Lobogónk Pathó Páll! (hangos jegyzettel)

Petőfi nagyot tévedett. Többrendbelileg. Ez mára már kétségtelen, és egyértelmű: nem látta ő az összefüggéseket.

Vagy csak afféle, mindent össze-vissza locsogó XIX. századi „blogger” lehetett.

Erre nem mostanában jöttem rá, de e felismeréstől kezdődően kezdtem el igenis tisztelni tekintetes Pathó Páll uramat (1793-1855), Esztergom vármegye oktalanul lenézett alszolgabíráját, Szőgyén község jegyzőjét.

De tudta ezt a mi jó, drága Petőfink is, hiszen – talán jól titkolt bűntudata okán – hírhedt verse életében nem is jelent meg, s 1855, Pathó Páll uram halála után már 5 gyermeke – Géza, Iza, Ila, Jóska és Rozina – sem indított jó hírnév megsértése miatt pert a poéta jogutódaival szemben…

Viszont gondoljuk el azt is, hány évszázadnak kellett eltelnie, hogy belássuk a tekintetes Alszolgabíró úr igazságát! Hogy nem kell búsongnunk a republikánus botorságokon, az eltelt évszázadokon, az idő tekintetes Pathó Páll uramat – és engem – igazol; amikor a tekintetes úrral együtt mondjuk: „Ráérünk még erre!” (Mert az eredeti szólás ekképpen szólt, nem úgy, ahogy Petőfi a verslábak kedvéért azt megfaragta.)

Pató Pál arcképe
Ponori Thewrewk Ádám Ajtony alkotása

Mert kétségtelen tény, hogy Pathó Páll uram egy valóságos géniusz, egy pusztai filozófus, egy magyar Diogenész volt. Gondolja csak el a Kedves Olvasó! Az általunk – esetleg, ma – problémának látott dolgok, kérdések, események valójában és döntő többségükben ál-problémák. Amelyeket ha magukra hagynánk, azok a dolgok természetes rendje szerint – minden bizonnyal – maguktól megoldódnának.

Mert kérem, itt a hangsúly a „természetes renden” van.

Természetellenesen, erőszakkal, furtum, a természet becsapásával a felbukkanó kérdések megoldhatatlanoknak látszhatnak ugyan; de ekkor megint, újra, újra és újra újabb kérdések keletkeznek.

Mert ilyen a dolgok természetes rendje! Kérdés kérdést követ.

Viszont; ami elromlik – az meg is javulhat. És vice versa: ami jó, az el is romolhat. Ha meg mégsem javulna meg, hát a kérdés nem is volt méltó rá, hogy foglalkozzunk vele. Akkor meg? Minek pazaroltunk volna rá időt? Kész időpocsékolás lett volna; amit pedig a fontos teendőinktől kellett volna elvennünk.

Mert kérem, mi történik, ha „hamari” módon gondolkodunk – ahogyan a széles látókörű Tolkien adta e meglepő kifejezést az entek atyja, a bölcs Szilszakáll szájába – és mindent azonnal meg akarnánk oldani?

Bizony, ekkor jönnének a megélhetési „szakértők” és mindenféle „megfizethetetlen” – ám mégis méregdrága – „jó tanácsot” adnának.

S mikor már az összes libánk elpusztul – azok még mindig ott állnának és mondanák, mondanák, csak mondanák az újabbnál újabb, kéretlen „jó-tanácsokat”.

Noha ekkor már az is elképzelhető, hogy éppen e „jó-tanácsok” miatt nem tud a kizökkent idő „visszazökkenni” a maga természetes medrébe; s a gond magától megoldódni.

Gyermekkoromban apám vett egy kertet. Nagyon szeretett ott lenni, s mindig minket is kivitt magával. Az öcsémmel nem túlzottan rajongtunk a munkatempójáért. Ő szépen, komótosan végignézett mindent, szinte a szemeivel simogatta tokától bokáig a fákat, a bokrokat, a növényeket; nagyokat szippantott a levegőből és észrevehetően jól érezte magát a szerszám nyelére támaszkodva. Képes volt negyed, sőt félórákat is ebben a meditatív pózban eltölteni.

Mi meg az öcsémmel kapkodtunk és igyekeztünk volna „haza”, mert „kezdődik” az ez vagy az a vasárnapi, „ifjúsági” műsor a tévében. Mert akkor még tévé-függő voltam – mármint azé az egy szocialista propaganda-csatornáé.

Hiába; „meg kell ahhoz öregedni, hogy az ember öreg legyen” – mondta egy kedves, azóta pappá szentelt barátom. Ettől kezdve tudom, hogy több szocialista propaganda-csatorna az csak kvantitative több csatorna, kvalitatíve nincs összefüggés; s a legjobbat akkor teszünk magunknak, ha egyiket sem nézzük. Mert egyszerűen nem igaz, hogy ezekre időt kellene szánni – mármint a valóban fontos tanulmányaink és elsajátítandó teendőink rovására.

A pathóizmus viszont – Petőfinek hála – mára egy méltatlanul nem tárgyalt filozófiai metódus lett. Pedig látom, körülöttem széles tömegek már régóta, valójában pathóisták; legalábbis legbelül. Pathóizmus nélkül ugyanis nem lehetett volna túlélni a világháborúkat, Trianont, a szovjet terrort, az orosz megszállást, Rákosit, Kádár-Apró-Dögeit; no és a feledhetetlen Gyurcsány Ferkót.

Pedig mindegyiktől csak meg kellett várni, hogy kimutassa a foga fehérjét és nem legyőztük őket, nem elbuktak, nem elbuktattuk őket, hanem csak elfogyott szépen lassan körülöttük a levegő és a légszomjba pusztultak bele; míg mi csak hagytuk, hogy önmagukat legyőzzék. Ilyen egy bölcs nép kollektív tudattalanja; és életösztöne.

S eközben lássuk meg azt is, hogy a pathóizmus valójában a nemzet túlélésének segédeszköze. Mindenkor. S lám – ékes bizonyság az eszme transzcendenciájára és megalapozottságára Isten s ember előtt – a magyarság valóban túlélte. S eme előbb említettek neveire, arcára meg már alig valaki emlékszik.

Minek hát az a sok-sok kapkodás, idegeskedés?

Még anno, amikor a tanácson dolgoztam, volt erre két szólás:

– Egy ügy nem érdemli meg, hogy ügynek nevezzük, amíg az akta nem vette be az iroda szagát.

– S a másik: Az az akta, amely képtelen megoldani saját magát, csak azt nevezhetjük ügynek.

Nagy János alkotása
(A szobor létrejöttének támogatója,
valójában létrehozója:
a Szőgyénből valamikor elszármazott,
patrióta és hazafi Király Mária nővér volt)

Bölcs szavak ezek. Rámutatnak a problémamegoldások rákfenéjére, s máig hűséges – mégis rendszerfüggetlen – követői s megtestesítői a megvalósult pathóizmusnak is. A pathóizmusnak, mint gondolatbéli és egyben életvezetési, s önvédelmi módszernek, meditációs technikának.

Hallom, a Legfelsőbb Bíróság megtagadta a Pató Pál Párt bejegyzési kérelmét. Egetverő otrombaság volt ez kérem! Azt írta a taláros testület a bejegyzést megtagadó határozatában, hogy: demoralizáló és destruktív az alapszabályuk, ironikus, szatirikus valamint közösségellenes a ténykedésük. Nos! Kell-e ennél nagyobb elismerés és obskúrus lényeglátás? Éppen attól a grémiumtól, amely valójában – ha akarta, ha nem –a magyar megmaradás alapkérdéseit ily módon, de felismerte; mármint e valójában szolipszista döntéssel is igazolhatóan?

Mert ne feledjük azt a nem lényegtelen körülményt sem, hogy Pathó Páll uram életpályája csattanós válasz az őt és filozófiáját ért vádakra.

Először is 50 éves korára érezte annak olthatatlan szükségességét, hogy megházasodjon, s elvegye nemes Wargháék Örzsébet (sic!) keresztnevű leányát. S miután a cél és az eszköz már önmagából adott volt, ekkor viszont nem aprózta el teendőit, s gyors ütemben 5 gyermek atyjává vált. Derék! Nagyon derék; ma is megirigylendő honfiúi teljesítmény!

S miután az a nyikhaj csepűrágó 1846-iki Novembrius 7-kén megírta ominózus versét – figyeljük az időpontot! – tekintetes Pathó uram a nagy ribillióban a helyi ’48-as Nemzetőrség szervezésébe vetette magát, bár annak megalakulása után már nem ő lett annak parancsnoka. Nem hiába! Szinte hallani véljük érveit: „Ráérünk még erre!”

A kossuthista kapkodás és agyrém elmúltával viszont azonnal, már 1849-iki Októbrius 19-kén nemes és tekintetes Pathó uram azonnal megreklamálta, hogy szolgabírói apanázsát több hónapja a T. Császári és Királyi Biztos Úr nem disponálta. S szavainak, alázatos kérelmének nyomatékot adandó, rögtön hajdúját is elküldte a kérelmével együtt, hogy a tárgyi összeget neki rögtön elhozhassa. A Királyi Biztos utalványozta is volna a kért summát, ám a kor szokásai szerint azt hajdú – se nyugta ellenében, sem sehogyan – nem vehette át. Soha! Ez kérem nem a hajdú pensuma. Így tekintetes Pathó Páll uram kénytelen volt személyesen tiszteletét tenni az átvételhez.

