A magunk alatt vágott ág

A Nyugat hagyományát a francia felvilágosításban látni és annak megélését és megvalósítását ösztökélni Európában, közben a nyugati demokráciák bukására rámutatni és az iszlám beáramlását elítélni egyet jelent azzal a vaksággal, mely nem veszi észre, hogy az előbbi okozza az utóbbit. 

„Az iszlám alapja az isteni törvény által vezetett társadalmi berendezkedés; máshogy gondolkodnak a nőről, a férfiról és általában a világ dolgairól. A mi életünk alapja, legalábbis a francia felvilágosodás óta, viszont a szekularizáció.“

- mondja Demeter Szilárd egy Mandiner-interjúban. Ami természetesen egyelőre csak egy ténymegállapítás, ami - sajnos - így is van. Amire viszont rá szeretnénk mutatni, az az, hogy bizony a felvilágosodás öröksége az a kulturális öngyilkosság, mely egyáltalán lehetővé teszi, hogy az európai halott - öngyilkos - civilizáció teret adjon, mintegy vákuumként vonzza az iszlám dinamikus civilizációját. Tehát az önmagában, hogy az iszlámmal való együttélés mint kérdés egyáltalán fölmerülhet, azt is a francia felvilágosodásnak „köszönhetjük”.

Egy ilyenhez hozzátenni, hogy „ez még akkor is így van, ha az isteni törvények természetszerűleg és végső soron mindig felülírják a világiakat” csak egy intés a kereszténységnek, ha tetszik, egy „fehér farok” a nyugat (és tulajdonképpen az egész világ) valódi hagyományára utalva, mely elutasítja a politika liberális elidegenítését az emberi élet céljának felfogásától, azt állítva, hogy a politikai uralomnak vezetnie kell az embert az utolsó célja felé. Ám mivel az embernek mind világi, mind örök célja van, kettő hatalom uralkodik fölötte – egy világi és egy lelki. Sőt, mivel az ember világi célja az örök célja alá van rendelve, a világi hatalmat a lelki hatalom alá kell rendelni. Ez a hagyományunk; a francia felvilágosodás ennek a lerontása. 

A mai Nyugat és valódi önmaga közti különbség sokkal nagyobb, mint az igazi Nyugat és az iszlám világ között - nem tagadván ezzel utóbbi lényeges voltát. És bizony mindama rossz, mely ellen a mai populisták (teszem hozzá, nagyon helyesen) harcolnak az bizony az a francia felvilágosodás terméke, melyet ugyane populisták kiindulási alapnak, bázisnak tesznek meg. 

„Az ember megmaradhat a jó egy bizonyos szintjén, de senki sem tudta a gonosz egy bizonyos szintjét tartani. Egyre lejjebb és lejjebb vezet az út.“, monja G. K. Chesterton, és könnyű belátni, hogy ahhoz a kezdethez visszatérni, mely minden mai közéleti bajunk forrása nem megoldás, csupán egy hiú remény; igen, ezt most elrontottuk, de a modernség öröksége alapvetően jó, jól is össze lehetne hozni a politikát a „modern kórban“ fetrengve. Geert Wilders a liberális demokráciát kívánja óvni bevándorlók tömegei ellen, ebben Carl Benjamin és Tommy Robinson is megegyeztek; mindhárom „szélsőjobboldalinak“ van kikiáltva. Ugyanannak csupán egy kevésbé őrült, általuk megszokott állapotát kívánják vissza; ám tizenöt év múlva már azok, akik ellen ők most harcolnak, lesznek kikiáltva szélsőjobboldalinak. Ez a szemlélet ugyanis elfeledkezik arról, hogy a posztmodern az nem a modernség ellentéte, csupán azért, mert el akarja pusztítani azt, ami abban még strukturált és hagyományos, hanem valójában ultramodernizmus, a modernség és a francia felvilágosodás belső logikájának, a sartre-i ontológiának logikus, szerves folytatása - végső soron az önfelszámolás felé.

Az európai szekularizmusnak és az iszlámnak nem együtt kell élnie; egy jobboldali restauráció ugyanis fölszámolná a francia felvilágosodás öngyilkos tőrének eme örökségét, és így visszanyert önazonosságunk tükrében az együttélés kérdése és annak mostanihoz hasonló nehézségei fel sem merülnének. A rendészeti részét kezelné a rendőrség és a katonaság a kulturálist pedig az önazonosságukban megtámogatott és államformájukat visszanyert őshonos nemzet és annak feje, a király. 

Persze a királyságban is éltek muszlimok, zsidók és protestánsok - mondhatnók. Elég csak II. Géza király ötszáz mohamedán íjászára gondolnunk vagy az első világháborús zsidó frontharcosok  királyhűségére. A monarchia nemzetekfelettisége azonban lényegileg ellentétes az Európai Unió és a progresszív erők infranacionalizmusával; előbbi megtartva meghaladja, az utóbbi lerontva alulmúlja a (politikai vagy akár etnikai értelembe vett) nemzeti szintet. A monarchiába gond nélkül lehet integrálni egy, a saját hagyományai és szokásai szerint élő népcsoportot, ha hűséget fogad az uralkodónak és hozzájárul a közjóhoz (lásd jászok, kunok, örmények) és gond nélkül el is lehet űzni őket, ha idegen testként, kisállamként kezdenek el viselkedni (lásd II. Endre király és a Német Lovagrend Erdélyben), fenyegetve a király szuverenitását. Uralkodóink természetesen ebben az esetben is fontosnak tartották az evangelizációt, vagy pedig a Rómával való egyesülést egyenesen a letelepedés feltételének szabták meg (mint Mária Terézia az örmények esetében); nem véletlenül kapta Szent István király az apostoli jelzőt, melyet pont Mária Terézia újított fel 1758-ban, a m. kir. Szent István-Rend alapításával egyidőben. A katolikus hit terjesztése mellett nyilván a hungarus-tudat, vagy később a magyar - politikai - nemzetbe való integráció is támogatott volt.  

Demeter Szilárd ténymegállapítása viszont sajnos áll; Európa valóban nem keresztény, hanem szekularista, „felvilágosodott“ és lényegében keresztényellenes. Az a rendszer viszont, melyben a mentalitás az, hogy teljesen mindegy, hogy a munkavállalómat Gizinek vagy Ahmednek hívják, lényeg, hogy termeljen, nem tud mit kezdeni az idegennel, így egy migránsválságot sem tud kezelni. Ahol az emberkép egy gyökértelen individuum, akinek létezése csúcsa az anyagi jólét és minden ingereinek kielégítése, ott zavart kelt, ha valaki nem hajlandó feloldódni az elvnélküli jóléti-kapitalista utópiában, és kulturális-nyelvi önazonosságát sziklaként őrzi meg a többpárti demokrácia mindent homogenizáló nivellálása közepette. A megoldás a gyökereinkhez, saját közjogi hagyományainkhoz való visszatérés, mely a kortárs demokráciák anarcho-zsarnoksága helyett ugyanúgy őrizte a szuverén uralkodó autoritását, mint a szabadság kis köreinek autonómiáját. 

Ám ehhez persze el kéne végre felejteni ezt a többpárti, demokratikus köztársaságot..

Károly király feljegyzései

Károly királynak az első restaurációs kísérlet során történt találkozóját Horthy kormányzóval csak a két fél visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg, lévén rajtuk kívül senki más nem volt jelen. Károlynak a naplóját 1924-ben adta ki titkára, Karl Werkmann, amit az uralkodó maga diktált le neki. A király magyar magántitkára, Boroviczény Aladár szintén 1924-ben írta meg a történteket németül és olaszul. Könyve, mely végül A király és kormányzója címet kapta, 1993-ban jelent meg magyarul.

A lediktált emlékirat egy példánya az esztergomi Prímási Levéltárban található, egy nagyalakú borítékban, ahol Serédi Jusztinián hercegprímás helyeztette el 1931-ben, az iratokat Mindszenty József hercegprímás 1948-ban megtekintette és a borítékot visszazáratta. Boroviczény kérésére a borítékot nem volt szabad kinyitni, míg Zita királyné életben van, lévén, hogy a gépelt szöveg több dologban is eltér a királyné jóváhagyásával Werkmann által publikált szövegtől. A napló az első restaurációs kísérlet eseményeit írja le 1921. március 26. és április 6. között, amikor is a Bécsből induló király hazánk elhagyásával visszatért Ausztrián át Svájcba.

Az írás a portálunkon olvasható tovább!

Március 1.

"Én, Horthy Miklós, Magyarország megválasztott kormányzója, esküszöm az élő Istenre,

hogy Magyarországhoz hű leszek, törvényeit, régi, jó és helybenhagyott szokásait

megtartom és másokkal is megtartatom, függetlenségét és területét megvédem, kormányzói

tisztemet az Alkotmány értelmében a nemzetgyűléssel egyetértésben a felelős minisztérium

által gyakorlom, és mindent megteszek, amit az ország javára és dicsőségére megtehetek.

