2008. nov. 28.

Elhullajtott magok, ha csíráznak (REV)


Az embert néha nagyon pozitív meglepetések is érik. Ilyen volt, amikor a Károly-misére készülődve a mailboxom két nap alatt jelentősen megduzzadtak, a "Lélekben veletek vagyunk!"-típusú üzenetek például. Nem vártam őket, és mégis nagyon jól esett. De ilyen volt nemrég az is, amikor bóklászva a hálózaton, blogokat nézegetten és észre kellett vennem, jelentősen megnőtt azon bitek száma, amelyek monarchista tartalommal telítettek. (Bocsánat, ha egyszer-kétszer a minden csecsemőnek minden vicc új esetéről van csak szó.) Sokfajta a monarchista megközelítés ezeken az oldalakon, a hitvallás és érvelés a királyság mellett, de jelen van és szerény véleményem szerint az oldalak száma egészen konkrétan és biztosan nő.

Alább egy kis összefoglaló olvasható éppen ezért ezekről az oldalakról származó írásokból, kedvcsinálónak másoknak is, illetve kis baráti reszpektként (szép magyarsággal), mindazok iránt, akikkel egy csónakban evezünk. Így érzem legalábbis. Remélem persze, hogy nem tévedtem nagyot, vagy nem bántottam meg valakit. Aki meg kimaradt, az szóljon. (Külön oldalra mutató linkek a jobb oldalon olvashatóak. Hol másutt?! ;D)

+++

Mi elfelejtkeztünk sajnos megemlékezni az utolsó orosz cár, II. Miklós és családjának tragédiájának évfordulójára. Az utolsó orosz cár - akit mártírsorsú családjával együtt az ortodox egyház szentként tisztelt - lánya, Olga nagyhercegnő halála előtt ezt írta naplójába; "Apa arra kér engem, hogy mondjam meg mindazoknak, akik hűek maradtak hozzá, hogy ne akarják őt megbosszulni, és ne engedjkék ezt másoknak sem. Ő mindenkinek megbocsájtott, és mindenkiért imádkozik. Ne álljanak bosszút önmagukért sem, gondoljanak arra, hogy azzal csak a világot most uraló rosszat erősítenék. A gononoszon pedig a gonoszság nem, egyedül csak a szeretet győzedelmeskedhet.". Szerencsére Stalker azonban nem feledkezett meg erről a szomorú, de fontos évfordulóról, ezért legkésőbb most mindenkinek nagy szeretettel ajánlom ezt az írását szemezgetésre. A blog alcímében pedig javasoljuk, hogy a konzervatív szó után legyen jelen, az "ellen" szócska is, az valósabb mindenképpen, tekintettel az ottani tartalmakra. (És megnyugtatóbb számunkra is.)

+++

Van olyan, hogy "rejtett monarchista"? Gabrillo valami ilyesmi azt kell, hogy mondjam. Bőszen nekimegy a modernségnek (kicsit Evolára hajazó címmel), a demokráciának, a liberalizmusnak is és e mellett konkrétan monarchista. Gondolták volna? Na, akkor itt az ideje. Motörhead, IV. Károly, és húzzanak a balosok a vérbe. Szimpatikus, mi? Nekem is, főleg, hogy bevallottan rendszeres olvasója Monarchista Gondolatoknak.

Kicsoda Czelder Orbán? Ohó. Egy kuruc brigadéros volt. Khm. Nem, egy mai fiatal monarchista, akinek vannak jó meglátásai, mégha mostanában pihenteti is a blogját, mert el van havazva. Mindenesetre az oldalon érdekes, hogy egy fikázás kapcsán lettünk olyan nagyon jóban. De, mint annyiszor mondtam, én bírom a kritikát (főleg, ha nem is engem céloz közvetlen).

Mit csinálnak a magyar konzervatívok? Teát isznak és diskurálnak a világ dolgairól, engedve anglomán hajlamaiknak, és osztják az észt, aki erre vevő. Guénon után, László Andrástól csak remélhetőleg távol, több hosszt is ráverve a Flódnioriumra (Libertórium, azoknak, akik csak így ismerik), kis pulzáló szigetecskét (gyönyörű képzavar) léterehozva e hon netes placcán. Figyelem! A legjobbak néha a kommentes pengeváltások! EZÉRT a kis csekélységért viszont örökre szívembe zártam őket.

Bibó híres mondását kifordítva egy kicsit, az ellenforradalmár sem fél. Erre nagyszerű példa Ferikéék blogja, akik úgy magyarkodnak, ezeddig, hogy öröm nézni. Nos, csak remélni tudjuk, hogy nem kell sokáiog sötétben bújkálniuk, ellenkezőleg. A köztársaság reménykeltően rohad, Uraim, csak keveseket érdekel.

Parsifal úgy látszik jelenleg alszik, de ennek ellenére, aki tömény tomizmusra, legitimista állhatatosságra, kőkemény tradi katolicizmusra vágyik (meg aki nem, az is), az megkaphatja. Parsifal kardja szeret metszeni (itt is), kár, hogy sokat kell vágni egy-egy csapásra, mert a gaz nagyon sok.

A Viribus Unitis annyira jól cseng, hogy Parsifal mellett, Anders is ezt választotta névnek, meglehet előbb. Ő is szeret minket, aminek nagyon örülünk. Régi és egészen új egyaránt helyet kap itt, szerencsére a tekerményes alcím, sokkal földközeli tartalmat mutat.

Van-e élet a Pannon Front középső "magyar tradicionalista" szakasza és a mai Északi Korona mellett és után is? Van hát, ahogyan egy harcos mondja, az evolai cinóberösvény magyar csapásán. Volna ugyan itt mit tisztogatni (Hamvas Béla és Istóczy-t együtt ünnepelni kicsit durva), de ezzel sokan vannak még így. Azt gondolom, hogy itt egy kereső embert olvashatunk, akinek sok jó felütése van, de erősen befolyásolni hagyta magát - kritika nélkül - a fenti organumoktól. Monarchista kitételeiről azonban elismerően szólunk, de kérjük, hogy ne csak egy írást szeressen ennyire ezen az oldalon, mert akkor talán máshogyan tekint például a nyilasokra is.


Legfrissebb hajtásunk, minden magyar monarchista legszínvonalasabb videó beszállítója, Verena nevéhez fűződik. A labda magas, hiszen a magyar konzervatív politikai legnagyobbjainak az írásainak a megjelentetésére vállalkozott az egyik legaktívabb magyar monarchista. A régiek, akik talán a legnagyobbak is, természetesen kőkemény monarchisták voltak, akik ezt nem gazdasági-, vagy éppen valamifajta "hurráegzisztencializmusból" tették, hanem azért mert felelősnek érezték magukat a magyar nemzet alkotmánya és állama iránt, amely csakis a királyság lehetett. Milyen érdekes, de mindannyian megkérdőjelezhetetlenül dinasztia-, és királyhűek is voltak. Régi szép idők, amikor még a Köztársasági Pártot pár hónap alatt úgy betiltották, mintha mi sem történt volna. A csírályát is eltaposták, azt hihetnénk. Pedig.

+++

Összegezve.

Uraim, köszönjük, hogy vannak és, hogy itt és most vannak! Jó lenne összezárni, erősödni, egységesedni, egymást segíteni és okulni egymás erényeiből és hibáiból. Én nem szándékozom lankadni, kérem, hogy Önök se tegyék.

Várjuk a királyt!

2008. nov. 25.

Kis zarándoklat a királyságunkért - Beszámoló és videó az idei Boldog Károly-emlékmiséről



Nem olyan régen, egy hónapja útra keltünk néhányan, hogy Boldog Károly királyunk és a restaurációs kísérletei előtt tisztelegjünk, ott, ahol ez legutoljára elindult. Nyugatra tartunk, Vas megye felé, a „magyar Vendée-be”, ősi magyar földre, Cirák és Dénesfa határába. Emlékezni megyünk. Tisztelegni megyünk. Áldozni megyünk. Oda, ahol a mártírsorsú király kísérlete és meghurcoltatása is kezdődött annyi évvel ezelőtt. Azért megyünk oda, mert ott helyünk, azért mert kevesen mennek oda manapság, alig tudják, hogy ide el kellene menniük. Egy igaz kísérlet előtt kell tisztelegnünk. Az apostoli felkent királyunk visszatért tiszta szívvel és lélekkel, hogy az Istentől és magyar nemzettől kapott tulajdonát visszavegye, hogy az egységet a Szent Korona feje és tagjai között újra helyreállítsa.

Ott van a helyünk ezen a napon.

Reggel indulunk, végigrepesztünk az országon és megérkezünk Vasba. Hirtelen megnő az egy négyzetméterre eső kettős keresztek száma itt, ami monarchista ember számára különösen szimpatikus dolog. Széles mosollyal nyugtázzuk, hogy Magyarországnak ez olyan helye, ahol még a katolikus templomok jelentős részének tetején is kettős kereszt van. Kérdezzük is vendéglátónkat Jász László helyi plébános atyát, hogy ez miért van; „Mindig így volt. Nem tudom. Jó dolog a hagyományt ápolni.”. Valóban az.

Direkt korábban érkezünk, hogy egy kicsit jobban szétnézzünk. Szerencse is, mert egy kicsit eltévedünk Dénesfán, a helyi lány rossz irányt mutat. Mindegy. Gyorsan irányt váltunk, és megérkezünk a helyszínre, Jász atyával szinte ugyanazon időben. Szerencse is, mert nincsen segítsége, így mi segítünk kipakolni a padokat, a szószéket, az asztalt a szentmiséhez. Jász atya hálás és meghív a plébániára minket néhány jó falatra, ami nagyon jól esik, mert nem ebédeltünk.

A szentségi böjtbe pont beleférünk még, aztán kimegyünk a kápolnához, ahol már buszokkal, autókkal, kerékpárral, gyalogosan gyűl a nép. Körülbelül nyolcvanan lehetünk, ami inkább megkapóvá teszi a szentmisét és a megemlékezést, mint szegényessé. Itt van Hittig Gusztáv is, a Károly Király Imaliga magyarországi vezetője is, aki fájdalommal emlékezik meg arról, hogy korábban voltak itt osztrák monarchisták is, meg a Sándor huszárok is szép számmal, akik sorfalat álltak, de lemaradoztak az idők folyamán. Pedig az osztrák monarchisták segítették a Király Kápolna rendbehozatalát nem kevés pénzzel annak idején, az Imaliga mellett. Ezt a szálat a mi feladatunk lesz újra erősíteni azt hiszem.

A Kápolna nemesen szép. Egyszerű, megkapó, csendes mementó. Illik a szentéletű királyhoz és tetteihez. A Kápolna körül kis erdő van, amelyben egy kereszt alakú ösvény jelképezi az itt leszáll királyi repülőgépet. Ahol az uralkodó kiszállt a gépből, a gép orránál, pontosan ott épült a Kápolna, amelyben a szentmise alkalmára egy kis fakeresztben Boldog Károly király ereklyéje is velünk van.

