Dessewffy Aurél gróf emlékezete

Dessewffy Aurél gróf (1808-1842.)

"Kétes úton jártál, kevesektől értve, s ha célod / Nagy vala, elfedezé azt kor előtti halál. / Díjzatlan ha jeles, meg nem büntetve ha vétkes, / Élve, temetve talány hagytad el a honi tért. / Nem veszténk-e nagyot? kérdjük most aggva magunkban, / S a szent nemzetiség angyala súgja: Igen."

Vörösmarty Mihály: Dessewffy Aurél.

"Tinektek, ugy látszik, Éjszakamerika van fejetekben. Ott igen is a foederatio actája által némelly és épen a legfontosabb tárgyak az egyes statusokra vannak bízva, és kivéve a középponti törvényhozás befolyása alól. Ilyen p. o. a rabszolgaság kérdése, melly felett a congressusnak határozni nem szabad, nehogy a rabszolgát tartó, kisebbséget képező statusok a másik rész által leszavaztassanak. De itt elfelejtitek a legfontosabb különbségeket. Az első különbség az: hogy Amerika respublika, hol az eredeti pactum conventumok foglalják magukban kivétel gyanánt e feltételeket; mi pedig Monarchiában élünk, hol az alaptörvények törvényhozást a fejedelem hozzájárulása nélkül nem ismernek; itt a status és törvényhozás egysége a fő eszme, annak megtartása a főfeladás; itt nem lehet félni, hogy egy megyei érdek a másikat elnyomja az országgyülésen, mert ott van egy neutralis kiegyenlítő hatalom, a korona, mellynek hatóságát Amerikában a praesidens vetója felette gyarlón pótólja." [Kiemelés tőlem. - P.A.]

Törvényhozás és a megyei hatóság viszonyai. - Honoratiorok.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 8. p.

"Nálunk Magyarországban jelenleg a politikai eszmék így állanak egymás ellenében: népszerű és nem népszerű eszmék. Ez a népszerűség vagy népszerűtlenség teljességgel nem mértéke az eszmék helyes vagy helytelen voltának; mert a történetek évkönyvei bizonyitják: hogy ugyanazon népeknél, ugyanazon körülményekben a legkülönbözőbb eszmék, vélemények s politikai rendszerek voltak felváltva, népszerűk és népszerűtlenek, az igazság pedig ugyanazon körülmények közt csak egy lehet. Jelenleg Magyarországban népszerű azon politikai iskola, mellyet kat exochen a mozgalom pártjának lehet nevezni: népszerűtlen az, melly e mozgalmat mérsékleni, a törvényes formákhoz kötni, bizonyos elveket tiszteletben tartani, s haladásunkat a rögtönzés veszélyeitől megőrizni ohajtja."

Névtelenség.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 15. p.

"A megváltási kérdés jövőjének alig árthatott volna többet valami, mint a szabadföld körüli agitatio. Ez által hamis irány adatott az egésznek, megszünt hideg megfontolás kérdése lenni s általvitetett az ábrándozások országába."

Megváltási prolegomenák. II. Szabad föld.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 29. p.

"És az agitatori hivatás gyakorlatában nincs hiba, melly magát hamarább és keserűbben megboszúlná, mint a pietásnak hiánya az idősebbek, a multnak hagyományai, emberei s intézetei iránt. Az erős lelkü férfiúnak azon öntudata, melly nem engedi kétkedni: hogy személyében új évkor kezdődik, hogy előtte csak balgák és tudatlanok léteztek, s büszkén ignorálva a historiát, öntetteiben szemléli a nemzeti dicsőség elindulási pontját; nemtelen keblekben hideg individualismussá fajul, métely gyanánt terjed emberről emberre, okosnak és oktalannak egyiránt lészen birtokává: s szövetkezvén legaljasabb indulataikkal, csak hamar magunk ellen fordúl, s leront minden oltárt, kivevén azt: mellyre önmagát emeli fel az ön szeretetét."

Pesti Hirlap és Kelet népe közti vitály. Négy czikkben. I.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 45. p.

"Ezekhez képest nyiltan kimondjuk, és röviden akarjuk megmutatni, hogy azon rosz, mellyet a Kelet népe a Pesti Hirlapban lát, nem képzelet, nem rémkép. A szükségesnél sötétebb volt igenis a szinezet, mellyben gróf Széchenyi vádait kifejezé; az erősségek, miket eléhozott, czáfolást engednek; hibás a mező, melly a megtámadásra választatott; a vész, mellyel fenyeget, korán sem áll oly közel, mint azt jósolja, s az orvosság talán egyszerűbb, mint sejdíti: de maga a vád, - igy vagyunk meggyőződve, - a fő dologban igazságos, s a kártékony hatás, melly bépanaszoltatott, nem hiú félelem, de szomorú valóság. És ez vélekedésünk szerint néhány egyszerű észrevételből kiviláglik."

Pesti Hirlap és Kelet népe közti vitály. Négy czikkben. II.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 51. p.

"Már többször érinté a Világ rövid szavakban azon rendszerített piszkolódást, mellyet egyik collegánk külföldi czikkeiben némelly idegen országlószékek ellen, jobb ügyhöz méltó álhatatossággal folytat. A francziák királyának Lajos-Fülöpnek jut leggyakrabban az a becsület, ezen szutyongatások tárgyaul választatni, s a Hirlap 73. számában található párisi (?) levél nem első példája a legmérgesebb gúnyiratok s legtúlzóbb franczia újságok szemétjéből mesterségesen összerakott mosaicnak, melly a magyar olvasónak a franczia állapotok hű képe gyanánt mutattatik be."

Külpolitika és hazafiság viszonyai.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 85. p.