Isten engem úgy segéljen!"

Idén is lesz Károly-mise!

Szeretettel várunk mindenkit 2012. október 21-én Cirák és Dénesfa határában a Király kápolnánál, azon a szent helyen ahol 91 éve IV. Boldog Károly királyunk Ad Astra nevű repülőgéppel újra magyar földre érkezett, hogy befejezze a restaurációs folyamatokat, a törvénytelen forradalmak korszaka után és helyreállítsa a törvényes királyi hatalmat újra az országban. A tavalyi emlékmisén vendégünk volt a nyugalmazott luxembourgi érsek és sok zarándok érkezett Dél-Tirolból is. Idén is sokan jönnek majd az ország minden tájáról és várunk külföldről is zarándokokat.

Miért zarándoklat? Az út lelki felkészülést is jelent, hiszen szentéletű királyunk életútjának egyik fontos eseménye fűződik ehhez a helyhez. Az út sokaknak lemondással is jár, hiszen több száz kilométert kell utazniuk, hogy jelen legyenek a szentmisén és Boldog Károly király ereklyéi előtt emlékezzenek meg a helyreállítás lehetőségéről, a szentéletű király életéről.

Vállaljuk hát a lemondást, vállaljuk az áldozatot egy évben egyszer! Jöjjünk el és emlékezzünk, imádkozzunk közösen!

Kérünk mindenkit, hogy lehetősége szerint terjessze a hírt és az esemény plakátját, hogy minél többen lehessünk Magyarország egyik legfontosabb királypárti összejövetelén! Előzetes terveink szerint zarándokutunk során lerójuk kegyeletünket őfensége Habsburg-Lotharingiai Ottó szívurnájánál, Pannonhalmán.

A pontos helyszín térképen feltüntetve ITT található:

Képeslap

Kompozíció: Kiss-Kovács Roland (Magyar Királyságért Liga).

Tévedni emberi dolog

Szerintünk meg nagyon is.

Októberi hangulat

Októberben Károly-mise lesz újra és Biatorbágyon is megemlékezünk. Részletek hamarosan. Készülj!

Kompozíció: Kiss-Kovács Roland.

Csak amit szeretnénk, csak ami kellene

Majdnem hét évtizede szükség volna rá. A forradalmak nyűgében. Miért nem vagyunk büszkék rá? Miért nem vállaljuk fel? A forradalom gyümölcse Magyarországon a köztársaság és a diktatúra. Az ellenforradalomé a királyság. Ez az első lépés, ez kell, hogy legyen a jelen alapállása. Ami elmaradt, az nem elveszett. Tanuljunk a saját hibánkból.

Újabb fejlemények alkotmányozás ügyben

A legutóbbi írásunk óta van két olyan pozitívabb fejlemény az alkotmányozási folyamatban, amely mellett királyságpártiként nem lenne ildomos elmennünk. Az Alkotmány-előkészítő Eseti Bizottság elé érkezett két olyan beadvány, amellyel érdemes foglalkozni, mégha sajnos nem ugyanolyan hangsúlyokkal is. A jelenlegi helyzetben relevánsabb Dr. Varga Zsolt András, a PPKE JÁK tanszékvezető docensének a beadványa, aki alig négy oldalas beadványában felveti, hogy:

"... az alkotmány: a) többszintű lesz, b) a legbelső szintje (a mag-alkotmány, amely elkészül jövő tavaszra) nem dönti el az államforma és a kormányforma legfontosabb kérdéseit, hanem olyan preambulumot és alkotmányos alapelv-készletet tartalmaz, amely a legitimizmus eredményétől (az Apostoli Királyság helyreállítása a törvényes dinasztia jogaiba visszahelyezése mellett) a szabad királyválasztáson át a köztársasági államforma véglegesítéséig bármely megoldást változtatás nélkül „elvisel”, c) ugyanakkor olyan értékeket hordoz, amelyek a jövő zálogát képezik."

A mag-alkotmányos beadvány a "Tudományos Műhelyek" egyikeként lett beadva, olyan értékes kísérő anyagok mellett, amelyeket szintén ezt az elképzelést támasztják alá, más aspektusokból, kollégák részéről (Dr. Schanda Balázs PPKE JÁK dékán, Dr. Szabó István). A beadvány - némileg rejtett módon - de a Fidesz-KDNP kétharmados többségétől reméli a megvalósítását ennek az alkotmányformának (ennek a visszaigazolását sajnos a jobbközép kormánypárt blokkjában nem sikerült felfedeznünk).

A másik fontosabb beadványt a szerencsétlen módon kipottyant HVIM helyett versenybe szálló, Örökség Őrzői Egyesület fogalmazta meg, amelynek elnöke a Dr. László András ultrajobboldali gondolkodó belső köréhez tartozó Baranyi Tibor Imre. A beadvány - amelyet a Jobbik Magyarországért Mozgalom égisze alatt nyújtottak be, ellenkezően az előzővel - legfontosabb eleme a tényleges szuverenitás visszaszerzésének igenlése, amellyel kapcsolatosan a jogfolytonosság helyreállítás a legfontosabb. Az államformaváltás sajnos nem említődik meg, melyet elméletileg a HVIM képviselt volna és amellyel kapcsolatosan Varga professzor úr beadványa konszenzusos, de határozottabb álláspontot képvisel, igaz nem egy parlamenti párthoz tartozó beadványként.

Valami tehát van, de hogy ez mire lesz elég, az még mindig nem látszik. Elsüllyedni, erősödni vagy fennmaradni fognak-e ezek a javaslatok? Ha a többség és súly szerint ítéljük meg, ami tömegdemokráciában releváns pozíció, akkor inkább a negatív végkifejlet látszik reálisabbnak.

Restaurációs kísérlet királyi szemszögből - az elfeledett Werkmann-kötet

A valóban hiánypótló anyag most anyaportálunkon, a Regnum!-on olvasható, többek között a kormányzó és a király híres beszélgetésének, az uralkodó által lejegyzett szövegével.

Gróf Sigray Antal ivánci kegyúri temploma

Kevesen tudják talán, hogy a gróf Sigray Antal - akit méltán tisztelünk a két világháború közötti időszakban betöltött szerepéért (restaurációs kísérletekben való részvétel, ellenforradalmi tevékenység, stb.) - volt a kegyura az ivánci háromhajós templomnak, amely 1913-14-ben épült és amely alatt azonos nagyságú altemplom is van. A templom kegyuraként a mai napig "gróf Sigray Antal" van a tablókon megjelölve. A gróf adta az építéshez szükséges építőanyagokat, fizette a mesterembereket, a kétkézi munkát pedig az egyházközség hívei végezték el.

A templom tervezője Hendrich Antal műépítész, aki szecessziós stílusú templomot tervezett Sigray grófnak, sűrűn használva magyar és székely népművészeti elemeket is (Ebben némi hasonlóságot mutatva a Kós Károly tervezte zebegényi templommal, melyet éppen most állítottak helyre az eredeti elképzelések szerint).

A templom főhomlokzatán a Sigray család címere látható a családi jelmondatukkal: Candore et fidelitate - buzgósággal és hűséggel. Aki arra jár, ne hagyja ki, aki pedig még nem látta annak egy kis ízelítő lehet a fentebbi "blogbarát" kis montázs. [A fényképekért és az információkért köszönet Kaczmarski Balázsnak.]

Üzenet Nyikos Tivadarnak Sopronba

Nyikos Tivadar 2008-ban nagyot gondolt és azt mondta, hogy alapít egy pártot, amely királyság helyreállítását tűzi ki célul. BMX-es tesitanáros sikereivel nem elégedett meg a volt MIÉP-es politikus, aki Sopron polgármester-jelölte is volt, jelenleg pedig a Pedagógusok Szakszervezetének a helyi elnöke. Szép gondolat, mégsem tapsolunk. Azt, hogy miért nem, azt már korábban nagyon bőven kifejtettük. Tudjuk, többen meg is szívlelték ezt, nem is nekik szólunk, hanem azoknak, akik most ébrednek. Mert elégszer nem lehet szólni. Azért érdemes ezzel foglalkozni, mert az első gondolat azok fejében akik azt mondják - jogosan - hogy ezzel az egész köztársaságosdival szakítani kellene, úgy látszik mindig ugyanaz; alapítsunk pártot erre! Nyafogva kérdezzük erre a beidegződésre; m-i-é-r-t? Hogyan remélhetjük azt, hogy egy párt fel tudja vállalni a királyság ügyét és nemzeti egységet tud teremteni - önmagában? A pártrendszer adott, nem is nagyon ezen akarunk változtatni, mint mondjuk a Magyarok Szövetsége, az azonban nem szükségszerű, hogy úgy működjön (különösen a pártfinanszírozás dolgában), ahogyan ma a II. Magyar Köztársaságban. Sőt így ne működjön, ha egy mód van rá. Oka nyilván számos ennek a problémának, amely a gazdaságot, a kultúrát, az oktatást, a közbeszédet, a nyilvánosságot átpolitizálja, de mi mégis leginkább a totális népfelség elvét helyeznénk egy kicsit pellengérre ezzel kapcsolatosan. Az, az olasz és német modell, amelyet a rendszerváltás után átvettek itthon a pártfinanszírozásra (és amelyet megreformáltak már a németek is, mi azonban nem) nem hozott sok jó gyümölcsöt. Meg aztán egy országgyűlési választáson mérkőzzön meg az MSZP, a Fidesz, a Jobbik, az MDF-SZDSZ meg a királyság pártja?Te mire szavaztál? Én a szocikra, és te? Én, a királyságra. Jobb volt a kampányuk.

