Royalista a tévében

Egy igen régi írásunkban emlegettünk egy Wolverine-(Rozsomák)szerű monarchistát, aki humorral és nagy lendülettel adja elő véleményét. Most, hogy újra néztem a bejegyzéseket, rákerestem a videóra, és meg is találtam, így meg is oszthatom a kedves olvasókkal. Egy teljes fordítást persze szívesen veszünk.

Velünk élő monarchizmus VI. - Cs. és kir. padok Dunakeszin

Három pad áll Dunakeszin a gyártelepi megálló várójában. Már csak az egyik háttámláján található meg teljes egészében a gyártó névjegye, egy töredékes, egy pedig örökre elveszett. A gyártási feliraton éppen az az érdekes, ami már nem látszik rajta. A múltat végképp eltörölni készülő buzgó kommunista káder pocsék munkát végzett, nem sikerült teljesen levésnie a feliratot a mára ipartörténei kuriózummá nemesedett, közel 100 éves padokról. Közel hajolva a fémtáblácskához ha nem is olvasható, inkább érezhető a felirat:  

Cs. és Kir. udvari szállító.

Vajon miért nem szerelték le a feliratot, a macerás és időigényes levésés helyett?  

Ha valaki esetleg jártában-keltében hasonló - pusztuló - monarchiabéli emlékkel találkozik, szívesen közzétesszük amennyiben elküldi vagy belinkeli nekünk!

Erdélyország hív!

Pánczél Hegedűs János, a Regnum! Portál alapító-főszerkesztője, előadást tart, Erdélyben, Borzonton. 

Az előadás időpontja és a témája: 

2012. augusztus 10. 18.00 óra 

A „rejtett államfő” a törvénytelenségben - Mindszenty József hercegprímás alkotmányos szerepe és politikai hitvallása (1945-1975)

Minden kedves érdeklődőt, különösen erdélyi barátainkat szeretettel várunk!

Hogyan és hol harcoljunk?

Többször szóba került már a kérdés, elsősorban azzal kapcsolatban, hogy mennyire legyünk - lehetünk - része a rendszernek (ami nekünk nem tetszik), a köztársaságnak monarchistaként, hogy hogyan harcoljunk? Itt a legnagyobb gond, hogy amennyire a rendszer részei akarunk lenni (semennyire) azt egyszerűen nem tehetjük meg. Hacsak nincsen királyságpárti Magyarország tíz leggazdagabb embere között, mindannyiunknak bele kell folynia abba ami körülvesz bennünket. Gimnazistaként, egyetemi hallgatóként, dolgozó, adót (nem) fizető emberként, TAJ és adókártya tulajdonosként benne vagyunk abban, amit le készülünk bontani. 

Ezzel egy bizonyos - szükségszerű - szintig nincsen is semmi baj, hiszen az exisztenciánkat ebben az ex lex forradalmi állapotban is fenn kell tartani. Tanulnunk, dolgoznunk kell, el kell tartanunk magunkat, családunkat. José Antonio Primo de Rivera is a köztársaság ügyvédje volt, Francisco Franco a köztársaság katonatisztje. És itt csúszunk át - véleményem szerint - egy újabb kategóriába.

Ez pedig az államaparátusban dolgozók helyzete. Ezt is két részre választanám egy nagyon hangsúlyos vonal mentén; azok akik hivatásosok, és esküt tettek a köztársaságra (honvéd, rendőr, pénzügyőr), valamint azok, akik csupán alkalmazottak (közalkalmazottak, köztisztviselők). Ez utóbbit egyszerűen besorolhatjuk a hagyományos munkák közé, itt találhatunk tolmácsot, tanárt, ügyintézőt etc. Nem különbözik számottevően bármely más munkától (mármint ami az állammal való kapcsolatát érinti) és egy gimnáziumi vagy egyetemi tanári állás egy állami intézményben még elő is segítheti az ismeretterjesztést (mely elsődleges célunk jelenleg). 

A hivatásosok azonban más tészta. Nem állítom, hogy nem lehet reakciós monarchista egy rendőr (ismerek is nem egyet), csupán úgy érzem, hogy az eskü (ma már leginkább: fogadalom) aggályokat vet fel. Vegyük a jelenlegi helyzetet, hiszen január 1-jétől már a fogadalom is Magyarországra, nem pedig a Magyar Köztársaságra szól - és ezzel a tágítással akár még ez a bejegyzés is tárgyát vesztheti. A jelenlegi állomány azonban a köztársaságra tett esküt. Ám ez is egy olyan dolog, - és ez a respublika jelentéktelenségét bizonyítja - hogy senki sem így fogja fel, hogy a 'köztársaságra'. Sokkal inkább a hazára, Magyarországra. Senkinek nem kell a köztársaság. Ám az a tüske az ott van. 

Kétségtelen, hogy a rendőrség és a (már nem létező) pénzügyőrség olyan feladatokat lát el, melyre bármely monarchiában szükség lenne. Nem is a rend fenntartásával, hanem azzal a 2% politikai résszel van a gond. A fogadalommal. És ábrándozzunk el egy kicsit. Tudjuk, hogy most nem a harc ideje van itt, hanem az építkezésé, ismeretterjesztésé és önfejlesztésé, de mi lenne ha Ferdinánd hercegünk restaurációs csapatai (velünk a soraikban természetesen) Budaörsnél állnának egy fél-polgárháborús helyzet közepette? Mit tennének a - nyilvánvalóan kivezényelt - rendőrség és honvédség dinasztiahű tagjai? Rálőlének a Trónörökösre a köztársaság védelmében? Mert egyvalami biztos; ha ezt megtennék, akkor az bizony már nem Magyarország vagy a rend, hanem kifejezetten a köztársaság védelmében lenne.

Ám nem feltétlenül szeretném ezt kihegyezni csak a hivatásosokra. Sokkal inkább a határ érdekel. Hol húzódik? Egyetemistaként hajtunk a köztársasági ösztöndíjra, de azért a köztársasági érdemrendet már nem fogadjuk el a 'Nemzet Tolla' kezéből? Nekem van egy véleményem, de kíváncsi lennék olvasóink hozzászólásaira is.

Monarchizmus a hiábavalóságnak - ne így legyen!

Mindig elcsodálkozom, amikor a Facebook-on olvasgatom a regnum!-os hozzászólásokat. Hogyan van embereknek ennyi ideje és energiája kommentelni?! Elhiszem, hogy mindenkinek van mit közzétennie a királyság gondolatköréből, és azt is, hogy erről természetesen mindenkinek van saját, különbejáratú véleménye. És utóbbinál a "külön"-ön van a hangsúly. Ebben a mai korban szinte társadalmi elvárás, hogy mindenki saját egyéniségét helyezze a központba. A királyság szempontjából ez oda fog vezetni, hogy lehet Magyarországon rengeteg monarchista, de több mint valószínű, hogy szóba sem fognak állni egymással. Hogy miért? Azért mert mindenki azt keresi, miben különbözhet a másiktól, az egyéni fantazmagóriája sokkal fontosabb, mint az a közjogi protokoll, amelyet terjeszteni és vallani kellene és amely mentén helyreállítható a királyságunk. Feladatok vannak, de nem tudjuk megvalósítani őket, mert kommmenthuszárok a saját kis véleményükkel vannak elfoglalva.

Lehet végtelenségig folytatni a meddő vitákat, a balosokkal, a hungaristákkal, a szabad királyválasztókkal, meg a Pisti bácsival, meg az egoistákkal. Az elmúlt egy évben, mióta figyelemmel kísérem a regnum!-os Facebook-csoportot, nem történt semmi előrelépés a királyság ügyében. Továbbra is csak szavakon, jelképeken folynak az olykor késhegyig menő meddő viták. Én azt mondom, aki ezt szereti, az csinálja. Napi 60 üzenet, bőséges nárcizmusra ad teret annak, aki ezt élvezi.

Aki azonban úgy érzi, hogy ennél sokkal többre hivatott, annak adva van a lehetőség a munkára. Újraindult ez az úttörő monarchista blog, amely először honosította meg a királyság ügyét a rendszerváltás után Magyarországon és működik a királyságunk zászlóshajója is a Regnum! portál. A királyság témaköre Magyarországon kimeríthetetlen forrásul szolgálhat a grafomán kommentelőknek. Nem tudom elgondolkodott-e már azon valaki, hogy egy átlagos blog poszt kijönne tíz kommentből (+egy fénykép)? Hogy egy kis utánajárást igénylő tanulmány mondjuk 40-ből (+4-5 fénykép)? Itt a hatalmas lehetőség, a cselekvésre. Mennyiség tekintetében lehet mérce a mandiner.blog, színvonal tekintetében például a wangfolyo.blogspot.

Ha valaki úgy érzi, hogy kész az energiáit valami hasznosra fordítani, itt a vissza-nem-térő alkalom. A lelkes jelentkezőket témáikkal, írásaikkal várjuk ITT.

Megjegyzés: Ez a poszt nem a véleménycsere, hanem a hiábavaló szócséplés ellen íródott és legfőképpen azok ellen, akik ezt meggyőződésből, nézeteiket váltogatva teszik, ezzel ellehetetlenítve a fontos dolgokat. És a lusta embereket sem szeretjük, meg a kifogásokat sem!

Audiovizuális monarchista gyorstalpaló(k)

Néhány lelkes orosz monarchista csinálta a fentebbi videót, angol nyelven, amelyben nagyon egyszerűen néhány mondatban összefoglalják, hogy mi a monarchizmus lényege és mi nem. Azzal ugyan vitatkoznánk, hogy a monarchizmus "ideológia" lenne, hiszen egy állapot leginkább, de azért az anyag korrekt. Lelkes, amennyire kell konzervatív és kombattáns is ugyanakkor, mai és kellőképpen univerzális. Azzal a nem titkolt szándékkal tesszük itt közre, hogy hátha valaki(k) kedvet kapnak hasonló, magyar szerzőkkel bőven megtűzdelt anyag megalkotására e hazában is.

Nosza!

Ha pedig már videó, akkor ajánljuk a Hír TV Ősök Tere műsorának a legutóbbi adását, amelynek ugyan kicsit megtévesztően "magyar királypör" címet adtak (szerencsére ilyen Magyarországon soha nem volt), de emellett nagyon korrekt módon összefoglalja Speidl Zoltán sajtótörténész (PPKE BTK), Szabó István alkotmányjogász, tanszékvezető (PPKE JÁK) az 1918-1921 közötti korszakot köztársaság versus királyság, illetve legitimizmus és szabad királyválasztók tekintetében is. A műsor legérdekesebb része a fordulatot (1919-1920) taglaló megnyilatkozások, ahol elhangzik végre az is, hogy az antant nem akart itthon királyságot, de - ezzel némileg szembeszállva - a Nemzetgyűlés e mellett tette le a voksát. Szabó István szerencsésen azt is kiemeli - a Szentkorona-tanra hivatkozva - hogy nem lehetett megfosztani megkoronázott, felkent magyar királyt a trónjáról, így az 1921-es trónfosztás, amely antant nyomásra alakult ki, nem érvényes, nem teremtett cezúrát. A műsorért ide kell kattintani, után pedig jobb oldalt a videóknál fel kell tallózni. [A témában hétvégén jelenik meg egy tanulmány a Regnum!-on.]

Tépd a vöröst, ne siránkozz! - Monarchista akció a Hűség Városában, Sopronban.

A fenti képek igaz történetét egy lelkes monarchista olvasónk tárja elénk. Köszönet neki a képekért és a spontán akcióért is! A Baloldali Frontot, meg a Munkáspártot meg ezúttal is pusziljuk és reméljük, hogy ez a harcuk tényleg most már a végső volt. ;DDD

"Sopronban megláttam pár komcsi ragasztót, és úgy gondoltam, hogyha Nyugat-Európában olyan elterjedt az antifa action, ahol az anarchista, balos csürhe randalírozik, akkor Magyarországon, amely ebből a szempontból jobboldalibb, és egészen ellenpólusa lettünk a nyugati fertőnek, miért ne lehetne "Monarchist Action"?! Ez talán el is ezdődhetne pár matrica általi üzenettel, szegény balga komcsi embertársainknak :-) Ezért küldöm ezeket a képeket a mezőkövesdi vasútállomás egyik buszmegállójáról.

Megjegyzem: A komcsi ragasztott matricák olyan könnyen lejöttek, hogy álom volt szedni őket :D
Node hát, ha Isten velünk... ;)

Tisztelettel:
F. R.
Mezőkövesd"

Konzervatív és monarchista - II. rész.

Írta: Pánczél Hegedűs János.

Megadja Gábor nem is olyan régi alapvetését egy kicsit gondoljuk tovább most. Azon a szálon indulunk tovább, amely szerint a magyar konzervatív, egyértelműen monarchista is, illetve, a magyar monarchista mindenképpen konzervatív. Ez egy logikai egymásrautaltság, amely szerény véleményen szerint organikus és konzisztens módon előbb vagy utóbb úgyis kialakul alanyi szinten is, ha nem akar valaki egy belső szellemi feszültséget magában hordozni . Egyetértve egy itteni kommentben megfogalmazott véleménnyel; nem hiszem, hogy van értelme "relatívizálni" illetve "viszonyítási alapként" használni a magyar konzervatív értékeket és integrálni a mai magyar neoliberális és republikánus pártok politikai viszonyrendszerébe. Miért nem? Mert akkor kiheréljük a konzervatívizmusunkat és azzal nem változást (ami természetesen a jogfolytonosság valójában) érünk el, hanem egy új erőt csepegtetünk a jelenlegi neoliberális intézményi-, közjogi struktúrába csak. A jelenlegi viszonylatban nem Dávid győzné le Góliátot, hanem fordítva. Gazdasági világválság ide, vagy oda, a new world order bármikor eltapos vagy éppen hasznosít kicsiny (és nagyobb) magyar konzikat, akik ellene ágálnak.

A kérdés az, hogy nekünk akkor mi az igazi érdekünk?

Ez a kérdés nyilvánvalóan jelenleg csak alanyi szinten releváns, nem egyfajta elméleti sorskérdésként, vagy éppen egy magyar konzervatív politikai erőtér kérdéseként, ez ugyanis jelenleg nem annyira létezik. Az ember sokszor ráfanyalodik dolgokra, vagy éppen rákényszerül arra, hogy a jelenlegi establishmenttel megkösse a kis kompromisszumait. Ezzel nincsen - most még - különösebben semmi baj. Belenézünk az aktuális jobboldali sajtótermékekbe, mazsolázunk belőlük, csettintünk vagy legyintünk, állást foglalunk. Megnézzük a jobbos tv-s adásokat, beszélgetünk jobberekkel, tök mindegy mennyire azok, elfogadjuk a meghívásokat asztaltársaságokba, a felkéréseket lapokba, hogy írjunk ingyen vagy pénzért, most már lassan (szerencsére, ki hitte volna) a tv-be is, de ezzel a helyzettel nyilvánvalóan nem lehetünk elégedettek semmiképpen sem. Konzervatívként és monarchistaként a megnyilatkozás i terünk meglehetősen szűk, vagy éppen nincs is jelenleg. Ezért tágítunk a dolgokon és azt mondjuk, hogy "jobbosok vagyunk", úgy több mindent megesznek ma már talán az emberek, viszont mi egy nagy tál lecsóban találjuk magunkat a Fidesztől a Nemzeti Őrseregig és még azon is túl.

Kinek kell ez?!