A szentmisét Ft. Radó Tamás pápai prelátus celebrálja, aki a szentbeszédet Jézus Krisztus keresztútja, és Károly király életútja között vonja meg, igen szerencsésen. A szentmise ideje alatt engem a hely szelleme magával ragad; megtöltekezem a szóval, a szentséggel, az emlékezet jóleső forróságával. Gáborral egymásra nézünk, bólint és nyugtázza; lélekemelő ez.

Jász atya meghív minket agapéra is a szentmise után, amelyre boldogan mondunk újra igent. A „budapestieknek” (meglehet egyikünk sem onnan jött közvetlenül, csak közvetve) ez szinte kötelező itt. „Messziről jöttetek, fiúk, nemde? Na, akkor kell a szívmelegítő!” – mondja egy kedves helyi parasztember. Pálos úr is itt van a magyar legitimistáktól, filmeket, gondolatokat kapunk tőle, ahogyan mindenkitől, aki itt van. Beszélnek arról, hogy a szovjet megszállók hogyan tették tönkre a márványtáblát a Kápolnánál, hogyan hordták el a vaskerítést, ami a ligetecskét körülvette és a vörös köves utat, hogyan vitték el. A kommunisták ideje alatt nem volt semmilyen megemlékezés a Kápolnában, szentmise pláne nem. Állt magában, a Szentlélek tartotta meg. A Cziráky gróf idejében a környék éke volt, minden évben magyar és külföldi arisztokraták sora, és az egyszerű nép tömegei jöttek ide a „Károly-misére”. A gróf elmenekült, a királyságot elvesztettük, akár a háborút, a grófi kastélyból szociális otthon lett, a Kápolna oszlásnak indult. Mindez szinte szimbólumértékű is lehetne, ha nem volna ezerszáz ilyen történet az árvakertünkben.

Késő délután indulunk. Marasztalnak, de mennünk kell már. Még csinálunk néhány fotót, még magunkba szívjuk a metsző hideg levegőt. Hazafelé végig a királyságunk, az örökségünk és a tennivalónk a téma. Tudjuk mindannyian, hogy jövőre is itt a helyünk. Nem lehet ez másképp.

(A videóért köszönet Verenának most is. Nagy képben nézni meg most is javasolt.)

2008. nov. 20.

200 éve született a magyar konzervativizmus egyik legnagyobb alakja gróf Dessewffy Aurél.

Egysíkúan vélekedik a magyar közvélemény, nem is beszélve annak önjelölt formálóiról, a magyar reformkorról és az egész 1848-49-hez vezető útról azt hiszem. Petőfi és Kossuth uralja teret, viszonylag kevés Széchenyivel fűszerezve a quasi általános műveltséget, és ebbe a hármasságba vajmi kevés "másfajta" fér bele.

Érdemtelenül elfeledett Kossuth Lajos egyik legjelentősebb ellenfelének, gróf Dessewffy Aurélnak a neve és munkássága. Dessewffy Aurél a magyar konzervativizmus, amely a feltétlen dinasztiahűséget a fontolva haladással párosította mindig is, nem pedig "maradisággal", egyik legnagyobb megalapozója. Művei - ízesen régies nyelvezetük ellenére is - nagy jelentősséggel bírnak azok számára, akik a magyar konzervatív politizálás és életforma jelenleg is vállalható gyökereit keresik és nem fogadják el ennek a korszaknak, a "Kossuth apánk jó, minden más rossz" ma uralkodó sztereotípiáját. Mi - reményeink szerint releváns módon - gróf Szécsen Antal, egy másik jelentős konzervatív magyar államférfi nekrológjával tisztelgünk a "magyar Junius" előtt, az alábbiakban, aki a Világ hasábjain "X.Y.Z." álnéven Széchenyi mellett az egyetlen igazán jelentős, valódi alternatívát felmutató ellenfele volt a Kossuth nevéhez fűzhető polgári radikális Pesti Hírlapnak. Halála is a Kossuth-féle ellenzékkel folytatott harcban történő lebetegedésével függ össze. 1848-at már nem érhette meg, tettei és gondolatai azonban a XIX. század egyik legnagyobb magyar államférfiává emelték vitathatatlanul, akiről a nagy ellenfél is így emlékezett meg a Pesti Hírlap hasábjain; "Mennyi ész, akarat, tettvágy, mily lángoló érzelem, mennyi remények s mi fényes jövendő voltak e névhez csatolva s néhány napi láz s vége mindennek.".

Gróf Szécsen Antal 1 emlékezése gróf Dessewffy Aurél halála alkalmával Augsburger Allgemeine Zeitung, 2 1842. február 1.

Amilyen kevéssé ismeretesek a magyar viszonyok a külföldön, amennyire hiányos ott a mi parlamenti és politikai harcunk jelentőségének méltánylásához szükséges elem, mégis, a legutóbbi időkben elég érdeklődés mutatkozott ahhoz, hogy remélhetjük, a külföld nem fog a legmélységesebb részvétel nélkül értesülni a konzervatív párt legszellemdúsabb vezére és előharcosa – az ezeken a lapokon is oly gyakran említett – Dessewffy Aurél gróf elhunytáról. Midőn én átadom másoknak az elhalványultságban közelebb álló emlékeket, hogy részletes ábrázolásban kifejtsem az ő gazdag életét, dús munkásságát, amit megvalósított s amit akart, akkor ezeknek a soroknak csak a minden helyesen gondolkodótól e pótolhatatlan veszteség fölött – mely számtalan barátját, hazáját s a Jó Ügyet sújtotta – átérzett közös gyász kölcsönözhet szavakat.

A kísérlet, hogy életéről és működéséről képet alkossunk, hogy szelleme fürgeségét, nézetei világosságát, ténykedését s ékesszólása tisztaságát méltón ábrázoljuk, egy hozzá hasonló lángészt követel. A sors ritka rendelése folytán e hatalmas erők a legnagyobb hatáskörben nyílhattak meg benne. Saját koráért, hazája jelen viszonyaiért élt, s az idő számára adott volt, hogy a pillanat követelményét mindenkinél jobban felismerje és azt uralni tudja, mert hiszen megértette azt. Konzervatív volt a szó legnemesb értelmében, alapelvei nem csupán a korhoz illő haladás tagadásában merültek ki, ő megőrizni s fejleszteni együtt akart, mert csak a fennálló szolgálhat biztos talpkövéül az újnak, s csak a történelmi jogok lényegén tartható fenn a szokásos forma, amelyben az megmutatkozik.

A magyar parlamentáris harc ősi szelleme az 1825. évi országgyűlés után új hatások miatt meghátráltatott, az arisztokratikus-nemzeti ellenzék állására hasonló formájú, de demokratikus elvű ellenzék tapodott. A küzdelem ezen megváltozott voltát sokan érzékelték, de ingadozva s bizonytalanul szemlélték azt, s nem tudták: melyik oldalon áll jog s igazság. Ekkor lépett fel ő, ekkor öntötte meggyőző szavakba a határozatlan érzetet és aggodalmakat, ő adott az ingadozó akaratnak biztos irányt, és lett így az elmúlt országgyűlés konzervatív pártjának vezérévé.

Most halott!

Ezév február 9-én hunyt el, miután soká betegeskedett, de még kevés nappal előtte a pesti megyegyűlésen bátran és erővel telve szállt síkra a törvényért s törvényességért. Elnémult az ékesszóló száj, amely oly gyakran védelmezte az igazságot s jogot az életteli ifjúság minden tüzével és az éltebbek minden érett belátásával. Keze elejtette a tollat, amivel sok úgynevezett hazafi – kik a legszentebb szavakkal és érzésekkel űznek bűnös játékot – szemérmetlen ábrázatjáról tépte le a maszkot. 3 Soha többé nem tudjuk már őt megcsodálni, azt az ékes szónoklást, ami a szárazabb kérdéseknek érdeklődést kölcsönzött, mely a zavartabbakat megvilágosította s mellyel őket egy új oldal számára nyerte meg. Szellemdúsabb és nemesb ellenfelei megcsodálására kényszeríttettek, míg a szellemtelenek és nemtelenek minden fegyvert igyekeztek kicsavarni kezéből s csak rágalmazással tudtak védekezni ellene.

Most halott!

A magyar konzervatívek tehetséges, hatalmas képviselőjüket veszítették el, az egész haza egyik legnagyobb, legnemesb polgárát. Vigaszként barátai és tisztelői Tacitus-szal gondolhatják: „Amit benne szerettünk, amit benne csodáltunk, megmarad most és mindenkor az emberek lelkében, az idők örökkévalóságában, a történetírástól remélhető hírben, mert a régiek közül sokat elborít ugyan mintegy dicstelenül és névtelenül a feledés, az utókor számára ábrázolt és ráhagyott azonban tovább fog élni.” 4

JEGYZETEK

1. Gróf Szécsen Antal (temerini) a reformkori újkonzervatív tábor – reformkonzervatívek, fontolva haladók – egyik vezéralakja, 1819. október 17-én született, Budán. Itt, Pozsonyban és Bécsben folytatott tanulmányai után európai utazást tett. Hazatérése után Moson vármegye aljegyzője, majd a Magyar Kancellárián titkár. 1843-tól főrend, a konzervatív irányzat vezéreként részt vett az 1843-44-es és az 1847-48-as rendi országgyűléseken. Az 1846. november 12-én alakult Konzervatív Párt alapító tagja, s annak egyik programírója volt, a párt választmányának elnöke. 1848-49-ben visszavonult, majd a budapesti kulturális és tudományos életbe húzódott vissza. Schmerling alatt diplomáciai szolgálatot vállalt. 1860-ban a bécsi Reichsrat kibővítésekor Ferenc József őt is a testületbe hívta tanácsosnak, az itt kidolgozott Októberi Diploma (1860. október 20.) megszövegezője volt. 1860. október 20-tól 1861. július elsejéig a bécsi kormány tárcanélküli minisztere, 1885-től cs. és kir. főudvarnagy. 1870-71-ben a londoni konferencián a Monarchia képviselője. A 1877-től a Kisfaludy Társaság tagja, a Magyar Történelmi Társulat elnöke, akadémiai tag – 1866 és 1894 között igazgató – volt, ám utóbbi két funkciójáról lemondott, miután azok 1894-ben képviseltették magukat a Kossuth Lajos halálakor rendezett fővárosi megemlékezéseken. Ausztriában halt meg, 1896. augusztus 23-án. Gróf Szécsen történész volt, főbb művei: Politische Fragen der Gegenwart (Wien, 1851.); Az erdélyi történet és történetírás jelentősége (Bp. 1887.), ezeken kívül írásai jelentek meg a Budapesti Szemle, a Századok és a Kisfaludy Társaság Évlapja hasábjain.
2. A bajor Augsburg városában megjelenő lap a bécsi kormányt és az Udvar politikáját támogató, ám mérsékelten liberális újság volt. A lapot eredetileg 1798-ban Stuttgartban alapították, 1810 és 1882 között működött Augsburgban. Az Augsburger Allgemeine Zeitung ekkor napilapként jelent meg. Az újság az 1850-es évekig nemcsak a német nyelvterület, hanem egész Európa legtekintélyesebb lapja volt.
3. Szécsen itt biztosan gróf Dessewffy Aurélnak a Világ-ban végzett publicisztikai tevékenységére gondol, amelyet az újkonzervatív mozgalom elveinek népszerűsítésére, megvédésre és Kossuth Pesti Hírlapjának opponálására végzett.
4. A latin szöveg fordítása Borzsák István munkája. In: Tacitus összes művei. I. Ford. és utószó: Borzsák István, Európa, Bp. 1980. Iulius Agricola élete. 42. oldal. (Az eredetiben latinul, a szakfordítás szövegét is ehhez igazítottam. Gróf Szécsen Antal egyik munkája Tacitus-ról született. In: uő: Tanulmányok. Kisfaludy Társaság kiadása, Bp. 1881.)