"Az egyházi javak Magyarországban kétféle eredetűek: vagy királyi adománylevelek, vagy magános személyek adakozásai által jutottak a cath. egyház és egyháziak birtokába. Ha a koronás fejedelem, alkotmányos jogánál fogva, magánosaknak adta volna a kérdéses javakat, azok a nemzetség magvaszakadtával visszaszállottak volna a koronára: az egyháznak szentelt adománylevelekben nincs fentartva semmi tulajdoni jog, sőt több esetben világosan ki van mondva az ellenkező, s az adomány rendeltetése, t.i. a cathol. vallás és isteni tisztelet fentartása, egyenesen ki van fejezve. A közállomány feje által s annak nevében adott ajándék nem választható el azon feltételektől, mellyekhez kötve van. [...] Ha igaz is, hogy többet tehettek volna s tehetnének némellyek, de más részről még igazabb, hogy még a legújabb időkben is igen számosan a cathol. egyház tagjai közül vagyonukkal úgy bántak, hogy az őket rosszaló világiak nagy része bátran önkebelébe nyúlhat, s visszaveendi kárhoztató itéletét. - De bár hogy legyenek ezek, illy tekintetek a sajátjog megsértését soha nem igazolják. Mihelyt egyszer valakit tulajdonától megfoszthatni azért, mert azt nem úgy használja mint mi jónak látjuk, megszünt a sajáti jognak minden bátorsága. Ha azért lehet elvenni a nagyváradi vagy csanádi püspöktül javaintak felét, mert mi azt más üdvös czélra akarnók fordítani, úgy A. herczeg, B. gróf, C. báró, D. nemes, E. banquier és F. nagykereskedő sincs hasonló próbatét ellen biztosítva."

Papi jószágok.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 93. & 100. pp.

"Másik botlása a szerzőnek; feledni: hogy Magyarországban a kitünő többség catholicus. Ha a nemzetiséget s azzal összekötött szent érdekeket tenyésztetni akarjuk: nélkülözhető-é ezen cathol. többség közremunkálása? és ha nem, úgy használunk-é a nemzetiség ügyének, mikor azt főkép protestans érdek gyanánt tüntetjük fel?"

Protestantismus, magyarismus, slavismus.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 107. p.

"Mi mindig bámultuk, mikép lehet csak egy szóval is védni, és, a mi a több, sok helyen tettleg tűrni olly visszaélést, melly ha következésiben bővebben kifejlendik, helyhatósági rendszerünket természetéből egészen kiforgatja. Ha 150 tanulónak, vagy a vásárra begyülő sokaságnak szabad egy megyei gyülés felett uralkodni, miért nem volna szabad egy pénzes urfinak felfogadni 500 máramarosi oláh nemes embert, s azok segedelmével Ugocsa, Beregh, és Szabolcs megyékben restaurálni, követet választani és utasítást adni? Ez egy szikrát sem lenne törvénytelenebb, mint az, mi némelly megyékben, csakhogy kevésbé szembeszökőleg, minden órán történik. A vállalatot 10,000 forinttal eszközölhetőnek tartjuk, és úgy hiszszük, hogy sok üdvös eszmének, p.o. a szathmári 12 pontnak, az egész országban rögtöni valósítására alig lehetne czélirányosabb tacticát feltalálni."

Vidékiek megyei gyűléseken.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 116-117. pp.

"Ám tessék ezentúl is ránk fogni a tespedési irányt, s a feudalis oppositio orgánjának elnevezni lapunkat; feleletünk annak jövendőjében fekszik, s erre bátran utalunk mind azok irányában, kik semmi mester szavára nem esküsznek, hanem önszemekkel szeretnek látni s önbelátásuk szerint itélni. Semmi sem lehet tőlünk távolabb, mint azt, mi a nemzet életében 15 év óta történt, megsemmítni akarni. Nem hiszszük ugyan, hogy ezen idő alaptt semmit el nem hibáztunk, semmiben nem tévelyegtünk volna; de e botlásokat véleményünk szerint tanuság gyanánt kell csak használni jövendőre nézve, nem ürügyeül a visszalépésnek."

Időszaki sajtó hivatása.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 126. p.

[A Pesti Hírlap programjának részletezése után. - P. A.] "És mind ezek ,vox populi vox dei' motto mellett, világrázó eszmék gyanánt, örök jog és igazság nevében, "la bourse ou la vie" hangulaton, ugyanazon tábornak különböző szegleteiből, félrenemismerhető összefüggésben és egymásutánnal, még pedig mindig úgy, hogy azoknak, kik ezeket egyszerre és tüstént elfogadni vonakodnak, légyen az ő hitük szerint, mert ők megérettek, és könnyűknek találtattak, s ők nem egyebek, mint embertársaik szent jogainak eltipróji."

Megyék állása.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 144-145. pp.

"Ismerem az állás töviseit, miknek kitéve vagyok, midőn az itt kimondott nézetek organumává tettem magamat. Jobbrul s balrul, mögöttem s előttem hallom zúgni a szörnyű szót, hogy ,kormányember' vagyok. Én pedig egyenesen kimondom, hogy igen is ,kormányember' vagyok. Vagyok pedig kormány embere a szónak azon értelmében, hogy kárhoztatok minden működést, minden elvet, mellyek törvényes és hathatós kormányzást lehetetlenítenek; mert meggyőződésem szerint hathatós, és nem nominalis kormányra van szüksége a nemzeteknek, hogy boldogúljanak, statusemberekre és nem prokátorokra, hogy nagyok és erősek legyenek. De mindenek előtt és felett magyar vagyok, fia ezen szeretett hazának; minden egyébnél fontosabb előttem ezen országnak boldogsága és érdekeinek, nemzetiség s alkotmány alapján kifejlése."

Nyilatkozat és igazolás.

X.Y.Z. könyv. Pest, 1841. 170-171. pp.

További információk Dessewffy grófról a Regnum! Portálon, a Konzervatív Tea-körön illetve a Konzervatóriumon.