S míg ezt a történetet leírom, azon töröm a fejem, vajon az ezt olvasó kései utódok felismerik-e az e cselekedetben mélyen megbúvó végtelen rafinériát és taktikát? Hisz, mikor másodjára már személyesen ment a pénzéért, az, annak jogossága már nem volt, nem is lehetett vitatott, s dictum, factum, punctum volt, hogy „az kérem a tekintetes Alszolgabíró úrnak: jár.”

S kérem, az ilyen embert, az ilyen fineszt milyen alapon patópálozza le, s nevezi a méltóságos Kúria e szellemi gigászt „demoralizálónak”, „destruktívnak” valamint – noch dazu – „közösségellenesnek”?

Ej, ha még több ilyen pathópállunk lett volna…!

De nincs veszve semmi! Fel! S a 2014-es választásokon reményeljük, hogy szavazhatunk a PPP-re! S hogy e Haza normálisabbjai erre a pártra fognak majd szavazni! Én ugyanis beadnék egy újabb alázatos kérelmet a bejegyzés végett – de most már „th”-val és két „l”-lel írnám példaképünk nevét – úgy, ahogy az valójában dukál néki!

Mert e pártra olthatatlan igény és szükség mutatkozik – mint a valódi magyar, túlélő szellemre.

Én mindenesetre a PPP-re szavaznék; már ha lenne ilyen párt, s a választás napját addigra el nem feledném. De majd valahová csak felírom. Nagy litterákkal… talán, kéménybe korommal.

[Nos, a fenti sorok az én elmeszüleményeim lennének. Azok semmiképpen nem a hivatalos magyar monarchista véleményt képviselik. S ha valaki a szatírát, a karikatúrát nem venné észre - hát ő valóban az én emberem, s küldöm a PPP párttagsági igazolványát... majd valamikor... ha mögtalálom a zigazolványokat és hogy hová a búsba raktam a pöcsétet. Addig is: "Szavazz a PPP-re! - Ha jót akarsz!" Mi ugyan nem lőjük le a kutyádat, mint az echte liberálisok, de lehet, hogy nem kvaterkázhatsz velünk... ha betévedsz az asztaltársaságunkhoz... Dictum, factum, punctum!"]

Frázis-Trianon (hangos jegyzet)

Kézzelfoghatóan és szemmel láthatóan megváltozott a nemzet Trianon-képe, ha csak az elmúlt 40-50 évet nézzük.

Édesapámnak volt egy öreg kollégája, a nyugdíj előtt álló Sziklay doktor; egy régi vágású úriember, aki egész megjelenésével, öltözködésével is mintegy azt szimbolizálta, ami méltóság, rend volt az elmúlt világban. A hétköznapok dacával hirdette egy szebb, hitelesebb világ fensőbbségét.

Ha a közelébe kerültem ez az érzés a bensőmig hatolt, pedig egy szót sem szólt soha hozzám.

Egy alkalommal, az egyik szokásos névnapon vagy születésnapon betévedtem az irodájukba, ahol az urak már jócskán fogyasztottak – az üres boros és pálinkás üvegek mennyisége legalábbis ezt jelezte –, így hangoskodtak és már-már énekeltek is.

Csöndben leültem, és hallgattam – ahogy az ifjakhoz illik – csak hallgattam.

Sziklay doktor éppen „előadást” tartott. Megtudtam, hogy karpaszományosként végigharcolta a Dontól hazáig tartó végtelen utat, s hogy a Kormányzó egy úriember volt. Ez kb. ’72-ben történt.

Kiderült, hogy ez a világ hajítófát sem ér; „akkor”, „régen” még volt tisztesség, s hogy ennek a nemzetnek a máig ható legnagyobb baja: Trianon. A lelki Trianon.

Megfagyott egy kicsit a levegő. Szokatlan volt ez a hang akkor. Később mindenki elfelejtette az egészet. Sziklay doktor nemsokára tényleg nyugdíjba ment.

Aztán jött a „rendszerváltás”. Nem tudom, doktorunk megérte-e?

A hatalom a hivatalosság szintjére emelte a Trianon-tudást. Ettől kezdve újra lehetett siránkozni, búsongani, az asztalt csapdosni. Sziklay doktor biztosan élvezte volna…

Majd a búsongást, a haragot a „nemzeti emlékezés”, a „nemzeti összetartozás” váltotta fel. De azon semmi nem változtatott, hogy a Trianon-emlékezetből kimaradt több mint 40 év, ami testvérek között is legalább két nemzedék. 1989-ben ott kellett kezdeni, hogy egyáltalán beszélni lehessen a történtekről. Beszéltünk is – jó magyar szokás szerint, csak beszéltünk. S ha úri kedvünk úgy hozta, akár józanon is lehetett az asztalt csapdosni és a Kormányzót éltetni.

Majd egy új nemzedék jött, amely lassan belefulladni látszik az emlékezésbe. S ami a legnagyobb baj, ez az új nemzedék már apáinál, nagyapáinál is jobban beletörődni látszik e nemzeti gyászba; s szinte mindenki már-már elfogadja mindezt az igazságtalanságot, azt ami velünk történt.

Mert velünk történt – ezt ne felejtsük el.

De a korábbi harcos, magyar virtussal ékesített ellenállást valami meghatározatlan szomorúság váltotta fel. „Jól van ez így! Csak hagyjanak békén! Jogot a határon túli magyarságnak!” S nincs, nem is volt az elmúlt 20 évben kormány, amely Trianont programmá emelte volna.

Nem is tehet mást. Hiszen az új nemzedék véglegesnek tűnően fertőzött lett. Az önfeladástól, a megadástól és a kézfelemeléstől fertőzött. „Csak hagyjanak békén!”

Terjed a kór. Már nem is gondol senki arra, hogy Trianonnak meg kell változnia; hogy Trianon egyáltalán megváltoztatható lenne. Már Horthy is így kezdte. Megünnepeltette velünk a részleges revíziót. Azaz nézőpontot váltott. Az addig meghatározó történelmi elv helyett az etnikai elv elfogadását hozsannáztatta.

Majd a második nagy háború vérzivatarában lelkileg kimerült nemzet már nem is akart emlékezni. S most hagyjuk a „kommunisták bűnei” kezdetű csasztuskákat, mert nélkülünk bizony ez a munka nem ment volna. S a baj, hogy ezt mindannyian jól tudjuk, csak bevallani szégyelljük. A lengyelek több száz éves elnyomatás után is ki tudtak állni magukért. Mert ők soha, egy napra sem felejtettek. Ezért van az, hogy Trianon emlékezete a gúnyhatárokon túl ma élénkebben él, mint nálunk, az „anyaországiaknál”. De „anya” így nem viselkedik…

A minap megdöbbentő beszélgetés tanúja voltam.

Egy német hadirokkant fényképe alatt olyan megjegyzéseket olvastam, ami mai korunkra annyira, de annyira jellemző. Valaki megjegyezte, milyen kár, hogy a háborúkat nem azok vívják meg, akik kirobbantják. Álljanak ki a királyok egy mérkőzésre és aki nyer, az nyerte a háborút.

Tehát nekünk már nincs szerepünk a jövő nagy küzdelmeiben. Majd mások megoldják – akár egyetértünk a célokkal, akár nem. Van erre egy szó: pacifizmus. Mások persze defetizmusnak nevezik.

Ez a betegség a vietnami háború idején terjedt el. Még jelvényük is lett, valami madárláb; és a falakat is telepingálták a jelszavaikkal: Peace, love, flowers, freedom, happiness. Az „én”, az „én” és az „én”. Az „én” békém, az „én” szerelmem, az „én” virágom, az „én” szabadságom, az „én” boldogságom.

Hát csoda, hogy elvesztették a háborút? A puskacsőbe nem virág való, és főleg nem őszirózsa. Pacifista, defetista nemzet nem nyerhet háborút, nem mentheti meg magamagát. Még akkor sem, ha mindenféle korszerű – s így modernista, valójában igazi demagóg – nézeteket is szajkóz.

„Élni! Csak meg ne haljunk!” Mert nekem „jogom van”, jogom az élethez és a boldogsághoz!

De hát egyszer mindenki meghal! Inkább egy életen át – térden?

Az individuum legyőzte a communio-t. Bármi áron! Minden áron. Még Trianon árán is.

Az alattvalók eltűntek. Nincs, aki parancsot teljesítene. Mindenki egyből tiszt, mindenki vezérkari tiszt akar lenni. S így nincs egységes magyar nemzet sem – mindenki egyénileg akar boldog és sikeres lenni. Bármi áron! Az „okosok” meg „oldják meg”, „nekünk ebben nincs szerepünk”.

Tipikus ’societas leonina’. Minden jóhoz jogom van és minden szenvedést, megpróbáltatást visszautasítunk. Nem, nekem nem kell semmit tennem! Elég, hogy vagyok, hogy megszülettem. Én ezt tettem le a társadalom asztalára. Ez a tipikus: „mert megérdemlem!” hozzáállás. Az én, az én és az én.