A nekrológot a Világ 1842. február 23-ai száma közölte magyar fordításban. A lap nehéz hozzáférhetősége miatt láttuk értelmét lefordítani és közölni. A fordítás alapjául szolgáló szöveg: id. Szögyénÿ-Marich László országbíró Emlékiratai I. (1836-1848. december 2.) Kiadják fiai, Horánszky Viktor cs. és kir. Udv. Könyvnyomdája, Bp. 1903. Függelék 112-114. oldal. Első megjelenés; Hazafi 2002. Fordította és jegyzetekkel ellátta: Békés Márton

2008. nov. 17.

Bevonulás, felvonulás, elmulasztás


Tegnap volt 89 éve annak, hogy Horthy Miklós bevonult a "vörös rongyokba" öltözött városba, Budapestre, hogy azt elfoglalva visszaadja azt a királyságnak. Szép is lenne, mindez de nem így volt. Néhány nappal már bevonult ide ugyanis báró Lehár Antal katonákkal a Dunántúlon, ahol gróf Sigray Antallal helyreállították a rendet és kisebb - nem annyira véres és látványos, de mindenképpen eredményes - takarítást végzett a valóban bűnös városban. katonáival, amely a legnagyobb és legjobban felszerelt különítményt alkotta a Nemzeti Hadseregben Lehár ott lovagolt a fehér lovas Horthy Miklós mellett 1919. november 16-án Budapesten és Horthy a tiszteletére rendezett banketten külön megemlékezett Lehár báró tettéről (képét a lovasok élén mi is ide tettük, eme írás elé, Horthy mellé). Lehár báró később aktívan támogatta IV. Boldog Károly királyunk visszatérését, Horthy Miklós hívei lőttek rá Budaörsön. A folytatást mind a ketten máshogyan képzelték el. Lehár a Dunán úszva volt kénytelen menekülni a csonka országból, Horthy itt maradt kormányzóként negyed évszázadig, de végül német fogolyként hagyta el az országot.

Az ellenforradalmi mag ketté vált, az ellentétek nem tudtak kiengesztelődni. Az ország királyság lett király nélkül. Csonka nemzettest, csonka nemzetfő.

Manapság megemlékeznek arról a bevonulásról a magyar radikálisok, amelyen Horthy talán a legjobb, de mindenképpen a legnagyobb hatású beszédét mondta el. Akkor ez (is) mindenképpen ellenforradalmi tett volt, ma erre megemlékezni egy kicsit önmagáért való, enyhén siralmas dolog azt hiszem. Miért? Mert nincsen semmilyen érvénye sem ennek a megemlékezésnek. Lóg a levegőben. 1989-ben nem volt ellenforradalom Magyarországon a diktatúra után, amely mondjuk azzal az érvénnyel lépett volna fel, mint az 1919-20-as; a jogfolytonosság helyreállításának igényével. Ebben Lehár, Horthy ugyanúgy egyetértett, volt miért bevonulni és egymást támogatni. Ha 1989-ben lett volna egy hasonló cselekedet és elhatározás, akkor ma lehetne 1919-re is máshogyan is megemlékezni, nemcsak egy lovat futkostatva a Gellért Szálló előtt. Antall József múzeumigazgató visszataszítóan cinikus mondása ("Tetszettek volna forradalmat csinálni!") nem igaz. A jogfolytonosság szempontjából helyes felvetése a dolognak így néz ki majdnem húsz év távlatából; Ellenforradalmat kellett volna csinálni. Ez maradt el. Mi meg lemaradtunk - újra.

2008. nov. 15.

Mátyás Király Éve – 550 éve lépett trónra I. Hunyadi Mátyás királyunk


Írta: Pánczél Hegedűs János.

A Második Magyar Köztársaság 2008-ban a „Reneszánsz Évét” ünnepli. Nincsen ebben semmi különös. Sok EU-s pénz, gyökérkeresés, a nagy büdös történelmi fonál újabb felgombolyítása, pénzek és elismerések tolása a holdudvarnak, a szokásos történet. Reneszánsz és respublika között egyébként is van kapcsolat, és itt nem elsősorban néhány középkori itáliai városállam arisztokratikus köztársaságára gondoltam, hanem az ember(i)nek a középpontba állítására és Isten kipöckölésére.
De mindegy. Nem erről akarok beszélni most.
Az Reneszánsz Év „olyan nagyon neves védnökei” (sakkmester, bankár-közgazdász, volt MSZMP KB tag történész rekvizitum, kardvívó és kriminológus, stb.) mellett valóban neves embereket állított a középpontba, mint „reneszánsz embereket”, mint mondjuk Kolumbusz, vagy éppen Balassi Bálint. Valahogy a köznép fejében – én legalábbis akárkivel beszéltem – mégis Mátyás maradt meg a legjobban ezzel kapcsolatosan, és ezt nem az OM kicsiny alprogramjának lehet köszönni elsősorban, attól tartok. 2008 Mátyás Éve volna, a Hollósé, a Hunyadi János fiáé, aki minden „Legnépszerűbb Magyar Történelmi Alak” verseny biztos befutója. Mi is most rá szeretnénk emlékezni, hiszen trónra lépésének 550 éves évfordulója van, amelyet egy rendes királyságban illene önmagában is megünnepelni, hiszen Királyságunk – Szent István király után – talán legnépszerűbb uralkodója volt ő. Ha valaha is népszerűsíteni – pardon! – kell a királyságot, e kelevényt növesztett magyar nép előtt újra, akkor illendő lesz újra és újra I. Hunyadi Mátyást elő hozni neki és nem győzni hangsúlyozni e király ismert és egyáltalán nem ismert érdemeit.
Mi most itt azonban nem akarjuk visszaböfögni a középiskolás leckéket, vagy éppen kenetteljesen elmerengeni a legendákon. Azok úgy vélem ugyanis, hogy önmagukban állnak és épülni mindig is lehet és kell belőle a magyarnak. Aki eddig sem jut el, ezt kis okfejtést nem olvassa úgysem. Mi arra összpontosítanánk, hogy elmondjuk; I. Mátyás királyunk kivételes helyzetben, egy kivételezett állapotban került a trónra, a magyar nemzet vészterhes időszakában és ebben a reménytelen helyzetben, mint uralkodó és mint ember is helytállt és a feladatot túl is teljesítette. V. Habsburg László halála után, aki az egyetlen Habsburg-uralkodó volt, aki Magyarországon született, a senior uralkodói ág kihalt, a primogenitura sem tudott érvényesülni így értelemszerűen. A magyar nemzet, akinek a letéteményesei ekkor – a Szentkorona-tanunk értelmében – a magyar nemesség volt, hierarchikusan a magyar arisztokrácia leginkább, a harmadik alkotmányos királyválasztó elvünket, az idoneitást helyezte, teljes joggal előtérbe és ezek alapján választott magának királyt, a Szent Korona tagjai közül. Az a helyzet, ami V. Utószülött László alatt és különösen a halála után kialakult (rendi anarchia), a nemzeti egységet veszélyeztette, ezért a klikkek leszámolás (Czillei) és kiegyezés (Garai) után gróf Szilágyi Mihály került ki győztesen, akit öt évre gubernátornak, kormányzónak választottak. Szilágyi világéletében kemény, erőszakos ember volt, valamennyire önös érdekektől is vezérelve, de mégiscsak az egyetlen igazi megoldás felé hajlott. A királyválasztást sem akarta a véletlenre bízni, a Hunyadi-pártot emelte fel, amelynek maga is tagja volt, meghalt dicső emlékű Hunyadi János kormányzó, idegenben raboskodó fiát, Mátyást. (Legendát itt most gyorsan sztornózzuk is; Mátyást nem a budai nép választotta a jégen, hanem a jégen keltek át Szilágyiék az ellenfelekhez a budai városházára, és a rendek választották meg, törvényesen, de erős nyomásra.)
Mátyás az adott helyzetben, Szent Korona nélkül, a kormányzó és a nádor árnyékában (akiket nagyon gyorsan le is cserélt), európai dinasztikus kapcsolatok nélkül, könnyen tűnhetett nagyon is rossz választásnak, azok számára, akik az ország felemelkedését, megerősödését akarták. Meglehet azok számára is akik a saját gesztenyéjüket akarták kaparni, gyorsan meg is választották (törvénytelen módon) III. Frigyest császárt ellenkirálynak.
Mátyás azonban módszeresen, óriási erőfeszítésekkel és leleménnyel, mikor mi kellett, leküzdött minden akadályt. Felemelte a Magyar Királyságot és saját magát is. A történet ismer, ha meg nem, akkor gyorsan pótolható. Mindebben a magyar géniusz erejét látjuk, amelyet Mátyás királyunk nemcsak birtokolt, hanem használt is egész élete alatt.
A rendi anarchia megszűnt az ország egységként, a királya által felemelkedhetett az európai nemzetek legnagyobbjai közé. Ebben a szubszidiaritás elvének maximális érvényesülését látjuk a magunk részéről. Mátyás király személye és uralkodása talán az egyetlen igazi példa arra, hogy a magyar nemzet királyainak sorában ez is eredményes lehet, nem kevés rizikófaktor mellett ugyan. Csak a rátermettség kritériumát tekintve választott a nemzet uralkodót, és jól választott, minden veszély ellenére (ugyanezen érv esetében mondjuk Zápolya Jánosra nem mondhatnánk el ugyanazt, sőt). Mátyás pontosan látta helyzetet, saját szerepét, lehetőségeit és legfőképpen helyét a magyar uralkodók sorában. Ez kivételes józanság volt az ő esetében, amelyet megőrzött nekünk az ún. Nagy Dekrétuma is, amelyben erről így ír; „Ezért mindenkinek tudomására akarjuk hozni, hogy miután Istennek legnagyobb és váratlan kegyessége s annak ki nem mondható s fel nem fogható, gondviselése Minket (bár érdemtelenül) a királyi méltóság e magas polcára felemelt, mindig elménkben forgattuk, folyton arra gondoltunk, és váltig szívünkön hordtuk, hogy azokat a rendetlenségeket és megvetett visszaéléseket, melyek ebben az országban a mi elődeink, az igen dicső király urak idejében és a mi időnkben is eddig – főképpen pedig a törvényszékeken – előfordultak, megszüntethessük és kiirthassuk, és olyan üdvös, olyan állandó szabályokat és dekrétumokat alkothassunk, amelyekben világosan megláthassák, hogy mindenekelőtt Megváltónk dicséretére és dicsőségére és azután a magunk meg egész országunk becsületére, üdvére, jólétére és nyugalmára alkottuk, és amelyeket mindenki örök időkre törvényekül és írott jogul ismerjen el, és a maga fejéből soha senki meg ne változtathassa, vagy azokkal ellenkező új törvényeket ne hozhasson, amint ez köztudomás szerint eddig minden új király elismerése alkalmával megtörtént.”
Visszaevickélve egy kicsit; soha nem tudtam Mátyásra úgy tekinteni, mint „nagy reneszánsz uralkodóra”, meglehet hamarabb hozta el Magyarországnak – annak fejlettsége miatt – mint mondjuk az a térségben (mondjuk Dalmáciában) megjelent. Mátyás „pannon reneszánsza” azért volt, mert éppen akkor uralkodott, és ebben sem akart lemaradni. Próbált ennek a korszakos kihívásnak és trendnek is megfelelni Matthias Corvinus, nem kevés eredménnyel, de nem ebben állt a nagysága. Nagysága volt ugyanis a végzete is egyben; ő volt a szubszidiaritás maximuma, a rátermettség alfája és ómegája a magyar történelemben. Úgy jött ebben a mezben, ahogyan előtte talán valamennyire csak Szent László királyunk, de neki ott volt a Turul-dinasztia is az ereiben és a senioratus-elve, Boldog Salamon királyunk nagy panaszára. Mátyásnak semmi mása nem volt, csak a géniusza. Mátyás ezt az esszenciát uralta és gyakorolta – a fehérizzásig. Amikor pedig elment senki nem tudta folytatni, nem is lehetett folytatni ezt az utat. Ez Mátyás, és minden nagy emberen nyugvó lineáris uralkodási módszernek a veszélye és fénye is egyben. A nagyurak pedig összerogyva levegőhöz jutottak a nagyság eltávozása után, és meghívták az egyik jelentős európai dinasztiát a trónra, a Jagellókat.