Hazánk és Európa egy brit konzervatív szemével

Roger Scrutonnak az MTA-n tartott előadásáról

A sors talán némileg mulatságosnak is nevezhető fintora, hogy Roger Scrutonnak, a brit konzervativizmus egyik vezető kortárs filozófusának útja éppen az esztétikától vezetett a politika irányába, ahogyan nagy példaképének, a modern konzervativizmus egyik „alapító atyjának,” Edmund Burke-nek is. Az elsőre talán nem triviális kapcsolat értelme a felszínes viszonyok és unalomig ismételt frázisok mögött rejtőzik. A konzervativizmus értelme bizonyos szempontból úgy is megragadható, mint a „szépség politikája” (Burke), a kifinomult és arisztokratikus forma tisztelete, amely szemben áll a modernitás prózaian sivár, tömegszerű és homogén látképével, a tágan értelmezett “szocialista realizmussal,” az ideológiai absztrakciók és a politikai sémák terméketlen, üres, unalmas funkcionalizmusával.

Scruton Budapesten, az MTA dísztermében  tartott előadásának témája azonban nem a művészet, hanem a nemzetállam és az olyan nemzetek feletti struktúrák viszonya volt, mint amilyen például az Európai Unió. Nézete szerint az ilyen „birodalmi” struktúrák a helyi viszonyokat figyelmen kívül hagyva tesznek erőszakot a fennállón, vagyis a mi esetünkben a „nemzetállamnak” a felvilágosodás után kialakult koncepcióján, azáltal hogy egy elvont-ideologikus sémarendszert erőltetnek rá a „nemzeti karakterek” diverz valóságaira. Ebből fakad mindaz a politikai meghurcolás, amelyet Magyarország jelenlegi kormányának el kell szenvednie: amikor a baloldali értelmiség az engedetlent „fasisztának” vagy „nacionalistának” kiáltja ki csupán egy olyan  mechanizmus mentén szerveződik, amelyet már a francia forradalom politikai ideológusai is használtak, létrehozva a „reakció” és a "forradalmi éberség" mítoszait.  

Scruton érvelése ismerős lehet mindenkinek, aki tud a felvilágosodás-kori vitáról, amelyet Burke és de Maistre a francia forradalom támogatóival folytattak az emberi természet absztrakt-elméleti univerzalitásáról alkotott filozófia nyomvonalát követve, és amely koncepciót a két konzervatív gondolkozó minden realitást nélkülöző ideológiai kreációnak bélyegzett. A klasszikus brit konzervativizmusra jellemző felfogás továbbgyűrűzik Scrutonnál a központosítás elutasításában, amelyet az Európai Unió „balos” előfeltevésének lát, elutasítva a homogenizációra való törekvést, amely minden esetben kizárja a szubszidiaritást és amely könnyen egy centralizált bürokratikus apparátus „demokratikus zsarnokságába” torkollhat. Scruton az EU-t birodalomnak nevezte, amelynek struktúrája szembemegy a nemzetállammal, ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy „Angolként egyébként a birodalom lehetősége, nincs ellenemre.” Nem a birodalmi eszmével van tehát problémája, hanem sokkal inkább annak torz, fals megvalósítási formájával.

Az EU bürokratikus apparátusával, az ideológiai-politikai elittel kapcsolatban azt a bírálatot is megfogalmazta, mely szerint ez az elit egyértelműen elszakadt a választóitól, az Unió átláthatatlan bürokratikus rendszerében képtelenné válva a képviseleti elvből következő felelősség hordozására és kibontakoztatására, a felülről „oktrojált” szabályozások ellenében a brit filozófus az alulról építkező politikai közösségek mellett tört lándzsát. A kontinentális konzervatívok számára akár megütközést is kelthetne ez az olykor a „bázisdemokrácia” híveit idéző érvelési mód, Scruton azonban természetesen egészen mást ért a demokrácia fogalma alatt mint a baloldaliak, számára a demokratikusság kritériuma elsősorban a képviseleti elv vagyis az állami zsarnoksággal szembeni ellensúlyok klasszikus  Locke-i és Hume-i megközelítésének teljesülése, és nem a „tömeg uralmának” vagy az ezzel szoros összefüggésben álló „egyenlőség” fals koncepciójának baloldali-egalitárius állítása. [1]

A filozófus azt is hangsúlyozta, hogy a nemzetben kifejeződő „kollektív mi” határozottan szemben áll az individuumra alapozó liberalizmus atomizáló tendenciáival, és ez egy egyén feletti struktúrához való hűség és azonosulás jegyében állva megerősíti az egyén elkötelezettségét a társadalom iránt, a nemzeti „egésznek” tehát előfeltevésként meg kell előznie a fragmentált „részeket.” Scruton kitért még emellett az európai kultúra keresztény alapjaira is: - habár tudvalevő, hogy maga nem hívő – fontosnak tartotta megjegyezni és dicsérni az új alaptörvény ide vonatkozó passzusait.

Scruton előadása színvonalas volt és gondolatébresztő számunkra, habár nem minden pontjával és vonatkozásával értünk egyet. Magyarország jelenlegi kormányával szimpatizáló megjegyzéseit ismert politológiai és politikai-filozófiai előfeltevéseinket tekintetbe véve csak igen limitált értelemben tehetjük magunkévá. Talán szerencsés lett volna az is, ha kitér egy kicsit a „nacionalizmus” és a „patriotizmus” közötti különbség tárgyalására (ahogyan például a két nappal korábban előadást tartó John Lukács is tette), illetve árnyalja a „nemzetállam”  koncepcióját: a nacionalizmussal összeköthető 19. századi nemzetállam elképzelését ugyanis magyar konzervatív szempontból határozott alászállásnak kell értékelnünk a „nemesi nemzet” azt megelőző felfogásához viszonyítva. Az így anticipált nemzetállam, és a homogén nemzetfogalom, „az egy magyar politikai nemzet” minden kétséget kizáróan az Osztrák-Magyar Monarchia sajnálatos bomlásának (vagy inkább bomlasztásának) egyik drasztikus tényezőjévé vált. Az arisztokratikus, a monarchikus és dinasztikus elv pozitívumai sem kerültek elő az előadás folyamán, nem tért ki rá, hogy ezek vajon nem képviselhetnének-e egy „harmadik alternatívát”  meghaladva a nemzetállam és a nemzetekfeletti struktúrák antagonizmusát. A kortárs politikai filozófiai irodalomban tájékozott olvasóközönség számára ugyanakkor nem lehet titok, hogy Scruton szimpatizál a monarchia eszméjével, interjúk, cikkek és tanulmányok tucatjaiban tett már erről tanúságot, fontosnak tartja, hogy hazája Nagy-Britannia alkotmányos monarchia, és igencsak kritikusan szemléli a monarchia elvének egyre erőteljesebb háttérbe szorulását a modern világban.