Brrr.

Ezt ugye azért mégse. Miért kellene erősíteni köztársasági pártokráciát még egy párttal és ezzel egy integráló erőt perifériára helyezni?

Másrészt, ha egy párt működik, akkor az a köztársaság törvényei szerint működik. Csak sejtjük, hogy a következő lépés az lett volna; no jó, akkor most népszavazzunk arról, hogy legyen-e királyság vagy sem? És a királyság ügye újra és újra a sírban marad, tetszhalottan, nagyokat sóhajtva. Sóhajtsunk hát mi is; ne így! Vannak itt soproniak, kérjük adják tovább ezt jó Nyikos Tivadarnak.

Zarándoklat és szentmise a királyságunkért

A szöveges beszámoló és egy kis meglepetéssel együtt anyaportálunkon, a Regnum!-on található.

Hogyan állítsuk helyre a királyságot?

Írta: Refuse/Resist.

Így, ahogy a Magyarok Szövetsége próbálkozik, semmiképpen se.

Ez sem volt a legszerencsésebb ötlet annak idején, ahogyan azt János is megírta.

Miért?

Elvileg sem túl jó elgondolás tömegbázisról indítani a restaurációt, melynek mindig van egy arisztokratikus és ellenforradalmi (ld. Magyarország 1919-1921 között) vonulata. Ha pedig a jelent nézzük, akkor a gyakorlati szinten egyértelmű: egy jóindulattal negyed-, de maximum félmillió támogatóval nem lehet sikeres valamifajta népi, nemzeti mozgalmat indítani egy 10 milliós országban, tömegdemokrácia esetén. A sikertelenség még elnézhető lenne, ha nem társulna ártalommal, márpedig az efféle politikai performanszok - minden jóindulat ellenére - a "kossuth téri bokorbahugyozás" és a "pilisi szívcsakra" szintjére sorolják be a Szentkorona-tant és a királyságot az átlagos történelmi ismeretekkel rendelkező emberek fejében. Arról az egyszerű tényről nem is beszélve, hogy folyamatos ellenállás itt legutóbb 1956-ban volt (2006 mondjuk legyen "félellenállás").

A tragikus kimenetelű 2004-es népszavazáson megtörtént a Létező Magyar Nép nagy coming out-ja. Ez az esemény a legfanatikusabb néppárti, demokratikus gondolkodású magyar érzelmű embert is ki kellett volna, hogy ábrándítsa, hogy itt bármilyen nemzeti, pláne konzervatív kérdés referendummal eldönthető lesz. Amíg a nép hozzáállása, természete meg nem változik, a monarchia restaurálásához vagy bármilyen ellenforradalmi lépéshez vajmi kevés segítséget nyújthat.

Akkor mégis mit tegyenek a meggyőződéses magyar monarchisták?

Apokaliptikus időkben élünk, ahogyan az 1930-as, 1940-es évek is azok voltak. Szellemi síkon már ezelőtt megjelentek az apokalipszis jelei a mondernség térnyerésével, többen megkongatták már a vészharangot. Ezután egy időre stabilizálódott a modern materialista világrend, hallottunk komolyan vett jóslatokat a történelem végéről.

A 3. évezred elején viszont egyre erősödnek az apokaliptikus időknek külső jelei és manapság ezeknek a látásához nem kell félreállított, de végül paradigmaváltást hozó tudósok munkáját felkutatni, nem kell armageddonista tudósok hobbi-lapjait olvasgatni, csupán ki kell nyitni a legnívósabb tudományos lapokat (Science, Nature, Scientific American), bele kell olvasni a leghatalmasabb kormányok számára készült jelentésekbe (pl. amerikai, angol), sőt lassan a napi hírek is egyre erősebb előjeleit mutatják a jelenlegi világrend összeomlásának. A bankválság, a reálgazdaság kifulladása, a termelő ipar keletre költöztetése, az oktatás silányulása egyenként nyilván nem jelentik a világvégét, viszont nagyon baljós előjelek. Az elkeseredésnek, kétségbeesett világvége-várásnak nincs sok értelme, viszont a keresztény remény és éberség mindenképpen erényünk kell, hogy legyen.

Amíg fennmarad a ma még viszonylag nagy stabilitásnak örvendő világrend, addig szerintem balgaság aktuálpolitikai lépéseket tenni. Szellemi műhelyre, magas szintű, pezsgő vitákra viszont annál inkább szükség lenne. Kell egy platform, amelyben együtt gondolkodunk a királyságunkról, egy olyan állam-, és alanyi szinten is jelentkező életrendről, amelyet a magyar nemzet organikusan alakított ki magának. Beszélgetni, vitatkozni kell arról, hogy ebből mit tudunk, mit kell restaurálni, mely hagyományokat kell a jelenbe átültetni, és melyeket analógiák alapján felhasználni. A magam részéről komoly kételyeket táplálok a teljes restaurációt illetően, de abban biztos vagyok, hogy az eljövendő új politikai világrend kiépülésekor létfontosságú lesz a hagyományainkra és a józan észre építő bölcsesség.

Fontos, hogyha az idő és a helyzet úgy hozza, legyen aki készen áll a változásra. Legyen mihez nyúlni. Ne legyen megint az ország forradalmi politikai kísérletek tárgya. A 30-as évek apokaliptikus változásai az ideológiák győzelmét hozta el. Tegyünk róla, hogy ez ne ismétlődhessen meg velünk!

A legutolsó aranyágacska letörése - Magyarország utolsó királyának restaurációs kísérletei (II. rész)

A király második restaurációs kísérlete (1921. október 20 – november 1.)

Az első visszatérési kísérletéből több következtetést is le kellett vonni az itthoni legitimistáknak. Az első és legfontosabb az volt, hogy a királyi hatalmat visszaállítani politikai és jogi megoldásokkal többé nem lehet. Horthy Miklós ellene volt a kísérleteknek, s minden eszközt megragadott arra, hogy a királyt távol tartsa az országtól. 1921. áprilisi határozata, amelyben felszólította IV. Károlyt, hogy ne zavarja meg az ország törvényes rendjét(!), ha ez mégis megtörténne, komoly intézkedéseket helyezett kilátásba, amennyiben ezt az uralkodó nem venné figyelembe.

Bár a király továbbra se akarta az erőszakos hatalomátvételt, annak túlságosan kiszámíthatatlan következményei miatt, a vezető legitimisták szervezkedésbe kezdtek, amelynek lényegében mégis ez volt a célja. A szervezkedésben részt vett Rakovszky István, Gratz Gusztáv, Beniczky Ödön, Lehár Antal, Ostenburg Gyula, Mikes János püspök és Szmrecsányi György. A király végül is jóváhagyta a kész tervüket. A szervezkedők felvették a kapcsolatot osztrák, szlovák, horvát, cseh monarchista-legitimista szervezetekkel is.

Két körülmény is volt még, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az első, hogy a magyar és az osztrák kormány Velencében szerződést írt alá, amely a nyugat-magyarországi rendezést volt hivatva elősegíteni. Valamint az, hogy Horthy és köre Habsburg Albrecht főherceget akarta megtenni Lajtabánság vezetőjének, majd pedig az ország „választott királyának”. A jogfolytonosságot semmibe vevő terv kiegészült még azzal az elképzeléssel is, hogy a bajor monarchisták királlyá kiáltják ki Ruprecht trónörököst, s így a két ország együtt lép fel a revízióért. A terv kivitelezhetetlensége ellenére Sárvárra is utazott III. Lajos bajor király és a trónörökös, aki itt is halt meg. Gyorsan kellett tehát cselekedniük a honi legitimistáknak.
Mivel sokan a kormányzó környezetében a király újbóli visszatérésére számítottak, ezért IV. Károly is csak pár órával a megérkezése előtt jelentette itthoni híveinek megérkezését, Zita királynéval együtt. Az uralkodó repülőgépe 1921. október 20-án délután szállt le, gróf Cziráky József dénesfai birtokán. Innen a király Sopronba ment, s már másnap hajnalban megindult a hatalomátvétel kísérlete.
Első lépésként kormányt alakítottak, majd feleskették a katonaságot a királyra, illetve behívókat küldtek szét Vasban és Zalában is, a király melletti bevonulásra szólítva fel a nagyobbrészt királypárti dunántúliakat. Időközben helyi kezdeményezésre Szombathelyen is átvették a hatalmat a legitimisták, ahol a történteket jelentették a királynak, s Őfelsége jóvá is hagyta őket.

