A magunk alatt vágott ág

A Nyugat hagyományát a francia felvilágosításban látni és annak megélését és megvalósítását ösztökélni Európában, közben a nyugati demokráciák bukására rámutatni és az iszlám beáramlását elítélni egyet jelent azzal a vaksággal, mely nem veszi észre, hogy az előbbi okozza az utóbbit. 

„Az iszlám alapja az isteni törvény által vezetett társadalmi berendezkedés; máshogy gondolkodnak a nőről, a férfiról és általában a világ dolgairól. A mi életünk alapja, legalábbis a francia felvilágosodás óta, viszont a szekularizáció.“

- mondja Demeter Szilárd egy Mandiner-interjúban. Ami természetesen egyelőre csak egy ténymegállapítás, ami - sajnos - így is van. Amire viszont rá szeretnénk mutatni, az az, hogy bizony a felvilágosodás öröksége az a kulturális öngyilkosság, mely egyáltalán lehetővé teszi, hogy az európai halott - öngyilkos - civilizáció teret adjon, mintegy vákuumként vonzza az iszlám dinamikus civilizációját. Tehát az önmagában, hogy az iszlámmal való együttélés mint kérdés egyáltalán fölmerülhet, azt is a francia felvilágosodásnak „köszönhetjük”.

Egy ilyenhez hozzátenni, hogy „ez még akkor is így van, ha az isteni törvények természetszerűleg és végső soron mindig felülírják a világiakat” csak egy intés a kereszténységnek, ha tetszik, egy „fehér farok” a nyugat (és tulajdonképpen az egész világ) valódi hagyományára utalva, mely elutasítja a politika liberális elidegenítését az emberi élet céljának felfogásától, azt állítva, hogy a politikai uralomnak vezetnie kell az embert az utolsó célja felé. Ám mivel az embernek mind világi, mind örök célja van, kettő hatalom uralkodik fölötte – egy világi és egy lelki. Sőt, mivel az ember világi célja az örök célja alá van rendelve, a világi hatalmat a lelki hatalom alá kell rendelni. Ez a hagyományunk; a francia felvilágosodás ennek a lerontása. 

A mai Nyugat és valódi önmaga közti különbség sokkal nagyobb, mint az igazi Nyugat és az iszlám világ között - nem tagadván ezzel utóbbi lényeges voltát. És bizony mindama rossz, mely ellen a mai populisták (teszem hozzá, nagyon helyesen) harcolnak az bizony az a francia felvilágosodás terméke, melyet ugyane populisták kiindulási alapnak, bázisnak tesznek meg. 

„Az ember megmaradhat a jó egy bizonyos szintjén, de senki sem tudta a gonosz egy bizonyos szintjét tartani. Egyre lejjebb és lejjebb vezet az út.“, monja G. K. Chesterton, és könnyű belátni, hogy ahhoz a kezdethez visszatérni, mely minden mai közéleti bajunk forrása nem megoldás, csupán egy hiú remény; igen, ezt most elrontottuk, de a modernség öröksége alapvetően jó, jól is össze lehetne hozni a politikát a „modern kórban“ fetrengve. Geert Wilders a liberális demokráciát kívánja óvni bevándorlók tömegei ellen, ebben Carl Benjamin és Tommy Robinson is megegyeztek; mindhárom „szélsőjobboldalinak“ van kikiáltva. Ugyanannak csupán egy kevésbé őrült, általuk megszokott állapotát kívánják vissza; ám tizenöt év múlva már azok, akik ellen ők most harcolnak, lesznek kikiáltva szélsőjobboldalinak. Ez a szemlélet ugyanis elfeledkezik arról, hogy a posztmodern az nem a modernség ellentéte, csupán azért, mert el akarja pusztítani azt, ami abban még strukturált és hagyományos, hanem valójában ultramodernizmus, a modernség és a francia felvilágosodás belső logikájának, a sartre-i ontológiának logikus, szerves folytatása - végső soron az önfelszámolás felé.

Az európai szekularizmusnak és az iszlámnak nem együtt kell élnie; egy jobboldali restauráció ugyanis fölszámolná a francia felvilágosodás öngyilkos tőrének eme örökségét, és így visszanyert önazonosságunk tükrében az együttélés kérdése és annak mostanihoz hasonló nehézségei fel sem merülnének. A rendészeti részét kezelné a rendőrség és a katonaság a kulturálist pedig az önazonosságukban megtámogatott és államformájukat visszanyert őshonos nemzet és annak feje, a király. 

Persze a királyságban is éltek muszlimok, zsidók és protestánsok - mondhatnók. Elég csak II. Géza király ötszáz mohamedán íjászára gondolnunk vagy az első világháborús zsidó frontharcosok  királyhűségére. A monarchia nemzetekfelettisége azonban lényegileg ellentétes az Európai Unió és a progresszív erők infranacionalizmusával; előbbi megtartva meghaladja, az utóbbi lerontva alulmúlja a (politikai vagy akár etnikai értelembe vett) nemzeti szintet. A monarchiába gond nélkül lehet integrálni egy, a saját hagyományai és szokásai szerint élő népcsoportot, ha hűséget fogad az uralkodónak és hozzájárul a közjóhoz (lásd jászok, kunok, örmények) és gond nélkül el is lehet űzni őket, ha idegen testként, kisállamként kezdenek el viselkedni (lásd II. Endre király és a Német Lovagrend Erdélyben), fenyegetve a király szuverenitását. Uralkodóink természetesen ebben az esetben is fontosnak tartották az evangelizációt, vagy pedig a Rómával való egyesülést egyenesen a letelepedés feltételének szabták meg (mint Mária Terézia az örmények esetében); nem véletlenül kapta Szent István király az apostoli jelzőt, melyet pont Mária Terézia újított fel 1758-ban, a m. kir. Szent István-Rend alapításával egyidőben. A katolikus hit terjesztése mellett nyilván a hungarus-tudat, vagy később a magyar - politikai - nemzetbe való integráció is támogatott volt.  

Demeter Szilárd ténymegállapítása viszont sajnos áll; Európa valóban nem keresztény, hanem szekularista, „felvilágosodott“ és lényegében keresztényellenes. Az a rendszer viszont, melyben a mentalitás az, hogy teljesen mindegy, hogy a munkavállalómat Gizinek vagy Ahmednek hívják, lényeg, hogy termeljen, nem tud mit kezdeni az idegennel, így egy migránsválságot sem tud kezelni. Ahol az emberkép egy gyökértelen individuum, akinek létezése csúcsa az anyagi jólét és minden ingereinek kielégítése, ott zavart kelt, ha valaki nem hajlandó feloldódni az elvnélküli jóléti-kapitalista utópiában, és kulturális-nyelvi önazonosságát sziklaként őrzi meg a többpárti demokrácia mindent homogenizáló nivellálása közepette. A megoldás a gyökereinkhez, saját közjogi hagyományainkhoz való visszatérés, mely a kortárs demokráciák anarcho-zsarnoksága helyett ugyanúgy őrizte a szuverén uralkodó autoritását, mint a szabadság kis köreinek autonómiáját. 