Jobb és bal

Manapság sokszor és sok helyen halljuk felmerülni a következőket: a jelenkorban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma már nem jelentenek olyan magától értetődő politikaelméleti irányvonalakat, amelyet mindenki egyértelműen  el tudna különíteni egymástól, ezek a „címkék” már nem takarnak reális tartalmakat, tulajdonképpen elavultak. A jobboldalinak bélyegzett pártok például gyakran olyan irányvonallal azonosulnak, amelyet hagyományosan a baloldal eszköztárát alkotják (lásd pl. a „red tory” kifejezést az Egyesült Királyságban) a baloldal pedig nem egy esetben használ fel olyan elemeket amelyek hagyományosan a jobboldalhoz társíthatunk.  A királypártiak között is hallani olyan hangokat, amelyek szerint a monarchia „egyesítő” eszméje a bal és jobboldali „megosztottság” fölött állva, mintegy végérvényesen szükségtelenné tenné ezeket, feloldván egy érdekegyesítő szintézisben.

Egyetértünk azzal, hogy a "baloldal" és a "jobboldal" valóban elég szerencsétlen kifejezések, - talán azért is, mert felettébb baljós csillagzat alatt születtek: a „nagynak” csak bizonyos fekete humorral élve nevezhető francia rebellióhoz kapcsolódóan. Ettől függetlenül szerintünk lehet, sőt bizonyos körülmények között szükséges is ezeket a fogalmakat használni, igaz csak akkor, ha pontosítjuk az idevonatkozó meghatározásainkat. A fogalompárt lehet  éppen a - szűkebb történeti értelemben vett „modernitás” termékeinek is tekinteni -, de azt már nem mondhatjuk, hogy úgymond a "francia felvilágosodást" megelőző időszakban ne léteztek volna legalábbis olyan, ezekkel paralelnek nevezhető jelenségek, amelyeket visszamenőlegesen, mint baloldali és/vagy jobboldali jellegű politikai formációkat lehetne értékelni és azonosítani. Ha szeretnénk egy rövid – és ebből következően sajnos némileg szimplifikáló – definíciót adni a jobboldaliság és a baloldaliság lényegéről akkor szerintünk a leghelyesebb az volna, ha ezt a szabadság és az egyenlőség  ellentétes értelmű viszonyával világíthatnánk meg. Amíg a baloldaliság szerint a szabadság előfeltétele az egyenlőség, addig jobboldali szemszögből az egyenlőség nem más, mint a szabadság tagadása. Jobboldalinak ilyen értelemben az tekinthető, aki elismeri hogy a világnak van egy bizonyos hierarchikus ontológiai struktúrája, (amelyet mi „a természetes rendnek” hívunk) a dolgok lényegileg különbözőek, tehát szabadságuk éppen egyenlőtlenségükben nyilvánul meg. A baloldal szerint viszont ilyen értelmű különbözőség nem létezik, az egyenlőtlenség tehát: bűn. A baloldal éppen ezen meggyőződéséből kifolyólag szeretne mindent egy szintre hozni, (egalitarizmus) ezt vélve igazságosság lényegének. A baloldal számára tehát nem létezik a „természetes rend” fogalma: alapelve a hasonlóság, az izonómia. Kuehnelt-Leddihnt idézve: „Az egyenlőség csak akkor lehetséges, ha elmozdítjuk a hegyek csúcsait és feltöltjük a völgyeket.”

A néven ugyan nem nevezett „baloldaliság” már jóval 1789-et megelőzően jelen volt a világban. Az 1642-es kezdetű angol polgárháború folyamán a királyt vérpadra küldő, majd a diktátori hatalmat is megkaparintó Oliver Cromwellt például nehéz lenne nem baloldalinak nevezni. Nem is beszélve azokról, akik még nála is jóval baloldalibb eszméket vallottak, például a levellerekről (a kifejezés tükörfordítása: „egyenlősítők”), sőt olyannyira létezett baloldaliság, hogy a náluk is radikálisabb ú.n. diggerek, már be is vezették néhány kisebb közösségben a kommunizmust. (Egészen addig persze, míg ki nem irtották őket a saját korábbi elvbarátaik.) Érdemes utánanézni, hogy ezek a nézetek miből táplálkoztak. Sokkal inkább vallási, mint kifejezetten politikai eszmékből: gyökerük a kálvinizmust tovább radikalizáló puritanizmus, amely már XVI-XVII. századi virágkorában is nagyon sok olyan elemet tartalmazott, amelyet a későbbi, tisztán politikai baloldal felhasznált. (Carl Schmittet idézve nem feledkezünk meg arról, hogy politikai fogalmaink mögött általában teológiát találunk.) Közel két évszázaddal a polgárháborút megelőzően vizsgálhatjuk a husziták és a táboriták utópikus elképzeléseit is - a vagyonközösségre és földközösségre (és egyéb bizarr gyakorlatokra, például „nőközösségre”) - épülő "társadalmak" létrehozásával kísérleteztek az egyenlőség jegyében. Erről a későbbi „radikális baloldaliak” még álmodni sem mertek. Ha még korábbra megyünk vissza az időben, akkor a középkorban baloldali vonásokat fedezhetünk fel John Wycliff „politikai teológiájában” és az angliai lollardok tanításaiban, vagy a dél-francia katharok, és valdensek/albigensek, valamint a balkánon elterjedt bogumilok nézetei között is. De ha egészen a "gyökerekig" akarunk ásni, akkor vizsgáljuk meg a görög-római antikvitás cinikusainak vagy azoknak a "szofistáknak" a nézeteit, akik totális relativizmust, egyenlőséget, ateizmust, materializmust és szkepticizmust hirdettek, az olyan filozófusok fellépését szinte „kiprovokálva” mint Szókratész vagy Platón. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy "baloldaliság" (vagy legalábbis valami, ami azzal párhuzamba állítható) mindig is létezett, a különbség csupán annyi, hogy a múltban a jobboldal-ekvivalens nézetek voltak dominánsak, a jelenben viszont szinte már nem is beszélhetünk ilyen értelmű jobboldaliságról, csupán a baloldal különböző "árnyalatairól." Számunkra, akik a jobboldaliságot a fent meghatározott értelemben valljuk, nem lenne célravezető ezt a dichotómiát "meghaladni" - ebből újabb identitásvesztés következne, amelyből természetesen megint a baloldal profitálna.