Horthy, a Lehárék által meghirdetett hírzárlat ellenére, értesült a király visszatéréséről, még hajnalban, egy magánakciót folytató vasutasnak köszönhetően. A király és a kormány, valamint a fegyveres alakulatok egy különvonatban megindultak Győr, Komárom érintésével (ahol szintén felesküdtek a helyőrségek a személyére) Budapestre. A szerelvény csak nagyon lassan ért fel a fővárosba, mert jó néhány helyen felszedték előtte a talpfákat és sajnos túl sok helyen engedett Őfelsége az őt éljenző tömegeknek, de emellett sor került a híres vasúti sínek melletti szentmise megtartására is, amelyen a felkent király, hitvesével és híveivel együtt a síneken térdepelve vette magához a Krisztus Urunk Testét. Ahogyan haladtak előre a király csapatai, az összeütközés egyre inkább elkerülhetetlenné vált a kormány csapatai és a királyi katonaság között, ezért Budaörsnél megütköztek október 23-án. Az összetűzés azért zárult végül döntetlenül, mert a király újra csak el akarta kerülni a polgárháború most már nyílt veszélyét, s Ostenburg (a csapatok vezére) a király nélkül, érthetően, nem akart önálló akcióba kezdeni.

A királyi sereget körülzárták a kormánycsapatok, akik, mivel nem volt másra lehetőség, megadták magukat. A katonákat lefegyverezték, a vezetőket letartoztatták. Lehár Antal báró véletlenül elkerülte a letartóztatást, s sikerült elhagynia az országot szárnysegédjével együtt. Bajorországba ment, ahol a Habsburgoknál talált menedéket. A legitimisták legtovább Sopronban tartották magukat, de itt is leverték őket antant erők, az úgynevezett Felkelő Hadsereg segítségével, s újra feleskettek mindenkit a kormányzóra.

A királyt és a királynét Tatára vitték, ahol csak Siménfalvy ezredes mentette meg őket a Horthy különítményeseinek erőszakától, akik meg akarták ölni őt, ahogyan ők nevezték „a Karcsit” Rácz Kálmán vezetésével. Innen átszállították őket a tihanyi apátságba, majd a Gloworm nevű angol hadihajó szállította el őket Madeira szigetére. IV. Károly itt halt meg 1922. április 1-jén, száműzetésben, katolikus uralkodóhoz méltóan, de a felkent magyar királyhoz méltatlanul. Halálos ágya mellett utóda, fia Ottó volt, akinek a jelenlétéhez apja ragaszkodott ebben a helyzetben, hogy lássa, hogyan hal meg egy katolikus uralkodó.

A végkifejlet

Horthyék végleg rendezni akarták a „királykérdést”, ezért elkészítették a Habsburg detronizációt. Ahogy elkészült, utána beérkeztek a szomszédos kis államok tiltakozásai, Csehszlovákia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságé elsősorban, az esetleges restaurációval kapcsolatban. Horthyéknak megint csak kapóra jött a tiltakozás, így erre hivatkozva, beterjesztették a Habsburg-ház trónörökösödési jogának, valamint IV. Károly uralkodói jogának megszüntetéséről szóló törvénytervezetet, amelyet a parlament, hatszori olvasatban, 1921. november 6-án el is fogadott.

A legitimistákat a restaurációs kísérleteket követő első években igen erős üldöztetés érte. Ezek közül mindenképpen említésre érdemes a Lingauer Albint és az Apáthy Lászlót ért megaláztatások és atrocitások. Azonban a mozgalom tovább működött, az első megrázkódtatások után, s 1925-ben már kongresszust is hívtak össze Körmendre a legitimista politikusok, ahol a vezérszónokok gróf Sigray Antal, gróf Apponyi Albert és gróf Andrássy Gyula voltak. A gyűlésen elhangzott az alapvetés, mely szerint a legitimisták csak törvényes és alkotmányos eszközökkel akarják megvalósítani a legitim királyság visszaállítását.

A legitimisták fokozatosan a politizálás egy olyan formáját választották, amely nem elsősorban a parlamenti politizálást jelentette, hanem inkább egyfajta „szellemi, egzisztenciális és csak sokadlagosan politikai tartást”, amely a mindennapi életben nyilvánult meg elsősorban. Például a Tiszteletreméltó Mindszenty József, Magyarország hercegprímása - aki a legitim királyság egyik legelkötelezettebb hívének számított még a II. világháború után is, a legordasabb kommunista időkben is[1] - a király halálának napján minden évben ünnepélyes gyászmisét tartott. E mellett a legitimisták minden évben bankettet adtak, ahol több ezren jelentek meg, visszhangozva az új jelszót: „Várjuk a királyt!”. 1935-ben Delabays abbé jött Magyarországra a Vatikánból, hogy IV. Károly király szentté avatásával kapcsolatban adatokat gyűjtsön, s nyilatkozata szerint talált is bőséggel olyanokat, amelyek azt szolgálhatják, nem igaz, tehát az a híresztelés, hogy utolsó királyunk „ad hoc módon történt”, vagy még inkább, mögöttes politikai okokból, hiszen hét évtizedes szentszéki eljárás eredménye. A kánonjogi szabályok szerint azonban csak ötven év múlva kezdődhet meg a boldoggá avatási eljárás, s akkor Magyarországon, érthető okok miatt, nem volt, aki ezt elindította volna, ennek érdemi rendezése csak a rendszerváltás után következhetett be, melynek egy végső állomásaként bekövetkezhetett 2004-ben az utolsó magyar király boldoggá avatása. Égi jutalom ez a földön megalázott, mártírsorsú utolsó királyunknak.

---

[1] A boldoggáavatás előtt álló bíboros egyébként Károly király özvegyével, Zita királynéval annak haláláig tartotta a kapcsolatot. Boldog Károly királyról pedig mindig nagy tisztelettel beszélt, nem felejtkezett meg soha megemlékezni róla. A király és a királyság odaadó hívének számított a magyar katolicizmus másik kiemelkedő alakja; Slachta Margit is, aki szintén – a Keresztény Női Tábor képviselőjeként – a királyság mellett tette le a voksát, a II. világháborút követő zűrzavaros, kommunista időkben is. Károly király emlékét ő is szeretettel és tisztelettel ápolta.

A legutolsó aranyágacska letörése - Magyarország utolsó királyának restaurációs kísérletei (I.)

Az előzményekről

Az első világháborút követő évek egyik legjelentősebb eseményei a „királypuccsokként” a köztudatban lévő események, melyekre talán soha nem esett kellő hangsúly a magyar történetírásban[1]. Ezeket az eseményeket – amelyeknél helytelennek tartjuk a „puccs” kifejezést, hiszen egy jogfolytonosság teljes helyreállításáról, tehát restaurációról volt szó - általában esetlegességük okán szokás csak tárgyalni, nem pedig kellő történelmi súlyuk szerint, amelyet ténylegesen jelentenek. Jelen kis írás erre tesz azonban kísérletet.

A világháború elvesztése, valamint az úgynevezett „őszirózsás forradalom” (1918) teljes kudarca után, a kommunista proletárdiktatúra (1919) került hatalomra rövid időre Magyarországon. Eközben az ország államformája kétszer is változott és mind kétszer az istenkegyelmiség elvének elvetésével, népuralmi formák voltak: népköztársaság, illetve tanácsköztársaság lett, mindez a legitim uralkodó, Boldog IV. Károly király teljes félreállításával történt. Sőt a királyság több évszázados intézménye és a magyar történelmi alkotmány ellen szólt mindaz, ami ekkor történt idehaza. Ugyanis a törvényesen megkoronázott uralkodó, Károly nem mondott le a trónról, csak felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását az országban. Ez egy olyan tény, amelyet kevesen mondanak ki, pedig jól ismert történelmi eseményekkel és bizonyítékokkal kellőképpen alátámasztható.

Károly királyt 1918. november 13-án felkereste egy magyar arisztokratákból álló küldöttség, élén a főrendi ház elnökével, báró Wlassics Gyulával, (aki egyébként kora kiváló jogtudósa volt) az eckartsaui kastélyában, s meggyőzte arról, hogy a jelen helyzetben függessze fel magyarországi királyi jogainak gyakorlását. IV. Károly ebbe beleegyezett, hiszen ez egy bevált és törvényes uralkodói gyakorlat volt, s egyáltalán nem jelentette a trónról való lemondását se. Ezt bizonyítja az a cselekedete is, hogy a folyó ügyek intézésére kinevezett egy helyettest; homo regiust[2], Habsburg József osztrák főherceg és magyar királyi herceg személyében, akinek az esküt tette le még Károlyi Mihály is, értelemszerűen úgy, hogy a királyság intézményének megdöntésére kevésbé gondolt a főherceg[3]. Így tehát mind a két államforma-változás egyéni akcióknak tudható be, s korántsem voltak legitimek, mivel egy létező államformát, létező apparátusával együtt akartak megdönteni, erőszakkal, annak jogerősségét gyakorlatilag egyszerűen csak semmibe véve. A köztársaság és a kommunista diktatúra csak egyszerűen vis maiort (ti. előre nem látható, elháríthatatlan akadály) jelentettek, melyekre való tekintettel Boldog Károly király visszavonult, de értelemszerűen nem mondott le. Az eckartsaui nyilatkozat azért sem tekinthető a trónról történő lemondásnak, mert abban Károly király jogi értelemben magánemberként nyilatkozott, magán embereknek, tehát nem történt jogalkotó cselekedet - nem volt miniszteri ellenjegyzés, a törvényhozás sem vette tudomásul azt.