De hogy visszatérjek a gondolatindító történethez: aztán kiderült, hogy az a bizonyos hozzászóló X éve katona. Gondolom tiszt. Na, ezért tény, ezért objektív és megkerülhetetlen, eltörölhetetlen körülmény, örök és megváltoztathatatlan történelmi alap Trianon. A magyarság elveszésének szomorú alapja. A mentális hozzáállásunk miatt.

S lehet közben hivatkozni mindenki őseinek megfellebbezhetetlen érdemeire, hősiességére; még arra is, hogy az illető a Gyurcsány ellenes tüntetések idején mit tett, mit írt. Ez már mind nem számít semmit. A jól csengő, ősi családnevek és előnevek sem jelentenek már semmit, ha mögöttük a trianoni önfeladás és teljes leszerelés áll – még ha azt katonazubbonyban teszik is.

Egy dolgot viszont tudok: ha úgy fordul a kocka; amikor „idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatja” mindazt, ami elveszett, amit „félve a szenvedésektől” egykor hagytunk eltűnni, s ezért arról „önmagunk lemondtunk” egyáltalán nem szeretném, ha a fenti tiszt lenne a szakasz-, vagy a századparancsnokom.

Pacifizmus és defetizmus soha nem oldott meg történelmi kihívásokat. A háború tagadása, a háború szükségességének elvetése, s így a háború elkerülendőségének mai dogmája sem civilizációt, sem múltat, sem értéket soha nem teremtett, mert valami olyfélével helyezkedik szembe, ami az embert, az emberi társadalmat éppen azzá tette, ami éppen ma – a szemünk előtt –megszűnni és összefolyni látszik. S ahogyan az etruszkok is akkor vesztek el – amikor lelkileg feladták a harcot; amikor a katonai eredményeknek engedve megtagadták végül saját magukat és elfogadták a latin uralmat saját uralkodóik helyett.

„Mert hát, élni kell! Ugye? Nem igaz?”

De Trianon mégsem élhet – amíg akár egy ember is van, aki úgy gondolja: nekünk is személyes szerepünk van minden harcban, amely nélkülünk nem megvívható; s amíg nem fogadjuk el a szakrális és Isten kegyelméből uralkodók döntéseit. Mert nekünk ez a dolgunk – ez a helyünk a társadalomban és a történelemben. Csak az ősi értékek győzhetik le Trianont.

Sokan talán éppen ezért legyintenek ma Trianonra; mert valójában az Értékre, a Hagyományra és a Rendre legyintenek. Akár ipszilonnal is a nevük végén… akár zsávolyban is.

 

Középen – hogy ne legyen Moszkva magyar falu (hangos jegyzettel)

Nagy Lajos rekonstruált arca

Mondhatja rám bárki, hogy mint a viccbéli Móriczkának, nekem is mindenről „az” jut eszembe.

De nem tud nem-eszembe jutni, mikor már-már bevett gyakorlatnak látom és szinte elfogadott földrajzi, politika-földrajzi meghatározásnak a Közép-Kelet-Európa megjelölést.

Tudom, hogy igen-européer, igen-felvilágosult, igen-nyugatos és igen-demokrata politikusaink, majd később a hozzájuk csapódott zsurnalisztáink vették át és terjesztették el e kifejezést. Persze az az Európa az ő szájukban mindig valahogyan „Ejrópának” hangzott, ez igaz – ám valahogy ez a hibás kifejezés, földrajzi fogalom mára már szinte az egész médiában elfogadott lett.
Dehogy elfogadott – „trendi” lett…

Most jöhetnék a nyelvtani elemzéssel… Hogy „így meg úgy”, s hogy Közép-Kelet-Európa Európának az a része, amely annak keleti részéhez tartozik (Lásd: Kelet-Európa), és ezen a térségen belül, jelesül annak is a közepe: ez a Közép-Kelet-Európa. De ezt talán ha csak mondom, elmondom, újra és újra mondom, úgy sem fogják megérteni; ezért – megunva a liberális földrajzi és identitásbeli hamisítást – egy vaktérképen ki is színeztem a megfelelő területeket.

Ha végiggondoljuk higgadtan és nyugodtan, akkor így már könnyen beláthatjuk, hogy Közép-Kelet-Európa valahol Kijev és Moszkva között található – azaz a valódi Kelet-Európában; ott ahol Rettegett Iván cár (Иван IV Грóзный) és Jurij Dolgorukij herceg (Князь Юрий Владимирович Долгорукий) szelleme a meghatározó mai napig is. Nem Szent Istváné, nem Szent Lászlóé és nem is Nagy Lajosé. Előre bocsátom, semmi bajom az orosz cárokkal és a Russz uralkodóival, ám ez a föld nem „az” a föld. S ezt talán ők sem szeretnék. Mint ahogy minden bizonnyal ők sem örülnének annak a viccelődő kedvű szólásnak – ha meghallanák –, miszerint: Lesz még Moszkva magyar falu!

Ne legyen! Maradjon Moszkva ott ahol van, de legalább a kifejezésekben legyen már minden az ami. Moszkva Moszkva, a tejszínes, tárkonyos burgonyaleves tejszínes, tárkonyos burgonyaleves; Magyarország pedig Közép-Európa.

Már hallom is az ideiglenesen hazánkban állomásozó és bujtással szaporodó, de genere liberálisainktól a nyegle választ:

– Mit kell itt neked pattogni?
– Hát nem mindegy?
– Mindenki érti, miről van szó! Nem kell a paláver! Jobb dolgod nincs? És hogy: Irigylem a gondjaidat!

Persze, mindenki azért küzd, amit fontosnak tart. Levegő-kapkodó Molnár Csabánk a demokráciáért, bajusztalan Mesterházy Attilánk a magán-nyugdíjpénztáráért, sértődős Schiffer Andrásunk pedig a szülő-bűnözés fogalma ellen.
Mindenki azért, ami neki lényeges.

Így hát én a Közép-Európa fogalmáért.

De, hogy lássák: velem lehet beszélni: egyezzünk ki egy Kelet-Közép-Európában.

Megjegyzem, a Közép-Kelet-Európa hívei mindig azt mondják, hogy ők vesszővel használják a kifejezést. Azaz így: Kelet-, Közép-Európa. Azonban nem kell túlságosan fantáziadúsnak lennünk ahhoz, hogy belássuk – a rádiókban a kötőjeleket és a vesszőket igen nehéz artikulálni… Ráadásul, amikor azok a mondatok írásban megjelennek, ott bizony már nincs egy vessző sem.

Miért fáj nekem ez az „aprócska” hiba? – kérdezték nálam jóval megengedőbb barátaim.

Az identitás miatt! A gyökerek miatt! A hovatartozás miatt. Minden nemzet azzá válik, aminek tartja magát. Előbb az történik, hogy egy népet lebalkániznak, majd később ez a nép balkáninak tartja saját magát, s így a végén balkáni is lesz. A megbélyegzés, a stigma meghozza eredményeit, és minden lepusztul, „balkanizálódik”. Mint az iskola bolondja, aki először csak nevet a le-bolondozásán, de aki egy idő után már nem is gondolkodik egy feladat megoldásán; hiszen ő úgy sem tudja, hiszen ő „úgyis buta”. S ettől a ponttól ő már valóban elveszett. Először nyelvileg, majd lelkileg, hogy a legvégén a valóságban is elkallódjon.

De kérdezzük-e, meg mernénk-e kérdezni legnagyobb királyainkat, Szent Istvánt, Nagy Lajost vagy Mátyást, hogy ők egy keleti vagy egy Európa közepén tért foglaló birodalmat vezettek-e? A Zrínyiek, esetleg Dobó vagy Savoyai Jenő Európa szélét vagy a szívét védték? – mármint a saját Hungária-hazájukon kívül?
Na, ugye, hogy ugye!

S míg e gyászos jövő-képen búsongtam, azon törtem a fejem, hogy hogyan tudnám a legegyszerűbben, a legképszerűbben megmagyarázni; miért is vagyunk mi „Közép”? És nem is kelet-közép, s főleg nem közép-kelet.

Mondhatnám azt is – gondoltam –, hogy Közép-Európa Nagy Lajos egykori koronájának szélén végződik, de ez a meghatározás sem lenne jó – hiszen az emberek jelentős része ma is valami „három tenger mosta” mítoszhoz ragaszkodik, ezért talán helyesebb, ha a Monarchia térképét hozom fel magyarázatként.

Mert így egyszerűbb megérteni a kérdést! Már, hogy hol kezdődik Kelet, és hol végződik Közép? Amit mindig elfelejtünk – mert el akarják, el akarták velünk feledtetni. Igazából Közép-Európa három [négy, illetve öt] államból áll – így a legkönnyebb megjegyezni. Németországból, Svájcból és az Osztrák-Magyar Monarchiából. Csak ezt a három államot kell megjegyezni. Természetesen 1918 után ehhez csatlakozik újra Lengyelország, mint ország, de mint terület – a Monarchia révén – már korábban is Közép-Európa része volt. A káros trianoni sejtburjánzás során létrejött államalakulat-kísérleteket mindenki ismeri – így azokat most nem említem.

Még egyszer: Közép-Európa Németországból, Svájcból és az Osztrák-Magyar Monarchiából áll. Minden, ami ezen túl van, az vagy kelet, vagy dél, vagy más, mindenesetre semmiképpen nem Európa „Szíve”, Központja. S ezt az esetleg nyitott szellemiségű intellektuelek, újságírók, és a Magyar Rádió felsőfokú végzettséggel rendelkező hírszerkesztőinek is megismételném: Magyarország: Közép-Európa; és semmiképpen nem: Közép-Kelet-Európa.