Ám ehhez persze el kéne végre felejteni ezt a többpárti, demokratikus köztársaságot..

Leszállópálya

Forrás: politicalcapital és HVG Online.

Meglepetés helyett: Schmitt Pál doktor és köztársasági elnök maradhat

Csak az van, amit megérdemlünk. A népszuverenitás lényege, hogy a nép hatalmazza fel a képviselőit. Nem kell, hogy a nép képviselői különbek legyenek, mint maga a nép. Ilyen szempontból a bizottság döntése abszolút releváns. Ennél jobb köztársasági elnök pedig nem is kellhet azoknak, akik nem akarnak köztársaságot. Köszönjük, hogy nem kellett meglepődnünk.

Közkatyvasz

Érdekel, hogy jelenlegi politikai erők hogyan viszonyulnak ideákhoz, a történelemhez és ez minden aktív monarchistával így kell, hogy legyen, hiszen ez egy kiindulási alap (hic et nunc), valamint fölmérésnek és tapasztalatnak sem utolsó. Így hát, mint a nagyobb hivatalos állami ünnepeken már pár éve mindig, a nyakamba vettem székesfővárosunkat, hogy ismerkedjem az illegitim köztársaság prevalens közéleti véleményformálóinak a véleményével, főleg ami az adott történelmi évforduló és a jelen kapcsolatát illeti. Hát tüntetésen jártam, szinkretizmust láttam! 

Az első helyszínen ahol jártunk, az Egyetem téren a közélet legvállalhatatlanabb embere, a köztársasági harcos Gyurcsány Ferenc tartotta éppen ünnepi beszédét. Ennek a sajnálatosan sérült embernek különösen hálásak lehetünk, hiszen egyértelművé tette, hogy köztársaság=baloldal valamint szétszakította az MSZP-t. Idén is hozta a formáját. Beszéde kellemesen csapongó volt, megtudtuk, hogy a DK "szabadelvű" és, hogy szerinte "Európában a szabadelvűségnek nincsen alternatívája" (tekintélyelvű katolikus birodalom?). Ám az ilyen vasdemokratáknál mindig az a legérdekesebb, hogy hogyan állnak a demokráciához; az addig demokrácia, amíg tetszik nekik az eredmény! Gyurcsány Ferenc ugyanis kijelentette, hogy a Fidesz-KDNP kormány nem legitim és nem legális. Mi persze tudjuk, hogy nem legitim a kormány, hiszen Istené minden hatalom, csak ő legitimál, a nép nem, márpedig a keresztény államberendezkedés, pláne Magyarországon, az a királyság, de ő demokrata! Nála: vox populi, vox Dei. Tehát úgy tekinti, hogy a nép legitimál, ami demokrata szempontból egy dolgot jelent Gyurcsány nem vallhat mást, mint, hogy a Fidesz-KDNP kormány legitim. Hiszen megszerezte a szükséges számű szavazatot, a két forduló közt, amikor kétséges volt a kétharmad, köztudott volt az is, hogy új "alaptörvény" lesz, tehát a Fidesz a "demokratikus legitimációt" (mily torzszülemény!!) megkapta. Igen arra, amit csinál. Akár diktatúrát is. Jakérem, az, hogy ez nem tetszik, meg lehet beszélni a plebs-el. Mi már jórégen megmondtuk, hogy ez egy lehetőség, hogy a demokrácia torz világában nincsenek meg a fékek, azok csak a királyságban lehetnek meg! A csökkent (vagy mégrosszabb: tudatosan romboló) politikus egy olyan, a beszédéhez méltó képpel zárta szavait, amire nemzeti nagyjaink forognak sírjukban: "Előre Széchenyi és Batthyány nyomán, a szabadelvűség útján, éljen Magyarország, éljen a köztársaság!" Uram borogass!!

Ez a kontextusterror némi szívbajt okozott nekünk, de nem volt idő, utunk a harcos antifákkal a 'millásokhoz' vezetett, ahol a 'civilek' 60-70 ezres tömege a szokásos lózungokat skandálta, de szerencsére ezúttal nem vették bele ókonzervatív, dinasztiahű és monarchista nagyjainkat a képbe. A szexizmus ellen küzdők beiktattak egy szexista (tényleg, bármit is jelentsen ez) "alternatív köztársasági elnököt", közben nagyon helyesen konstatálták, hogy Magyarországon már a köztársaság is csak egy egy alternatíva. Hála égnek! Hiszen a köztársaság alternatívája ezer éves királyságunk. Ám itt okosabbak nem lettünk, de legalább konstatáltuk, hogy vannak, akiknek kell március 15-e és tényleg jogosan vallják magukénak. A baloldal mellett a liberálisok is.

Utunk harmadik állomása a Jobbik megemlékezése volt, ahol sokk sokk után ért minket. Sokszor volt szó a nemzeti radikalizmusról, valamint, hogy hogyan álljunk hozzá és az is egyértelmű, hogy a nem végteleníthető nemzeti radikalizmus, mely csak időszaki válasz lehet; adhat nekünk konzervatívokat (jobboldaliakat, és így, monarchistákat). A tiszta világnézet azonban még távol van, marad a hatalmas katyvasz és a megtörtént valóságnak a jelenlegi helyzetnek a szolgálatába állítása. Március 15-e a nemzeti ünnep? Ebből kell valamit a beszédben kihozni, és igen, drága olvasó, így lett a Szent Szövetség és a Habsburg Birodalom a Szovjetunió és az Európai Unió szinonimája! Az a Szent Szövetség melynek monarchái szövetkeztek a sötétség, a forradalom erőivel szemben, mely fenntartotta a békét és mely 1848/49-ben is sikeresen mentette meg hazánkat a kossuthista terrortól, azt hasonlítják a bolsevik Szovjetunióhoz és a technokrata, élet, hagyomány és értékellenes EU-hoz? "A magyarok túlélték minden ellenségüket, a Habsburg Birodalmat, a Szovjetuniót és az EU-t is túl fogják élni?" Az amúgy jóval kevésbé labanc unokatestvérem ekkor már nem bírta tovább és hozzám fordulva kérdezte: most komolyan, akkor Károlyi jófej volt? 

Jogos a kérdés. Mert a gróf Károlyi Mihályt lépten-nyomon (jogosan!) szidó nemzeti radikálisok azt valahogyan elfelejtik: Károlyi hatalmas kossuthista kuruc volt, aki kilencven éves "honvédeket" mutogatott a patkánylázadás napján, melyet március 15-éhez hasonlított, 1918. november 16-át pedig a függetlenségi harc betetőzésének tartotta, hiszen nincsen Habsburg, nincsen királyság, dejónekünk! Károlyi Mihály Szegedi Csanádot hallgatva ujjongva tapsolt volna! Nagy a hatása a marxista történelemszemléletnek és sokan elfelejtik, hogy a történelem nem egy szikla, hanem egy folyó, a Dinasztia és a Haza kiegyezése megtörtént, maga Horthy is hatalmas tisztelője volt Ferenc Józsefnek. Nem kéne tehát a feszültséget mesterségesen generálni. 