A népköztársaság után, közös szociáldemokrata és kommunista – itt helyesen! -puccsal létrejövő Tanácsköztársaságot, a közhiedelemmel ellentétben, nem az úgynevezett, Horthy nevével fémjelzett Nemzeti Hadsereg döntötte meg, hanem a Román Királyi Hadsereg, amely elfoglalta az ország legjelentősebb részeit. Horthy Miklós ugyanúgy tárgyalt a románokkal, mint minden más akkori katonai és politikai erő Magyarországon. A kommunista vezetők által jóváhagyott „szakszervezeti kormányt” Peidl Gyula vezetésével, hamar eltávolította Friedrich István, 1919. augusztus 7-én. Kormányát a románok hallgatólagosan elismerték, s Friedrich gyakorlatilag hosszú idő óta elsőként – amennyire tőle és a lehetőségekhez mérten lehetett – legitimizáltatni próbálta magát, az egyetlen ilyen törvényes személlyel: József főherceggel, amit a főherceg készségesen meg is tett. Toposz, hogy a környező friss függetlenséggel rendelkező kisállamok ezt nem nézték jó szemmel, hanem az antant hatalmakhoz fordultak, hogy cselekedjenek. Lényegi cselekvés azonban nem történt, így Friedrich maradt a helyén, s rendeleteket hozott, többek között az új választójogi törvényt.

Az országban ekkor már három ellenforradalmi gócpont is működött, a budapesti (ennek a tagja volt Friedrich is), az Aradról indult, de már Szegeden működő, valamint még egy, amit általában „grazi parancsnokságnak” szoktak hívni, de helyesebb lenne a „dunántúli parancsnokság” elnevezés. A fővárosi sajnos nem volt annyira jelentős politikailag, általában királyságpárti kadétok alkották, a szegedi jelentősebb, ám roppant vegyes volt. Eredetileg még gróf Károlyi Gyula hozta létre Aradon, s egy – a kor fogalmai szerint értendő - konzervatív-liberális hozzáállás jellemezte alapvetően, amely mellé azonban radikálisabb egyének és csoportok is tartoztak. Szegeden foglalt helyet több különböző beállítottságú katonatiszt is, amelyek közül a legradikálisabb talán Gömbös Gyula, Lingauer Albin és Prónay Pál voltak. Őket ki is utasították Szegedről. Nem volt egységes a szegedi központ, de volt némi fegyveres ereje, s tetterőtől duzzadó katonái is, akik próbáltak szervezkedni a kommunista proletárdiktatúra ellen, illetve annak bukása után, amelyben csekély, hacsaknem semmilyen szerepük nem volt, a hatalom megragadásáért, kevés sikerrel. Közismert, hogy Horthy Miklós, mint az I. világháború győztes k.u.k tengernagya, került Szegedre, s itt nevezték ki parancsnoknak is. Horthy, amikor a felkent királyt éppen távozásra szólították fel Bécsben, akkor a császári és királyi palotában tartózkodott, mert éppen a horvátoknak át kellett adnia a flottáját. Károlynak, egy kéretlen esküt tett, amelyben életére megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg vissza nem szerzi mind a két trón Őfelségének. Az Istennek tett esküjét a sors legalább kétszer számon kérte a tengerésztiszttől, sajnálatosan egyszer sem tudott azonban ehhez hű lenni. Később, szegedi parancsnokként, tudatosan önállósította magát, s nem engedelmeskedett sem a homo regiusnak, sem az úgynevezett. „szegedi kormánynak”, csak ha azt politikai érdekei úgy kívánták.

A már említett dunántúli parancsnokság még Bécsben szerveződött, viszonylagos egységgel. Azonban kemény magja hamar otthagyta a túl sokat taktikázgató Bethlen Istvánékat l9l9. júniusában. Ez a mag a gyors beavatkozást sürgető báró Lehár Antal, Szmrecsányi György, gróf Palavicini György által fémjelzett csoport volt. Az Antibolsevista Comité (ABC) katonai egységeit a kiváló emberi, szervező és katonai erényeiről ismert Lehár báró szervezte, s most a fegyveresek követték a „grazi csoportot”. Létrehoztak egy bázist először Feldbachban, amelyet segített az osztrák keresztényszocialista kormány is. Több sikertelen behatolási kísérlet után képesek voltak megvetni a lábukat Nyugat-Magyarországon, ahol ezután szinte pár nap alatt sikerült elfogadtatniuk magukat, s kezükbe került a kormányzás. Nem követte a bevonulásukat megtorló hadjárat (az úgynevezett „Pirkner-különítményt”, mely önkényes kegyetlenkedéseket hajtott végre Lehár hamar leállította), semmiféle „fehér terror”. Törvényes intézkedések folyományaiként letartóztatások folytak, majd azt követően bírósági eljárások. A törvényesen működő Friedrich-kormány elismerte Lehárt nyugat-magyarországi katonai parancsnoknak, a kinevezése tehát hivatalos volt, s nekik teljes cselekvési szabadságot is adott. Gróf Sigray Antal, a csoport másik meghatározó tagja, a külpolitikai elismerést készítette elő az antant felé, támaszkodva a szép és gyors belföldi sikerekre.
Lehárék, ellentétben a szegediekkel, egységesek voltak, s a maguk területén rendet akartak tartani, s azt egy kiindulási pontnak tartották, a jövőre nézve. A dunántúli csoport minden tagja példásan királyhű volt, akik tenni akartak azért, hogy minél hamarabb az évszázados organikus keretekben láthassák hazájukat. Távolabbi céljuknak a száműzetésben élő király hazahívását[4], s a jogos helyre való visszaállítását tűzték ki, már a kezdetek óta. Minden cselekedetük, kül- és belpolitikai, erre irányult.

A fordulatot Horthy Miklós fővezéri kinevezése hozta meg - József főherceg által, amellyel az összes magyar haderő élére került, s ezzel létrehozott egy fontos ellenforradalmi bázist, a „fővezérséget”. Horthy kezében kevésbé volt tényleges szervezett katonai és főleg közigazgatási hatalom ekkor, mint Lehárék kezében, de elhitette magáról, hogy rá van szükség, s közelebb volt a tűzhöz, ezért őt nevezték ki[5]. Ezután az országban dualisztikus katonai kormányzás alakult ki, ami azért is fontos, mert az ellenforradalmi állam hatalma kezdetben alapvetően a katonai alakulatokra szorítkozott (ezért nem állította le például a hírhedt vérengzéseket Horthy sem, ha megtette volna, nem ismerték volna el vezérnek a politikai hatalmát biztosító különítmények). A hatalma úgy nőtt a fehér fővezérnek, ahogyan a román csapatok vonultak ki az ország területéről, így a Nemzeti Hadsereg nem magának, hanem az antant megszorító fellépéseinek köszönhette a hatalmát, így egyfajta lekötelezetté is vált vele szemben. Míg a másik oldalon Lehár Antal Nyugat-Magyarország katonai parancsnokaként és gróf Sigray Antal Nyugat-Magyarország kormánybiztosaként egyre stabilabb rendszert alakított ki.

A román hadsereg sohasem lépett a nyugati megyék területeire – Lehárék többször kijelentették, hogyha ez megtörténne, fegyveres összecsapásra kerülne sor közöttük, hiszen idegen megszállókat láttak bennük, akik a törvényes magyar közigazgatási területre léptek. A törvényes keretek között igazgatott Dunántúlon központi, kerületi és törvényhatósági kormánybiztosságok működtek. Napirenden volt a Károlyi-korszak és a Tanácsköztársaság alatti események értékelése és elítélése. Lehár a rend helyreállítását, s – mint ennek alapkövét – a király hazatérésének előkészítését tűzte ki elsődleges feladataként, ennek megfelelően helyreállította a helyi önkormányzatok és törvényhatósági bizottságok jogkörét is. Az ország más területeiről tömegesen vándorolt ide a lakosság, itt hamarabb állt vissza az élet a régi medrébe, mint bárhol máshol. Jellemző, hogy a Friedrich-kormány által meghirdetett statáriumot Sigray gróf nem rendelte el, mert az csak a rendzavarásnak adott volna táptalajt, így szükségtelen volt. A Friedrich-kormány ezt a lépést logikusnak vélte, s jóvá is hagyta döntését.