Hagyjuk meg a szavak teremtő erejében, a kifejezésekben is Hazánkat ott, ahová természetesen tartozik – Középen! Középen, mint a Monarchia – s amit éppen azok vertek szét, akik most ezt az elmebaj-kifejezést terjeszteni szeretnék; ami már végképp összekeverné a fejekben: hová is tartozunk valójában.
Történelemben, vallásban, szellemiségben, gazdaságban, kereskedelemben, hadászatban – minden tekintetben – mindig is a Közép voltunk.

(S remélem, hagynak is itt maradnunk – nem költöztetnek át minket liberális barátaink valahová keletre… még ha ez a szocialistáknak valamiért mindig is a mániája volt.)

In memoriam Nagy Ferenc (hangos jegyzettel)

A napokban volt szükségem az információra, de – bevallom – nem találtam a forrást; pedig „bomolva” kerestem, mint egykor József Attila. Még azt a blaszfémiát is elkövettem, hogy újra elővettem a kommunista rendszer felbomlásakor nagy hamarjában kiadott „Extra Hungariam” című sorozatot, és végigolvastam újra a – talán nem véletlenül Pulitzer-díjat nem kapott – „Küzdelem a vasfüggöny mögött” című önfényező önéletrajzát.

De az adat nem volt sehol. Persze, miért is lett volna? Viszont akkor már végképp nem tudom, hol olvashattam? Rákosi önéletrajzában? Ki tudja.

Ebben az évben lesz ugyanis 65 éve (majd kíváncsi leszek – a mi drága bel- és kültenyésztésű országrontóink vajon erről is megemlékeznek-e, esetleg követelnek-e neki is egy szobrot az Országház-térre?), hogy Magyarország második szabadon választott miniszterelnöke lemondott. Mármint, ahogy egy Puskin, Szviridov és Vorosilov rángatta bábu egyáltalán „szabad” lehet… Szabad – mint egy palackba zárt hajó szelheti a hullámokat.

A Károlyi-szobor eltávolítása kapcsán jutott eszembe az ominózus mondat.

Mert nekünk – magyaroknak – a történelem az elmúlt 100 évben hordószám öntötte a rossz, alkalmatlan és perverz politikai vezetőket; mióta az Isten kegyelméből uralkodó királyt elme-roggyantak elüldözték, szövetkezve az aktuális ambíció- és válság-bajnokokkal. S megmagyarázhatatlan módon saját magukról közben még azt is hirdették, hogy a nyomába érhetnének bármiben is egy koronás főnek.

A miniszterelnök és az államminiszter a Gellért-
hegyi emlékmű avatásán 1947. április 4-én.

Őfelségét, IV. Károlyt azóta boldoggá avatták.

De ki emlékszik már erre a névre: Nagy Ferenc.

Ki volt ő? Egy miniszterelnök a szovjet-megszállta Magyarországon. Aki még emlékirataiban is azt hirdeti, hogy ő mennyire (ennyire meg annyira) „megpróbált” a meglévő korlátok között szabadon mozogni. Mint ahogy egy, a szűknyakú üvegbe belenevelt uborka mondaná: szabad vagyok – a lehetőségeim adta korlátok között.

S van egy sejtésem: ezt még ő sem hitte, még ő sem hihette el. Ha pedig elhitte…

A keresett mondat történetéhez hozzá tartozik, hogy már megtörtént a „kékcédulás” választás, már elhurcolták Kovács Bélát, meggyilkolták Kis Szalézt, aláírták a számunkra kedvezőtlen újabb párizsi békediktátumot – Sztálin minden ígérete ellenére –, felelőtlen kommunista elemek ledöntötték a Prohászka szobrot, de még hónapokra voltunk az ún. Pócspetri-ügytől és évekre a Mindszenty-pertől.

Szóval: tombolt a szabadság; a népi demokrácia szabadsága, a kommunisták szabadsága, Rákosi szabadsága, de hataloméhes és helyzetükből adódóan vak kisgazdavezetők még mindig legitimálták a tövényesíthetetlent; önös érdekeiktől vezérelve tovább asszisztáltak Magyarország megszállásához, kifosztásához és főként lelki, mentális megsemmisítéséhez. Aminek következményeit mai napig viseljük; főleg azok szellemi, pszichés, lelki hordalékát.

[Ezért érthetetlen: ennyi, „a bal” számára felülmúlhatatlan érdem után, egyáltalán miért nincs még szobra Nagy Ferencnek az Országház-téren?!]

Hasznos idióták Truman elnöknél
(Gyöngyösi János, Ries István, Harry Truman,
Nagy Ferenc, Rákosi Mátyás, Szegedi Maszák Aladár)

Nagy Ferenc – az egykori karrierista paraszt-vezér – 1947. június 1-én nyújtotta be lemondását egy a svájci határon kelt levelében, amit Tildy köztársasági elnökhöz, a szintén baranyai származású volt kisgazdavezetőhöz címzett.

Kérdezhetnénk: hogy került a csizma az asztalra? Hogy került Nagy Ferenc Svájcba? Miféle felvett úri allűrök miatt kellett éppen Svájcban és éppen akkor nyaralnia? Egy „népfinek”.

Egyszerű a magyarázat: meglátogatta az itt tanuló nagyobbik fiát.

De ekkor már az ÁVH-n javában dolgoztak a Kisgazdapárt végső kimiskárolásán. Ennek volt egyik befejező aktusa az ún. „köztársaság ellenes összeesküvés”, a „Magyar Közösség per”, amit ugyanúgy nem tudtak kezelni a hatalomgyakorlásra már a kezdetek-kezdetén is alkalmatlan kisgazda vezetők, ahogy a korábbi ügyek, kérdések megoldására sem rendelkeztek agykapacitással; s továbbra is saját báb-mivoltukkal büszkélkedve korzóztak az ekkor még szalonképesként feltűnni akaró, a Truman elnök és a sajtó előtt parolázó kommunista vezetőkkel, kart karba öltve.

[Szögletes zárójelben megjegyzem a „köztársaságot” pár év múlva éppen annak 47-es védői szüntették meg, s kreáltak belőle sztálini nép-köztársaságot – bármit jelentsen is a főnév előtti jelző.]

…és akkor lesújtott a „munkásosztály ökle”, az „imperialisták, a nép ellenségei, a klerikális reakció és a feketézők réme”.

A mi Ferencünk, mint ahogy azt már megszokta – s amennyire a józan gondolkodás korábban sem volt kenyere – egy Rákosinak vagy kinek is címzett üzenetében azt írta, hajlandó lemondani a miniszterelnökségről, ha ... (letartóztatott és időközben „megdolgozott” személyi titkárára vonatkozó – nem teljesült – feltételén túl) ... ha a hatalom: a lovaglócsizmáját, a Sztálintól ajándékba kapott ZiSZ-115 típusú kocsiját, a szintén Sztálin ajándékozta vadászpuskáját, valamint a Lacika fiát kiadja neki.

Így! Ebben a sorrendben!

Hát, hiába! A Haza minden előtt!

Még ha a lovaglócsizma és „a nagy” Sztálin ajándékai néha azt kicsit meg is előzik.

Bizony, a hatalomra születni kell! Azt egy életen át kell tanulni, gyakorolni, elsajátítani, s nem elég pár (százezer) szovjet szurony és a megfélemlített „választók” ilyen-olyan színű szavazócédulája.

(Vajon a Lacika átadásakor a kért dolgokon felül „ajándékba” adott nevelőnőnek örült-e a Feri? De, ugye figyeltük? Nevelőnő – ahogy ez idő tájt Baranyában az annyira megszokott volt – mármint kisparaszti körökben. Ám azt teljességgel biztosra vehetjük, hogy a csizma látványa őszinte örömmel töltötte el a Magyar Köztársaság miniszterelnökét.)

Felvisít a síkköszörű (hangos jegyzettel)

Biztosan front volt. Vagy lesz. Mindenesetre már hajnalban kidobott az ágy – nem tudtam aludni. A kiskutyák a felkelő Nap első fényét kihasználva boldogan estek egymásnak és ebben a zajban, amúgy sem tudtam volna aludni.

Megint a Zsömle győzött, Korcsi alul maradt és anyjuk csak elterülve figyelte kölykei birkózását.

Mi jöhet még? Mit tartogathat ez a nap, hogy már hajnalban fent vagyok: - kérdeztem magamtól. És éreztem: ez a nap nem akármi lesz, ez egy különleges napnak indul; ma még valami történni fog.

Reggel hallgatom a rádió híreit és szinte földbe gyökerezett a lábam: hosszú szenvedés és sok-sok műbalhé után elszállították a Miskát.

Miskát, aki egy korszak jelképe volt.

Egy soha vissza nem térhető korszaké. Amikor a Magyarország hajó elsüllyedt, amikor a Magyar Királyságot hazátlan bitangok elárulták, eladták, meglékelték.