A szinkretizmus bizony mindig visszacsap, hiszen Orbán Viktor "fülkeforradalmát" lefitymállva, a szónok Vona Gábor szavaira válaszolva az egyik néző azt ellenforradalomnak nevezte, tehát az ellenforradalmat egyértelműen negatív dolognak tartotta az úriember. A vicces ilyenkor már csak az, hogy november 16-án a nemzeti radikális párt pedig a győztes ellenforradalmat ünnepli a Szent Gellért téren! De uraim, akkor most melyik?

És valóban; a jövővel kapcsolatosan már nem az a kérdés, hogy ma ki a kuruc és ki a labanc (hacsak nem ami a köztereket illeti), de könyörgöm, ilyen óriási hibákat ne vétsünk már! És igen, én itt most pozitív kritikus akarok lenni, hiszen magam is voltam nemzeti radikális, sőt, a legtöbb konzervatív ott kezdi, ugródeszka az, de értsük meg: meg van a helye és ideje neki, nem lehet végteleníteni, perpetuálni, mert öncélú lesz és kifullad! És amíg Toroczkai László, a HVIM elnöke a hungarista októberi rendezvényre mondja azt, hogy az az egyedüli, ahol teljes szívvel részt tud venni, miközben a Jobbik rendezvénye csak pár sarokkal arrébb van és a mozgalom tiszteletbeli elnöke, Zagyva György Gyula a pártnak az országgyűlési képviselője, addig úgy érzem, hogy a lerendezett viszályok és a világnézeti tisztaság még nagyon messze van. Ám elárulok egy titkot: az nemzeti radikálisként nem is fog eljönni, ha az ember jobboldali, ahhoz konzervatívnak és monarchistának kell lenni.

Maradjon sokáig

Egy egyértelmű politikai báb. Önálló gondolat nélkül, aki mindenben teljesíti, amit mondanak neki és bármit aláír. Soha nem gondoltuk volna, hogy ekkora bohóc is lehet valaki és emellett még veszettül ki is tud tartani, ráadásul úgy, hogy támogatói is vannak! Folyamatos tagadásában is egyértelműen röhejes dolgokat állít. A biztosan nagyon kedves, de teljesen szerencsétlen, csetlő-botló 'álamfő', aki mindenhol lejárat minket. Minket? Dehoogy. Schmitt Pál szisztematikusan járatja le a kormányt, a köztársaságot, a demokráciát és az elnöki intézményt! Éppen ezért, csak annyit szeretnénk mondani, hogy monarchista szempontból jobb elnökünk nem is lehetne, hiszen még a végén komolyan veszi a dolgát, mint Sólyom László (jó, valljuk be, az is röhejes, egy magyar köztársaságot/elnöki intézményt komolyan venni)! 

Így hát:

sok boldogságot és az elnöki hivatal, a köztársaság röhejessé tételével eltöltött még hat esztendőt kívánunk önnek, Schmitt úr!

Köztársasági elnök szakképzés nincsen és ne is legyen!

"Nem tudom ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy mennyire jó, ha a nép egyszerű fiai, pékek, pályaelhagyó szabad bölcsészek, esztergályosok, technika-biológia tanárok irányítanak egy országot, de így az államcsőd kapujában azt kell, hogy mondjam megérdemelne egy alapos verést. Mindenki foglalkozzon azzal amihez ért! Nagy Feró zenéljen, Schmitt Pál sportoljon, Göncz Árpád írjon, fordítson, Sólyom László kiránduljon, Mádl Ferenc (Isten nyugosztalja) tanítson az egyetemen és és ne legyen senki köztársasági elnök, mert hazánkban jelenleg ilyen irányú szakképzés nem folyik."

[Ismeretlenül ismerős magyar monarchista jogos kifakadása.]

Népköztársaság vagy köztársaság?! Ki tudja ezt megjegyezni már...

Halottak napjára

Beszédes nevek a megújított államberendezkedésben

Írta: Chubakka.

A köztársaság tisztulni akar. Tegye! Van mitől. Van mit szégyellni és van miről elítélően nyilatkozni.

A mások által agyonajnározott ÁVH – a „munkásosztály ökle” – Európában is ritkaságszámba menő kegyetlenséggel és szadizmussal irtott mindent, ami kommunista, vérrepublikánus eszméibe nem illett bele. Így még azt is elmondhatták magukról, hogy ők „képviselik az igazi köztársaságot”.

A magyar megkapta a csodaszernek kikiáltott „köztársaságot”, amit a proletárdiktatúra eszközeivel és módszereivel „vívtak ki” és tartottak fenn, akár brutális erőszakkal is. Az ÁVH a „köztársaság” igazi arca, az ÁVH a köztársaság leglényege, hiszen igazi működési terepet akkor kapott, amikor 1946-ban bevezették a demokratikus államrend és a köztársaság védelméről szóló törvényt (1946. VII. tc.). A köztársaság első dolga volt, hogy megvédi magát. A forradalmakban ez természetes dolog. A belső ellenség a legádázabb. Nem csoda, hogy a most levitézlett posztkommunisták miért szerettek annyira hivatkozni rá – minden második mondatukban.

Annyit használták, hogy a kifejezés is (talán) elkopott, devalválódott. Most a következő meggyalázásra szánt politikai fogalmuk a „demokrata”. Viszont nem kérdezték meg az embereket, akarnak-e ÁVH-s típusú „demokratákat”. Igaz, a „demokrácia” fogalmát sem határozták meg, hogy számukra mit jelent „demokratának lenni”.

Időközben, az eltelt 66 évben feledtettek „köztársasági” és „demokrata” uraink mindent, ami a magyarság ezer éves múltjához köthető volt. Azt énekelgették: „Holnapra (azaz mára) megforgatják az egész világot!”. Kaptunk helyette „köztársaságot”, és „demokráciát”, „demokratákkal” ami lecserélte a hagyományosan megszokott addigi Rendet. Ma, ha ezek az urak és hölgyek köztársaságról és demokráciáról beszélnek, a „rendet”, a saját értékrendjüket értik alatta. (Lásd: „Merjünk baloldaliak lenni!”)

Ebbe a rendbe nem illik bele már semmi, ami eltérne megszokott és a Kommunista Kiáltvány, Marx és Lenin óta hangoztatott elveikhez képest más lenne. Pedig ők szeretnek a „másságra” hivatkozni; csak azért nagyon „mások” azért ne legyünk! S mi közben hallgatagon és cinkosan együttműködtünk – velük – a lelki erő megtöréséig, a test megtöréséig konspiráltunk – velük.

Bűnösök között lettünk a némák.

Így lett ’45-re a hagyományos „Isten – Király – Haza” jelszóból egy redukált és kimiskárolt változat, a kisgazda „Isten, Haza, Család”. S akik a többszörösen javított, módosított jelszót használták – maguk is az Andrássy út 60-ba kerültek; az ellenzők ugyanazt kapták büntetésül, amit a kollaboránsok jutalomból.

Honnan jutott ez hirtelen eszembe?

Onnan, hogy a hétfőn az Országgyűlés elé kerülő kormánypárti jogszabály módosító csomagban megváltoztatni tervezik a Nemzetbiztonsági Hivatal elnevezését. Alkotmányvédelmi Hivatal lesz, rövidített elnevezéssel: AVH. Akkor most ez lesz a Köztársaság Ökle? Korábban volt Munkásosztály Ökle, annak elég nagy a renoméja a mai napig. Igaz, az a negatív renoméja.

Kíváncsian várjuk a Központi Gazdasági Bizottság, a Nemzeti Költségvetés és Vegzálási Diszpozíció intézményneveket is. Már úgy meg szoktuk az elmúlt években a republikánus, sztálinista múlthoz kapcsolható neveket. Visszajön az MHK, az MHSZ, az MDP és az MSZMP is. (Ez utóbbi igazából még el sem ment.)

De ha már az alkotmány-védelemről beszélünk; ezek szerint az alkotmányt már nem az alkotmánybírók és az alkotmánybíróság védik? Mi lesz vajon a feladat- és hatáskörük? Tessék mondani: milyen az az „alkotmány”, amit „védeni” kell? Gyámoltalan és gyenge? Védekezésképtelen? Minek védeni úgy egy alaptörvényt, amely a legjobb esetben is csak egy ideiglenes alkotmány? A republikánus-munkás-ököl nélkül összeomlik? Hiába; összenő, ami összetartozik. A köztársaság egy és ugyanaz. Nincs első, második, harmadik, vagy ötödik köztársaság. Csak egy van. Az, az egy, ami éjjel, sötétben belopódzó betörőhöz – a trianoni kedvezményezettekhez hasonlóan – elrabolta a transzcendenciát, az isteni erőt az emberiség és így a magyarság történetéből.
Ezért kell védeni az „alkotmányt” – mert védekezésképtelen; nincs benne immunrendszer, mert nincs, nem volt benne soha „spiritusz”, szellem, lélek.

Ha az új fideszes-republikánus „keresztszülők” az elmúlt és elvesztegetett, eltékozolt, elrabolt évekért ezzel a csúfolónak is felfogható elnevezéssel kívánnák a nemzetet kárpótolni, akkor megértjük a karikatúra címet. Megértjük, mert az NBH-ból a hangoztatottan „republikánus” "gyurcsányista" posztkommunisták teremtettek ÁVH-t; sosem hagyva feledni, mit is jelentett nekik valójában az igazi ÁVH. Most pedig már hivatalosan is az utcákon kiabált nevük lesz a cégtáblájukra felírva - hogy a vak is lássa, kik és mivé tették ezt a Hazát! Ők - az ÁVH.

S közben Péter Gábor dörzsölheti a tenyerét, vigyoroghat; igaza volt, ő az igazi republikánus még haló poraiban is. A mag termékeny talajra hullott. Az ÁVH örök és kitörölhetetlen nyomott hagyott. Mint egy Isten, Király és Haza nélküli jövő hazug ígérete.

Hová tűnt a Magyar Királyság?

Írta: Uhel Péter.

A legújabb Rubiconban(mely egyébként a szabadkőművesekről szól) megjelent egy érdekes cikk Szerencsés Károly történész tollából. A cikk a 'Hová tűnt a demokrácia? - Magyarország gleichschaltolása 1945-1949.' címet viseli. Bár ebben a - már a Monarchista Gondolatok által is többször tárgyalt - korszakban a demokrácia elvesztését vizsgálja leginkább a szerző, azért akad egy számunkra is érdekes bekezdés:

"A magyar államiságot a Kárpát-medencében ezer éven át a Magyar Királyság testesítette meg. (Akkor is, ha voltak időszakok, amikor a magyar államisághoz több köze volt az Erdélyi Fejedelemségnek, mint a Habsburg-kézre jutott Magyar Királyságnak.) A királysággal egybeforrt a nemzeti elhivatottságérzése is, amelyet a Szent Korona testesített meg.

A Szent István-i és a nemzeti értékek megtestesülése a Szent Koronában és a királyság államformájában erősítették egymást. Ezek az értékek 1945-ben veszélyesek és ellenszenvesek voltak a győztes szövetségesek és szomszédaink számára. Ezért, hogy e muníciótól megfosszák a magyarságot, a magyar államot és a nemzeti szellemű politikai erőket, felvetették a királyság államformájának megszüntetését. (A Szent Korona nem volt jelen az országban, s 1978-ig távol is maradt.) A váltás lehetett volna természetes és megalapozott lépés a modern demokrácia irányába - főképp, hogy királyt már 1918/22 óta nem sikerült felmutatni -, de ez nem sikerült. Az államformaváltás ugyanis nem demokratikus úton ment végbe (mint Olaszországban), hanem a nép feje feletti döntéssel. (Nem népszavazással, hanem parlamenti döntéssel.) Ráadásul a (magyar) királysághoz a baloldali propagandagépezetnek sikerült hozzátapasztania minden negatív jelzőt (a feudálistól az elnyomón keresztül a reakciósig), megsértve ezzel múltunkat, identitásunkat, nemzeti érzésünket. Az "ezer éves elnyomást" a szomszéd országokban a magyarüldözés jogalapjáig fejlesztették. Ekkor épült ki tulajdonképpen az a csapda, amelyből azóta sem tudott kikeveredni sok honfitársunk: a köztársaság modern, demokratikus, a királyság elavult, reakciós. A köztársaság internacionalista/kozmopolita, a királyság nemzeti/nacionalista. Az előbbi a baloldal, utóbbi a jobboldal. Idővel elhalványult, majd levált az államforma kérdése, és maradt a nemzethez való viszony.



A baloldal számára - szélsőségig vezetve - a nemzet olyan anakronizmus, mint a Szent István-i királyság feltámasztása. A jobboldal számára a nemzeti elkötelezettség akár a Szent István-i birodalom helyreállításának igényéig is elvezethet. A köztársaság mely így létrejött 1946. február 1-jén, gyenge alapokon állt, s nem lehet véletlen, hogy három és fél év után ki is múlt. Gleichschaltolták ezt is, létrejött a népköztársaság. Erős, nemzeti és demokratikus alapokra épített köztársaság nélkül demokráciát működtetni nem lehetett. Köztársaságot létrehozni csak a köz akaratával és részvételével érdemes. Már az első mozzanatának is az erkölcsre kell épülnie, ahogy Petőfi írta: "A respublikának nem az a fő jelszava, hogy 'le a királyokkal' , hanem a 'tiszta erkölcs' ."

Hát eléggé vegyesfelvágott.

Bár sok egyértelműen igaz megállapítást is tesz a királyság intézményéről, és kiemeli 1946. irrealitását, azért a cikk gondoskodik arról, hogy a hangsúly itt ne a királyság elpusztításán, hanem a köztársaság erősítésének, feljesztésének fontosságán legyen. Mindenesetre legalább szóba került, ha már az 1945-49-ig terjedő időszakról szólunk ugye. Még reménykedhetnénk is, de az, hogy Petőfit idéz a bekezdés végén, egyértelművé teszi, hogy a szerző működőképesnek tartana egy magyarországi köztársaságot.

