Csak néhány szempont.
1. Szinte
mérhetetlenül nagy – leginkább saját – anyagi ráfordítással a középkori Magyar
Királyság területéből amekkora részt csak lehetséges volt, megóvtak a török
hódítóktól, megszállástól. Finanszírozták a török elleni védekezés, a végvári
vonal kiépítésének, majd a török kiűzésének a költségeit. Az osztrák,
cseh-morva, és birodalmi adófizetőket és rendeket rávették a Magyar Királyság
folyamatos támogatására, ez minden érdekelt fél részéről komoly rugalmasságot
és kompromisszumkészséget igényelt. 1591–1606 között például összesen legalább
hetven millió aranyforintot fordítottak a Habsburg államok bevételeiből,
hitelekből, birodalmi és egyéb európai segélyből Magyarországon a török elleni
háború céljaira. A korszakban és utólag is irreális elvárás tehát, hogy a
magyar rendek érdekei szerint kormányozzák az összetett monarchia egészét,
miközben a török időkben jórészt Lajtán-túli adópénzekből tartották fenn a
Magyar Királyságot.
2. A középkor és a
kora újkor magyarországi építészeti és tárgyi hagyatékának részbeni
megmaradását. Nem ők rendelték a magyarországi várak lerombolását, mint
„bosszúprogramot”. Ma már tudjuk, hogy ez egy komplex folyamat volt, amelyben
az építőanyaghiány, a helyi birtok-, jövedelemviszonyok sokkal nagyobb szerepet
játszottak, mint egy sejtett központi politikai direktíva.
3. Megőrizték a
középkori magyar állam jogfolytonosságát és nemzetközi jelenlétét.
4. Megőrizték, a
pápával megerősítették a mindenkori magyar király számára az apostoli királyi
címet (az „apostoli” jelző csak kivételesen fordul elő a magyar királyok címei
között Mária Terézia előtt, aki ezt elérte).
5. Megőrizték a
középkori magyar állam történetének forrásait, enélkül szinte semmit nem
tudnánk a magyar középkorról. Egy Habsburg szolgálatban álló hadmérnöknek
köszönhető a leghosszabb és legjelentősebb korai magyar rovásírásos emlék
fennmaradása is.
6. Megőrizték és
folyamatosan használták a magyar jelképeket, többek között az országcímert.
7. A 16. század
második felétől először használták tudatosan és folytatólagosan a reprezentatív
térben a piros fehér zöld színeket, mint a magyarságra utaló jelképet.
8. Megőrizték a Szent
Koronát, a koronázási ékszereket, támogatták a korona kultuszát és közjogi
szerepét.
9. A dinasztiának
köszönhetően maradt meg magyar nyelvterületen a katolikus egyház és az
egyházszervezet folytonossága a reformáció után. Nem pusztán hitéleti, hanem a
magyar művelődés szempontjából is óriási jelentőségű a magyar állam katolikus
jellegének fenntartása. Például nagyszombati egyetemalapítás, zarándokhelyek,
stb.
10. A magyar szentek
kultuszának fenntartását, a Szentjobb megóvását és visszajuttatását az
országba. Az erdélyi katolicizmus, és a magyar identitás fennmaradásának
részeként a csíksomlyói zarándoklat és passió hagyományát.
11. Erdély belső
önállóságát. A szívós Habsburg ellenállás nélkül rövid időn belül vilajet lett
volna Erdélyből is, így viszont az oszmánoknak kvázi független Erdélyre, mint
pufferállamra szüksége volt. A fejedelmi címet elismerték, sőt fenntartották
egészen a XX. századig, mint az apostoli magyar király egyik címét.
12. Hosszú és
rendkívüli költségeket felemésztő háborúk során végül véglegesen kiűzték az
oszmán birodalmat az ország területéről, a török megszállás megszűnt hazánkban.
13. Az ország
újjáépítését a pusztító török háborúk és Rákóczi Ferenc függetlenségi háborúját
követően. Templomok, iskolák, középületek építését, infrastruktúra kiépítését,
általános és az élet minden területére kiterjedő modernizációt. A közoktatás és
közegészségügy állami rendszerként való megalapozását és későbbi fejlesztését,
katonai visszaéléseket kiküszöbölő civil biztosi hálózat létrejöttét, a kínzás
eltörlését, boszorkányperek tiltását stb.
14. A magyar
tengerpartot. Fiume előtte sosem tartozott sem a Magyar Királysághoz, sem
Horvátországhoz, sem Dalmáciához, Fiume korábban az osztrák tengerpart része
volt.