Mátyás önmagában áll a nemzet történelmében, igazából nincsen előtte sem senki, és utána sem ezen az úton. Gránitoszlop, fagyos téli szélben. Meghajolunk hát, és koszorúval tisztelgünk előtte. Hátunkat pedig nekivetjük, mert tudjuk, bizton megtart majd.

2008. nov. 12.

Monarchista volna a legnépszerűbb magyar webrádió?

Igazából nem tudjuk biztosan, de mindenesetre a sok komolyabb téma után jólesik egy kis "monarchista bulvár" is. Tény az, hogy a legnépszerűbb webrádió - toronymagasan a többi nevező előtt - a Szent Korona Rádió lett egy nemrég lezárult szavazáson, amelyen dobott egy hátast az átlag balliberális média, a jobbosok meg nem annyira figyeltek. Tény az is, hogy Turner Gábor a rádió alapító-elnöke így fogalmazott egy - a munkatársaknak kötelező érvénnyel kiadott - dokumentumban, amely a szellemi irányvonalát jelölte ki a médiumon belül; "A Szentkorona-tanból sok minden következik: A demokrácia jelenlegi formájának elvetése. A pártokrácia teljes elvetése. A sovinizmus elvetése (pl. lesz még Bukarest magyar falu, vagy dögöljön meg minden román), helyette az egészséges nacionalizmus szükségessége. A liberalizmus teljes elvetése. Az államforma tekintetében csak a királyság elismerése, felkent királlyal (A Szent Korona és az azzal felkent uralkodó elválaszthatatlan, királynélküli királyságot csak átmenetileg tudunk elképzelni.). Uralkodóinkat két szempont szerint vizsgálhatjuk: jogi és alanyi. Amely királyunk legitim volt (hogy mitől legitim egy uralkodó, azt most nem tárgyaljuk itt), azt csak alanyi jogon vizsgálhatjuk, az, az egyes cselekedeteit, uralkodásának hatásait. Amely királyunk nem volt legitim, azt jogi alapon is elítélhetjük és nem is szükséges alanyi jogon vizsgálni. (...) Ezen kis értekezés kereteibe nem fér bele természetesen a királyság, államforma és az alkotmány kérdésének teljes tisztázása – hiszen több ezer oldalt lehetne a témával megtölteni. Tudjuk, hogy királyságról beszélni manapság nem a legnépszerűbb, jó esetben csak bolondnak nézik az embert. Tudjuk, hogy ez egy „álom” jelenleg, de nem az számít, hogy mennyire megvalósítható, vagy nem, hanem, hogy mi az igazság. A média átértékelte az eredeti, valódi értékeket, mi vissza szeretnénk állítani a dolgokat, fogalmakat eredeti jelentésükben.".

Tudom, hogy sokan vannak, akik az SZKR bejegyzéseinek egy részét jogosan bírálják közülünk (ezzel kapcsolatosan én magam is sokszor tettem észrevételeket, amelyek értő fülekre találtak szerencsésen a rádión belül), de ha a fenti irányvonal a gyakorlatban _ténylegesen_ érvényesülni tud, akkor azért az meglehetősen reményteli azt gondolom, tekintettel a többezres napi oldalletöltésekre és a hallgatók nem csekély számára. Reménykedjünk tehát és addig is gratulálunk Turner úrnak és csapatának!

Monarchista akció Miskolcon és Várpalotán is - egy megkésett hangulatos galéria és némi tanács.





























A fentebbi fotók néhány lelkes magyar monarchista fiú, s leány cselekedeit rögzítik az utókornak, melyeket Miskolcon és Várpalotán követtek el. A képeket, amelyeket nagy szeretettel köszönünk most is, keverve tettem fel, mert úgy egyszerűen hangulatosabbak. Remélem nemcsak nekem ;-). Várpalotáról megkaptuk az egyik legérdekesebb "falfestményt" is, amely Szent István királyunkat ábrázolja. Külön köszönet érte. Mások még alszanak (anyagokat várunk Budapestről több embertől is, Gyuláról, Debrecenből, stb), vagy nem hisznek nekem; szükség van arra, hogy többen lássák a fotókat, mert jó a visszhangja, azonkívül ma a monarchista, tehát a királyságban gondolkodó alternatívának Magyarországon ez az egyik legfontosabb feladata; felvilágosítani minden eszközzel és minden lehetséges helyen! Többen panaszkodtak, hogy a matricákat szándékosan leszaggatják, ami egyrészt érthető, hogyha Juliska néni például szemetet lát benne (ezért nem is haragszunk mi Őrá, kérjük, hogy tegye ugyanezt a választási plakátokkal is minden esetben, köszönjük előre is), másrészt viszont több helyen, minden jel szerint ebből kellemetlen emberek sportot űznek. Hubatka módszere (erős felelősségrevonás) mellett javasolom én, hogy mi is csináljunk belőle sportot, hogy visszamegyünk és ameddig a muníciónk bírja ragasszuk újra szorgalmasan az anyagainkat. Kiderül idővel, ki bírja több energiával, türelemmel, meg ilyesmi.

2008. nov. 8.

