Christus Vincit! Christus Regnat! Christus Imperat!

"Tehát a nemzetek kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy ők maguk, mint népeik Krisztus, a Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják, ha azt akarják, hogy csorbítatlan tekintéllyel fejleszthessék és növelhessék hazájuk javát és boldogulását. Mert amit pápaságunk kezdetén a tekintély és közhatalom tiszteletének meggyengüléséről írtunk, az a mai időkre nagyon is ráillik: «Miután Istent és Jézus Krisztust a törvényekből és a közéletből kizárták, s a tekintélyt már nem Istentől, hanem az emberektől származtatják; magának a tekintélynek alapjai rendültek meg, mert elvonták az alapokat, amiért egyeseknek joguk van parancsolni, másoknak kötelességük engedelmeskedni. Így szükségképpen megingott az egész emberi társadalom, amely nem nyugodott többé szilárd pilléreken». (Enc. Ubi arcano.)

Pedig ha az emberek a magán- és a közéletben elismerik Krisztus királyi tekintélyét, hihetetlen előnyök háramlanak a polgári társadalomra: a valódi szabadság, a fegyelem és higgadtság, a megértés és béke. Krisztusnak királyi méltósága a fejedelmek és kormányok emberi tekintélyét megszenteli, a polgárok kötelességérzetét és engedelmességét pedig megnemesíti. Szent Pál apostol, bár csak az asszonyoknak és szolgáknak parancsolta, hogy férjeikben és uraikban Krisztust tiszteljék, mégis úgy intette őket, hogy ezeknek nem mint embereknek engedelmeskedjenek, hanem mint Krisztus helytartóinak, mert a Krisztus vérével megváltott emberekhez másképp nem illik, hogy embereket szolgáljanak: „Nagy áron vétettetek meg, ne legyetek azért emberek rabszolgái.” (1 Kor 7,23) S ha a fejedelmek és a törvényes közhatóságok majd azt a meggyőződést vallják, hogy nem annyira a saját jogukon, mint inkább Krisztus megbízásából és nevében kormányoznak, könnyen elgondolható, mily szentül és bölcsen használják majd a hatalmat, s ennyire számolnak a közjóval és alattvalóik emberi méltóságával. Ennek következtében fölvirul és megszilárdul a béke és a rend; megszűnik a lázadások oka, mert ha a polgár a fejedelemben és az állami közhatóságokban magához hasonló, sőt bizonyos tekintetben méltatlan és gáncsolható embereket lát is, mégsem szegül ellenük, mert bennük Krisztusnak, az Istenembernek képviselőit és tekintélyének hordozóját nézi. Azután a megértés és béke szempontjából is fontos, hogy minél nagyobb egy ország s minél inkább átkarolja az egész emberiséget, az emberek annál jobban öntudatára ébrednek ama közösség fontosságának, amely őket egybefűzi. S a közösség tudata megelőzi és megakadályozza a gyakori összeütközéseket vagy legalább enyhíti és tompítja azok élét."

XI. Pius pápa Quas Primas... kezdetű enciklikájából.

Áldott Krisztus Király ünnepét kívánunk minden kedves olvasónknak!

Királyságot!

Christus Vincit!

"Azért apostoli hatalmunknál fogva az Úr Jézus Krisztusnak mint Királynak ünnepét elrendeljük, amely évenként október hó utolsóvasárnapján, tehát a Mindenszentek ünnepét megelőző vasárnapon az egész világon megülendő. Ugyancsak megparancsoljuk, hogy azon a napon évenként megújíttassék az emberi nem fölajánlása Jézus Szentséges Szívének, amint azt szentemlékű elődünk, X. Pius pápa már elrendelte." 

Quas Primas... XI. Pius pápának a Krisztus-Király ünnepét elrendelő apostoli körleveléből, 1925. december 11.

In Hoc Signo Vinces!

Idén egy napra esik Krisztus Király ünnepe és a Milvius hídi csatának az 1700-adik évfordulója, mely mindkettő nagyon fontos nekünk monarchistáknak és rendkívül fontos lenne a világnak. Az elsőt, Jézus Krisztusnak, mint királynak az ünnepét XI. Pius pápa kifejezetten azért vezette be, mert látta, hogy egyének és államok hogyan esnek el Krisztustól és tudta, hogy ez az egyetlen oka nyomorúságuknak. Egyértelmű volt, hogy minden téren hiányzik az autoritás és, hogy ezt csak a világegyetem uralkodója, az Örök Bíró tudja megtestesíteni. Nagyon fontos volt tehát, hogy Krisztusnak mint Királynak legyen egy évenkénti ünnepe, hiszen így tudott beleivódni a keresztény világba az autoritás, a legitim, Istentől származó hatalom iránti alázat és tisztelet. Ma, amikor hazánkban is a hatalmat a plebs felségének elve alapján bitorolják, köztük még magukat kereszténynek valók is, és magasról tesznek arra, hogy legitim hatalom egyedül az összes hatalommal, a hatalom teljességével rendelkező Istentől jöhet, különösen fontos ez az ünnep, mely kiemel minket a kortárs demokrata katyvaszból és értékrelativitásból és egy jóval magasabb minőséget és igényt helyez elénk. 