Az 1920. január 25-én megtartott nemzetgyűlési választásokon két párt indult nagy eséllyel: a Keresztény Nemzeti Kisgazda és Földműves Párt, valamint a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP). A két párt, bár sok ponton megegyezett, volt egy lényeges pont, amiben nagyon is eltért a véleményük, ez pedig a „királykérdés” volt. A kisgazdák az úgynevezett „szabad királyválasztókhoz” tartoztak, ugyanis azt állították (Werbőczy Tripartituma alapján), hogy IV. Károly lemondott a trónról, ami természetesen nem volt igaz, s így a királyválasztás joga újra a nemzetet illeti meg. E tábort támogatta Horthy Miklós fővezér és köre is a kezdetektől fogva. A KNEP az ún. „karlista” (IV. Boldog Károly királyt támogató) álláspontot fogalmazta meg magának; IV. Károly minél előbbi visszahívását az országba, hogy foglalja el újra trónját, mert a helyzet újra alkalmas erre.

A választásokon azonban a kisgazdák nyertek, egyedül csak a Tiszántúlon szerezve többséget (a Dunántúlon elsöprő legitimista-karlista győzelem született), így más módszerekhez kellett nyúlniuk a legitimista tábornak, akik közé olyanok tartoztak ekkor, mint az egész katolikus klérus, vagy éppen Beniczky Ödön, a belügyminiszter, de a történelmi magyar arisztokrácia legnagyobb részét is idesorolhatjuk.

A választási eredmények tükrében, valamint az ismert antant közbenjárás hatására, Horthy Miklóst 1920. március 1-jén kormányzóvá választották, s április 1-jén be is költözött a budai várba, József főherceget is csatlakozásra bírva. Ez a lépése végképp egyértelművé tette a helyzetet, s bár Horthy nem tűrt meg semmiféle katonai szervezetet, a sajátján kívül, azért a nyugati kormányzattal kivételt kellett tennie. Lehárék szilárdan tartották a rendet itt, érdemeik pedig a konszolidációban egyértelműek voltak, s ezt Horthy is jól tudta. Jellemző példa lehet a kor állapotaira, hogy mielőtt Horthy bevonult volna Budapestre, előtte Lehár Antal csapatai tisztították meg a terepet, s csak a parádét hagyták meg a tengernagynak.
Az új helyzet, amely a királyság teljes értékű visszaállításának nem kedvezett, másfajta eszközöket kívánt. Mivel a kormányzó a saját pozíciójának megerősítésére törekedett, nem a király hazatérését készítette elő, bár IV. Boldog Károly hívének mondotta magát, Lehárék elérkezettnek látták az időt a cselekvésre.

A király első restaurációs kísérlete (1921. március 26 - április 5)

A szervezkedők első lépésként létrehozták a Titkos Szövetséget, amely vezető legitimista politikusokból állott. Tagjainak a jegyzékét a száműzetésben élő király jóváhagyta. A szövetségnek tagja volt többek között: gróf Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Rakovszky István (a nemzetgyűlés elnöke ekkor), Beniczky Ödön, Gratz Gusztáv (külügyminiszter és neves történész), báró Windischgrätz Lajos, Mikes János püspök, s a már fentebb is említett nevek. A szervezkedés központja Nyugat-Magyarország lett, IV. Károllyal közvetlenül Sigray gróf és Lehár báró tartotta a kapcsolatot. A visszatérésre az időt 1921 márciusára gondolták.

Az eddig karlistáknak hívott politikusok, fokozatosan legitimistáknak nevezték magukat, illetve ezt a jelzőt kapták meg a politikai életben, ugyanis a királyság államformájának visszaállítása után a jogfolytonosság elve alapján a jogosan megkoronázott királyt is szerették volna visszahelyezni a trónra, ezzel visszaállítva az ország teljes körű jogi egységét. A „legitimista” és „karlista” jelző az általunk részletesebben tárgyalt korszakban (1919-1921) egyébként felváltva, egymást némiképpen kiegészítve volt használatos, Boldog Károly halála (1922. április 1.) után azonban a „karlista” kifejezés többé értelmét veszítette, s a legitimista jelző volt használatban. A legitimisták Habsburg Ottó örökös király (II. Ottó) trónigényét és tényleges magyar királlyá választását támogatták a továbbiakban, indokoltan, hiszen a trónt Ottó örökölhette csak meg jog szerint; hiszen még életében kijelölte erre a felkent király, akinek az elsőszülött fiú gyermeke volt. Amíg tehát Ottó él, addig ő – és csak ő - tekinthető jogos örökösnek a magyar trónra, ezért is támogatták őt a legitimista-monarchisták a „király nélküli királyság” korszakában. Ottó mellett tehát az ősi magyar királyválasztási gyakorlatban oly fontos elvek közül mind a három mellette szólt; az elsőszülöttség (primogenitura), a senioratus, és - meglehet ezzel kapcsolatban szélsőjobboldali és liberális körök egyaránt szeretnek eljátszadozni saját koncepcióik alapján - az idoneitás elve is mellette szól, hiszen rátermettségét kétségbe vonni nehéz lett volna az adott korszakban.

A király 1921. március 26-án érkezett Magyarországra, s éjjel már Szombathelyen volt, ahol a püspöki palotában hált. A visszatérését a király szándékosan Húsvét napjára tette, ami pont másnap jött el. Mélyen megélt vallásossága közismert volt már ekkor is mindenki előtt. A király szándékosan kötötte össze Magyarország hamvaiból történő teljes feltámadását Krisztus urunk feltámadásának ünnepével. Másnap tárgyalások folytak a legitimisták között, ahol gróf Teleki Pál is megjelent, s ellenezte a király visszatérését. Ezt figyelmen kívül hagyva a legitimisták elindultak Budapestre, fegyver nélkül, hogy kinyilvánítsák a hatalom visszavételét, mely ellen ekkor semmilyen elméleti érvet felhozni nem lehetett. A király uralkodásra képes volt, a támogatottsága adott volt, s nem látszott semmilyen tényező, amely ellentmondott volna annak, hogy újra ő töltse be az államfői posztot. Budapesten azonban Horthy nem adta át a hatalmat, s a királytól egy rendkívül modortalan és fenyegetett hangulatú tárgyaláson, hatalmat, címeket és gondolkodási időt kért, amit IV. Károly, példátlan engedékenységgel, s mert mindennél jobban el akarta kerülni a vérontást, megadott. Visszavonult Szombathelyre, ahol másnap, március 28-án, megismételte a felszólítását a hatalom átadására, amire meg is érkezett Horthy kormányzó lemondása ezúttal (!). Három órával később azonban nemleges válasz érkezett, amelyben megtagadta a hatalom átadását. Oka is volt rá már ezúttal, a környezete arról tájékozatta, hogy el akarja majd távolítani a király katonai parancsnok posztjából és a követelt címeket sem kapja majd meg. Bár erre minden indoka meg lett volna a királynak, ez az állítás nem volt igaz; a király és környezete nem tárgyalt ezekről a témákról, a rend és biztonság helyreállításának első szükséges lépéseit tárgyalták (melynek során József főherceget nevezték volna ki katonai parancsnoknak) illetve ünnepeltek az elmúlt három órában. Horthy utasította még Lehárt, hogy katonai eszközökkel távolítsa el a királyt Magyarország területéről - Lehár erre nem volt hajlandó természetesen. Horthy mindent megtett, hogy eltávolítsa a királyt, így még azt is kitalálta, hogy a király életére fognak törni, ami abban a környezetben aligha volt hihető. (Az a hiedelem, mely szerint Horthy felbérelt volna három embert a királygyilkosságra, nem bizonyítható.) A környező országok (Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) tiltakozó levelei csak ekkor – tehát Horthy ellenkezése után! - futottak be (amelyek semmi esetre sem voltak ultimátumok!), így nem fedi a valóságot az állítás, hogy Horthy csak ezek miatt nem adta át a hatalmat a visszatért királynak.
Közben a király Szombathelyen fogadta az arisztokrácia tagjainak tiszteletlátogatását. Itt járt többek között Boldog Batthyány-Strattmann László, az Erdődy és Grimmenstein, valamint a Széchenyi grófok családtagjai, akik mind feltétlen hűségükről biztosították a királyt, és nem győztek rosszallásukat kifejezni a történtek miatt. Horthy pedig ezt látva újra támadott, s felszólította a hadsereget, hogy forduljon a király ellen, mert csak neki, a kormányzónak szól a hűségesküjük. A legitimisták azonban nem értettek ezzel egyet, mert a jogfolytonosság elve alapján egyértelműen a királynak tett eskü volt érvényben, s nem az őt quasi helyettesítő kormányzóé, amely csak egy ideiglenes, kisegítő jogrend eredménye. Horthy erre összehívta a nemzetgyűlést, ahol április 1-jén megszavaztatta az addigi magatartását helyesnek legalizáló törvényt, amit a kisgazdák jóvá is hagytak, a KNEP nem. Már ekkor felmerült a trónfosztás gondolata, s ezt megakadályozni akarva a leghűbb tanácsadók is azt javasolták a királynak, hogy ne maradjon, mire ő nem volt hajlandó még így sem. Bízott a külföldi támogatásban, s nem akarta elfogadni, hogy el kell hagynia azt az országot, amelynek megkoronázott, legitim uralkodójának tekintette magát – az elmondottak ismerete alapján joggal.