Negyven éve halt meg Hamvas Béla

Nem fogunk rá hivatkozni, hogy tiszteletben tartsuk az emlékét és műveit. Annak idején ő mondta ki először nekem a királyság fontosságát is. Más kontextusban, más tartalommal, más megvalósítással, de mégiscsak ő mondta ki. Van ennek vagytizenöt éve már. Távolodtam tőle sok mindenben, sok mindent máshogyan gondolok, mint ahogyan akkor, amikor a legjobban úgy éreztem, hogy igaza van szinte mindenben. Ez a kis bejegyzés csak egy egyszerű köszönet neki, amiért fenékbe billentett a soraival és megmutatott egy másik utat, tudom nemcsak nekem. Majdnem mindenben. Az ember tartozik ennyivel, főleg ha gyarló. Hamvas Béla negyven éve halt meg, 1968. november 7-én.
"Modern európainak lenni annyi, mint átélni azt a drámai szituációt, amely az időből fakad, s az embert az elé az alternatíva elé állítja: elhagyja az európai kultúrát, vagy folytassa. Ebben a kontroverziában benne lappang a világ-, élet-, önértékelés is. A kultúrával együtt az ember kénytelen dönteni és dönt is, afölött is, hogy: produktív társadalmi életet éljen-e, megvalósítsa-e szándékait stb. Ebben a kérdésben valamennyi benne foglaltatik, mert hiszen a kultúra világot, társadalmat, államot, egyéni szellemiséget is jelent.
Érdemes közelebbről megnézni néhány olyan közönségesebb helyzetet, amely a mai ember magatartására jellemző. Ezek közül a helyzetek közül egy sem típus, akár lélektani, akár társadalomtudományi, akár történeti szempontból, sokkal inkább világhelyzet, amely állandóan mindenki számára nyitva áll — a modern ember drámájának egy szituációja, amin, ha nem is teljesen, de részben minden európai keresztülment és megy és menni fog, és ezért közvetlenül, belülről érti, mert útjába esik. Valamennyinek pedig közös ismertetőjele van: e krízis-arculat. Leonov orosz regényíró mondja az ötéves tervről írt regényében egy emberről, hogy olyan arca volt, mintha még mindig ezerkilencszázhuszonháromban élne. Valamennyi arculatnak az a közös jellemvonása, hogy ezerkilencszázharminchatban él. Akármilyen viszonyban áll a mával, benne van. Mindjárt az első helyzet, amit lótoszevőnek lehet hívni (Szerb Antal Magyar irodalomtörténet-ének kifejezése), bizonyíték erre. A lótoszevőre jellemző, hogy úgy él, mintha nem volna krízis, a helyzet komolyságával és nehézségével szemben sajátos eszméletlenségben, mintha édes és kábító gyümölcsöt evett volna, ami elfeledtette vele reális helyzetét. De ezen az arcon is ott van az, idő drámai feszültsége. A fajsúlytalan (flapper vagy jampec, mintha gondtalan felületességével nem venne tudomást arról, ami körülötte történik, látszólag tisztán élvező életet él, amennyiben sikerült neki „elfelejteni” az időt, amelyben él. A lótoszevő mégis krízis-arculat, és egyike a legjellegzetesebbeknek. Mert az elfelejtés csak annak szempontjából van, amit valaki el akar felejteni. A lótoszevő azt hiszi, hogy amit nem akar észrevenni, azt nem is vette észre. Pedig ez a világhelyzet csak a krízis tekintetében van: csak annyiban, amennyiben valaki nem akar feleszmélni rá, hogy hol él. Ezért az a helyzet jobban ki van szolgáltatva a krízis állapotának, mint akármilyen másik, mert kénytelen mindig pontosan és éppen az esedékes, a jelentkező kritikus szituációnak hátat fordítani, mindig azt, aminek megoldása a legfontosabb volna, „elfelejteni”. A lótoszevő példa arra, hogy az ember a történet feladott drámájából mennyire nem tudja magát kivonni soha, és amennyiben mégis kísérletet tesz rá, ez mennyire magára az emberre üt vissza. Mert gondolható-e, hogy bármit is elér azzal, ha nem vesz tudomást az időről? Vajon arathat-e mást, mint önmaga ámítását? És nemcsak a flapper vagy a jampec lótoszevő: ez a lényegtelenné válásnak csak két határesete. Ebben a világhelyzetben van mindenki, aki az idő feladata alól kivonja magát, és úgy tesz, mintha itt nem volna semmi megoldanivaló, megkísérel egy kortól elütő stílust megvalósítani, amely az adott helyzettel úgy számol, hogy úgy tünteti fel, mintha nem kellene vele számolni. A lótoszevőnek végeredményben ugyanúgy részt kell vennie az időszerű játszmában, mint mindenkinek, rá is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint másra, de állandóan olyan magatartást tanúsít, amellyel azt akarja jelezni, hogy ő mindezeken felül van, és rá ez nem vonatkozik. Ez a helyzet végeredményben a maszkhoz vezet: a gondtalanság mosolya a lótoszevő arcán megfagy, az ember lényegtelenné lesz, tényleg elveszti minden kapcsolatát az idővel, és ami belőle marad: az üres térbe meredő lárva, mialatt a kor továbbrohan.
Egészen más az „outsider” helyzete. Sokszor találkozni vele, és elméleteiről lehet megismerni. Teljes tudatában van annak, ami történik, de azt hiszi, abban a kivételes kitüntetésben részesült, hogy a megoldásnak is birtokában van. Ide tartozik a politikai párt, amennyiben programatikus, és programját tényleg komolyan is veszi. Outsider minden részlettudomány (pszichológia, statisztika, gazdaságtan stb.), mint univerzális megoldási kísérlet, minden társadalmi mozgalom, amely „alulról” vagy „felülről” akarja a világhelyzetet megoldani. Az outsider-szituációra jellemző az, hogy „kívülről” kísérli meg, éspedig gyakran egyszer s mindenkorra feloldani a krízist — kívülről, vagyis nem magából az időből, konkréten, adott tényekből kiindulva, hanem elméletből, absztrakt módon, saját eszméit a valóságra erőszakolva. Ez a törekvés még csak nem is segít, és még csak részleteket sem old meg: részint, mert a kiindulás sohasem lehet másutt, mint éppen az idő középpontjában, részint, mert a megoldás sohasem irányulhat a részletekre külön, hanem mindig csak az egészre, részint pedig ennek, éppen úgy, mint a krízisnek, egzisztenciálisnak kell lenni, élményszerűnek, sorsszerűnek. Osztályuralmi kísérletek, szocializmusok, akár nemzetiek, akár nemzetköziek, programok, tudományos befolyások mindig a tényleges történeti egzisztencián, a válságot élő emberen, népen, államon „kívül” vannak — külső beavatkozással akarják az időt áthatni, s ez a törekvés, ahogy eddig is mindig eredménytelen volt, az is fog maradni.
Mielőtt a legfontosabb drámai helyzet szóba kerülne, még egyet kell szemügyre venni: a lemaradást. Ez a helyzet nem az a jellegzetesen korszerűtlen, amelyről az előbb volt szó: a korszerűtlen számára az egész krízis-helyzet idegen, az időn kívül született, nincsen valóságos kapcsolata a mával és nem is volt. A lemaradt részt vett a korban, de nem tudott lépést tartani vele. Az aktuális feladattal, a minden pillanatban újra más és más kritikus szituációval elvesztette és mind jobban elveszti érintkezését. Az idő között és közötte a távolság egyre nő: mind jobban elmarad. Visszaesik a múltba. Ha a kontaktus megbomlásakor csak egy-két ütemnyi késése volt, ez a késés egyre nagyobb lesz. A lemaradás nem feltétlenül az öregedéssel jár együtt, vagy nem a provinciális helyzetből folyik; „megáll”, illetőleg „lemarad” mindenki, aki a történet folyton új és új feladatát diktáló ütemét elvéti, és a világtörténés ritmusából kikapcsolódik. Ölthet ez a helyzet olyan alakot is, hogy az ember „megmerevedik”, olyat is, hogy „széthull”, olyat is, hogy „kifullad” vagy „összetörik”. Minden esetben azt jelenti, hogy egzisztenciája elveszti az időben való jelenlétet, életmenetében „korszerűtlenségi koefficiens” támad, s ennek egyre növekvő hajlama van, egyre nagyobb lesz a távolság egyéni sorsa és a közös emberi sors között. " (Részlet a A világválságból.)
Felolvasás Hamvas Béla műveiből, Helyei László egészen kíváló előadásában pedig itt hallgatható meg.

2008. nov. 7.

A pragmatika szankció és mai érvénye (*).

Írta: Szentirmay Imre.
(*) Az írás eredetileg megjelent: Magyar Kultúra 1927. (XIV.) évfolyamának első kötetében, az eredeti helyesírással közöljük itt.

Az 1918. év második felében érte el tetőpontját a háborúban meggyengült központi hatalmaknak az ország belsejéből kiinduló szervezett forradalmosítása. Az év októberében oda vezetett, hogy a bolgár szövetséges elhagyta a frontot és ezzel megindította a rá következő események lavináját. Megnyitotta az antant legerősebb szövetségeseinek, az úgynevezett győzelmes forradalmaknak a kezdetét.Ausztria népeinek forrongása és az oly csábítóan hangzó wilsoni elvek alapjára való helyezkedése következtében a császár október 16-án kiadott manifesztumában, ez országrészeknek föderalisztikus alkotmányt adott, ami által az 1867. évi kiegyezés alapját képző dualizmus megdőlt. Az akkori magyar kormány, hogy állami létünk és az Ausztriával való kapcsolatunk ezen új alakulásának megfelelő új alkotmányjogi formát alapítson meg, illetve, hogy a magyar szent korona országainak függetlenségét törvényben is kifejezésre juttassa, törvényjavaslatot készített. Ennek tárgyalását azonban a rohamosan bekövetkező események megakadályozták.Ennek a magyar szent korona országai függetlenségéről szóló törvényjavaslatnak minket érdeklő rendelkezései szerint: „A magyar szent korona országai minden más országtól független és önálló államot alkotnak, amelyet Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országgal csak az uralkodó személyének azonossága kapcsol egybe. A trónöröklési rendet és annak feltételeit szabályozó, a kölcsönös védelme és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országgal való együttes és elválaszthatatlan birtoklást biztosító 1723. évi I., II. és III. törvénycikkek változatlanul érvényben maradnak”.

