2012-ben is még mindig ’56 megítélésével küzd a magyar közélet.
Mivel ’56 nincs a helyén – ezért ’56 valójában nem is létezik.A hiány van akit elborzaszt, van aki nevetőgörcsöt kap tőle, de van, aki ismét csak marketing eszközt lát benne.
Mert hogyan lehetne ’56-ot higgadtan és pragmatikusan megítélni, ha a mai köztársaság első és igen gyászos megítélésű elnöke 1990. október 23-án, abban az épületben, ahol egykor Deákok, Tiszák, Wekerlék és a többiek kűzdtenek a honért, olyan megjegyzésre ragadtathatta magát – és senki nem visított fel – hogy:
„'56 annyiféle volt, ahányan átéltük.”
A mai magyar közélet magát baloldalinak nevező része ikonként tekint máig erre a szemléletre és erre az emberre. Alappal. Hiszen Göncz nem tett mást, mint teret engedett, megfogalmazta azt az eszmét, amely ma is vezérli a magyar politikumot: definiálta, lehetőséget adott a politikai, erkölcsi relativizmusnak.
S még egyszer mondom – egy ország nem ordított föl, hogy tisztesség, morál, kötődések, elvek és erkölcs nélkül nem lehet sem a múltat megítélni, sem egy élhető jövőt felépíteni! S ahogy láthatjuk, a mellékelt ábrával igazolhatóan – az nem is sikerült.
A relativizmus ugyanis magát az élhető rendet zárja ki. Fiktív világot teremt.
Így lehet ez a meghatározás méltó rokona a kunczei
„megélhetési bűnözés” fogalmának (amely szintén, valójában csak relativizálja a bűnözés fogalmát), s lehet méltó rokona annak a belügyminiszteri igazolásnak is, amely szerint az 50-es években nem voltak Magyarországon kényszervallatások és kínzások.
„Attól függ…”
Hogy a közvélekedés máshogyan emlékszik?
„Nem érdekes!” – mondják az e módon gondolkodók.
„Te úgy emlékszel, én így emlékszem.” – és a vita már le is zárattatott.
S már csak a rendőrpofon után napokig csengő fülek maradnak, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy valami még sincs jól ebben a világban!
Idézhetnénk Karinthyt is, aki egy Új Bábelt vizionál, ahol a hazugság megrontotta a szavak becsületét. De minek? Hiszen már a szavak is relatívek. Nekem
„ezt” jelentik – neked
„azt”. Minek ezen vitatkozni?
S innen már csak egy lépés, hogy a piros, a sárga és a zöld lámpát is mindenki saját maga értelmezhesse… S így végre megvalósul gyönyörű képességünk a… káosz. Az a Káosz, amelytől ’56 is szabadulni akart. S amelynek végül mégsem sikerült sem megszabadulnia, sem szabadulást hoznia.
A pikáns, hogy az idézetet a neten Horn Gyula és Dávid Ibolya forrásmegjelöléssel is megtaláltam. Sőt Dávidot állító és tagadó formában is feltüntetik forrásként – pedig az ősok, az alkotó, az elrekesztő és a gátakat egyúttal lebontó, az eredeti kimondó, megfogalmazó – bizony – Göncz volt. Ahonnan minden mai szenvedésünk ered – már hogy egy valódi irodalmi nagyságot idézzünk.
Ezzel az egész szemlélettel, és magával a fenti filozófiai iskolával is szorosan összefügg mindaz, ami most október 23-án elképesztett. Azt mondta ugyanis a magát baloldaliként meghatározó, posztjakobinus utódpárt éppen regnáló elnöke, hogy híveik mind tűzzenek un. Kossuth-címert. Ahogy fogalmazott: legyen ez a demokraták összetartozásának jelképe, amit az új magyar köztársaság megteremtéséig hordjanak.
A felhívás meghatározatlanságai és önellentmondásai már nem borzasztanak el, mégis több bajom van ezzel a logó választással.
Az első az, hogy a baloldali pajzsmező az éppen általuk „náci szimbólummá” kinevezett Árpád-sávot tartalmazza; a jobboldali pajzsmező pedig azt az apostoli kettős keresztet, amelyet egy éppen velük szemben álló politikai mozgalom használ jelképként. Tehát ha pragmatikusan és nem csupán marketing szempontból gondolkodnánk, ez a párt egyik elemet sem vállalhatná; már ha valóban „baloldalinak” tekintené saját magát, s nem a politikai piacon eladandó árúnak.
De árulkodóbb
a második probléma. A Kossuth-címer attól Kossuth-címer, ami hiányzik a címerből, azaz a Szent Korona hiányától. Ha ugyanis ezt jelképként akarnák használni, meglátásom szerint valójában a hiány, valaminek a „nem-léte” az ikon meghatározó ereje. Tehát az „van”, ami „nincs”. Igen – ez a megtestesült relativizmus. A relativizmus megtestesülése. Így már vállalható – számukra – ez a szimbólum. A „ninccsel”. Mert ezek szerint ez a párt azt képviseli, ami
„a” Nincs. Tökéletes, már-már ördögi a jelkép átütő ereje és egzaktsága!
A történelemben ritkán találkozunk ilyen frappáns emblémával. Amikor a dolog azonossá válik magával az üzenettel. Mondjuk ki bátran:
az 1990 óta tapasztalható és tobzódó relativizmussal. A morális és politikai, ám kétségkívül pragmatikus relativizmussal.
Ha ehhez hozzátesszük még az egykori elnökük pufajkás múltját, a karika tényleg kerek, s ’56 valódi örökösei már tényleg ők lesznek. Hiszen mindegy, kik is álltak a barikádon, és hogy melyik oldalán is, a lényeg, hogy ott álltak – mármint az immáron materializálódott relativizmus jegyében. S így ők lesznek, ők lehettek mindannak, amit köztársaságnak és ’56-nak neveznek, méltó és egyetlen örököseivé.
Miért ne?
Hisz’ kinek kell egy köztársaság?! Egy olyan, ami itt működik vagy amit ők képviselnek, s főleg amelyet így képviselnek. Vigyék! S máris kiderült (majd a történészeik bebizonyítják), hogy ’56 a XX. század utolsó szocialista forradalma volt. A papír és az éter tényleg mindent elbír!
Köszönjük elnök úr! Ez tiszta – ám felfejtendő – beszéd volt!
Per Spegulo
.jpg)