Ha valaki olyan idős, mint én, nem tehet róla, de vannak emlékei. Amikor felállították ezt a szobrot, az MSZMP legfelsőbb szervei foglalkoztak a kérdéssel. És az elvtársak sokáig hallani sem akartak erről az emberről. Úgy érezték – méghozzá jól – hogy a felállítás szimbólummá fog válni. Már az is kiverte a biztosítékot, hogy hamvait 62-ben hazaszállították, de erre mindenféle kegyeleti indokot fel lehetett hozni. Hoztak is. De hogy szobra legyen… na ez már kiverte a biztosítékot (főként a moszkovitáknál). De a mai szoc-libek elődei szívós aknamunkával elérték, hogy mégis felállításra kerüljön a rá emlékeztető bronztömeg.

Furcsa fintora a TTT-világának, hogy az alkotást az a Varga Imre készíthette el, aki József Attila szegedi szobrát, Korvin Ottó mellszobrát, a mohácsi Lenin emlékművet, Honthy Hanna síremlékét, Lukács György szobrát – és a legpikánsabbat – a Kun Béla emlékművet készítette.

Művészetről, képességekről ne vitatkozzunk! A szépség tényleg gyakran relatív (bár én ennek a relativitásában nem igazán hiszek), s legmélyen én is hiszek a művészet univerzális küldetésében. De akkor is elgondolkodtató a művész rendszer-specifikus munkássága. Még ha ezek alkuk is voltak. Kicsik vagy nagyok – de ezt sosem kérdezi az utókor, sosem kíváncsi rá. Ő csak az eredményt látja. Ezt. Az agitpropot.

Olvasgatom a régi népies-urbánus vita iratait. Semmi nem változott. Az érvek, az indokok és a gyűlöletek is ugyanazok. Semmit nem változtak. Akkor is voltak megmondó emberek és akkor is voltak kultúr-diktátorok.
Azt mondja a mai sajtó: szobor-háború. Ugyan! Ez csak egy bombasztikusnak szánt újabb balos, méghozzá tartalom nélküli lózung. A sorsunkat és az életünket Károlyi Miska léte vagy nem-léte fogja meghatározni?

Nem hiszem.

Azt az őszinteség fogja meghatározni. Ha nem leszünk képesek a múltunkkal őszintén szembenézni, és ha a Károlyikról, a Kunokról, a Leninekről és a Sztálinokról nem merünk őszintén beszélni – mert mára ez már nem pollkorrekt – nem nagy jövőt jósolok a magyar közbeszéd jövőbeni őszinteségének.

S ha előítéletesen kezeljük továbbra is magának a Károlyi megszüntette a királyságnak a kérdését is, nem lesz jövő. Mert becsület nélkül nincs jövő.

A múlt nem fekete és fehér. A szobrok sem. Tudom. Tanították. Csak tudnám, miért izzik akkor mégis a lelkemben ma reggel egy régen várt öröm?

Ahogy – a képeket nézegetve – hallani vélem a síkköszörűk visítását. Ahogy újabb idegen testet vágnak ki a magyar közjog szövedékéből. Nem értem magam! Vajon minek örülhetek? Vajon miben bízhatok majd száz éves köztársasági hazugság, gyilkosság, kegyetlenség és szabad rablás után?

Mert ne legyenek kételyeink! Károlyi ezeknek is a szimbóluma.

Volt.

Éjjen Martius 15-ke! Éjjen Sükei! (hangos jegyzettel)

Olvassuk el a feliratot is!

…mert tényleg voltak ilyenek. Pár kávéházi széplélek, önimádó és -tetszelgő ifjú. Annyian, hogy egy nagyobbacska asztal köré alig fértek el. Annyian, hogy a titkosrendőrség, a nevüket hallva mégis csak mosolygott; legyintett egyet, feljegyezte legújabb flash mob-jaikat egy dossziéba, de még arra sem vette a fáradtságot, hogy egy jólképzett pandúrt kiküldjön fűtetlen hónaposszobájukba, hogy megdorgálja őket.

– Minek?! – gondolták magukban. – Pár hagymázas forrófejű miatt felesleges az amúgy egészen jól indult megbékélési és átalakulási folyamatot megakasztani. Egyszerűen nem érnek annyit! – morfondírozhatott a pesti vezetés.

– Hiszen olyan jól alakulnak a dolgok a diétán! Úgy tűnik, a rendek valamiféle egyezség mentén szerveződnek, s végre a higgadtak vezetik az amúgy elkerülhetetlen folyamatot.

– Így aztán a Pillwax kávéházból (alias Fillinger kávéházból) érkező hírekkel kapcsolatosan a „Tízek Társasága” hőrögetései, hőzöngései tényleg szót sem érdemelnek. A folyamatok jól haladnak! Pozsonyban. – vélekedhetett magában a főrendőr; és még arra sem gondolt, hogy előkészíttesse a gumilövedékek kilövésére is alkalmas, az állományban rendszeresített puskákat, vagy a plexi pajzsokat és a tomfákat kihozassa a raktárból.

Ám a „Tízek” nem hagyták magukat. Ők azon törték a fejüket, hogy „holnapra megforgassák az egész világot”.

„Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” – vélekedett később Madách egy alakja; s így ők sem adhattak mást. Csak mi lényegük: kháoszt, rombolást, felfordulást és vért. Mint a „nagy előd” tette, akinek a kottájából dolgoztak.

Hogyan lehet, hogy ezt a rendőrség nem tudta? – kérdezhetnék az utódok.

Honnan gondolják, hogy nem tudtak e forrófejűekről? – De tíz ember… az 10 ember, számoljanak utána. Hát mire mehet egy maroknyi magát felvilágosodottnak és frankofilnek gondoló siheder?

Semmire! Ezt a pandúrok is tudták; ezt mindenkinek tudnia kellett.

Csak a „tízek” nem tudták. A rendelkezésükre álló receptben kicserélték a hozzávalókat – hungarizálták azt –, s már rögtön azt gondolták: el is készítették a „magyar forradalom” 12 Michelin-csillagos, verseny-győztes receptjét; és senki nem szólt nekik, hogy soha nem lehet átvenni mechanikusan és lineárisan más népek „forradalmi” kultúráját, és a rebelliókat sem lehet egyszerűen exportálni. ˙(S még vagy 100 évig ilyen badarságokon törte/töri a fejét a nemzetközi-bal – mert hogy magyar-balnak kevéssé nevezhetőek.)

A „Tízek” – jó balos szokás szerint – rá is telepedtek egy már létező, előre meghirdetett eseményre: a József napi vásárra. Sikerült is összeszedniük öt vagy tízezer, a magyar nyelvet jórészt törő vagy nem is értő tótot és németet. Elsőrendű közeg! – gondolhatták magukban – Nekik aztán mondhatunk bármit.

"Kívánjuk a' sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését"?
 Kérjetek és kaptok... erről szólt Április

Mondtak is.

Az esőben megsétáltatták a vásározókat, mármint a hirtelen forradalmi néppé kinevezett tömeget; akik kicsit már elfáradtak, kicsit átfáztak, de hát „Csak nem megyek el innen…! Majd otthon lesz mit mesélni a kurta kocsmában, jó magyar bor mellett – még hetekig.”

S amikor a Városházán kitáratják az ablakokat – nagy szerencséjük volt, mert a városatyák azt hihették, hogy jó cseh mintára az ablakon akarják őket kidobni, pedig – csak azt szerették volna, hogy a kinti „forradalmi tömeg” hallhassa: ők bizony „keményen dolgoznak” a forradalom megvalósításán; s hát haza ne menjenek. A népek. (S mert publicum nélkül mit sem ér a sensatio.) Ezt a magukat magyar „Hegypártnak” képzelő fiatalok is jól megtanulták.

Apropó! Valamiért azt senki nem tanítja, hogy az ún. 12 pont nevű kívánságlistát először a Pillwax-tól nem messze – havas esőben az ember fia ne csámborogjon, mert még meghűl! – függesztette ki egy Sükei nevezetű tiszteletesfi, aki Pest-szerte híres dadogó volt, s amikor az összegyülekezett embereknek elkezdte magyarázni a plakátot, a helyi konstábler a mentális gyógyintézetbe akarta vinni, mert azt gondolta: zavart a szentem. Pedig csak költő volt.

Valószínűleg sorshúzással vagy többségi szavazással küldték ki éppen a Sükeit. Érte talán nem volt kár! Vagy mert: megfelelő embert megfelelő feladatra – hiszen értenie „a népnek” nem kellett semmit; nekik elég volt „boldognak lenni”. Boldognak lenni a forradalomtól. Az ő „forradalmuktól”.

A forradalomtól, ami francia receptre készült bár, és igazán sete-sután lett végrehajtva; alapja, hatása sem volt… és 164 év után – legalább magunknak – valljuk be: értelme sem túl sok volt.

Hacsak annyi nem, hogy az esti nemzeti színházi előadásból megtudhattuk: a magyarok nemzeti színei a piros, fehér, zöld, kék, sárga – a visszaemlékezések szerint. Ám, hogy ez a két utóbbi szín miképp került oda, ezt talán ne tőlem kérdezzék. [*] Hacsak az a „kék” csupán nem egy messzeség megszépítette „kék” nem lenne – s az eredetileg fekete lett volna; ami az előadás sötétjében – nagy hazafias lendületben – akár kéknek is volt nézhető (miért ne? Hiszen az agy mindig azt látja, amit a szellem láttatni akar). Mert ha az a „kék” valójában fekete volt, akkor ennyit, s ne többet a „nép forradalmi hevületéről”!