A királyság kérdéséhez konkrétabban is kapcsolódva: az is felmerült, hogy vajon egy esetleges  „baloldali” kormányzat léte hogyan lenne összeegyeztethető az alkotmányos (és nem „ceremoniális”) monarchia általunk vallott koncepciójával. A király a nép beleegyezésével és a nép javára kormányoz, éppen ezért nem fogadhat el egy olyan kormányzatot, amely inherensen egalitárius, vagyis monarchia-ellenes, hiszen (ha valóban és nem csak nevében „baloldali”) olyan reformokat eszközölne, amelyek végül magát a rendszert lehetetlenítenék el.

Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy intranzigens baloldali kaphat bármennyi kedvezményt elképzeléseinek véghezviteléhez, attól nem lesz a királyság híve, ezzel szemben a monarcha komoly híveket veszíthet el az ilyen kedvezmények adásával. A baloldaliság szerintünk teljes egészében patológia, nem pedig "egy másik út a haza boldogulására." Ha a király szerepe csupán annyi lenne, hogy egyszerűen rábólint a „többség” pillanatnyi akaratára, az semmilyen érdemi változást nem jelentene, és - mint ahogy már számtalanszor említettük - a magyar Alkotmánnyal mélyen ellentétes lenne egy „kirakat-monarchia” létesítése. 

A baloldali ember egy módon válhat a rendszer teljes jogú tagjává: ha elfogadja, hogy a nép nem legitimál, nem áll a király fölött, hiszen a király áll a nép fölött, minden hatalom Istené és a királyt végső soron nem az köti, hogy a nép adott esetben a rövid-távú érdekeit követve kire voksolt, hanem az ország hosszabb távú jólétéért vállalt felelősége. Nos, ha pedig valaki ezt elfogadja, innentől kezdve pedig már nem nevezhető baloldalinak. (Pontosan ez a gyakorlat működött egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a kifejezetten baloldali pártok, mint a szociáldemokrata és a kommunista, nemhogy kormányt nem alakíthattak, de még a parlamentben sem volt helyük.)

Szinopszizmus és egyetemesség

Egy dolog ami nagyon tetszik a kereszténységben, hogy mindenre kiterjed. A tanítás tele van paradoxonnal (látszólagos ellentmondással). Egyszerre vagyunk a "tartsd oda a másik orcád" és a "Nem békét jöttem hozni, hanem kardot." vallása. Egyszerre vagyunk Avilai Szent Teréz és Szent Edith Stein valamint Tours-i Szent Márton és IX. Szent Lajos vallása. Egyszerre vagyunk jámbor és harcos. Ez persze nem káoszt jelent, hanem pont annak ellentétjét: szinopszizmust (együttlátást) és egyetemességet. A rosszat jóval viszonozni, viszont amikor kell, akár háborút indítani, megbocsátónak lenni, szeretni az ellenségeinket, de küzdeni, minden áron az Igazságra és a jóra törekedni, védeni szeretteinket, az Egyházat és a hazát. Ha valaki helyesen éli meg hitét, az mindenre választ ad, megmutatja az utat bármely helyzetben. Ha úgy érezzük, hogy nincs válasz, az nem a hit és a tanítás egyetemességén esett csorba, hanem akkor mi nem ismerjük azt megfelelően. Az együttlátást és az egyetemesség megélését (mely az egyetlen helyes út) egy dolog segíti elő: ha mindent Istenhez (az abszolútumhoz) mérünk és ezáltal semmilyen földi, materiális dolgot, gondolatot nem abszolutizálunk, nem hozunk létre ideológiákat, politikai vallásokat.

A konzervativizmus tulajdonképpen ezt próbálja megvalósítani a társadalomban. Nyilván mivel a politika és így a konzervativizmus is teljesen emberi, ez sohasem lesz, nem lehet teljes és tökéletes. Az elnevezés is kicsit reakciós: a fontolva haladó, szkeptikus gondolkodás szülte, a "progresszióra" válaszul jött létre. Értékvédő, amit eddig létrehoztunk és tudjuk, hogy jó, működik, azt ne dobjuk ki, ne rohanjunk annyira, nézzük meg egy másik nézőpontból is és hasonló hozzáállások egyesítése a konzervativizmus. Az irányzathoz, mentalitáshoz sokkal jobban illene az egyetemes vagy normális, esetleg egészséges elnevezés. A konzervatív magatartása szemlélődő, cselekvése inkább reagáló (reakciós) ritkán kezdeményező. És ez rendben is volt a régi rend idején: tulajdonképpen csak reakciósnak, ellenforradalmárnak kellett lenni, a normalitást és a legitim hatalmat védeni, az abnormitás ellen föllépni, ha kellett, mert a forradalom nyert, a rendet helyreállítani.