Gr. Károlyi Mihály szintén előterjesztett egy másik javaslatot erre a kérdésre vonatkozólag, melyet azonban a képviselőház tárgyalás alá nem vett. Károlyi azonban ebben a javaslatában is csupán az osztrák birodalmi tanácsban képviselt királyságokkal és országokkal fennálló közjogi kapcsolat megszüntetéséről tett indítványt, de a magyar trónöröklési jog megszüntetését még mint lehetőséget sem érinti. Bár egyik javaslat sem került tárgyalás alá, alkalmat adott azonban, hogy a pragmatika szankcióról vezető államférfiaink mégis nyilatkozzanak. E nyilatkozatok közül Gróf Apponyi Albertét és Gróf Tisza Istvánét kívánom kiemelni.Gróf Apponyi Albert, az utolsó országgyűlés 1918 október 18-iki ülésén benyújtott határozati javaslatának 4-ik pontjában a következőket mondja:„követeli, t. i. a képviselőház, az 1723: I., II. és III. t.-cikkeknek érintése nélkül, Magyarország teljes állami függetlenségét Ausztriával szemben…”Az október 23-iki ülésen az indemnitás tárgyalása folyamán tartott beszédében pedig teljes határozottsággal kijelenti, hogy „a pragmatika szankció fennáll és éppen amikor perszonál-unió terére lépünk, jobbra és balra minden kétértelműséget ki kell zárni és semmit lefaragni nem lehet…”. Gróf Tisza István, az október 17-iki ülésen éppoly kétséget kizáróan állapítja meg, hogy az osztrák viszonyoknak ez az alakulása, mely az 1867. XII. t.-c. fenntartását és alkalmazását lehetetlenné teszi, az 1723-ik évi törvények hatályán nem változtat. Nehány nappal később tartott beszédében pedig hangsúlyozza, hogy az osztrák viszonyok és a Magyarország és Ausztria közötti kapcsolat bármely átalakulása egyáltalában nem érintheti a magyar király törvényes jogait. Kétségtelen, hogy a pragmatika szankcióból folyó trónöröklési rend megszűnésének gondolatát az 1918. évi októberi forradalom vetette fel. Már a november 12-én megjelenő lapok közlik Károlyi Mihálynak az ú. n. nemzeti tanácsban tett kijelentéseit, hogy már benne vagyunk a köztársaságban Károlynak Ausztria császári trónjáról való lemondása folytán, vagyis Károly megszűnt Magyarország királya lenni, mivel nem császára többé Ausztriának.Ez a magyar állami függetlenséget, önálló államiságot megtagadó forradalmi gondolat ismétlődik abban a törvénytervezetben, mely az effektív forradalmak félretétele után alakult magyar kormány miniszterelnöki javaslatával szemben ugyanazon kormány igazságügyminisztériumában készült, de tárgyalás alá nem került. Ennek a kérdésnek még egy közismert fejlődése van, az ú. n. trónfosztó nemzetgyűlési törvény, mely a külföldi hatalmak kényszerére és az országot állítólag érhető végveszélyre hivatkozva mondja ki, hogy az 1723. évi I. és II. t.-c. hatályát vesztette.Hivatott politikusok és jogászok a múlt évek során gyakran foglalkoztak a pragmatika szankció kérdésével, - mégis ma, amikor az 1918 októberi forradalom mentalitása, úgy eredeti, mint változott és új formában, habár kétségtelen kisebbség által képviselve még mindig fennáll és megzavarni igyekszik a tiszta alkotmányjogi felfogást és többszázados nemzeti hagyományok szentségét, - akkor ma mégis szükséges, hogy újra és újra foglalkozzunk ennek az alaptörvényünknek lényegével és mai érvényével. Ha a pragmatika szankció (1) lényegét és mai érvényét meg akarjuk állapítani, nem lehet csupán magát az 1723. I., II. és III. törvénycikket tennünk tanulmány tárgyává, hanem foglalkoznunk kell a Habsburg-háznak Magyarországgal való kapcsolataival és a királyi trónra való igényeivel, törekvéseivel és a trónöröklést megelőzőleg szerzett jogokkal, ezenkívül magának a törvénynek közvetlen előzményeivel és létrejöttének körülményeivel is. Már a XIII. században azon az alapon formálnak igényt a Habsburgok Magyarország trónjára, hogy IV. Béla király a tatárok betörése idején segítséget kért II. Frigyes császártól, mely segítség ellenértékéül, a váci püspök útján, felajánlotta Magyarországot, a német birodalom (a császár) hűbéres tartományául.Bár a császár segítséget nem nyújtott és így IV. Béla ajánlata a pápa kijelentése szerint is érvényét vesztette, mégis Habsburg Rudolf, IV. László király halála után fiának Albrecht ausztriai hercegnek adományozta hűbérjoggal Magyarországot. Albrecht ez alapon fel is lépett III. Endre ellen, azonban eredménytelenül, minek folytán a hainburgi békében lemondott Magyarországra való trónigényéről.Az első Habsburg, aki tényleg elfoglalta a magyar trónt, Zsigmond király veje, Albert osztrák herceg volt. Zsigmond király uralkodásának utolsó éveiben két igénylő állt szemben és pedig Habsburg Albert és Ulászló lengyel király. Itt veszi kezdetét a Habsburgok és a Jagellók küzdelme a magyar trónért. Zsigmond épp ezért ajánlotta a magyaroknak Albert megválasztását, hogy ezzel elkerülhetők legyenek a küzdelem káros következményei, melyek e két hatalom összeütközéséből az országra háramlanának. Albertet a magyarok Zsigmond halála után kilencedik napra csakugyan királlyá választották. Őt a trónon közvetlenül Ulászló követte, mint választott király és csak annak halála után választották meg Albert fiát, V. Lászlót, az utószülöttet. Ezt a tényt csak röviden kell érintenünk, mivel ezek az események és a Habsburg-párt és a Jagellók hívei szembenállása a mi kérdésünk lényegét nem érintik. Ugyanígy csak puszta tényként említjük fel, hogy az elégedetlenkedő Szilágyi Mihály Garáékkal egyetértve, öccsével Hunyadi Mátyással szemben, akit tudvalevőleg ő tett királlyá, utóbb Habsburg Frigyest választatta meg a trónra. Ezt kiegészítve említésre méltó, hogy Frigyes választói e királyválasztásról felvett okiratban a Habsburg rokonságot is felemlítik a választás egyik indokául. Ennél a teljesen átmeneti és jogi erő nélküli ténynél fontosabb az a Habsburgok javára történt szerződési lekötés, amelyet Hunyadi Mátyás a korona visszaszerzése érdekében tett Frigyessel szemben. Eszerint az országgyűlés által is elfogadott egyezség szerint, ha Mátyás király törvényes fiutód nélkül halna meg, örököse Frigyes császár lesz, ennek előbb bekövetkezett halála esetén, ha csak egy fiutódja van, az lesz a magyar király, ha ellenben több, akkor ezek közül a nemzet választ. E szerződésben foglalt jogaikat a Habsburgok még sem tudták érvényesíteni, mert Miksával, Frigyes fiával szemben, akit e szerződés szerint a magyar trón illetett volna, a nemzet Jagelló II. Ulászlót választotta meg királlyá.Miksa, aki ilyképpen nem nyerhette el a magyar trónt, arra törekedett, hogy azt legalább a jövőre nézve teljes mértékben biztosítsa a Habsburg-ház részére. Ezt a célt kívánja szolgálni az Ulászlóval létrejött szerződés és az a törekvés, hogy ezt a szerződést a főpapok, főurak, városok és az ország egyéb rendei országgyűlésen és azonkívül ünnepélyesen elfogadják. Ennek 1491. november 7-én létrejött szerződésnek idevonatkozó lényeges megállapodása az, hogy mindkét fél kölcsönösen elismeri egymás magyar királyságát, Miksa a magyar királyi címet használhatja és Ulászló elismeri az 1463. évi azt a megállapodást, hogy az ő – Ulászló – családjának kihalása esetén Miksáé vagy utódaié legyen a magyar trón, illetőleg Miksát vagy utódait kell királlyá választani.Ezek a megállapodások is részei azoknak a jogcímeknek, melyek alapján azután I. Ferdinánd igényt támaszt a magyar trónra, aki emellett nejének, Annának, Ulászló leányának leszármazására is alapított jogcímet a korona elnyerése érdekében. Valóságban azonban a trónt nem örökösödés jogcímén nyerte el, hanem királlyá választották a nádor által kifejezett azon érvelés alapján, hogy az adott viszonyok között az egyetlen ember, az egyetlen hatalom, mely az országot a török ellen megvédheti és annak elveszett részeit visszaszerezheti. Nem szabad elfelejteni, hogy abban az időben a Habsburgokkal ellenségként állott szemben a cognac-liga, melyhez a pápa is tartozott, azonkívül Velence és a legelkeseredettebb ellenség, a francia király. Ferdinándnak ezen megválasztásával a magyar közjogi felfogás szerint a Habsburg-házat, a dinasztiát választották a magyar trónra és amikor ezt kifejezetten is kimondják az 1547. V. t.-c.-ben azzal, hogy nemcsak


Ő Felsége, hanem örökösei uralmának és hatalmának minden időkre alávetették magukat, akkor ezzel a kijelentéssel kapcsolatban is csak azt az óhajt nyilvánítják, hogy a király, ha más elfoglaltsága miatt nem tartózkodhatik az országban, rendelje el, hogy legalább fia, Miksa, a jövendő magyar király, tartózkodjék majd ott. A Habsburg-ház trónraválasztása után a közjogi gyakorlat szerint mindenkor az elsőszülöttet választották, illetőleg ismerték el királynak, II. Mátyás kivételével, miután Rudolf nem hagyott hátra fiúgyermeket.Az uralkodóház tagjai körén belül elvileg fennállott ezen királyválasztás helyébe az 1687. évi t.-c. a fiági törvényes örökösödést léptette és ezt azzal indokolta, hogy az ország a Habsburg-uralkodóháznak hálával tartozik, mert a törököt elűzte, Budát visszafoglalta és az ország legnagyobb részét felszabadította.A pragmatika szankció megértésénél, ebben az indoklásban kifejezett gondolaton kívül, különösen az a szempont bír jelentőséggel, hogy e törvény 3. cikkében a család osztrák ágának kihalása esetére a spanyol ág férfitagjaira, fiágára is kiterjesztették a törvényes örökösödést. Ezt azért szükséges kiemelni és azért fontos a pragmatika szankció szempontjából, mert a Habsburg-ház nagykiterjedésű és szerte fekvő birtokai fölött akkor még nem egységesen és nem egy és ugyanazon uralkodó személyében gyakorolta a hatalmat, illetőleg az egyes részeket nem a többi összes részekkel együtt kormányozták. Így a még egységesen uralkodó I. Miksa császár unokája, Károly, viszonyossági szerződést kötve, megosztozott öccsével, Ferdinánddal, minek következtében az ausztriai ház szétvált az önálló ausztriai és spanyol ágra.


Emellett időlegesen az ausztriai ág az ausztriai, tiroli és stájer ágakra is oszlott.Ez a birtokmegosztás folyománya volt annak, hogy a Habsburg-ház trónöröklési rendje a germán hűbérjogon alapult, melynek értelmében az uralkodó halála után birtokai leszármazói között oszlottak meg.II. Ferdinánd, akinek kezében különben a Habsburg-birtokok már újból egyesítve voltak, 1621 május 20-iki végrendeletében a hűbéri örökösödés helyébe az elsőszülötti majorátust, a primogeniturát tette és elrendelte, hogy összes királyságai és tartományai az elsőszülöttség elve szerint a legidősebb egyenes leszármazóra szálljanak, eltiltva minden későbbi felosztást és elválasztást, annál is inkább, mert a birtokoknak egy kézben való egyesítése a legnagyobb biztosíték külső veszedelmek és belső zavarok elhárítására. Ezt a szabályozást a később szerzendő tartományokra is kiterjeszti 1635. évi pótvégrendeletében. Noha I. Lipót még egyszer megosztotta birtokait fiai, József és Károly között, egyiknek az osztrák, másiknak a spanyol birtokokat juttatva, mégis továbbra fenntartotta a két örökös, illetve ezek ágainak kölcsönös örökösödését, amit mindkettő magára nézve is kötelezőnek ismert el.Az 1703 szeptember 12-iki titkos családi egyezményben az összes Habsburg-birtokok elválaszthatatlan és feloszthatatlan együttes birtoklását állapítják meg, amelyben az örökösödés a nőágra kiterjedőleg is az elsőszülöttség rendje szerint illeti meg az ott felsorolt örökösöket.


Ezen kölcsönös örökösödésről szóló egyezség alapján III. Károly addig, amíg házasságából gyermek születik, bátyjának, Józsefnek elsőszülött leányát nyilvánította trónörökössé. Ezt a titkos családi szerződést 1713 április 19-én a titkos tanács előtt kihirdette. Ez a tulajdonképpeni pragmatika szankció, amelyet kiegészít a család gyakorlata és Mária Jozefának 1719-iki férjhezmenetele alkalmából kiállított lemondási nyilatkozata. Ebben kijelenti, hogy lemond az összes királyságokra és tartományokra vonatkozó minden jogról nemcsak a III. Károlytól származó főherceg-fiúörökösök és ivadékok, hanem a tőle származott főhercegnők és mindezek törvényes örököseinek és jogutódainak javára azért, hogy az ausztriai ház összes országai az elsőszülöttség jogán elválaszthatatlanul egy örökös alatt egyesülve maradjanak.Ezt a pragmatika szankciót azután III. Károly örökös tartományaival elfogadtatta. A magyar korona országai közül a horvát tartománygyűlés, hatáskörét túllépve, még 1712-ben kijelentette, hogy magára nézve elfogadja a Habsburg nőági örökösödést még abban az esetben is, ha ennek következtében Magyarországtól el kellene válnia. Az erdélyi 1720-iki országgyűlés rendei is elfogadták az osztrák ház nőágának örökösödését az eléjük terjesztett oklevelek értelében és egyenként aláírásukkal ismerték el azt. Magyarország közhangulata eleinte ellene volt a pragmatika szankció elfogadásának és ellene volt Szluha Ferenc nádori ítélőmester is, Rákóczinak egykori híve. Azonban maga az országgyűlés, amely a nőági örökösödés kérdésével foglalkozott, teljesen megváltozott hangulatban maga kezdeményezte és a supplicatio, az úgynevezett könyörgő eljárás formájában tette meg előterjesztését. Ennek eredménye az 1723. évi I., II. és III. t.-c. Ez a törvény a felséges osztrák ház nőágát Magyarország királyi kormányára és a szent koronához tartozó részek, országok és a tartományok királyává választja és az örökösödést a fiágéval azonos elsőszülöttség rendje szerint oly módon állapítja meg, amint azt a király Németországban és azon kívül fekvő örökös országaiban és tartományaiban már szabályozta. Ezen elvi megállapítás után kijelenti az országgyűlés, hogy III. Károlynak és elődeinek az ország érdekében, különösen a török háborúk alatt szerzett érdemeiért, valamint azért ajánlja fel a trónöröklésnek ezt a szabályozását, - ami a feloszthatatlan kapcsolatnak is célja – hogy a kereszténységnek és Magyarországnak előnye, szerencséje, méltósága és védelme külső hatalmakkal szemben biztosítassék, valamint hogy mindenféle belső mozgalom ás az uralkodás szüneteléséből könnyen támadható és régóta igen jól ismert bajok gondosan megelőztessenek. Ennek érdekében az elfogadott nőági örökösödés szabályozására kimondják, hogy III. Károly király férfiágának megszakadtával az öröklési jodutódlás Magyarországon és a szent korona többi országaiban, úgyszintén a még visszaszerzendő országok, részek és tartományok fölött az osztrák ház nőágát illeti meg, még pedig elsősorban Károlynak, utána Józsefnek, végül Lipótnak leszármazóit és ezeknek törvényes, római katolikus, mindkét nemű ausztriai főhercegi utódait, az uralkodó által Németországban és azon kívül fekvő, Magyarországgal és a hozzákapcsolt részekkel, országokkal és tartományokkal feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen, örökösödésileg birtoklandó, más országaiban is megállapított elsőszülöttségi rend szerint.