Mit ünnepelhetnénk Martius 15-kén? Egy olyan eseményt, amely jószerével csak egy kora tavaszi megfázás előkészítésének tekinthető? Hiszen a valódi „forradalmárok”, az igazi „haladók”, az építők, a „fontolva haladók” éppen vagy Pozsonyban, vagy Bécsben voltak; és kőkeményen dolgoztak. Olyanok, akik valóban előre akarták lendíteni a magyar közjog megakadt szekerét. S ez meg is történt – ezt nevezzük ma Áprilisi Törvényeknek. Legitim alku, legitim megállapodás, törvényes egyezség; a nemzet és Ő Királyi Felsége, az apostoli magyar király között. Martius 15-e helyett érmesebb lenne hát 1848. április 11-ét ünnepelnünk; azt a valódi átalakulást, amikor V. Ferdinánd apostoli magyar király szignálta az elfogadott és kompromisszumos törvényeket, a valódi magyar átalakulást rögzítő iratot, s nem tíz irodalmár tüdőgyulladás kísérletét.

Forradalom? Annak minden elemével? Történt-e ilyen Magyarországon? Igen, történt – mármint francia értelemben – amikor a felhergelt csőcselék Lamberget meggyilkolja a hajóhídon. Tehát a magyar polgári forradalom valódi napja nem 15-ke Martius, hanem 28-ka Septembrius, amikor gróf Lamberg Ferenc altábornagyot a felhergelt pesti csőcselék lemészárolta. Ez a forradalom valódi napja.

Azé a forradalomé, amely a Magyar Királyságot majd’ 20 éves késedelembe, azaz majdnem egy generációs késedelembe taszította. S ez a kimaradt generáció a Deákék, a Tiszáék nemzedékének annyira hiányzott 1867 után! Már ha maradnánk a liberálisok híresztelte „erőszakos magyarosítás” dogmája mellett.

1848 nem márciusról szól. Nem a később a „demokratikus”, „népfelséges” választásokon csúfosan – sőt gyalázatosan – elbukott, megbukott, senki normálisnak nem kellő önkinevezett szabadságharcosokról, hanem Széchenyi és elvbarátai furtum hátbatámadásáról. Ami később oly’ sok bajunk oka lett. Nincs hát rajta mit ünnepelnünk. S jegyezzük még meg: a végén Széchenyi került elmegyógyintézetbe, nem Sükei.

Vajon, ha ma élne Széchenyi gróf, melyik koszorúzásra menne el? S vinne-e tojást a görög-stíl tógába öltöztetett ön-tribun szobrához? De vajon ez Széchenyi forradalma volt-e; vajon ez Lamberg Ferenc forradalma volt-e? Mert Petőfié semmiképp. S mi volt az ára? Utána számolt már valaki? Vér, szenvedés, baltával lefejezett magyarok ezrei, Trianon? S megérte?

S már csak egy kötözködős megjegyzés.

Vajon miért van az, hogy Petőfi, Petrovics Stefán fiának kokárdája antiheraldikus, – ezt mindenki tudja –; már hogy valójában az a későbbi olasz trikolór. Ezt a hibát még a Petőfinek is látnia kellett! Tudta is, nyugodjunk meg!

Talán azért tette ilyenné – ma is hordatottá –, mert Petőfit – a forradalomimádót – a Hegypárt morfinistáinak ma is fertőző elmebaja annyira áthatotta, hogy a francia kakastaréjt akarta hinni „hazafiasnak”. Pestet meg Párizsnak.

Vajon, ha Petőfi terve sikerül, vajon valamelyik guillotine mögött láthattuk volna később szónokolni.

S vajon a dadogós Sükei szögelte volna a proskribáltak listáit? Sosem tudjuk meg.

Viszont az megtudhatjuk, hogy sokat vesztettünk, amikor nem a Széchenyik, hanem a Kossuth tűrte Petőfik játszhattak magyar jövőt. Akár ha fél napra is.

* Barátaim hívták fel rá a figyelmemet, hogy a jegyzetben említett piros, fehér, zöld, kék, sárga színek együtt, egy szalagon, zászlón történő XIX. századbani alkalmazása Magyarország egységének szimbóluma lett volna; s melyben a kék, sárga színek Erdélyországot képviselnék, Erdély közismert csillagos-holdas címeréből (a székelyek által használatos vörös, fekete zászlószínek ellenére).

Brüsszelnek igaza van! (hangos jegyzettel)

Szabó Csaba miniszteri biztos tájékoztatta a nagyérdeműt a dolgok kolontári állásáról. Most nem érdekes, hogy a földön, a földben és a föld felett mi mindent lehet(ne már) termelni, s hogy az élet visszatérhet-e oda, ahonnan a gátlástalan – a csalhatatlannak kikiáltott – szabadpiac azt kilúgozta? Ez most számomra, gondolataim szempontjából sokadlagos kérdés.

A közigazgatási vezető beszámolt róla, hogy a dolgok igencsak vontatottan haladnak. Ha röviden akarnánk megfogalmazni: Brüsszel brüsszelkedik. Azaz – Madách után szabadon – nem adhat mást, csak mi lényege.

Az apparátusok (minden apparátus) legjellemzőbb tulajdonsága ugyanis a döntéstől – bármilyen döntéstől – való félelem. Ha ugyanis valamiben is állást foglalna, az önkéntelenül is magában rejtené a tévedés lehetőségét. S mint volt hivatalnok igen jól tudom, hogy a köztisztviselőt sosem a szívósan, kitartóan végzett munkája eredményei minősítenek, hanem mindig és csakis a hibái. Dönthet ezerszer, százezerszer jól, de „az emberek” (és főként a politikai elit) mindig is arra az egy hibájára fog emlékezni, amelyet talán-talán elkövetett.

Ezért alakult ki az a szólás, hogy „egy akta nem akta, ha nem képes saját magát elintézni”; vagy más megfogalmazásban: „addig nem nyúlhatsz egy iratcsomóhoz, míg az be nem vette az iroda szagát.”

Ha ez a hozzáállás magának az apparátusnak a sajátja, akkor miért lenne ez más Brüsszelben, mint Ököritófölpösön, Markotabödögén vagy akár Nyúlon? Mi lenne a különbség a két tisztviselői típus között? Mármint a fizetésükön kívül.

De ez nem is érdekes.

Ami számomra meglepő volt, az az aparátcsik eddig legutolsó, hiánypótló kérdése volt.

Kiderült ugyanis, hogy az ügyintézőnek a döntésre 60 nap áll rendelkezésre, s – mit ad Isten?! – valamiért mindig az 59. napon jut eszébe valami kardinális kérdés, amelynek megválaszolása nélkül a döntése nem lehet eléggé korrekt, eléggé egzakt és eléggé megalapozott. [Ezt a kérdést már elemeztük; ilyen a tisztviselői habitus…]

Ami meglepett, az a miniszteri biztos tolmácsolásában legutóbb elhangzott brüsszeli kérdés:

„…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Olvassák el magukban még egyszer, lassan és ízlelgetve a szavakat: „…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Ez egy kiváló kérdés! Gondolják át! „…a magyar hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?”

Mert mi történik akkor, ha erre az a válasz, hogy: „Nem!”

Rábízhatná-e akkor Brüsszel az alkalmatlan magyar hatóságokra a feladat ellátását?

Ugye, hogy jó ez a kérdés!

De ne álljunk meg félúton! Ez a kérdés van ugyanis annyira esszenciális, hogy erre mindenképpen választ kell találnunk! Sőt, ezt tágabb dimenzióba is kell helyeznünk!

Az uniós hatóságok alkalmasak-e a feladatuk ellátására?

És ezt min lehet lemérni? Mi az alkalmasság mértékegysége? A kilojoule? Vagy a lóerő?

Sőt! Menjünk tovább! Ki hatalmazta fel a magyar hatóságokat bármiféle eljárás lefolytatásra? És Brüsszelt? És ha akad is ilyen; mire hatalmazta fel ez a valaki, akár ezt, akár azt a „hatóságot”?

Ez a kérdés minden hatalomgyakorlás non plusz ultrája.

Honnan származik, honnan származhat egy hatalom „alkalmassága”? Legyen az akár Budapest, vagy akár Brüsszel.

Mert egy királyság esetében erre a kérdésre ismerjük a választ: „Isten kegyelméből”. Tehát a legitimáció a kérdés.

Azaz: mi legitimálja a köztársaságot; nevezzék azt akár Budapestnek vagy akár Brüsszelnek.

Mi a „forrása” a hatalomnak? Így is kérdezhetnénk. Mi a köztársaság „hatalmának” forrása, mi legitimálja azt?

Okos fiúk ülhetnek – jó pénzért – abban a Brüsszelben…

Milyen kár, hogy a tehetségüket ilyen favágó kérdések eldöntésére kell elpazarolják, mint a kolontári „kárenyhítési” vagy „támogatási” kérdéskör.

De szívesen hallanám ennek a bizonyos brüsszeli hivatalnoknak a válaszát a saját legitimációjára nézve! Hátha akkor jobban meg lehetne értenünk a köztársaság mibenlétét…

De azt hiszem… Brüsszelnek én kevés vagyok, hogy kérdést tegyek fel.