Ám de mi van ma? A régi rend sehol, a forradalom győzött, a szabadságharc (1956) elbukott, azóta egy konzervatív vonulatnak még csak a látszata sincs meg, ha valami pozitívum történt akkor az az, hogy 1957-es alapokról 1946-os alapokra tértünk vissza. Győzelem ez? Semmiképp, ezt is a pártállammal való együttműködéssel érték el a politikusok. Amit pedig 1989-90-ben létrehoztak az a letargia és közöny országa. Ahogy a nem épp baráti Csoóri Sándor jellemezte a Kádár-korszakot, az szerintem a mai napig tökéletesen leírja ezt a mai köztársaságot is: "[...] kallódók, meghasonlottak, önpusztítók szédelegnek a társadalom minden szegletében. Becsapottak, igazságnak fölesküdött alkoholisták, a szocializmus kikosarazott vőfélyei, koravén bölcsek, legyintők, egykedvű állampolgárok, akik az ország albérlőinek érzik magukat." Mert ez dominál, a közöny és az igénytelenség. Mit csinál itt a konzervatív? Honvéd lesz, hogy az illegitim rendjet védje? Publicista, hogy a kortárs narratívát támogassa? Vagy lesz valóban konzervatív és egy ország röhög rajta?

Mert a rend amit védünk eltűnt körülünk. Nem lehetünk ugyanazok, mint száz éve voltunk. Alkalmazkodnunk kell, de mit jelent ez? Nem lehet a körön kívülre tekinteni? Egy konzervatív bizony egy új, a normalitáson kívül álló helyzeten találja magát és nem könnyű eligazodnia a patologikus állapotok közt. Ám az alkalmazkodást is csak az eszközeinkre érthetjük. A normalitásnak csak a maradványai vannak meg, azokat védenünk is kell természtesen, de a nagyvilágban az abnormalitás uralkodik. Igen ám, de hiszen a konzervatívnak anakronisztikus lenne megmaradni ugyanannak: bármilyen a rend és a hatalom én azt védem a támadásoktól? Ha kommunizmus van kommunista vagyok, ha nemzetiszocializmus náci, ha liberális demokrácia és köztársaság van, akkor köztársaságpárti vagyok? Ám ezt nem lehet, a konzervatívnak, az ellenforradalmárnak stratégiát kell változtatnia, hiszen megváltoztak a körülmények. Mai eszközökkel monarchistának, konzervatívnak lenni, ez a feladat, nem pedig belátásból köztársaságpártinak. Nyilván marginális és nem téma, de nem is tömegmozgalom a cél, hanem, hogy felvillantsuk a reményt ebben a közönyös és igénytelen országban: volt és még lehet is jobb! A feladat tehát adott: nem behódolni a status quo-nak, hanem a régi rendet védeni, annak helyreállításán küzdeni, akkor is, ha az már teljesen eltűnt, természetesen figyelembe véve az azóta eltelt időt. Hiszen pont akkor vagyunk rossz konzervatívok, ha akár teljesen abszurd módon, akár a vox populi-t követve racionalizálva álláspontunkat azt védjük ami van. Akkor is, ha az nem méltó védelemre, ha teljesen ellentétes lenne egy konzervatív állásponttal. Hiszen ez az eszközeink változatlanságát jelentené, úgy, hogy a helyzet, nagyon is változott. És ez anakronizmus.

Claus von Stauffenberg

Ma van 68 éve, hogy a katolikus német hazafi és monarchista, Claus Philipp Maria Schenk Graf von Stauffenberg és a hitlerellenes lázadók megkísérelték fölrobbantani Adolf Hitlert, puccsot végrehajtani és kormányt alakítani, a bolsevik megszállást és Németország kifosztását megelőzendő. Tervük kudarcot vallott, az akcióval kapcsolatban 7000 embert tartóztatott le a Gestapo, közülük 4980-at kivégzett. Emlékezzünk hőseinkre!

Es lebe das heilige Deutschland!

Királysággal a nemzet egységéért

"A mindenkori köztársasági elnök nem testesítette meg,
nem testesíti meg és nem is fogja megtestesíteni
a "nemzet egységét". Ezt elvárni politikai álszentség."

Desuetudóval a nemzetegységesdi ellen

Egy egész korrekt, tisztánlátó bejegyzés jelent meg a szabadelvű jobboldali (??????), szerintem inkább polgári liberális Jobbklikk.hu véleményportálon és az érdekesség arrafele, hogy ez nem ritkaság. Szánthó Miklós tisztába teszi, hogy mit nem érdemes elvárni a köztársasági elnöktől, és ezt mi is mondjuk már egy ideje. Ezek után tovább megy és letisztázza, hogy az az alaptörvényi kitétel, hogy a köztársasági elnök megtestesíti "a nemzet egységét" az "politikai értelemben hamis [...], számonkérhetetlen és modoros". Üti a civilek és számonkérők elempés álszentségét, majd jön a legfontosabb rész: a köztársasági elnöknek nincsen előképe, nincsen hagyománya, a köztársasági tradíció nemlétező, majd üdítő cinizmussal folytatja, hogy ki is lehetne az az előkép: "Kossuth? Nem volt ő köztársasági csak kormányzó-elnök. Károlyi Mihály? Mint egységesen megítélt előkép? Tildy, Szakasits netán Straub F. Brúnó? Ugye viccelünk?". A köztársaság lehetetlensége és az államfő egységesítő erejének hiánya egyértelmű a cikk alapján, ez egy "politikai megbízatás" és a sikertelen jelöltek is mind pártpolitikusok voltak, de a "regnáló" (:S) elnökök sem voltak soha függetlenek. A bejegyzés ezt is végigveszi, Göncztől Áder Jánosig. 

Jakobinus majmok.