Hangsúlyozzuk, hogy e három ágra való korlátozás eltér az osztrák pragmatika szankciónak nem korlátozott, az egész ház kihalásáig menő örökösödési rendjétől. Továbbá, hogy a római katolikus vallás kellékét, amelyet a német birodalomban, valamint az Erdélyben élő protestánsok miatt az eredeti osztrák és az erdélyi pragmatika szankcióba fel nem vetek, ebben a magyar törvényben külön fölvették.A három ágra való korlátozással függ össze azután a szabad királyválasztás ősi, helybenhagyott és bevett szokásának, előjogának fenntartása arra az egyetlen esetre, ha a fent említett három ág, nőágon is teljesen kihal. Az itt főbb vonásaiban ismertetett trónörökösödési törvény kiegészítéséül fel kell említeni az 1791. évi I., II. és X. t.-c.-nek egyes rendelkezéseit. Ezek az 1723-as I., II. törvénycikk által megállapított örökösödésének önálló magyar voltát ás minőségét kétségtelenül azon idők küzdelmeinek eredményeként tünteti föl. Világos ez annak kiemeléséből, hogy bár az auztriai ház nőágának az 1723. évi I., II. t.-c. által a magyar királyságban és a hozzákapcsolt részekben megállapított örökösödése ugyanazt a fejedelmet illeti, akit a megállapított trónöröklési rend szerint a Németországban és azonkívül fekvő, elválaszthatatlanul és feloszthatatlanul birtoklandó többi országokban és tartományokban illet, mégis Magyarország szabad, független, más országnak vagy résznek alá nem vetett, saját állami léttel és önálló alkotmánnyal bír. A magyar szabályozásnak önállóságát juttatja kifejezésre az a még később említendő törvény is, amely a Ferenc Ferdinánd házasságkötése alkalmával tett nyilatkozatot cikkelyezi be.


***


Az itt ismertetett pragmatika szankció értelmére és érvényére vonatkozó felfogásokat, amennyiben azoknak ma jelentőségük van, a következőkben foglalhatjuk össze:

1. Ferenc Ferdinánd trónörökös házassága alkalmából Jászi Viktor, debreczeni jogakadémiai tanár, azt a gondolatot vetette fel, hogy a pragmatika szankció értelmében Magyarország királya csak az lehet, aki uralkodó ausztriai főherceg. Ez lett azután egyik érve annak a felfogásnak, melyet 1918. évi forradalom alapul vett.

2. I. Károly osztrák császárnak (IV. Károlyként magyar király) Ausztria trónjáról történt lemondása folytán megürült a magyar királyi trón.

3. Miután a Habsburg-ház elvesztette Ausztriát, ezzel az együttbirtoklás lehetősége megszűnt, a magyar király is elvesztette trónját és megszűnt a trónöröklés joga is.

4. Végül az 1921. XLVII. ú. n. trónfosztó nemzetgyűlési törvény megszüntette a pragmatika szankció érvényét.Ezen felfogások közül először az ú. n. trónfosztó nemzetgyűlési törvénnyel foglalkozunk, és pedig azért először, mert ha ennek érvénye volna, a többivel való foglalkozás tárgytalan lenne.Ezzel a trónfosztó törvénnyel különben is röviden végezhetünk.

A nemzetgyűlés ilyen törvény alkotására nem bírt hatáskörrel, mert az annak rendeltetését magában foglaló 1920. évi I. nemzetgyűlési t.-c. már címében és szövegében is kifejezetten megmondja, hogy ez a nemzetgyűlés arra kapott és fogadott el a nemzettől megbízást, hogy a magyar alkotmányt helyreállítsa, nem pedig arra, hogy annak leglényegesebb alaptörvényét és intézményét lerombolja. Uralkodót vagy uralkodóházat detronizálni csak forradalom útján lehet, mert fogalmilag nem létezhetik oly alkotmányos fórum egy államban, amely királyt letehetne. Magyarországon még különösen a szent korona tanánál fogva sem képzelhető a nemzet királyától különváltan és vele szemben. Reiner János egyetemi tanár ugyane tárgyról tartott előadásaiban és írásaiban felemlítette, hogy a közfelfogás azért tekinti ezt a törvényt érvénytelennek, mert jogtalan kényszer hatása alatt jött létre. Ezzel szemben ő arra az álláspontra helyezkedett, hogy az a nemzetgyűlési törvény a törvény fogalmát tekintve nem törvény, mert nem a nemzet akaratkifejtése, hanem csak védelmi intézkedés, minden belső hatály nélkül, amit utóbb gróf Apponyi Albert akként fejezett ki, hogy „pusztán diplomáciai aktus”. Ezt a felfogást elfogadva megállapíthatjuk, hogy ennek a törvénynek semmi jogerőt nem tulajdoníthatunk a magyar alkotmányjog szempontjából, hiszen ellenkező felfogás esetén, gyenge kormány mellett, egy-két monitorral, ágyúlövéssel vagy akár puskalövéssel lehetne Magyarországon alkotmányt kodifikálni. Épp ilyen egyszerű a válasz arra a felfogásra, hogy az osztrák trónról való lemondás folytán megürült volna a magyar trón.Ténybelileg ugyan az sem helytálló, hogy Károly lemondott volna az osztrák trónról. A Lammasch által szerkesztett nyilatkozat nem trónlemondás, de ha az lenne is, akkor utóda következett volna az osztrák trónon. De Magyarországra ennek sem lett volna semmiféle kihatása, mert erre az esetre pozitív rendelkezése van közjogunknak. Ott van az 1867. III. t.-c.-be foglalt jogszabály, mely szerint az Ausztriában történt lemondás Magyarországra semmiféle joghatállyal sem bír.Hátra van még a másik két érv, t. i. a tényleges birtoklásból és az együttbirtoklásból származtatott érvelés. Ezekre vonatkozóan tartsuk szemünk előtt, hogy a nőági örökösödés és annak részletes szabályozása önálló magyar törvénnyel történt, melynek ezt a minőségét külön is hangsúlyozza az 1791. évi országgyűlés, ahol még az örökösödési fonal megszakadásának gondolatát is felvetették. Az 1723. évi törvénynek célja és indító okául felhozott érvelése a török és egyáltalában a külellenséggel szembeni védelem. Ez a Habsburg-dinasztia legelső megválasztásától kezdve a fiági örökösödés megállapításáig folyton ismétlődik anélkül, hogy ebből valaha azt a következtetést lehetett volna levonni, hogy a magyar királyi trón betöltése attól függene, hogy a királynak egyúttal meglegyenek tényleg összes egyéb birtokai és országai.Azt szintén tudjuk, hogy a magyar közvélemény, többek közt Szluha Ferenc is, ellene volt az Ausztriával való bensőbb kapcsolatnak. Szinte lehetetlennek tartották, hogy a méltóságában nagyobb királyság egy hercegségnek (az osztrák főhercegségnek) legyen alárendelve. Ezért elképzelhetetlen, hogy mégis ezt a kapcsolatot egyenesen feltételévé, létalapjává tették volna annak, hogy a magyar király csak akkor lehessen a megválasztott osztrák ház nőágából, ha annak Magyarországon kívüli birtokai mind megvannak.A Habsburgok korábban és a nőági örökösödés elfogadása idején is oly sok ellenséges törekvés középpontjában állottak, hogy már ezért is lehetetlen elképzelni oly feltétel elfogadását, amely végre is csupán a hadiszerencsétől függ. Valóban, az osztrák ház birtokainak igen nagy részét azóta el is vesztette. Már Mária Terézia kénytelen volt Poroszország javára lemondani Alsó-Sziléziáról és Felső-Szilézia legnagyobb részéről, lemondott ezenkívül a spanyol infáns javára Párma, Piacenza és Guastalláról. Maga Ausztria a német birodalomból kivált, németalföldi, valamint olasz birtokait elvesztette és időközi veszteségeknek egész sora is érte (Salzburg, Berchtesgaden, Görz, Trieszt, Krajna stb.) Azonban soha fel sem merült emiatt a trónörökösödési jog megszűnésének gondolata, pedig ezen történelmi események után következik be az 1849. évi április 14-iki forradalmi nyilatkozat, amelynek legalább is erre, mint legerősebb érvre, hivatkoznia és támaszkodnia kellett volna. Ha erre a tényleges birtoklásra, mint az örökösödés feltételére gondoltak volna, akkor a rendi országgyűlés a maga beszédes stílusában ennek leghatározottabban kifejezést is adott volna, aminthogy a három nőág kihalása után a nemzet szabad királyválasztási joga feléledésének határozott kifejezést is adtak.Ám, ha tényleg feltétel lett volna is az együttbirtoklás, akkor is az említett birtokveszteségek után érvényesült hosszú, évszázados gyakorlat közjogi szokásjog erejével eldöntötte volna a kérdést abban az értelemben, hogy a magyar trón az 1723. t.-c. szerinti jogutódlás alapján töltetik be, tekintet nélkül arra, hogy az ott előírt kellékekkel bíró osztrák főhercegnek megvannak-e a Németországban vagy azon kívül fekvő birtokai.Az osztrák főhercegi méltóság a törvény szerint kétségtelenül családtörténelmi, genealógiai fogalom, amelyet ezen a helyen nyelvészeti szómagyarázatokkal tárgyalni fölösleges. Elég, ha Jászi Viktor erőlködéseivel szemben legkiválóbb közjogászaink egyértelmű megállapításaira hivatkozunk, amiket a törvény keletkezése és szövegezése kétségtelenné tesz. Ezek szerint – és a törvény olvasása alapján is – bizonyos, hogy a törvény sehol sem beszél a területileg úgysem kiforrott, egységes Ausztriának törvényszerinti uralkodó főhercegéről, hanem a törvényes születésű ausztriai főhercegről.Az elválaszthatatlan együttbirtoklás történelmi magyarázatát már a pragmatika szankció keletkezésének ismertetésénél láttuk. Ott elmondottuk, hogy II. Ferdinánd az elsőszülöttségi majorátust hozta be a Habsburg-családba. Ennek az a lényege és következménye is, hogy az ahhoz tartozó minden birtok, ország és tartomány egyetlen személy birtoklásában, ebben az esetben egy monarcha uralkodása alatt elválaszthatatlanul együtt maradjon és ne oszoljon meg a család több tagja között egymással kevésbé szorosan összefüggő részekre. A leszármazásra és az elsőszülöttségre vonatkozó szabályokat, a házszabályoknak megfelelően, a törvény állapította meg az ausztriai főhercegi minőségnek értelmezésével, a Ferenc Ferdinánd házassága alkalmával tett nyilatkozat becikkelyezésekor. Ezt a magyar törvényhozás hiteles törvénymagyarázat útján az egyenrangú házasságból való származás kellékének megállapításával tette.