De még „a nép” is, amely 1990-ben ő nagy bölcsességében – nálunk – leváltotta a posztbolsevikieket, hogy aztán 1994-ben visszakönyörögje őket, s 2002 és 2010 között még újra adott nekik 8 évet tehetségük kiteljesítésére. Ha tévedhetetlen lenne „a nép”, ilyen rövid idő alatt nem követett volna el ennyiszer ennyi téves döntést. Mármint ha a „népfelség elve” egyáltalán létezne, s az nem csak egy munkahipotézis lenne. És a Daniel Cohn Bendit-féle moralitás, etika kérdéskörét még nem is érintettük…

Hiszen napnál világosabb: hatalmuk, hatáskörük senkire nem támaszkodik, senkire nem hivatkozhat, csakis saját magukra; minden transzcendens elem mellőzésével. S állapodjunk meg végre abban: a nép nem Isten. És soha nem is lesz.

És akik rá hivatkoznak – valójában saját magukra hivatkoznak.

Mint barátunk, Münchausen báró – aki köztudottan saját magát is képes volt hajánál fogva, saját lovával együtt kirántani a mocsárból. Brüsszelnek igaza van! Egyre jobban kedvelem ezt az uniós fickót.

Mert egy jó válasz legelső kritériuma mindig: egy jó kérdés.

Minden hatalmat a szovjeteknek! - Gondolatok Magyar Bálint beszéde kapcsán (hangos jegyzettel)

Hallgatom ezt a Magyart! Ugye tudják, Bibó István Szakkollégium, 2012. február. Hogy a Hofi-féle benyögést használjam: „Jön a bal!”.

Mintha a „régi”, a „klasszikus” bolseviki öngyalázó-önelemző kollektív gyónás egy újfajta megjelenésével találkoznánk. Csakhogy ez az irány úgy tud „önkritikát” gyakorolni, hogy közben ki nem ejtené a szót: „vétkeztem”, „hibáztam”.

Hallgatva őket, teljesen úgy tűnik, minden jól volt, mindent jól tettek, csak az a fránya nép, valami ismeretlen eredetű – a gondolkodást és az agyat megtámadó vírusfertőzés miatt – „ezekre” szavazott. Kérem szépen: „a nép egy hülye”, „a népet le kell váltani”; hiszen a kiválasztott kevesek számára leginkább megfelelő helyett egy „antidemokratikus” modellt választott. Mármint az Orbán-féle hatalomgyakorlási modellt. 

Buta nép – szégyelld magad!

Pedig ezek az urak (?) is nagyon jól ismerik azt az Antall Józseftől származó gondolatot – amit gyanúm szerint ő is idézett valahonnan –, „…ha az inga egyszer kileng balra, akkor szükségszerűen kileng jobbra, és amíg az inga megáll középen, addig néha esztendők vagy évtizedek telnek el.”

Most tekintsünk el attól a képzavartól, hogy – mármint ha a társadalomra vonatkoztatva egy fizikai, organikus hasonlatot használunk (s mivel minden hasonlat sántít) olyan a politika fejlődésében sosem fordult elő, hogy az a fránya inga bármikor is megállt volna valahol középen. Sőt: az egyáltalán, soha nem áll meg. Hiszen, ha megállna, akkor az nem organizmus lenne. Ha véletlen mégis így tenne – van erre is egy szintén a biológiából ismert kifejezés – akkor kadáver lenne.

De jó, legyen! Használjuk az inga-hasonlatot! Akkor pedig mondjuk ki őszintén: kadáverek elmélkedtek a Magyar Köztársaság állapotáról.

A felütést a szónok már beszéde legelején megadja, amikor arról elmélkedik, hogy a mai folyamatokat az „antidemokratikus” jelző írja le leginkább.

Miért? – kérdeznék a naivabbak. De ha meghallgatjuk a gondolatfolyam többi részeit is, talán megértjük, amikor azért a tettükért veregetik meg saját virtuális vállaikat, hogy meghonosították Magyarországon a nyugat-európai típusú demokráciát.

Kíváncsian várom, mikor támad majd egy politikai gondolkodó, aki – mondjuk – az unga-bungai vagy a nepáli demokrácia meghonosításáért szállna síkra. S ha majd ez az új, a bevezetést követően mégsem fog meggyökeresedni, akkor majd lehet szidni a működésképtelen modell eltörlőit és követelni az (újítók által) fejlettnek mondott rendszer visszaállítását.

Könnyedén felejtsük most el azt az apró problémát, hogy a „demokrácia” lelkes emlegetői soha nem határozták meg egzakt módon magának a fogalomnak a jelentését sem. Tekintsünk el attól a csekélységtől is, hogy vajon ki és mikor kente fel e nemes lelkű deutero-prófétákat az egy és oszthatatlan, a megdönthetetlen igazság kinyilvánítására, s hogy csalhatatlanságukat melyik politikai-hitrendszer igazolná?

Libbenjünk át azon a szemponton is, hogy ha egy rendszer nem működik, akkor arról nem biztos, hogy a rendszer környezete tehet. Az egyszer imádott, máskor pedig szidalmazott „népet” korholni pedig végképp felesleges, sőt káros és igazságtalan.

Feltéve, ha Antall szólásának igaza van – akkor az inga kilengését nevezhetik akár „forradalomnak” is. De akkor a rendszerváltás kilengése is forradalom volt. Jobb-forradalom. Mármint ha az addigi, az MSZMP nevével fémjelzett rendszert „bal”-nak tekintjük. „A nép, az istenadta nép” ugyanis szokása szerint megint valami ellen szavazott – természetesen a saját zsebe érdekében és a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolva, sem a tényektől, sem az eszméktől, sem a lehetőségektől.

S ez ellen a „jobb-forradalom” ellen szavazott a „bölcs nép” 1994-ben, hogy aztán ismét elege legyen „őfelségének a népnek” 1990 előtti, feltámadt uraiból. De hogy ne legyen olyan mechanikus a politikai berendezkedés, hát az 1990-ben még az antikommunista jobbon tündöklő SZDSZ is bekerült a régi-új urak közé. Hiszen a régi-új urak (?) valójában a hatalomgyakorlásra úgy kvalitásaik, mint habitusuk és felkészültségük hiánya okán alkalmatlanok voltak; s a „megújult bal” sosem nyerte volna meg a választást, ha hirtelen, valami ismeretlen oknál fogva nem sikerül azt a kényszerképzetet kelteni, hogy a „jobb” meg akarta gyilkoltatni a „bal vezérét”. Így az addig csak a humoristák száján „koronának” becézett segédeszköz a valóságban is „politikai koronává” lett.

Lengett az inga, majd megint lengett – az „istenadta nép” pedig mindig azt hitte, hogy minden választással akkor lesz neki jobb, ha újabb és újabb forradalmakat csinál. De ezek a kézi vezérelt „forradalmak” már csak ilyenek. Mert ha az nem egy ilyen instant-forradalom lett volna, akkor az csak egy minden kontrollt elveszítő forradalomként léphetett volna fel. Mint az a bizonyos, a csőcselék vezérelt „nagy”, ami még „francia” is volt.

Sírnak a bukott rendszer örökösei, szidnak mindent, ami nem úgy működik, mint az általuk kreált „nyugati” modell. S közben nem veszik észre, hogy – ahogy ők is sokszor elszólják magukat – Magyarország nem „nyugat”, hanem „kelet-közép”; rosszabb esetben: „kelet”. Ergo igénye sem lehet „nyugati” típusú demokráciára; mondom ezt úgy, hogy – előzetesen rögzítettük – élő ember még egzakt módon nem határozta meg a „demokrácia” fogalmát. Mégis mindenki ezért sír (természetesen kisebb, nagyobb; mocskosan véres, vagy kevésbé mocskos mészárlások után).

Maoista lázadók több évtizedes fegyveres anarchia után átvették a hatalmat Nepálban, de természetesen az új hatalom később meginterjúvolta az „istenadtát”. S mit ad Isten…! Hát, nem megszavazták?! Le is váltották a királyt. A „nép”; mármint Mao-népe. A szomszédos Bhután királya pedig azt találta mondani: nemzetem jóléte annak Bruttó Össznemzeti Boldogsága kell legyen! S e gondolatát az alkotmányukba is beillesztették – azóta nem a nemzeti terméket, hanem nemzeti boldogságot mérik. (Mit mondjunk?! Ez a GNH is van olyan egzakt, mint a GDP…) 

De tegyük fel a kérdést: mennyivel rosszabb vagy jobb ez a modell, mint az ún. nyugat-európai demokrácia modellek?

Amúgy is – megfigyeltem – egy fogalmat sokan úgy igyekeznek misztikusabbá (azaz tudományosabbá) tenni, hogy a lényeges szavak elé töménytelen jelzőt illesztenek. Nyugat-európai demokrácia, szocialista-demokrácia, demokratikus centralizmus, bruttó nemzeti össztermék. Szómágia! A lényeg, hogy csak kevesen értsenek sokat; olyanok, akik tudatában vannak annak, hogy a szó a gondolatok elrejtésének leghatékonyabb eszköze és a valóság szavakkal amúgy sem leírható.

Magyar Bálintnak sem kellett volna huszonvalahány percig (mellé)beszélnie, hogy megértsük. Elég lett volna a 3 jól ismert szót kimondania: Вся власть Советам! Minden hatalmat a szovjeteknek! Azaz: Minden hatalmat a Kadávereknek!

De ez nem jó! Mégsem!