Konstantin császár csatája pedig rendkívül jól megmutatja, hogy milyen nehéz ez az út viszont ha bizalmunkat Krisztusba helyezzük, akkor bármikor győzni tudunk. Nagy Konstantin csapatai is hat-nyolcszoros túlerővel szemben vívták meg csatájukat: egy olyan csatát, amilyet mi napról-napra vívunk, csupán nem karddal, hanem fejünkkel. Merítsünk erőt az élete végén megkeresztelkedett császár hitéből!

Így Krisztus Király vasárnapja után...

...vajon elgondolkodnak-e keresztény ÉS demokrata honfitársaink, amikor a Miatyánk utolsó soraihoz érnek egy-egy mise alkalmával és a pappal együtt mondják: "...Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen"? Hogyan lehet az, hogy a templomban ezt mondják, a templomból kiérve pedig elfelejtik mindezt? Vajon lehetséges-e összeegyeztetni az istenkegyelmiséget a népfelség elvével? És honnan ered a keresztény demokraták hatalma? Istentől, vagy az önimádó néptől?  A nép szava valóban Isten szava? Krisztus választotta-e a tanítványait, vagy a tanítványok Krisztust? Tudom, ezek provokatív kérdések amelyeket általában mély hallgatás fogad. De mégis föl kell tenni, időről-időre. Talán egyszer válasz is érkezik.

Christus vincit, Christus regnat, Christus imperat!

Quas Primas

XI. PIUS PÁPÁNAK
a
KRISZTUS-KIRÁLY
ünnepét
elrendelő apostoli körlevele

(részletek)
1925. december 11.
(fordította és kiadta a Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója)

"Mivel az Atyaisten Krisztust mindenek örökösévé rendelte (Zsid 1,2), azért neki uralkodnia kell, míg a világ végén minden ellenségét az Atyának lábai elé teszi. (1 Kor 15,25) A Szentírás ilyen általános tanításából következik, hogy Krisztus országa a földön, a katolikus Egyház – amelynek az egész emberiség közt és az egész földkerekségen el kell terjednie – az ő Alkotóját és Alapítóját az egyházi év folyamán a tisztelet legkülönfélébb formái közt Királynak, Úrnak, a Királyok Királyának szólítja.
S amint ezeket a megtisztelő jelzőket, amelyek a szavak csodálatos változatossága mellett is ugyanazt jelentik, az Egyház a régi zsolozsmás és szertartásos könyvekben használta; úgy a fölséges Úristenhez intézett nyilvános imádságokban és a szeplőtelen áldozat bemutatásakor most is használja. Krisztusnak mint Királynak állandó tiszteletében gyönyörű összhang van a nyugati és keleti szertartások közt. Úgy hogy ebben az esetben is áll a mondás: Legem credendi, lex statuit supplicandi – a hit törvényét az imádság módja mutatja."

"Tehát a nemzetek kormányzói ne vonakodjanak odahatni, hogy úgy ők maguk, mint népeik Krisztus, a Király iránt a tisztelet és a hódolat nyilvános adóját leróják, ha azt akarják, hogy csorbítatlan tekintéllyel fejleszthessék és növelhessék hazájuk javát és boldogulását. Mert amit pápaságunk kezdetén a tekintély és közhatalom tiszteletének meggyengüléséről írtunk, az a mai időkre nagyon is ráillik: «Miután Istent és Jézus Krisztust a törvényekből és a közéletből kizárták, s a tekintélyt már nem Istentől, hanem az emberektől származtatják; magának a tekintélynek alapjai rendültek meg, mert elvonták az alapokat, amiért egyeseknek joguk van parancsolni, másoknak kötelességük engedelmeskedni. Így szükségképpen megingott az egész emberi társadalom, amely nem nyugodott többé szilárd pilléreken». (Enc. Ubi arcano.)"

"Pedig ha az emberek a magán- és a közéletben elismerik Krisztus királyi tekintélyét, hihetetlen előnyök háramlanak a polgári társadalomra: a valódi szabadság, a fegyelem és higgadtság, a megértés és béke. Krisztusnak királyi méltósága a fejedelmek és kormányok emberi tekintélyét megszenteli, a polgárok kötelességérzetét és engedelmességét pedig megnemesíti."

"Annak a nyilvános elpártolásnak elítélését és jóvátételét, amelyet a laicizmus a társadalom végtelen kárára okozott, ugyebár, nagyban elősegíti majd a Krisztuskirály ünnepének minden népnél évenkint való megülése? Amennyire szégyenletes Megváltónk legszentebb nevének elhallgatása a nemzetközi összejöveteleken és az országgyűléseken, annyival hangosabban kell nekünk azt kikiáltanunk, s királyi méltóságának és hatalmának jogait hirdetnünk. "