Ekkor Horthy az utolsó lépéshez folyamodott, s leváltatta Lehárt. Innen az út már csak a fegyveres összetűzéshez vezethetett, amit a király mindenáron el akart kerülni. Azt akarta, hogy törvényesen, minden erőszak nélkül foglalhassa el az őt megillető trónt újra, s nem „puccs-szerűen” – ezért is önkényes mind a mai napig a honi történészek „királypuccs” kifejezése, amellett, hogy nem is konzekvensen igaz. Mivel ennek a lehetősége már nem volt meg, ezért kényszerűen az ország elhagyása mellett döntött. Boldog IV. Károly 1921. április 5-én hagyta el Magyarországot, antant katonák kíséretében, akik visszakísérték őt Svájcba. A király az ügyről proklamációt adott ki, amelyben nem tért ki a belső okokra, elkerülve a belső viszályt, s csupán külsőkre hivatkozott. Nagyvonalúságával egy elmúlt kor értékítéletét és morálját idézte sokakban, de messze nem mindenkiben, vissza.

Jelen írásunknál sajnos nincsen hely a közbülső események kellően részletes taglalására. Így nem térhetünk ki az úgynevezett „dunántúli felkelésre”, amelyet a legitimisták szerveztek elsősorban, hogy a jogtalanul megszállt magyar területeket visszaszerezzék az osztrák kormánytól. Sopron és környéke visszaszerzésében betöltött érdemeik ma már vitathatatlanok ezeknek a felkelőknek. S nem térhetek ki a legitimista többségű „Lajtabánság állam” furcsa történetére sem, mely annyira jellemző erre a korra, s ahol annyira kellett volna az erős központi hatalom az országban, mint amennyire nem volt meg. Sok katasztrófa elkerülhető lett volna ezzel.

---

[1] A „kellő hangsúlyt” itt elsősorban egy megfelelő kontextusra értjük. E helyütt két könyvet ajánlunk az olvasónak a témát illetően: Zsiga Tibor: Horthy ellen a királyér! Budapest, 1989 Gondolat; Kardos József: Legitimizmus, Korona Kiadó, Budapest.

[2] A homo regius kinevezése természetesen még az eckartsaui nyilatkozat (1918 november 11. vagy 13.) előtt történt, ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai visszavonulás után nem helyettesíthette volna József főherceg törvényesen a királyt. Adott körülmények között egyszerűen csak megnőtt ennek a hivatalnak a jelentősége, mondhatni „aktualizálódott” a vis maior közepette.

[3] József főherceg személye kétoldalú az általunk vizsgált korszakban. Egyrészt Károlyiban kezdetben látott egyfajta kiutat a válságos helyzetből, amelybe az ország süllyedt. Ebben nem kis szerepe volt talán annak, hogy Károlyi lojálisan viselkedett kezdetben a homo regius-szal. A polgári demokratikus kormány tehetetlensége és a helyzet fokozottan katasztrofális volta azonban kijózanítóan hatott a hercegre, és még hamar az ellenforradalom mellé állította. A vészes kommunista időszakot, hűen kinevezéséhez, de talán nem mindig hűen igazi rangjához, Budapesten töltötte és annak bukása után, kormányzóként deklarálta magát 1919. augusztus 7-én és átvette az államfői jogkört. Erőszakos román és angol nyomásra szűnt meg ez a jogköre, még ugyanebben a hónapban.

[4] „Én az ellenforradalmat csak a király visszatérését elősegítő folyamatnak tekintem!” – mondta báró Lehár Antal ezzel kapcsolatban.

[5] József főherceg e lépését soha nem sikerült teljesen megindokolni sem neki, sem az ismeretségéhez tartozó embereknek. Lehár és a dunántúliak teljes elképedéssel fogadták ezt, hiszen végig úgy tudták, hogy a királyi herceg inkább mellettük áll, mint Horthy mellett. Megszerzett pozíciójukban a főherceg és Friedrich is erősítette őket. József főherceg döntése ellen az is szólt, hogy Horthy nem szívesen támogatott volna egy Habsburgot, hiszen pontosan tudta, antant támogatójától az angol George Clerktől is, hogy nem látják szívesen Magyarország élén a Monarchia uralkodó családjának egyik tagját, tehát ezzel nem erősítette volna szerepét a külföld (antant) felé. A helyzet nonszensz voltát jelöli, hogy „kinevezés” egy távirattal történt egyébként.

Egy halvaszületett kísérlet a monarchia visszaállítására a módszerváltás után

Egy referendum-kezdeményezésnek volt az 1998-ban Pécsett – a szociálisan érzékeny legitimizmus régebbi, a páneurópizmus mostani fészke ez a város – megalakult Magyar Királyság Párt a kezdeményezője és később az elszenvedő alanya a módszerváltás utáni Magyarországon. A párt azt szerette volna 1999-ben elérni, hogy Magyarország lehessen újra királyság és erről egy népszavazás döntsön majd. Merthogy a nép majd megörül és azt mondja, „Jé, engem eddig erről nem kérdeztek és majd most jól megmondom!”. A nép ilyenkor már valamennyire hozzászokott, hogy őt megkérdezik, meg is mondja ő mindenre, hogy merre, meg hogyan. A Magyar Köztársaság Alkotmánybírósága azonban kimondta nagyon hamar, hogy ez nem úgy van ám, és nem lehet az államforma kérdésében népszavazást tartani Magyarországon, se akkor, se később, se egyáltalán. Azt kikiáltották korábban már (Kik is? A nép, nem? Vagy akkor most nem ők voltak? Akkor is a nevében valakik? Fene, mindig ugyanaz a történet.). Döntésével a testület felülbírálta az Országos Választási Bizottság 1999. június 2-ai határozatát, amely szabad utat adott egyébként a kezdeményezésnek, amelyben a pécsiek ezt a kérdést tették volna fel; „Akarja Ön, hogy Magyarország államformája királyság legyen?”.

Egyszerű kérdés ez, lényegre törő, még a hülye is érti, biztosan mindenki el tudta volna dönteni, hogy akkor most kell vagy, nem kell a királyság. Az egyszeri ember, mondom, ehhez hozzászokott akkor már, mindig kérdeznek tőle valamit, aztán meg nem lesz belőle semmi sem. Ehhez is hozzászokott, mert egy ilyen több évtizedes „birkásodási fázison” is átesett már. Ez most egy kicsit más lett volna, de ha már ennyire kíváncsiak lettek volna biztosan megmondta volna most is frankót a nép.

Nem kell, na hagyjanak békibe – mondta volna talán. De, mégis, jó lesz az. Végül is jó lenne egy ilyen, királyság, na. Az. Az kellene. De mégse, mert akkor mehetek majd megint robotolni a földekre, meg az iskolában hallottam, hogy vannak akkor ilyen pluszt adók is, meg majd szednek ilyeneket, hogy füstadót, vagy mi, meg kilenced, meg hídvám. Más se. Na, nem az nem kell. Köszönjük. Inkább emeljék fel a nyugdíjat, vagy mondjon le a kormány. Ha még nem mondott le.

Talán így töprengett volna az egyszeri választópolgár, akinek kíváncsiak lettek volna a véleményére a derék pécsi monarchisták, de közbe szóltak lelkes magyar demokraták is; Rubovszky György a FIDESZből (korábban volt ő KDNP-s is, de az nem ment annyira, pedig alapító tagja is volt, azért fideszes lett, jelenleg azonban megint KDNP-s, a parlamenti frakciójuk helyettes vezetője), és Takács Albert (jelenlegi rendészeti és igazságügyi miniszter, korábban az emberi jogok betartásán őrködött, mint szorgos ombudsman) azonban fellebbezett az Alkotmánybírósághoz szinte azonnal, mondván ez így nonszensz, és mi lesz velünk és a mi friss, üde és ropogós magyar demokráciánkkal. A talárosok meghozták a döntésüket; „az Alkotmány (amelyről, azért mi tudjuk, hogy miféle és kinek lehet köszönni, mindegy, hagyjuk) módosítására irányuló kérdésben a választópolgárok által kezdeményezett népszavazásnak nincsen helye”. Pár nappal korábban ezzel érveltek egyébként az államfőválasztás – ez alatt ők persze köztársasági elnököt értettek - ügyében is. Az állampolgárok azt tehetik csak meg, hogy a parlament, amelyet ugye elméletileg ők választottak és az ő érdekeiket képviseli, mármint a választópolgárokét, szóval ennek a parlamentnek a már megszavazott alkotmánymódosításának a jóváhagyását vagy a jóvá nem hagyását hagyhatják csak jóvá, mármint a választópolgárok, mondjuk egy népszavazáson. A döntéssel quasi azonban Kukorelli István (OVB elnök, ő írta az Alkotmánytan című közkedvelt kötetet is, jelenleg AB tag) és Bihari Mihály (volt MSZMP tag, MDF alapító tag, Új Márciusi Front alapító tag, MSZDP segítő, jelenleg az AB elnöke, nagyon balos, na) AB tag nem értett egyet, vagy csak vitathatónak tartotta, mert nem vettek részt a határozathozatalban. Vagy úgy érezték, hogy átnyúltak a fejük felett. De mindenesetre nem hiszem annyira, hogy feltétlen monarchisták lettek volna és az elveszett ügy melletti lázadásból nem voltak jelen ezen a felettébb demokratikus aktuson.