15. A dinasztia
uralkodói többnyire önzetlenül, kötelességtudóan tették a dolgukat, az
uralkodást szolgálatnak tekintve, népeik javára figyelve. A magyar törvényeket,
bármilyen meglepő, de a legmesszebb menőkig tiszteletbe tarották. Az ország
rendjeivel kormányoztak együtt. Nem voltak sem zsarnokok, sem kényurak, de még
abszolutista egyeduralkodók sem, bár ez utóbbira esetenként – inkább kevesebb,
mint több sikerrel – törekedtek. Az általuk kormányzott országok és tartományok
sokszínűsége, heterogenitása, a teljesen eltérő társadalmi, gazdasági
viszonyaik, az infrastrukturális körülmények nem tették lehetővé a klasszikus
abszolút monarchia kiépülését, ehelyett állandó kompromisszumkényszer volt az
osztrák, cseh és magyar rendekkel. A dinasztia adta a Habsburg Monarchia
összefogó keretét, de hogy az egyes országokban, tartományokban, mi és hogyan
történt, az többnyire az ott élőkkel együttműködve dőlt el. Lásd magyar nemesi
adómentesség vagy a jobbágyfelszabadítás kérdése, amely Bécsben már a 18.
század elejétől napirenden volt, de a magyar rendek ellenállása miatt egészen
1848-ig elhúzódott a rendezése.
Gondoljunk csak bele.
Az 1526-tól 1920-ig
eltelt 394 évben – nagyon erős felfelé kerekítéssel – összesen, ha harmincévnyi
időszak volt, amikor a dinasztia és a magyarországi rendi elitek között a
viszony kardrántásig mérgesedett. Miért erre az alig hét százaléknyi
időintervallumra emlékezünk csak, a maradék kilencvenvalahány százalék miért
nem számít? Lényegesen hosszabb volt a békés, a kölcsönös előnyökre épülő
együttműködés időszaka, amikor a dinasztia társadalmi elfogadottsága jelentős,
kortárs megítélése pozitív volt. A mohácsi csata előtt tudna-e bárki olyan
jelentősebb magyar királyt említeni Szent Istvántól kezdve egészen Mátyás
királyig, akinek ne lett volna saját Rákóczija, aki ellen ne lázadtak volna fel
a magyar nemesség kisebb-nagyobb csoportjai? Nem, mert nincs ilyen uralkodó.
Eszerint ők is mind zsarnokok, elnyomók, karvalyok voltak?
Természetesen a
Habsburgok sem voltak tökéletesek, számos rossz döntést hoztak, az emberi
gyarlóságok éppúgy jellemzőek voltak rájuk is, mint bármely más korabeli
uralkodóra vagy akár napjaink politikai vezetőire. Viszont nem voltak sem
„idegenek”, sem „elnyomók”, pláne nem „gyarmati kizsákmányolók”, nem voltak
semmiféle olyan titkos vagy nyílt összeesküvés részesei, amely a magyar nemzet
megsemmisítését célozta volna. Törvényes (alkotmányosan), a magyar országgyűlés
által elfogadott, meghívott, a törvényekre felesküdött, felkent, megkoronázott
uralkodóink voltak. Az sem igaz, hogy a dinasztia tagjai általánosítva
gyűlölték vagy megvetették volna a magyarokat. Mindezen elgondolások pusztán
rosszindulatú bűnbakkeresésből, téves spekulációkból, pletykákból, politikailag
motivált történeti legendákból, félreértésekből, vágy-, vagy politikai kurzus
vezérelt narratívákból építkező tévképzetek sajátos lecsapódásai.
Az összes Habsburg
uralkodónk környezetében mindig is voltak magyar udvari emberek, köztük
kifejezetten befolyásosak is, akiknek a szavára figyeltek. Az kétségtelen
viszont, hogy a nem magyarországi udvari előkelők között számosan voltak, akik
terhesnek érezték a magyarokkal való vesződést és jócskán voltak ellenérzéseik,
mint ahogy a magyar rendekből is gyakran hiányzott a kellő rugalmasság és
diplomáciai érzék. De pont itt mutatható ki a Habsburg, illetve
Habsburg-Lotaringiai uralkodóink talán legnagyobb érdeme, hogy a rengeteg
széttartó tendencia és belső érdekellentét, valamint a külső támadások ellenére
mégiscsak egyben tudták tartani az összetett monarchiát, mégpedig úgy, hogy
többé-kevésbé, de mindegyik ország, tartomány profitált belőle.
A Habsburg
Monarchiával való közös múlt gyűlöletével, elidegenítésével végső soron tehát a
magyar történelmet szegényítjük le örökös szabadságharcok meddő sorozatává,
miközben több évszázadnyi közös sikertől és pozitív történettől fosztjuk meg a
nemzeti emlékezet egészét. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy az így felfogott
magyar történelem pont annyira csonka és torz, mint például a szlovákok
ezeréves magyar elnyomásra épülő mítosza.
Írta: Guitman Barnabás
.jpg)