Még, esetleg valaki – az „istenadtából” – megértette volna, mit is akartak mondani, s ma nem lehetne egy filosz dicsfényében fürdeniük a neoliberálisoknak; akik végül is meg akarják állítani az ingát – az időt. Amúgy is, furcsán néz ki egy vörös transzparens cilinderes, szivarozós kezekben; és amúgy is nehéz jelszavakkal telefirkált táblákat lengetni, ha közben a pénzeszsákodat kell markolnod.

90 év – csak egy adat (hangos jegyzettel)

Futó Dezső (1916-1994)

Az a baj azzal, ha az ember az egész „rendszerváltást” tudatosan élte meg – és esetleg annak még cselekvő részese is volt –, hogy óhatatlanul is vannak emlékei.

Amikor pedig nincsenek, hát ott vannak azok a tiszteletreméltó öregurak, akik azzal becsültek meg, hogy meséltek, anekdotáztak, kvaterkáztak velem.

Mai napig sem tudok ezekre az azóta elhunyt emberekre meghatottság nélkül gondolni.

Sokuk arcán ma szokatlan huncutság csillogott – nagy korok sokat megélt tanúi voltak; sokat megértek, sokat tudtak – de mégsem voltak sem leereszkedők, sem nagyképűek; sőt – mintha – még boldoggá is tette volna őket az a tudat, hogy végre nyíltan beszélhetnek „az” ifjúsággal.

Az ifjúság akkor a barátaim és én voltunk; mármint a valódi rendszert-váltani-akarók. Nem sikerült. No, valljuk be nyíltan!

Sosem felejtem el annak az idős úrnak az intését – aki később a parlament egyik alelnöke lett – s aki radikális elképzeléseinket látva azt találta nekünk mondani a kitűnő Futó Dezső lakásán, hogy hagyjunk már fel az ötleteléssel, eljön még majd a mi időnk is. Ő ugyan nem így fogalmazott, hanem úgy, hogy: hagyjatok már minket, idősebbeket is játszani; majd ha elmegyünk, úgyis ti következtek! Megértettük. A rendszerváltás elmaradt.

S közben Futó Dezső bátyám, az ex-parlamenti képviselő, aki egyedüliként interpellált annak idején a Pócspetri-ügyben – s akinek Bródy Sándor utcai lakásának falán Kosztolányi Ilona című versének egy eredeti példánya volt bekeretezve –, csak hallgatagon nézett maga elé. Sosem tudom meg, mire is gondolhatott magában. Mert ezek az urak már hallgatni is úgy tudtak, hogy csak akkor szólaljanak meg, amikor annak eljön az ideje.

Az igaz, hogy a történelmet a győztesek írják, csak az a baj, hogy a „nagy” túlélők akarják színesíteni. S aki túléli a szemtanúkat, később már hozzá megy mindenki „hiteles” adatokért.

S a kíváncsi ifjúság ekkor nagy késztetést érez, hogy ezeket az anekdotákat „hitelesnek” fogadja el. Ilyen a világ rendje! Az ifjúság (legtöbbször) tiszteli a kort; a tudás mindig is hatalom volt; a tudás megosztása, de a tudással visszaélés és a megtévesztés is.

Mert a hősök meghaltak, vagy kivégezték őket, esetleg a mártírok belepusztultak a hónapokig tartó tortúrába vagy az utána következő időkben hunytak el – amikor már megszűnt a verés, de az elszenvedett sérülések egy életre kihatottak. Így hát gyakran azok lettek a túlélők, akik egy tál grízes tésztáért akár a saját cellatársukat is „fölnyomták” (Így mondták!); s ma mégis ők fürdenek az 56-osokat megillető dicsfényben.

Volt egy öreg barátom, egy 56-os katonatiszt. De „átállt”. Nem végezték ki, de évtizedek múlva, amikor kijött, egy roncs életet kellett volna újraépítenie. Most ne menjünk bele, hogy ez sikerült-e neki?

1988 forró őszén és 1989 sistergő tavaszán ismertem meg, amikor minden héten összejöttek a város „alternatívjai”. Barna bácsinak ezek az urak túlzottan óvatoskodónak tűntek – s ki tudja miért – az volt a határozott véleménye, hogy az itt jelenlévők negyede fizetett besúgó. Nem volt igaza. Nem a negyedük volt ügynök, hanem a fele.

Lazur Barna (1930-1999)

Egy ideig még eljárt a József Attila Művelődési Házba – ahonnan később az MDF kinőtt –, de már akkor hozzálátott egy saját csoportot szervezni. Ebből nőtt ki később a Magyar Köztársaság Párt; de ez a csapat nem nagyon kedvelte Krassó néha megbotránkoztató performanszait. Inkább arra koncentrált, ami az ügyet előreviheti, így elkezdtük szervezni a helyi akció-szövetséget. De ez már egy másik történet.

Sokat találkoztunk. Tőle hallottam arról a bizonyos „Grízestésztáról”. Amikor meglátta a tévében, alig palástolt undor töltötte el. Ünnepélyesen megígérte, mindent megtesz, hogy ne lehessen belőle potentát az új rendszerben. Nem sikerült neki; beteg lett és belehalt a börtönben szerzett sérüléseibe.

Úgy eszembe jut Antall egy korai törvény-tervezete is, amelyben a felségsértés törvényi tényállása mintájára megpróbálta büntethetővé tenni a hatalom csúcsain lévők rágalmazását. Ez sem sikerült.

De egyáltalán, ki mondja meg, mikor becsületsértő, ha egy besúgóról valaki feltárja a múltját? S mi történik akkor, ha ezek után még neki áll fentebb, s kikéri azt magának. Mármint a valóságot. S mi történik akkor, ha a média ehhez az eltusoláshoz segítő kezet nyújt?

Mint ahogyan nem segítő kezet nyújtott, de egyenesen provokálta legutóbb egy állami főméltóság múltjának feltárását. Az egyiknek lelkesen segített az eltusolásban; abban, hogy sose ismerhessük meg a történteket (hisz a tanúk napról napra fogynak), míg a másik esetben ő maga teremti meg a klasszikus „kabát-lopási” történetet. Íme a köztársaság erkölcse! Íme a köztársaság hitelessége!

Hallgatom a rádiót. Napok óta hozsannázik egy alakról, aki önhibáján kívül szintén magas kort élt meg, de pár évvel ezelőtt még arról is lehetett hallani, hogy miket jelentett a híres Csapatról. De még ma is hallható hetente egy-egy jegyzete, amikor rosszul illesztett protézissel küzd a szavakkal és egyáltalán az artikulációval. Morális felelősséggel közben nem küzd…

Mert a „mi bűnösünk, nem olyan nagy bűnös, de a ti bűnösötök az nagyon is erkölcstelen”. Íme a megvalósult, ki tudja hányadik köztársaság, ki tudja honnan származó, valódi erkölcse, valódi arca!

Mert a köztársaság automatikusan istentelen. Így tehát isteni, transzcendens elveket, azaz morált, etikát, erkölcsöt elvárni tőle hiábavalóság. Az új „alaptörvény” – azt mondják – hivatkozik az Istenre. Pedig nem hivatkozik – csak idézi a Himnusz első sorát. S ez nem ugyanaz. Mint ahogy Károlyi köztársasága sem ugyanaz, mint az Ezeréves Apostoli Magyar Királyság, még akkor sem, ha mindkettőnek piros, fehér, zöld volt a lobogója.

Ezt a leckét a bolsevikiek azóta megtanulták, mármint hogy nem célszerű egy nemzeti zászlót „vörös rongyra” cserélni; ezért 45 után már szimbolikusan megtartották a nemzeti színeket. Szemben a szovjet elvtársaikkal, akik nem csak az orosz nép, hanem a baltiak zászlait is eltörölték – adva helyettük valami szupergusztustalan antiheraldikus szörnyűséget.

Isten nélkül nem beszélhetünk ugyanis erkölcsről, morálról, etikáról, tisztességről, hisz transzcendencia nélkül maga a fogalom is – hát még az „alkotmány”! – teljes mértékben értelmezhetetlen.

Majd egyszer, talán, egy szebb világban, ha az írott alkotmány úgy fog kezdődni: „…És minekután Isten kegyelméből mi ennek a nemes Magyarországnak királyi pálczáját és kormányát elnyertük és Szent Koronájával minket megkoronáztak, és miután ez országot hadmíveleteink után, úgy az ellenség félelmétől, mint a belső zendülésektől megszabadítottuk, első és legfontosabb gondolatunknak azt tekintők, hogy ezt az országot és a mi alattvalóinkat a belső békesség és a törvények által erősebbé és állandóbbá tegyük…”

De nehogy azt higgyük, hogy ez csak sokára lesz, vagy egyáltalán sosem következik be!

Mert ilyen prominenciákkal, ilyen ünnepeltekkel, ilyen mondanivalóval, ilyen „kreátumokkal” minden nap, minden órában, minden mondattal, minden hiteltelen megnyilvánulással a köztársaság a saját sírját ássa.

Apropó! Hallották? Japánban megint megtartották a hagyományos Gödörásó versenyt. Az a feladat, hogy 30 perc alatt a lehető legmélyebb gödröt kell ásni. Az idei győztesek rekordot döntöttek, 3 méter 39 cm mélyre ástak; pedig magyar versenyző nem volt a 259 csapat között.