Szánthó kéri, hogy felejtsük már el ezt a nemzetegységesdit és ne várjuk el a köztársasági elnöktől, hogy megtestesítse a nemzet egységét, hiszen - politikai pozíciója miatt - ez nem elvárható. Ez igaz is. Mi a szomorú? Hogy egy államfőtől elvárható kéne, hogy legyen és ezt államfőink (egy alkotmányellenes kivételtől eltekintve) IV. Károlyig bezáróan meg is testesítették, de még talán Horthy kormányzótól sem lehetne ezt elvitatni. No jó, de akkor mi a gond? Hát bizony a konklúzió.

Ez két részletben jön, először a szokásos, számomra most is érthetetlen szöveget halljuk: "[...] mivel jó konzervatívok vagyunk, és így jó realisták is, [eddig rendben] elfogadjuk, hogy ez a jelenlegi helyzet, amin nem érdemes és lehetséges változtatni." ....MICSODA?? 

És nálam ez üti ki mindig a biztosítékot, ez színtiszta defetizmus, ráadásul úgy, hogy a "nem érdemes" van előbb. Aztán a nem lehetséges. Nem értem, hogy lehet a monarchizmus ellen a realitásokkal jönni; a realitásoknak a módszereidet kéne meghatároznia, nem a világnézetedet. A világnézetet határozza az meg, hogy mi a helyes. Komolyan, ha ez a mulyaság régebben ilyen elterjedt lett volna, ha ez motiválta volna a francia, magyar, orosz vagy spanyol ellenforradalmárokat, akkor még mélyebben lennénk a sötétségben (rendben, az akkori helyzetek jóval súlyosabbak voltak). Persze lehet mondani, hogy ebből csak kettő győzött, de a francia és orosz testvéreink is megkapták örök jutalmukat a túlvilágon és nekünk is mindig a hőseink lesznek. De oké, nem lehetséges. Legyen az ember teoretikus monarchista, az is egy lépés. Nade, hogy "nem érdemes"? Hogyan is vagyunk akkor jó konzervatívok, ha azt mondjuk, hogy a teljesen hagyománytalan és működésképtelen, kaotikus, toldozgatott-foldozgatott és a dei gratia elve valamint a népszuverenitás talaján állva is illegitim köztársasági rendszert megváltoztatni "nem érdemes"? Azt hittem, egy konzervatív, aki mindenre a hagyomány fényében tekint, annak alapvető, hogy ilyenek ellen küzdeni kell. Így azt az embert még (talán) el tudom fogadni konzervatívnak, aki azt mondja, hogy nem lehet változtatni a rendszeren, de aki azt mondja, hogy nem érdemes, az még távolról sem az. 

Ilyet, csak Habsburgban.

"XXI. századi köztársaságból nem lesz XIX. századi királyság." Kezdve azzal, hogy ez a köztársaság egyáltalán nem huszonegyedik századi, inkább posztkádárista (még az alaptörvénnyel is), ki is akar XIX. századi királyságot? Humorvadászok szokták kérdezgetni tőlem, hogy "hé, te konzervatív vagy, akkor te nem használsz mobiltelefont?". És internetet sem, valamint a lovamon megyek munkába. XXI. századi királyságot akarunk, a hagyomány fényében, elvek mentén, de ne feledjük már, ezek a princípiumok örökök (király, Egyház, kicsi de erős állam, alacsony adók, szubszidiaritás, vármegyék, szabadság stb.) és ma is tökéletesen alkalmazhatóak. 

Jé, itt van.
[(VI.) Ferdinánd m. kir. herceg, trónörökös]

A végső konklúzió pedig, mivel ugye a jó, szalonképes és reális konzervatív még véletlenül sem akar visszanyúlni a hagyományhoz, az pedig tény, hogy a köztársasági elnök semmilyen egységet nem tud megvalósítani, nemhogy a nemzetit: a desuetudo. Ez alapvetően "törvényrontó szokás"(1), melyet Szánthó Miklós nem helytelenül úgy definiál, hogy "[...] az, amikor egy érvényes és hatályos jogszabályhelyet egész egyszerűen nem alkalmaznak. Vagy azért, mert történeti okokból értelmét vesztette, vagy azért, mert eredendően tévesen alkották meg, alkalmazhatatlanná vált." Valóban, mint utolsó mondatában mondja, az élet egyszerűbb lenne ránk erőltetett politikai tabuk nélkül, de nem nagy dolog ez kicsit ahhoz, hogy elvessük? A nemzet egységét a köztársasági elnök nem tudja megtestesíteni (egy), Magyarországnak volt egy rendszere 946 éven át, amelyben az államfő meg tudta (kettő), ez ma is, több országban is remekül működik (három), nem vesztenénk semmit azzal, hogy a köztársaságot kidobjuk a szemétbe (négy), a konzervatív mindent a hagyomány fényében néz (öt). Úgy érzem, hogy csak össze kell kötni a pontokat, majd rációt és logikát használva eljutni az eredményhez (gy.k.: királyság), ám ehelyett Szánthó uram itt nem értelmezhető tabudöntögetést és (implicite) belenyugvást javasol. Ez pedig soha nem volt a konzervatívok útja.

(1) Földi András, Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2009. p. 78.

Ez a könyv nem hiányozhat egy monarchista polcáról sem!

Örökös királyunk halálhíre idején , mint vigasz jutott el hozzám ez a könyv, melyet most bemutatni igyekszem a kedves olvasóknak. Egy jó-barátom kezében pillantottam meg. Charles A. Coulombe Krisztus Helytartói című művéről van szó. Tetszetős címlap, populáris kötés, mely számomra , mint konzervatív , ellenforradalmi nézeteket valló olvasó számára gyanút keltett. Pláne a vásárlás helye: Alexandra. Tudvalevő ugyanis, hogy ilyen és ehhez hasonló könyvesboltokban magára valamit is adó férfiember nagyon ritkán talál érdemes művet. Többnyire limonádé irományok illetve Pallavicini Zita által jegyzett Egy őrült őrgrófnő naplója (Krisztus segíts!) című fércművek sorakoznak a polcokon. Egyszóval a kétkedés és szkepticizmus örök konzervatív tulajdonságaival láttam neki a könyvnek.