Amit viszont egyértelműen leír a cikk, az az, hogy - bár a szerző szerint lehet egy köztársaság működőképes - ez a magyar köztársaság, amelyet 1946. február 1-jén kikiáltottak teljes mértékben életképtelen volt. Ezzel meg is érkeztünk ahhoz, amit a (mai) magyar monarchisták (többek között) vallanak; nincs olyan köztársasági hagyomány, amit föl lehetne vállalni. Ez áll az 1946-os köztársaságra is, melyet a megszálló seregek árnyékában kiáltottak ki. Most arról ne is beszéljünk, hogy bár a szerző azt írja, hogy ez a köztársaság "három és fél év után ki is múlt", ez a köztársaság csupán átalakult népköztársasággá, ugyanis közjogilag két fajta államforma létezik: monarchia és köztársaság. Az, hogy egy monarchia élén császár, király, herceg, sah, szultán vagy emír áll pont ugyanúgy lényegtelen (közjogilag) mint az, hogy a köztársaság elé milyen jelzőt biggyesztenek (nép, tanács, szocialista stb.).



Ezen gondolatot továbbgondolva viszont könnyen beláthatjuk, hogy az 1989-90-es folyamatok is teljes mértékben illegitimek voltak, pont ugyanúgy, ahogy ez a mostani köztársaság is az. A szovjet csapatok még pont ugyanúgy itt voltak, mint 1946-ban, a volt moszkvai nagykövet kiáltotta ki a köztársaságot és pont ugyanúgy nem 'legitimálták' népszavazással (ez ugyebár csak nekik lett volna legitimáció), és semmilyen más módon. Nem is történt azóta semmi előrelépés, meg vagyunk rekedve ebben a köztársaságban.

Ám soha ne feledjük, hogy mindig a hajnal előtt a legsötétebb az éj.

Rang, privilégium és kötelezettség nélkül

A nemesi rangokat és előneveket az I. Magyar Köztársaság törölte el 1947-ben (1947. évi IV. törvény), amelyet a jelenlegi köztársaság is hatályban hagyott persze, partvonalra küldve ezzel az egykori magyar társadalmi-, és politikai elit rangjait a kommunizmus vége után is. A nemesség adományozása kizárólagosan királyi jogkör volt mindig is a magyar közjogban, így persze önmagában is érdekes, hogy egy mezei országgyűlés hogyan szüntetheti meg azokat, amely ugye a jogfolytonosságot is megszüntette és az 1918-as népköztársasággal vállalt folytonosságot. A törvény persze olyan, mint a jelenlegi tákolt-módosított alaptörvény; kusza és átmeneti, nem teljes, hiszen nincsen semmilyen szankciórendszere sem. Tehát ha valaki grófnak, hercegnek, vagy lófőnek kívánja hívni magát jogszabályellenesen semmi joghátrány nem fogja érni most sem. Újgazdag partikon ez még jól is jöhet, hiszen muszáj a névjegykártyán feltüntetni a rangot, ha van, ha nincsen. Címek tehát, elméletileg, vannak a jelenlegi köztársaságban, amely nagyon is illik hozzá, hiszen "koronás köztársaságunk" van, legalábbis a címerében. Privilégiumok nincsenek persze, és ha nincsenek, akkor kötelezettségek sincsenek. A magaslati élet hiánya ez, annak az elitnek a lehetősége hiányzik, amely vezette az országot mindig is. És ha nincsen ilyen elit, van helyette pszeudo-elit, a pszeudo-államiságban. Jó lesz az nekünk. Ez talán azonban válasz nekünk arra, hogy a magyar nemesek most miért nem politizálnak olyan nagyon, legalábbis az élvonalban nem. A köztársaság jobban szereti azt, hogyha ezt üzletemberek teszik ezt, nem elhivatott, komoly hagyományokkal rendelkező magyar államférfiak.

A törvényt persze meg lehetne támadni, hiszen van olyan köztársaság (német és francia) az EU-ban, ahol lehet a rangokat de iure is használni, nemcsak a magyar mutyijog szerint, de facto. Tehát nem egy totális népfelség elvről van szó, sokkal inkább következetlenségtől és a kommunista hagyomány fel nem számolásáról. Merthogy a kommunisták akarták ezt olyan nagyon, a rendszerváltozásnak meg jó volt így, ahogy van.

De kit bántanak a magyar nemesek ebben a Magyar Részvénytársaságban? Nem tudni. Lehet, hogy csak nincsen igény rá?

A magyar nemesi jogcímek helyreállítása a köztársasági erények szerint is védhető valamennyire, csakhogy még szebb legyen a helyzet. Olyat ugyanis, aminek nincs káros hatása, vagy veszélye, elvileg nem szabad tiltani. A nemesi címek használata ma már semmiféle káros társadalmi hatással nem jár önmagéban, hacsak nem él még mindig az osztályharc, ugye. merthogy a törvény maga a köztünk élő kommunizmus.

Miért gond leírni, hogy valaki gróf, vagy báró, vagy herceg? Kinek derogál ez igazán? Annak idején ez alapján szanáltak egy egész társadalmi réteget és tettek B-listára. Ahogyan ez a jogszabály korábban méltó ok nélkül korlátozta egyesek szabadságát, úgy ma is ezt teszi. 1789 és 1917 igazi öröksége ez - 2009-ben. Az Alkotmánybírósághoz fordulni meg ne tessék; a köztársaság megvédi a saját jogelveit. Ahogyan a király adományozhat csak nemességet, a nemességet is a nemzetnek a királyság hozhatja el újra.

Se Ferenc József, se Deák Ferenc nem kell a respublikának

Az ún. "deregulációs" köztársasági törvény (2007. évi LXXXII. törvény) 2007. július 1-től hatályon kívül helyezte - többek között sok más a Magyar Királyságban hozott törvénnyel együtt - I. Ferenc József királyunk, de Deák Ferenc tiszteletéről (1876. XIII. tc.) szólókat is, nehogy a "Habsburg-utálat" terhét kelljen viselnie. Ferenc József és Deák Ferenc tisztelete is ugyanannak a rövidlátó - de a jogfolytonosság teljes mellőzését tekintve nagyon is logikus - köztársasági törvénykezésnek az áldozata. Ebben az évben minden olyan törvényt, amelyet külön fel nem soroltak a deregulációs köztársasági törvényben, hatályon kívül helyeztek. Az összeset, ami 1989. október 23. - a II. Magyar Köztársaság kikiáltása előtt keletkezett.

A respublika úgy látszik törvényesen nem akarja tisztelni az "átkos múltat" jelentő nagy személyeket. Sulyok Dezső 1946-ban arról beszélt a Nemzetgyűlésben, hogy egy nagy falat kell húzni, amellyel a múltat lezárja a köztársaság. Ezt a múltat akkor "fasisztának", "horthystának" tartották és nem kért belőle a köztársaság, annak ellenére, hogy azt a képtelenséget állította, hogy ezer éves múlt volt. Noha a történeti alkotmány számos eleme 1949-ig érvényben volt elméletileg, mert nem volt más és a I. Magyar Köztársaság nem fogott komolyabb alkotmányozó munkába. A jelenlegi ideiglenes alaptörvény pedig a rendszerváltozás után majdnem húsz évvel csak megerősíti ezt a falat.

Így legalább tiszta a helyzet.

Gerő András királyságot akar

Ha monarchista körökben feltenném a kérdést, hogy melyik lapban fognak a Károly-mise előtt pár nappal több oldalon a királyság visszaállítása mellett érvelni, akkor valószínűleg a Népszabadság lenne az utolsó amelyre tippelnénk. Pedig ez bizony bekövetkezett. Aki pedig a királyság mellett érvel az nem más, mint a köztársaság által dotált Habsburg Történeti Intézet vezetője, Gerő András történész és liberális véleményvezér. Egészen hátborzongató olvasni a volt kommunista pártlap oldalain ilyen mondatokat, ezért most ideidézem mindenkinek a kattintás előtt;

"Az elmúlt húsz esztendő tapasztalata azt mutatja, hogy ez a pártpolitikán felül álló politikai szerep leépült, és a köztársasági elnök egyre kevésbé tudja magát össznemzeti szerepben láttatni.

Ez a demokratikus politikai közösség működése szempontjából erős autoritásdeficitet hoz létre, mert ha a nemzet egységének alkotmányos képviselője is pártpolitikailag értelmeződik, illetve értelmezhető, akkor pontosan az a cél nem teljesül, amit az alkotmány a szerepnek szán.

Úgy tűnik, hogy ez a probléma az adott keretek között megoldhatatlan, hiszen az államelnököt végső soron képes az egyszerű parlamenti többség is megválasztani (29/b paragrafus), ami viszont az elnököt - személyes kvalitásaitól függetlenül - pozicionálja a pártpolitikai mezőben.

Bármit ír tehát az alkotmány, ez így volt, így van és így lesz.

Éppen ezért úgy vélem, hogy érdemes lenne újragondolni az államforma kérdését. A jelen alkotmány szerint Magyarország köztársaság (1. paragrafus).

Én úgy látom, hogy egy ilyen autoritásdeficit feloldása elvileg lehetséges azáltal, hogy megváltoztatjuk az államformát, és Magyarország monarchia lesz."

Ugye, hogy egy kicsit félelmetes érzés? Mire véljük ezt itt jóemberek? A libik megcsinálják a királyságot nélkülünk, mégis régi jó népuralmista módon nekünk?

Persze Gerő András olyan monarchiát akar, amely egy kicsit kiherélt (nem is olyan kicsit) és amelyben a király nem kormányoz. Olyan angolszászost, amilyen persze a magyar király soha nem volt szerencsére. Gerő ezt a következtetést abból szűri le, hogy a jelenlegi alaptörvény (ez sem semmi; nem alkotmány, hanem alaptörvény!) mozgássérült és autoritásdeficittel bír, meg legitimitásdeficittel is jelenleg. Igen, igen ez így, van aki ezt már húsz éve mondja, de eddig kit érdekelt? Ez most azonban nem egy jobboldali hőzöngő írása, ez egy liberálisé egy szocialista lapban.

Nagy baj van a Második Magyar Köztársasággal és minden jel szerint a válságban való zavaros halászat nemcsak a jobboldalnak, hanem a baloldalnak is érdekes foglalkozás lett. A rasszista beszéd (definiáljuk már egyszer, hogy mi az a "rasszista beszéd", jó?!) törvényes büntetése mellett és a királyság visszaállítása mellett ugyanúgy felszólal a Gerő-cikk. A magyar államiság válságban van, a republikánus államiság a csőd felé tart Nem működik és a bukott állam jegyeit mutatja. És akkor jön valaki autoritást emleget és esedezik érte, de olyan államot akar, ami nem kormányoz.

Egy vega - pacal pörkölttel a hasában. Az kell nekünk.

Megint egy újabb kísérlet a hatalomátmentésre, arra, hogy megint egy politikai hibrid szülessen meg. Akik köztársaságot kiabáltak össze egy nagy asztal körül és elfogadtatták az utolsó kommunista parlamenttel, a jogfolytonosság helyreállítása nélkül, ne akarjanak most királyságot a köztársaságból csak úgy. Annak kérem, vannak feltételei melyek közül az első; a jogfolytonosság helyreállítása a Szentkorona-tan és a történelmi alkotmány kritériumai mentén. Ezt ne tessék elfelejteni. Ha mégis, akkor majd úgy intézzük, hogy ott legyünk és emlékeztessük azt, akit kell. Mert más a leányzó fekvése, ha már - szerencsére - felvetődött, hogy táncba kell újra hívni.

A bukott állam kihívása

1989-ben a II. Magyar Köztársaság (amely nem a harmadik, ahogyan azt saját magáról állítja) kapott húsz év próbaidőt. Húsz év nagy idő, egy régi-új államszervezetnek elég kellene, hogy legyen arra, hogy bizonyítja az életképességét. Példának tekinthetjük az Osztrák-Magyar Monarchiát, amelyet az 1880-as évek végére a stabilitás jellemzett, a magyarok számára pedig az évtizedek óta áhított prosperálást hozta meg, reformokkal kikövezett úton. A II. Magyar Köztársaság húsz éve azonban nem egy ilyen sikertörténet.

A köztársaság politikai vezetése képtelenné vált a köz által igényelt, az állam fenntartásához szükséges államigazgatási funkciók betöltésére. Az ország lakossága alapvető szükségletekben lát hiányt, amelyet az államnak el kellene látnia az állampolgárai felé, mindenhol, ahol működő államról beszélhetünk; közegészségügy kritikán aluli, a közbiztonság sok helyen nem is létezik, az oktatásrendszer pedig többszöri reform után sem hozta el a képzettség olyan fokozatát, amely legalább a kompetencia szintjén kezelné a végzetteket a munkaerő piacon. Nem olyan régen a mostani oktatásügyi miniszter arról beszélt, hogy az 1990-ben elkezdett oktatási rendszer indokolatlanul tág spektrumot adott a diákoknak, és e mellett nem képzett igazi szakembereket, az oktatási rendszerünket pedig felülmúlta az 1970-es évekbeli szakképzés színvonala.

A II. Magyar Köztársaság jelenleg nem birtokolja azt, amelyet egyesek csak úgy neveznének, hogy az „erőszak monopóliuma”, ez jelenleg minimum, hogy megbontott. Ebből egyenesen következik, hogy a köztársaság egy gyenge állam, amely annak is következménye, hogy a balliberális kormányzat elmúlt időszakában ez volt a fő célkitűzés (ettől azonban a jobboldali kormányzatok sem tértek el; 1990-94, 1998-2002). A köztársaságot fenntartó demokratikus berendezkedés veszélyben van, az állam nem tudja saját magát védeni, az a saját rendezési elve alapján. A rendőrségnek nincsen becsülete, nincsen étosza, nincsen valós rendfenntartó funkciója. Az elmúlt három évben azonban sikerült olyan szintre felhúzni a demokratikus állam rendőrség technikai potenciálját a politikai tüntetésekkel szemben, amilyen a puha kommunista diktatúra legmélyebb éveiben sem volt meg, mondjuk az 1970-es évek közepétől. (Emblematikus tény, hogy a 2006-os zavargások idején a Jaruzelskitől kapott, közel harminc éves vízágyúval mentek a tüntetők ellen.) A köztársaság nem tudja megvédeni a lakosság jelentős részét jelenleg, akik különböző paramilitáris csoportokat hoznak létre, vagy önként csatlakoznak meglévőkhöz, amelyektől a rend fenntartását várják. A közbiztonság hiánya egyes helyeken (főleg vidéken, köztük sok megyeszékhelyen is) a magyar társadalomban talán soha nem látott mélységekben van, köztük olyan megalázó rendszerekkel, amelyek a harmadik világra jellemző rabszolgaság intézményeit mutatják (lásd; „csicskáztatás” a Nyírségben, vagy az Alföld más területein). Az emberi kiszolgáltatottság egyéni, de összetartó közösségeket érintő, tragédiáiból szinte minden hétre jut egy kijózanító adag a tömegkommunikációs tudósításoknak köszönhetően.

A köztársaság húsz év alatt sem tudta, senki számára sem bizonyítani a legitimitását. 1989-ben hozta létre a kommunista rendszer rothadásának köszönhetően felemelkedő demokrata ellenzék és a hatalmat átmenteni kívánó (poszt-, vagy reform-)kommunista politikai elit. Egy politikai alku, vagy egy „kiegyezés” terméke volt a II. Magyar Köztársaság, amelynek alkutárgyalásait a Nemzeti Kerekasztal jegyzőkönyvei tartalmazzák. A sztálini 1949-es alaptörvényre alapozott (jelenleg is) ideiglenes alkotmány, amely elvágva hagyta a nemzetet a jogfolytonosságától, és a történeti alkotmányától, húsz év alatt sem szülte meg a legitimitását a rendszernek, hiszen semmilyen politikai- vagy a társadalomban észlelhető hagyományt nem tudott létrehozni. A lakosság nem lázad a köztársaság ellen, de nem is védi meg. A köztársaságot senki sem nevezi meg, mint felelőst, mert annyira képlékeny és semmilyen. A köztársaság a levegőben lóg, itt van, de senki sem tudja, hogy miért? Valahogy itt ragadt az egész 1989-ből. A magyar államiságot egy olyan politikai érdekcsoport tartja fogva, amelynek érdeke a köztársaság fenntartása, melytől pedig nem elválasztható az elmúlt húsz év kudarcsorozata. Ezek a kudarcok egymást érték és mélyen abban a rendszerbe voltak ágyazva, amelyet 1989-ben kialakítottak, és amelynek a neve II. Magyar Köztársaság.

Így a köztársaság a magyar államiság kudarca lett ismét. Az volt mindig is; 1918, 1919, 1946, 1949 – ezek nem a dicsőség lapjai a magyar történelemben. A magyar állam a rendszerváltó politikai elit mai maradékának a foglya. A történelem más keretek között és más tartalommal, de megismétli önmagát. A köztársaság megint a magyar államiság, a magyar nemzet zuhanását kíséri, de leginkább gyorsítja. Sem boldogulást, sem nagyságot nem hozott ennek az országnak. A 2006-ban kirobbant népharag nem kellett ennek az elitnek, a köztársaság politikai elitje egységesen „csőcseléknek” titulálta azokat, akik felkeltek a „köztársaság legsötétebb éjszakáján” – hogy az akkori miniszterelnök szavaival éljünk - erkölcsi sebzettségüktől hajtva. A tömeg haragja nem volt elég ahhoz, hogy változás következzen be, a rendőri brutalitás azonban egyre inkább nőtt az elkövetkező években, amelynek 2009-től jogszabályi keretei is vannak immár. A köztársaság megvédi önmagát, a társadalom nem ellenőrizheti őt, ő azonban mindennél jobban ellenőrizni akarja a társadalmat. A nemzet tagjain pedig a levert és kudarccal végződött harag után, amely levezetésnek is kevés volt, csak a letargia maradt és a mindennapi megélhetés elviselhetetlen súlya. 2006 és az azt követő korszak egyik legnagyobb tanulsága ez; itt senki sem akar meghalni állva. A tömegek utcára vitele cél, igazi vezető nélkül semmire sem vezet. A társadalom hagyományos struktúrái nem működnek úgy, hogy ezzel hatást lehessen elérni.


Jelenleg a köztársaság az ún. "társadalmi áttörések" fázisait éli meg, amelyben a politikai-uralmi rendszer terhelhetősége olvad. Minden jel szerint a kezdeti fázist már el is hagytuk, hiszen az 1989-ben kialakított uralmi és szabályozó rendszerek még érintetlenek, de már jelentős belső ellenzékük alakult ki, és a legitimitása a rendszernek nyíltan is megkérdőjelezhető. A társadalom valós igényei és a politikai uralmat gyakorlók nyújtotta intézkedések nem fedik egymást. A jövő évben megtartandó választások kapcsán, vagy éppen közvetlenül utána ezek a társadalmi áttörések manifesztálódhatnak, a hagyományosan kialakult, köztársaságra jellemző hatalmi viszonyok vagy új struktúrát kapnak, vagy feloldódhatnak, teret adva egy új, széles diskurzusnak egy másik rendszerről.


Az általános tapasztalat most ez; köztársaság jelenleg nem kormányoz. Ez talán a leginkább szembetűnő sajátossága. Először a balliberális rendszer próbálta a régi, de kicsit kommunista trükköt játszani ennek a leplezésére; a társadalom igénye és valós véleményével szemben átvinni a „reformterveit”. A balliberálisok ezzel az államot és a társadalmat szembeállították, a köztársaság pedig levette álarcát. A népre hivatkozva, a nép ellenében látszatkormányozni, szinte semmilyen legitimitással - eddig terjed a tudásuk. Jelenleg a jobboldali ellenzék pedig azon dolgozik, hogy legyen egy kidolgozott cselekvési programja, amely mellé a társadalom egyetértését is akarja majd megszerezni. A következő kormány ugyanis jobboldali lesz Magyarországon, ez most egészen tisztán látszik. A következő kormányzási korszaknak nem kevesebb a feladata, mint az, hogy egy jó kormányzattal megmenti, vagy elhagyja a köztársaságot. Az 1989-es rendszer ugyanis eddig bírta, nem megy tovább, nincsen benne semmi sem, ami hajtaná még. A politikai elit kifáradt, elhasználódott, felszámolta magát és a társadalom számára nem bizonyította most a szükségességét. Az 1989-es mechanizmus alkalmatlan a jelenlegi valós problémáink kezelésére, a bukott magyar köztársaság, ha nemzetközi kockázatot még nem is jelent, de a magyarság számára nem tudja biztosítani a létezési keretet, nem teremt egységet, kiüresítette a politikai-képviseleti funkcióit, a társadalmi kohézió helyett pedig csak megosztást és erjedést hozott.

Az állam és a társadalom számára egy új kapcsolatrendszer kell, olyan, amely szakít a zsákutcás magyar republikanizmussal és nem akarja azt megtartani mindenáron. A legfontosabb kérdés most a „hogyan kormányozzunk a jövőben?”. A magyar államiságnak meg kell erősödnie, az államnak magába kell integrálnia újra a magyar társadalmat. Az erős állam, erős országot, erősebb nemzetet eredményez, olyan kormányzattal, amelyet az ország újra a magáénak érez. Jelenleg a nemzet tagjai úgy érzik az állam magára hagyta őket, sem gondoskodni nem tud róluk, sem megvédeni őket nem akarja. Csak elvenni a pénzüket, adó, nem működő szolgáltatások képében és utána még elvárja azt is, hogy megvédjék a saját jogaikat, a magántulajdonukat. A köztársaság nem bizonyult sem jó, sem méltányos államnak, a krízisben pedig magára hagyta azokat, akiknek a nevében a hatalmat birtokolja, miközben tisztviselői, vezetői a saját törvényeit sem tartják be.

A köztársaság a bukott és a rossz állam, nincsen rá semmi szüksége ennek a nemzetnek. A jelenlegi válságnak előnye, hogy esélyt ad az újrakezdésre, a helyreállításra és a helytállásra. Munkát ad nekünk és reményt. Gyökeres irányváltás kell, olyan, amelyet a társadalom is támogat. A pénzügyi-, szociális-, politikai- és erkölcsi szükségállapot azok számára kedvez, akik új alapot akarnak, akik az elfeledettnek az érvényességét az előtérbe tolják újra. Akik a romok alatt a királyságunk alapjait keresik és kezdik el újjáépíteni.

A köztársaság belerondít.

Ki ne sétált volna már a Hősök terén már egy kicsit? Retusált állapotában is felemelő élmény, nem lehet megunni egyszerűen. Innen az emberek általában a Városligetbe mennek, hogy az élmény valamennyire fokozódjon, vagy legalábbis szinten maradjon. Mert a volt Felvonulási tér felé egyszerűen nem éri meg a dolog. Miért nem? Mert arrafelé zuhanunk egy nagyot, összébb húzzuk a kabátot, vagy az aszfaltot nézzük, feltesszük a napszemüveget és nem gyönyörködünk már semmiben sem. Az otthoni meleg vacsorára gondolunk nagyon.

A volt Felvonulási tér, ma Ötvenhatosok tere a magyar köztársaságok tere is lehetne, mert itt van minden, amire emlékezniük kellene, de nem tudnak. Van egy Időkerekünk, amelyre Köpeczi Béla elvtárs nemet mondott 1985-ben, Medgyessy elvtárs azonban rábólintott, mert akkor már EU volt 2004-ben. Laza 350 millióba került annak az emléke, hogy az EU tagjai lettünk, amelyből az állam a 2/3-át álta, a többit meg a gazdasági lobbi. Ronda lett és csak négy hónapig működött, pedig az örökkévalóságnak szánták a világ legnagyobb homokráját, amelyen a természet állt bosszút; egyszerűen beázott. Ma már egy komolyabb notebook áráért sem kell senkinek (267 ezer forint), még az államnak sem., aki nem akarja üzemeltetni

Ha továbbmegyünk már nincsen Sztálin, nincsen csizma, nincsen Lenin szobor, meg Tanácsköztársaság emlékmű sem (jajj!), van helyette Regnum Marianum emlékmű, egyszerű kereszt, amelyet ifjúkommunisták ledöntöttek néhány éve. Lefűrszelték a klerikális botrányt, mint ahogyan a Cserni fiúk tették 1919-ben vidéken. (Kár, hogy nem volt néhány Prónay vagy Ostenburg, aki megmutatta volna a másik oldalt is nekik utána.) 40 ezer forint után elengedték a Csegevarás pólósokat. A katolikusok meg újra összeálltak és megint van kereszt, ha templom nincs is. Ők sem sajnálták a pénzt, igaz nem negyvenezer forint volt a dolog.

Meg van egy nagy rozsdás rettenet az 1956-osoknak. Nagy fém monstrum, ami biztosan nagyon sokat jelent valakinek, de hogy erről az jut az ember eszébe, hogy az 1956-ban lerázta egy nemzet a kommunizmust magáról, az tuti. Lövöldözős cyberpunk filmet biztosan jól lehetne forgatni itt (állítólag ajánlat már volt), de nem hiszem, hogy a nemzeti emlékezet része. Állami ünnepségen kész rettenet az összkép. Siralmas. Fekete öltönyösök egy rozsdás szemétdomb előtt, felemelő dolgokról akarnak beszélni. Ez kinek jó? A Miniszterelnöki Hivatalnak egészen biztosan, mert 79 nevező közül (!) csak ez volt jó nekik. A tervező szándéka szerint; "Az itt elhelyezett kockakő a forradalom egyik jelképe, ez alakul át a térben beljebb haladva az átnemesedő, tudatra ébredő magyarok tömegévé. Ahogy a látogató belép az oszloperdőbe, "a csendbe", azt fogja tapasztalni, hogy az emberek (vagyis az oszlopok) egyre sűrűbben állnak egymás mellett. Ezek között alakulhatnak ki olyan zugok, amelyek alkalmat teremtenek az emlékezésre, az elmélkedésre." Komolyaaaaaaaaaaan? Emlékezés a roszdás tömbök között. a tisztító viharra. Perverz egy gondolat. Mire? Arra, hogy szakítottunk az elnyomással? Nehezen. Ahogyan mi nem tudjuk megadni magunkat (ahogyan Tizedes mondja örökérvényűen), a köztársaság nem tud emlékezni a nagy republikánus legitimiációs szakaszokra; EU csatlakozás, 1956. A köztársaság csak belerondít a dolgokba. Erre kétségkívül remek mementőkat állít, ezt jól meg is jegyezhetjük magunknak.

Egyetlen gyors eretnek gondolat.

Hogyan létezik az, hogy egy népuralmi államformával rendelkező államban, a politikusok erkölcsi visszássága vagy éppen romlottsága szülte népharag büntetendő? Hogyan létezik, az, hogy az ok és a okozat a nép - minden jel szerint nagyon is egyszerű - gyermekében nem vizsgálandó, még akkor sem, hogyha az köztudottá vált? A köztársaság jelenlegi urai számára mindaz nem látható, ami a nép körében már érezhető, sőt tapintható is. A nép és a köztársaság 2006-ban vált szét legkésőbb. Az 1956-os vérrel írt állítólagos legitimációjának hátat fordított ez a respublika végleg.


2009.01.21. Tank-per: az utolsó szó jogán és ítélethirdetés from szkr on Vimeo