No, de félre a tréfával, mert ez az egész dolog, akkor, de főleg így nyolc év távlatából enyhén szólva tragikomikus. Nem, inkább mégse fogalmazzunk enyhén; röhögnivaló, de azért semmiképp sem tanulság nélküli.

Teljesen halvaszületett, hogy valaki(k), elfogadva a jelenlegi állapot kínálta megoldási lehetőségeit, amelyek ugye mondani sem kell; semmiképpen sem megoldások és nem lehetőségek egy monarchista fordulat szempontjából! – a demokratikus játékszabályok ketrecébe szorítsa a magyarok királyságának ügyét. Ez így nem megy, ezt így nem lehet, kedves pécsiek. Ez már akkor sem ment, amikor a harmincas évek közepén, többek között Pécsett is, a Nemzeti Legitimista Néppárt segítségével, amely egy harcos és őszinte kereszténydemokrata kezdeményezés volt (a maga kisebb, de inkább nagyobb hátrányaival és hibáival) de nem a mai langyos semmi értelmében, el akarták dönteni a magyar katolikus legitimisták a restauráció kérdését. A dolog csúfosan megbukott és a legitimizmus és a restauráció ügye nagyon nagy vereséget szenvedett, pedig akkor az államforma még királyság volt. Gróf Sigray Antal, aki Őfelsége, Habsburg Ottó akkori magyarországi hivatalos képviselője volt, és ilyen minőségben soha egyetlen pártba sem lépett be, le is vonta a következtetést; nem lehet pártérdekeknek kitenni a restaurációt, mert ez egy egész nép ügye, nem csak egy részé. A politikai pártban képviselt monarchizmus halvaszületett, nem életképes, eleve zsákutcás próbálkozás. A monarchia lehet egy nemzeti ügy, lehet egy mozgalom, lehet egy spirituális és / vagy kulturális harc célja, de nem aktuálpolitikai handabandázás tárgya, főleg nem most és főleg nem ezek között. Nincsen értelme barátaim, egyszerűen az eszmét és az államformát, amelyet a Szentkorona-tan, a jogfolytonosság és a történelmi alkotmány helyreállításával képzelünk el, mint optimális minimumot, a pártpolitikába beletuszakolni. (A pártok okozta megosztottság egyébként is megér majd még egy-két szót, de most elég ennyi.)

Szeretnénk azonban megmutatni eme esettel kapcsolatban is, hogy a jelenlegi tömegdemokrácia, mindig, amikor tetemre hívják, tehát valamifajta jogi, igazi népképviseleti elvet kérnek rajta de facto számon, akkor hirtelen egy álságos képződmény lesz csupán, aki mentegetőzik. Merthogy, amit már megszavaztak azok, akiket beszavaztak, hogy a többséget képviseljék, azt majd megszavazhatják később és máshogyan azok, akik beszavazhatták azokat, akiknek a dolgait most megszavazhatják, hogy azzal ők egyetértenek-e vagy sem…

Bruhaha.

Miről is beszélünk itt jó atyafiak? Arról, hogy mindent szabad, amit nem tilos. Arról, hogy a demokrácia megint csak nem működik, úgy, ahogyan azt eladják a népeknek idehaza és sok másutt a – valljuk be férfiasan – tudatlan és nagyobbrészt teljesen közömbös, heveny politikai apátiában szenvedő állampolgároknak. Persze jól csomagolják be, és nem kérdeznek vissza, mert úgysem értik. Pedig csak egyszer kellene végiggondolni; nem őket, hanem saját magukat képviselik a pártemberek, amely állásponttal vagy egyet lehet érteni, vagy lehet ellene ugrálni, a lényegen ez nem változtat sajnos. Csak a menűből lehet választani ebben az á lá kárt demokráciában. A jelenlegi politikai-gazdasági elit bebiztosította magát, nemcsak ezzel a post-sztálini alkotmánnyal (semennyire sem érdekel, hogy csak annyi maradt meg benne most már az 1949-es torzszülöttből, hogy „Magyarország fővárosa Budapest”), hanem elsősorban az alakítható, látszólag nyitott, valójában merev és csak az érdekeknek megfelelő emberek számára alakítható rendszerben, amely a módszerváltás után mára már kellőképpen megcsontosodott.

A Magyar Királyság Párt – leírni is rettenet ezt a szóképződményt, annyira önellentmondásos – jó szándéka aligha vitatható. De ugye köztudott, hogy ezzel a téglával van kikövezve a Pokol felé vezető út is, az meg ugye nem üres. Mi meg ugye nem is oda tartunk. Okoljunk hát belőle, és meneteljünk tovább.

Isten éltesse Őfenségét, Habsburg Ottót, örökös királyunkat 95. születésnapja alkalmából!

Nem olyan régen, Magyarországon ünnepelte Habsburg Ottó, királyi főherceg, a Habsburg dinasztia jelenlegi feje a 95. születésnapját. A kifejezetten szűk családi körben megünnepelt eseményre Herenden került sor, amelyre csak egy szükebb belső kör volt hivatalos, ellentétben a 90. születésnapján tartott hatalmas bécsi csinnadrattával, amely egyrészt pompázatos volt, másrészt mélységesen szomorú, hogy mindez egy koronázatlan királynak szól és nem egy megkoronázott uralkodónak, akit ráadásul maximum egy "konzekvens européer politikusnak" tartanak a legnagyobb befolyású tisztelői is. Túl sok republikánus és republikanizmus ez egy Habsburg királyi főherceg, pláne egy örökös király körül, akinek keresztapja I. Ferenc József császár és apostoli király volt. Ugyanakkor megható volt látni itthon idén novemberben, hogy Őfelsége még mindig meglehetősen jól viseli előrehaladott korát, s híresen eleven memóriája sem hagyta még cserben.

Magyarország örökös királya, tehát az, az egyetlen élő személy, aki joggal tarthat igényt a magyarok megüresedett trónjára most 95 éves. Félelmetes egy kicsit leírni, hogy köztünk él az, az ember, aki egyedül jogosult arra, hogy azon az úton vezesse a magyarokat, amelyen annak idején Szent István elkezdte, és akit megillett Szent Korona. Ebben most nincsen semmilyen „Habsburg-seggnyalás”, (amúgyis ez egy nagyon rossz kuruckodó hungarikumunk) ahogyan néhány humbug-nacionalista (vagy még rosszabb) ezt szokta mondani, hanem pusztán a jogfolytonosság elvének feltétlen elfogadása van benne. Örökös királynak lenni ugyanis annyit jelent, mint egy megkoronázott király, ebben az esetben IV. Boldog Károly királyunk, jogos, vérszerinti utódjának lenni, Ottó, aki második lehetne a magyar trónon ilyen néven, pedig ilyen személy. A szabad királyválasztás langyos megoldását csak Horthy Miklós gubernátor és köre tette aktuálissá, ráadásul egy elég képtelen, gyakorlatilag védhetetlen helyzetben, amelyben szomorú, tragikus következményeit mindenki ismeri, ismerheti.

Őfelsége szerencsésen nemrég kritikával illette a megvalósult Európai Uniót, amelyben kifejezte aggályait, hogy nem egészen erről álmodott annak idején, és a keresztény hit teljes mellőzése megemészthetetlen és súlyos mulasztás az EU részéről. Mi tudtunk volna ennél sokkal keményebben is nyilatkozni, de mindenesetre örülünk annak, hogy Őfelsége ezt is kimondta helyettünk, ezzel visszaadva a reményt, hogy az ő általa is megálmodott páneurópai eszme, amelyben ugye, jellemző módon a nemzetekfelettiség fogta meg őt, messze nem ugyanaz, mint, amely megvalósult valamelyest ma pusztán gazdasági és politikai alapokon. A herendi összejövetelt is nagyobbrészt a Magyar Páneurópai Unió szervezte, de képviseltette magát a hagyományhű katolicizmus egyik magyarországi, egyházilag jóváhagyott szervezete, a Templomos Lovagrend (Militia Termpli - Christi pauperum Militum Ordo) Magyarok Preceptóriája is. 

Megismételve fentebb jelzett őszinte jó kívánságainkat és biztosítva Őfelségét a tiszteletünkről és támogatásunkról is, Isten bőséges áldását és jó egészséget kívánunk neki!

Az eseményről egy nagyon jó kis videó készült: