francia forradalomra nem volt szükség, egyszerűen azért, mert soha nem szükséges emberek tízezreit meggyilkolni. Reformokra bizonyosan szükség volt, de reformok tömeggyilkosságok nélkül is megtörténhetnek.

XVI. Lajos merész reformer volt. Nem félt szakítani a múlttal és eltörölni az elavult szokásokat, miközben új módszereket vezetett be. Lajos nem volt ellenálló a változásokkal szemben, bár általában így ábrázolják. A változások lassúak voltak, de idővel talán eredményesek lettek volna, ha az erőszakos felfordulások nem söpörnek el mindent.

Az erőszakot túl gyakran a szabadság és a demokrácia elérésének szomorú, de elkerülhetetlen eszközeként ábrázolják. A francia forradalom azonban nemcsak a társadalmi rendet borította fel, hanem végső soron a Katolikus Egyház elleni támadás is volt. Sok katolikust öltek meg, különösen azokat a parasztokat, akik nem akarták, hogy elvegyék a vallásukat.

A francia forradalom volt a mintája minden totalitárius rendszernek, amely azt követte, és továbbra is modellként szolgál azok számára, akik nemcsak a Katolikus Egyházat, hanem az egész keresztény társadalmat el akarják pusztítani.

A modern emberek Mária Antóniát a csillogásáért és a stílusáért szeretik, de leginkább a bátorságáért, amikor a csillogás eltűnt. Az ő tragédiája ókori görög társaihoz hasonló, de a teljes kétségbeesés eleme nélkül. A királyné ugyanis keresztény hősnő marad, és végét olyan erények jellemzik, amelyek sok acta sanctorum-ban megtalálhatók. Bár gyászoljuk őt, ugyanakkor felemelő érzéssel tölt el bennünket - hiszen a keresztény szeretet jellemzője a megbocsátás képessége.

Bármilyen hibái is voltak Mária Antóniának, kétségtelen, hogy türelmesen viselte a sérelmeket, és krisztusi módon megbocsátott ellenségeinek. És a megbocsátásának különösen természetfeletti aurája van. Amikor utolsó levelét írta sógornőjének, Erzsébetnek, órákra volt a haláltól. Félig vak volt, és egészsége megromlott. Egy megalázó, akaratát megtörni hivatott megpróbáltatáson ment keresztül. Kisfiát kirángatták a karjaiból, és azzal kínozták, hogy saját anyját vádolja vérfertőzéssel.

Ahhoz, hogy Mária Antónia képes volt megbocsátani azoknak a szörnyetegeknek, akik kisfia megrontásával próbálták őt tönkretenni, bizonyára Isten különleges kegyelmére volt szükség. Itt vannak a szavai Erzsébethez, akit szintén hamisan vádoltak meg:

„Egy dologról kell beszélnem veled, ami nagyon fájdalmas a szívemnek, tudom, hogy mennyi fájdalmat okozhatott neked a gyermek. Bocsásson meg neki, kedves húgom, gondoljon a korára, és arra, hogy milyen könnyű rávenni egy gyermeket, hogy azt mondja, amit a másik akar, különösen, ha nem érti. [...] Minden ellenségemnek megbocsátom a rosszat, amit velem tettek.”

A keresztény szeretet legyőzi a gyűlöletet. Csak az tudta megtenni ezt az ugrást a pokoli körülményekből a bátorság, a szeretet és a vértanúság magaslataira, aki őszintén hitt Jézus Krisztusban és szerette őt. És így Mária Antónia, a feleség és anya, aki tanúja volt családja szenvedésének, akinek férjét megölték, kisfiát meggyötörték, a keresztény bátorság példaképe minden idők számára.

Írta: Elena Maria Vidal.                                                                                                           Fordította: Uhel Péter.

Még egyszer Párizsban

Így az ősz utolsó és a tél első perceiben térjünk vissza egy gondolat erejéig a francia főváros egy érdekességéhez. Az úgy volt, hogy ezt a nagyon francia videót görgette elém a Facebook, amelyben ha semmi más nem is érdekes, az utcanév megadása mindenképp az, és ez engem rögtön a város on-line meglátogatására vett rá, ahol is a rue de Montorgueil-en virtuálisan battyogva ez a kép tárult elém:

Magyarország királynéja passzázs.

Nos, ezt nem hagyhattam annyiban, a valóságban is fel kellett térképeznem a helyet.

A rue de Montorgueil felől.

A passzázs másik oldala a rue Montmartre felől.

A Google Maps-en még nincsen ott a bejárat melletti vörös, kissé zavaros, elütési hibákat is tartalmazó információs tábla, így már csak ezért is érdemes volt ellátogatni. Először én rögtön a mártírsorsú Mária Antónia királynénkra gondoltam, de mint kiderült, egész másról van szó, bár hozzá is köze van a történetnek. A következőt írja a tábla:

"Párizs története - Magyarország királynéja passzázs. Királynévíz [ez az eau de la reine de Hongrie] és az azonos nevű párizsi átjáró. Jacques Hillairet az izgalmas Párizs utcáinak történelmi lexikonában (Paris, Editions de Minuit, 1963.) megemlít egy kicsiny átjáról az első kerületben, a Magyarország királynéja passzázst, mely a rue de Montorgueil 17 alatt kezdődik és a rue Montmartre 16. szám alatt van vége. Nem valószínű, hogy 45 méteres hosszúsága tette hírnevessé. Itt a neve lehet érdekes még számunkra. 

>>Magánátjáró, éjszaka zárva. 1700 körül készült el. Nemzeti tulajdonként 1797-ben adták el, azzal a feltétellel, hogy nyitva marad a nagyközönség számára, 1792 és 1806 közt Egyenlőség passzázs volt a neve. A forradalom előtt egy piaci eladó, Julie Bécheur lakta, aki Mária Antónia királynének adta át a piaci asszonyok egy petícióját. A királyné szívélyesen fogadta őt és észrevette, hogy Julie hasonlít Magyarország királynőjére [a franciában a két forma azonos], Mária Teréziára. Elvtársai csúfolódásból adták neki ezt a nevet, és ráragadt. Mária Antónia jóakaratú fogadtatása Julie Bécheur-ben loyalista érzelmeket keltett, ezek túlzott megnyilvánulása miatt a forradalom alatt lefejezték. A passzázs tulajdonosával is ez történt.<<

Íme, ezt olvassuk a könyvben. Ám egy könyv végi függelékben az író finomított ezen a kategorikus állításon. >> Bizonyos történészek számára ez azonban csak részben igaz, Julie Bécheur, a Nagypiac [a szomszédos la Halle] leggazdagabb gyümölcsárusa volt, 1776-ban meghalt (250.000 frank vagyont hagyva maga után). Szerintük a passzázs egy itteni királynévíz-tárolóról kapta a nevét, mely rozmaringszesz alapú parfüm használata igen elterjedt volt a XVII-XVIII. században.<< (cf. Codex, 1866.)

Szeretnénk, hogy valamely kolléga, avagy valamely párizsi helytörténész tisztába tenné ezt a kérdést. [sic!]

Claude CABANIS"

Nos, be kell vallanom, ennél szürreálisabb infótábla-szöveget még nem láttam, ahol a történész úr az utolsó mondatban felkéri a kollégákat a kérdés továbbtanulmányozására, mintha neki többre már ideje nem lenne. Mindenesetre itt van ez a két - nem teljesen eltérő - verzió, mindenki válogasson kedvére (gondolom mondanom sem kell, hogy melyik a mi kedvencünk), és ha bármi további információ felmerül a helyszínnel , vagy akár a rendhagyó ismeretterjesztési stílussal kapcsolatban, a kommentekben várjuk az információkat. 

Ha nincs kenyerük, egyenek kalácsot! (hangos jegyzettel)

„S'ils n'ont pas de pain,
qu'ils mangent de la brioche.”

Először is állapodjunk meg abban, hogy a fenti mondatot Marie Antoinette soha az életben nem mondta. Állításomat több valamelyest higgadt bolseviki esszéista is megerősíti, amikor megállapítják, hogy a mondat a nagy kombinátor „Vallomások” című zsengéjében jelenik meg először egy névtelen hercegnőre hivatkozva, s aki így több oknál fogva sem lehet a királyné.

Ne firtassuk, ki mondta a mondatot – illetve, egyáltalán mondta-e –, s azt se, hogy a királyné, Mária Terézia királynőnk tizenötödik gyermeke és legfiatalabb leánya idézte-e valaha is (ami az udvar később elszabadult felvilágosodott szemléletének hódoló perverziója okán sajnos nem elképzelhetetlen).

S azzal se foglalkozzunk most, hogy eme „halhatatlan” vajon milyen alapon használta fel nemtelen egyszerűséggel Szent Ágoston írásának méltán híres könyvcímét. Tette, mert tehette, hiszen a szerzői jogok védelme ebben az időben még nem volt olyan „fejlett”, mint napjainkban, amikor – ugye – ma minden gondolat forrása oly nagy precizitással kerül megnevezésre és hivatkozásra az internet világában. (Na, jó – bevallom –, ez utóbbi állításommal csak vicceltem.)

Ami miatt mégis úgy éreztem, hogy szólni kellene végre valakinek Marie Antoinette védelmében, az az, hogy mindig megdöbbent, amikor azt látom, a hálátlan utókor milyen ízléstelenséggel kéjeleg, lovagol bizonyos mondatokon, kiragadva azokat szövegkörnyezetükből.

Előre bocsátom, nem vagyok sem de Pompadour márkiné (Après moi le déluge, Utánam az özönvíz), sem senki igaztalanul megvádolt történelmi szereplő rokona – sajnos –, s nem is kérték soha a védelmemet, de egy jóízlésű ember nem mehet el ilyen bolseviki csúsztatások mellett szótlanul.

Megindító viszont, hogy a szigorú és megfellebbezhetetlen erkölcsiségéről és tisztességéről tanúbizonyságot tévő királyné – átérezve rangja méltóságát, jelentőségét és fontosságát – milyen mélyen meghatóan, s bátran védekezett később a jakobinus csőcselék nyilvános csámcsogására szánt incestus vádjaival szemben. Ezt azért tegyük hozzá!

A legfelkapottabb megbélyegzés Marie Antoinette-tel szemben ma úgy hangzik, hogy: „mélységes életidegenségről, tájékozatlanságról árulkodó ostoba”. Ez a legszelídebb minősítés. Mármint, hogy a címbeli mondatról ezt mondják. Mi viszont tegyük rögtön hozzá, hogy: mondja egy nagyon-is-felvilágosult mai mindent-tudó. De miért ne mondhatná? Mindenki azt mond, amit akar. Mindenki bármit mondhat – „demokrácia van!” – azaz bárki bármit gyalázhat. Körbe sem kell tekintenie, sőt értenie sem kell semmit. Ez ma – úgy látszik – törvény, sőt elvárás. Ez a „demo-krácia”.

Még az sem kell, hogy igaz legyen a vádaskodás, még ha az csak idézgetés is. De a más-szemében-a-gerendát stílusú berijáknak untig elegendő a sulykolás. A sulykolás, ami évtizedek, évszázadok múlva már tényként fog ragyogni, minden hazugságuk ellenére is, akár az Auróra cirkáló híres torkolattüzéről szóló legenda soha nem létezett valósága. A lényeg, hogy az egykor a tárgyalóteremben üldögélő hosszúnadrágosok és kötőnők kukkolási perverziója kielégíttessen.

Az egész gondolkodás pszichés alapja a: „Legyünk elvtársak büszkék arra, hogy mi merünk köpködni!” ma is ismerős – néha parlamenti képviselőktől is tapasztalható – relativizáló, bunkósodott hozzáállás. Merjenek. De ha magukat köpik le, akkor nem ám „védelemért” rohannak! Valamiféle ködös emberi jogokra hivatkozva; amit egyébként ők mindig megtagadtak megadni a saját alárendeltjeiknek.

De térjünk vissza az ominózus mondathoz!

Történelmi háttér.

Amikor az állítólagos mondás elhangzott vagy idéztetett (volna), Párizsban, a „forradalmi” (tehát a lázongóvá hergelt csőcselék irányította) fővárosban, katasztrofális élelmiszerhiány volt. Ezen a kormányzat úgy próbált segíteni, hogy az alapvető élelmiszerek árait „maximálta”. Ezt nekünk, a létező szocializmusban felnőtt és szocializálódott embereknek felesleges részletezni. Mi ezt ismerjük és tudjuk, hogy így nagyon gyorsan kialakult „a” hiány; amely intézményről olyan korszakos elemzések születtek, mint Kornai János „A hiány” cím terjedelmes munkája. A pékeknek ugyanis ilyen gazdasági feltételek mellett természetesen „nem érte meg” maximált árú kenyeret sütniük – mármint, ezt mondták ők, a pékek. De ne felejtsük: ez az időszak egy gazdasági-válság verte Európában történik. Kemény idők, kemény intézkedések: a kormányzat tehát úgy döntött, hogy ha a pékek nem készítenek elegendő maximált árú pék-terméket, akkor, ha az olcsóbb termékek „elfogytak”, a pék köteles bármely termékét a maximált áron eladni.

Elmeséljem, hogy ez a döntés a tömeges éhhalál ellen lett megfogalmazva? Jó, hát, elmeséltem! Ez egy „népbarát” intézkedés volt. (Lsd: L'Ami du Peuple)

De ezt a körülményt a bolseviki emlőkön nevelkedett történetírók sosem emlegetik. Sosem mondják, ismerik el, hogy a mondás alapja egy igenis „a nép” érdekeit szolgáló intézkedés volt. Nem lehet, nem szabad elismerni, mert a monarchia eleve gonosznak lett lefestve a hétköznapi emberek számára már több évszázada. Egy olyan korban, ahol a leprás Marat-t, a nárcisztikus Robespierre-t vagy a nemi beteg Lenint hősnek kell tekinteni, és a jakobinusok vagy a bolsevikek tömeggyilkosságait, népirtásait történelmi szükségszerűségnek, elkerülhetetlen áldozatoknak, egy tisztességes királynénak – „természetes” –, hogy gonosznak kell lennie. Mármint a köztársaság kifacsart és relatívizált moralitása szerint.

Első lépésként ezt a hiányosan és rosszindulattal „idézett” (ferdített) mondatot kellene végre elfelejteni, és kihagyni a történelemoktatásból, nem fertőzve ezzel tovább az ifjúság tudatát! Hogy később a gyilkosok és mészárosok, a tanulatlan, ostoba és beteg emberek ne lehessenek az idők végeztéig az ifjúság mintaképei. Vagy ha mégis, ne csodálkozzunk a bűnügyi statisztikáinkon és a jelenlegi közjogi tudatlanságon.

S arról már végképp ne is beszéljünk, hogy a királyné nem is „kalácsot”, hanem brióst mondott (volna), ami – a gyakorló háziasszonyok ezt jól tudják –, egy teljesen más kategória.

A meghallgatáshoz kattintson a lejátszóra!
Aláfestő zene:
Angelo Badalamenti - Twin Peaks - Fire Walk With Me
Angelo Badalamenti - Twin Peaks - Best Friends

Isten áldja XVI. Lajos király és Mária Antónia királyné emlékét! - A francia király kivégzésének 217. évfordulóján.

"Je pardonne de tout mon coeur à ceux qui se sont faits mes ennemis..."

{Teljes szívemből megbocsájtok azoknak, akik az ellenségemmé tették magukat...}

( XVI. Lajos kivégzése előtt)



"De ha életem békétek helyreállítja,
Vegyétek vérem, szabadon adom;
Szerető királyotok, míg kesereg vétketeken,
Ártatlanul hal meg és megbocsájt.

Népem! Vegyétek ez utolsó búcsút;
Legyetek boldogok és szívesen halok meg.
Oh bár úgy lenne, hogy a vér mely kezetek fogja szennyezni,
Kioltsa mind a gyűlöletet szívetekben!"

[XVI. Lajos alattvalóihoz]



Ajánlott a témában még olvasgatni:"XVI. Lajos kivégzése koncepciós perben elkövetett közönséges gyilkosság volt". Valamint a francia királyok nekropoliszáról a Regnum!-on van írás.

[Kompilálta, fordította: Uhel Péter.]

Ajánló - konzervatívok, monarchisták, ellenforradalmárok és szekularizáció VS. reszakralizáció és pfuj monarchista (REV2).

Verena debütáló írását ajánljuk a Konzervatív TeaKörben, Marie Antoinette-ről, uralkodóházunk mártírjáról, gróf Széchen Antalt a nagy magyar konzervatív gondolatait idézve. A magyar ellenforradalom igaz történetéhez pedig Turner Gábor feldolgozása vihet még közelebb pont azon a helyen, ahol erre minden jel szerint nagy szükség van. Illetve ajánlom magamat, de sokkal inkább egy szekularizációval, valamint reszakralizációval kapcsolatos írásomat aKonzervatív TeaKörben. Remélem, hogy ezen a megnyílt átjárón a forgalom oda-vissza fog zajlani mindenki nagy megelégedésére és épülésére. Nagyon zsigeri tisztázó posztját is ajánljuk Turner Gábornak az SZKR-en, azoknak, akik nem monarchisták, de főképpen azoknak, akik monarchisták, de averziókkal bírnak más monarchisták iránt.