***

Ő felségének és nagy nemzeti ügyünknek egyik híve valahol a közelmúltban úgy nyilatkozott, hogy hagyjuk ezeknek a problémáknak a feszegetését, a pragmatika szankció kérdését, magyarázgatását, várjuk meg azt a nagy embert, aki az adott helyzet ügyes kihasználásával, a nemzet nagy többségének óhaját követve, lehetővé fogja tenni Ő felsége visszatérését hazájába és annak trónjára.Nem tartom helytállónak ezt a felfogást, mert nem lehet egy nemzetnek, egy nemzet államiságának legéletbevágóbb kérdését egy olyan kiváló férfiúra bízni, aki még nincs, aki ki tudja, hol rejtőzködik akkor, amikor a bennünk élő eszmének magának, a nemzet összességének kell minden eszközzel arra törekednie, hogy nemzeti célját elérje.Különben mi célja lett volna az elmúlt századok nagyjai, kiváló jogászai vitáinak, küzdelmeinek az alkotmány terén? Vajon Deák Ferenc feliratai, vagy a Lustkandlok, Turbák, Bernatzikok, Tetznerek munkája ellen folyó tudományos viták teljesen hiábavalók voltak-e és feleslegesek?

(1) A következőkben a pragmatika szankció kifejezést fogom használni, amely nem teljesen megfelelő megjelölése ugyan az 1723. I., II. és III. t.-cikkeknek és tulajdonképpen összefoglaló elnevezése az osztrák trónöröklési szabályoknak, de miután a köztudatba átment és az 1848. évi törvények előbeszéde, az akkori sajtótörvény és az 1867. évi XII. t.-cikk is alkalmazza ezt a kifejezést, azért bízvást használhatjuk mi is, de rá kell mutatnunk, hogy amit itt pragmatika szankció néven nevezünk, nem más, mint a magyar trónöröklési jog alaptörvénye: az 1723. I., II. és III. törvénycikk.

2008. nov. 4.

Support Your Local Monarch! - Monarchista aktivitásokról egy helyen



Ha valaki mostanában a kommenteket is olvasgatta a bejegyzések alatt, akkor láthatta, hogy meghívást kapott az oldal az International Monarchist Conference-be, amelyet szégyenlős mosollyal az arcomon el is fogadtam... A levelezésünkből kiderült, hogy ez a szervezet a világon lévő monarchista szervezeteknek akar segítséget nyújtani azzal, hogy elsősorban lehetővé teszi, hogy azok tudjanak egymásról és egymás aktivításairól. Az információk gyűjtésében és eljuttatásában már most is elég nagy munkát végeztek és kifejezetten ügyesek ebben. El lehet hajtani megint azokat a károgókat, akik szerint a monarchisták a múlton busongó, nosztalgiázó anakronisztikus alultáplált bölcsészek. Mielőtt kellőképpen jó gyomorral rendelkezve elvetnénk az "internacionalista szinezettől" tartva az IMC-t, nézzünk jobban szét az oldalukon itt. Szerencsére erről ugyanis szó sincsen, mert minden monarchista a saját helyén kell, hogy cselekedjen szerintük is és ezt maximálisan tiszteletben is tartják. E mellett pedig semmilyen irányító szerepet nem akarnak betölteni, hanem csak segíteni és tájékoztatni a monarchista aktivitásokról egymást, amelyek közül az egyik legjobb kezdeményezés a SYLM TV (Support Your Local Monarch TV), egy internetes TV csatorna, melyen monarchista szempontok és szevezetek szerint készült műsorok (pl. a korábban több videómegosztóról is törölt remek Camelots du Roi anyag, vagy a spanyolt karlisták felhívásai, brazil monarchista ifjak műsora, stb.) mellett a királyságok történelmét bemutató anyagok is helyet kapnak (az orosz cári templomépítők tudása, a különböző dinasztiák története, stb.) a nap 24 órájában. Érdemes rászánni az időt, nem kell nagyobb szélessáv hozzá és a műsorok tényleg nagyon érdekesek, jól vannak összeválogatva. Gondolom többeknek is érdekes lehet, hiszen a másik leggyakoribb kérdés felém mindig az, hogy "hol vannak még monarchisták?", amellett, hogy mit lehetne a témában olvasni. Most már nemcsak olvasni lehet, hanem nézni is és tanulni, hogy hogyan és merre a továbbiakban. Remélem, hamarosan tudunk nekik küldeni magyar anyagot is.

2008. nov. 2.

Időtlen monarchista a csordán kívül - Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihn

Többen fordultak hozzám azzal az egyszerű és nagyon is érthető kérdéssel, hogy ha monarchista szerzőket akar olvasni, akkor kit ajánlok? Nehéz a kérdés, mert sok van, de azok nagyjából-egészéből nem magyar nyelven olvashatóak, ha mondjuk a világháború előttieket veszem sorba. Kicsit segítve ezen a kellemetlen helyzeten a továbbiakban elérkezetnek látom az időt, hogy a kedves magyar monarchisták megismerjék Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihnt, osztrák arisztokrata monarchista gondolkodót és még inkább az ő munkásságát. A nyolc nyelven - köztük magyarul is - beszélő osztrák arisztokrata, Ottó trónörökösünknek személyes jóbarátja, tanácsadója is volt, sajátságos azonban, hogy az amerikai neokonzervatív fiatalok között lett igazán népszerű. Több éven keresztül Magyarországon is élt, tanult, sőt magyarul megjelentetett egy könyvet is 1933-ban. Gondolataira, személyére, több magyar fordítással a jövőben többször is szándékozunk visszatérni, tekintettel arra, hogy Kühnelt-Leddihn gondolatai már a Monarchia széthullása után keletkeztek, ezért a legkevésbé sem vádolhatják őt "nosztalgiával", vagy "anakronizmussal" a demokrata, republikánis urak. Megadja Gábor egészen kiváló tanulmányát választottam arra, hogy bevezetőt adjon a keményvonalasan katolikus osztrák arisztokrata gondolataiba. Az írás nem olyan régen jelent meg a számomra egy csöppet kétséges Kommentárban és elérhető itt. Kis izelítő pedig lentebb azoknak, akik tipródnak első körben, hogy kattintsanak vagy sem.

"Kühnelt-Leddihn egyértelműen monarchista. Ezt az álláspontját nem egyfajta „romantikus szentimentalizmusra” alapozza, hanem az elmúlt bő kétszáz év európai történelmének keserű tapasztalataira. A demokratizmus védelmezői szerint a középkor és a keresztény monarchiák kora elnyomó volt, az egyént megfojtó és ellehetetlenítő. Kühnelt-Leddihn szerint a demokratizmus ezen védelmezői tévednek: a modern zsarnokságok, ésaz azzal járó totális háborúk, koncentrációs táborok és vérfürdők a kontinentális demokratizmus „haladásának” reductio ad absurdum következményei voltak, nem pedig „reakció”vagy „visszatérés a középkorba”. Fontos megjegyezni, hogy az összes modern totalitáriuszsarnokság a parlamentáris demokrácia európai győzelmével, annak keretei között alakulhatott ki. Az európai keresztény monarchiák – egészen az abszolutizmusig – föderalistákvoltak (európai viszonylatban ez anticentralizmust jelent, szemben az amerikai jelentésével), szemben a demokráciák centralizmusával.A monarchia Kühnelt-Leddihn szerint familiáris mintát követ: a király egy patriarchális hierarchia feje. Így a monarchiában a király olyan, mint az „apa”, és az alattvalóihoz való viszonya úgy jellemezhető, mint a felnőtt férfi középkorú apjához fűződőkapcsolata.
A monarchiák patriarchális jellegével szemben a demokráciáké „testvéri”,ami számos veszélyt rejt magában; a személyes érzelmek helyét a kollektívek veszik át, állatias jellegűek lesznek a cselekvések, irracionálisak és egoisták. Az „egyenlők” másokiránti gyűlölete mindig az önimádaton alapul. A monarchiák torz verziói a diktatúrák,utóbbiak vezetői a királyok „apa”-szerepének karikatúrái – monarchák, azok lényegi tulajdonságai nélkül.
Kühnelt-Leddihn ezért különbséget tesz az uralkodó és a vezető között,s a monarchiák legfontosabb érzelmi alapjai gyanánt a caritast és a pietast jelöli meg.A monarchiáktovábbi előnye, hogy folytonosság jellemzi őket, szereteten alapulnak,organikusak és egységet teremtenek; ezzel szemben a demokráciák a (kollektív) gyűlöletre építenek (példaként bármely választás megteszi), a „széthúzás” és az állandó mozgósítás állapotában vannak. Ezenkívül előny még a király „semlegessége”, hiszen nem része apártharcoknak, és a konfliktusokban inkább közvetít, mintsem aktív résztvevő. Ugyanezigaz minden további jellemzőjére: nem tartozik egyik osztályhoz, fajhoz (az európai uralkodók mind kevert „fajúak” voltak, a „szupranacionális” intézmény részei – a nacionalisták haragja nem véletlenül irányult sok „idegen” uralkodó vagy házastársa ellen), érdek-körhöz sem.Nem véletlen, hogy a kisebbségek problémája inkább a demokráciáké: az uralkodómindenkié, így a kisebbségek védelme egy monarchiában sokkal biztosabb, mint egy de-mokráciában. Mivel a király nem egy adott, rövid időtartamra vállalja hivatalát, ezért felelős személy – a demokratikus vezetőkről ugyanez nem mondható el. A monarchiák gon-dolkodása „történeti”, a demokráciáké „politikai”: egy demokratikus vezető politikájánaktávlati következményei leggyakrabban jóval a hatalomból való eltávozása után érzékelhető-ek csak, míg az uralkodók hibáinak esetleges következményeit utódaiknak kell viselniük.
".