Rögtön megváltozott a véleményem az ajánlás láttán:

II. János Pál Őszentségének,
Róma püspökének...
Otto von Habsburg
császári és királyi őfelségének,
Ausztria főhercegének,
Magyarország apostoli királyának,
a nyugati császári hagyomány örökösének;
és őfelsége Louis de Bourbonnak,
Anjou hercegének,
Franciaország és Navarra
jog szerinti XX. Lajos királyának
ajánlom e könyvet tiszteletteljesen,
a múltra emlékezve,
s a jövőbe vetett reménnyel.

Mielőtt a nyájas olvasó billentyűzetet ragadna, megjegyzem, észrevettem a pontatlan cím és névhasználatot. Jelen esetben azonban eltekintettem tőle. 2011-ben az Alexandra könyvesboltban egy valódi monarchista hangvételű , royalista szellemiségű könyv. Talán érzik az idők jeleit?

A hátoldalról:

"Coulombe a legkülönfélébb - ma sommásan "reakciósnak" nevezett -, monarchista és egyéb társaságok tagjaként olyan pápatörténetet ad a kezünkbe, amely merőben eltér az eddig megszokottaktól. " "Coulombe magát büszkén vallja dogmatikusnak."

A művet ajánlom mindenkinek, aki büszkén vallja magát konzervatív katolikusnak, monarchistának és kifejezetten előnyben részesíti a dogmatikus megközelítést, melyet a téma véleményünk szerint megkíván. Természetesen elérhető több internetes áruházban is. A szerzőről pedig egy idevágó riport alapján alkothatunk magunknak képet. Interneten elérhető több írása is. Érdemes beleolvasni.

(Katt a képre!)

Ellenforradalmak pozitív jelentőségéről is olvashatunk - ami manapság igen meglepő ebben a vonatkozásban - akárcsak az Őfelsége I. Ferenc József apostoli királyunk által emelt vétóról a szabadkőműves Rampolla bíboros ellen. Mindent összevetve, kuriózum, amit már csak ezért is érdemes elolvasni, hiszen nem sok reakciós amerikai royalista könyvét adják ki magyar nyelven. Talán még ennél is kevesebb szól Krisztus helytartóiról.

Megjelent a Miles Christi évkönyv

A korábban folyóiratként létező Miles Christi most egy több, mint 340 oldalas évkönyvként jelent meg, amelyben néhány, a Regnum! Portálon korábban helyet kapott írás egybeszerkesztetten is elolvasható végre. A Miles Christiben szereplő tanulmányok (tartalomjegyzéket lásd lentebb) konzervatív és katolikus életszemléletet tükröznek, tematikájukat tekintve pedig a teológia, a liturgia és az egyháztörténelem, társadalom- és eszmetörténet, illetve a politológia területeiről valók.

Az évkönyv szócsöve kíván lenni a magyar hagyományhű katolikus közösségnek is. A kiadványról érdeklődni lehet nálunk is, mivel partneri viszonyban vagyunk, de közvetlenül a felelős kiadónál is: info@templomosok.hu; miles.christi@templomosok.hu

Tartalomjegyzék:

A RÉGI ÉS ÚJ RÓMAI RÍTUS
Don Pietro Leone

MISSA SOLLEMNIS A DOMONKOS RÍTUSBAN
Jusztin Péter

AZ IGAZSÁGOS HÁBORÚ TEMATIKÁJA AZ ERKÖLCSTEOLÓGIÁBAN
Baucsek Csaba

ECCLESIA MILITANS: A HARCOS KERESZTÉNYSÉG EGYHÁZA– EGY ELFELEDETT LELKISÉG TÖRTÉNETE
D. Fekete Balázs

A TEMPLOMOS LOVAGREND ELLENI PER A FRANCIA KIRÁLYSÁGBAN
Mátyás Botond

KATONA ÉS PAP: EMLÉKEZÉS VITÉZ FEKÉSHÁZY ÉS TABÓDI TABÓDY ISTVÁNRA
Éhmann Gábor

MAGASRA TETT LÉC – NEKROLÓG MOLNÁR TAMÁS PROFESSZORRÓL
Pánczél Hegedűs János

ARRÓL BESZÉLNI, HOGY MI VALAMI GLOBÁLIS BOLDOGSÁG FELÉ TARTUNK, EGYSZERŰEN OBSZCÉN – INTERJÚ MOLNÁR TAMÁS FILOZÓFUSSAL

NAPPAL – ÉJSZAKA: MAXIMÁK ÉS GONDOLATOK ERNST JÜNGERTŐL

KATOLIKUS, MONARCHISTA, NEM DEMOKRATA –
ERIK MARIA RITTER VON KUEHNELT-LEDDIHN ÉLETÉRŐL
Megadja Gábor

A DEMOKRÁCIA ÚTJA A ZSARNOKSÁGHOZ
Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn

MONARCHIA ÉS HÁBORÚ
Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn

KORONÁZÁS A TRIENTI RÍTUSBAN - kétnyelvű szövegközlés

A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG TÖRTÉNETÉNEK ALAPVONÁSAI, A MÁRTÍROK SZEMSZÖGÉBŐL
Galambos István

AZ EMIGRÁNSOK ÉS AZ ÉRTELMISÉGIEK TOTALITARIZMUSA
Megadja Gábor

XVI. BENEDEK ÉS A NÉPIRTÁS – ÖSSZEHASONLÍTÁS
Ft. Orvos Levente

HŐSÖK, NEM ÉRTELMISÉGIEK (recenzió)
Szilvay Gergely

A JÓ RENDRŐL (recenzió)
Szilvay Gergely

A SZENTKORONA-TAN CSONTOSODÁSA? – NÉHÁNY GONDOLATKEES TESZELSZKY AZ ISMERETLEN KORONA KÖNYVE KAPCSÁN (reflexió)
Pánczél Hegedűs János