Mondjuk azoknak, akik éppen valahogyan politikai térbe akarnak jutni ezzel az egésszel. Mezei monarchistának, hogyha ez a szándéka, akkor ezek a kitörési lehetőségei jelenleg. Nem túl rózsásak. A rossz hír az, hogy nem vagyunk valami erősek, sőt még csak nem is látszik politikailag ez az alternatíva, amit képviselünk. Magyarul ez azt jelenti, hogy a gárdisták "lehabsburgseggnyalóznak" és nem értik, hogy miért nem ismerjük el Szálasit mondjuk legitim államfőként (hogy egy konkrétabb példát mondjak), a fideszes vagy éppen "jobbközepes" médium pedig húzogatja a száját egy, a jogfolytonosság igényét felvető publikáció kapcsán, merthogy az túl "radikális" és még baj lehet belőle, nem kapja meg a mutyis pártpénzeket, akiknek az organizátorai nem ilyen dolgokat akarnak látni nyomtatva, vagy mondjuk a politikai vitaműsorban (hogy megint valami konkrétabbat mondjak). A röhej az, hogy mind a két esetben olyanokról van szó, akik nem fogják kikérni maguknak kapásból azt a jelzőt, hogy "konzervatív". A helyzet azonban az, hogy ők mégsem azok. Miért nem? Mert elfogadják az 1989-es politikai paktumot, amely az 1946-os protokollon alapul. Pártok megegyeznek arról, hogy kialakítanak egy államformát, egy új status quo-t, amelyhez a magyar nemzetnek semmi köze sincs. Hogyan legyen így valaki következetesen konzervatív? Sehogy, vagy pont úgy, ahogyan húsevő vegetáriánus. Immel-ámmal. Ha vannak "cukiliberálisok" (Megadja Gábor szerint), akkor vannak "cukikonzik" is. Miért is ne? A zeitgeist étvágya meglehetősen nagy.

A magyar konzervatív nem élhet csak ugyanzon elvek alapján, mint például amerikai társa, mert ebben az esetben politikai laboratórium az, ahova kerül. Ez a megoldás pedig Magyarországon a forradalmi és a republikánus (amelyek majdnem mindig ugyanazok voltak) körökre a jellemző. A magyar konzervatívnak folytonosságot kell képviselnie a magyar konzervatív gondolkodok gondolataival, cselekedeteivel is, akik nemzetet vezettek ezen elvek mentén, és életüket is szabályozta ugyanakkor. Ellenben korpa közé keveredünk és megesznek nagy kövér disznók.

Szembe kell azzal is nézni, hogy valamennyire mindig is igaz lesz aDessewffy-féle megállapítás, mely szerint a konzervatív népszerűtlen a maga korában. Az a vonal, amelyet ő és mások (pl. gróf Szécseny Antal, vagy Szögyén-Marich László országbíró, gróf Mailáth Antal, stb.) képviseltek organikusan vezethető végig - például a Czirákyak mentén - 1945-ig. Ezért mondhatjuk újra, hogy a magyar konzervatív politikus monarchista, nem is lehet más. Az a fajta "quasi konzervatív" politikusság, amely 1945-ben létrejött olyan neveket vonultat fel, mint Varga Béla, Nagy Ferenc, Tildy Zoltán, Sulyok Dezső, és Barankovics például, folytonosságot képviselve olyanokkal, mint Károlyi Mihály vagy Jászi Oszkár, akik vagy közelítenek vagy a legtöbb esetben egyenértékűek a vállalhatatlannal, illetve egyszerűen hazaárulók. Hiszen a megszállókkal való együttműködés és a jogfolytonosság teljes megszakítása írható a számlájukra (és mellesleg az organikus magyar konzervatív politikával való szembefordulás is, hogyha az "állásfoglalásaikra gondolunk Mindszentyvel, Slachtával, vagy Pálffy gróffal szemben például). Ezekre a "quasikonzikra" hivatkoznak ma a "cukikonzik", akik ha korábbra nyúlnak vissza, (mondjuk Széchenyi gróf esetében) akkor elvégzik azt a herélést a magyar konzervativizmusban, amelytől nekünk mentesnek kell maradnunk. Ennek 1946 és 1989-1990 az oka. Ezeken a pontokon nem tud a magyar politika átlépni ugyanis ezekhez viszonyítania kell magát mindig közel húsz évvel az utolsó megszálló hadsereg kivonulása után.

Érvényesülni és / vagy tisztának maradni? Az organikusságot vállaló, mai magyar konzervatívok igazi kérdése ma ez. A választ jelenleg alanyi szinten kell kimondania mindenkinek.

Konzervatív és monarchista.

Írta: Megadja Gábor.

Sajnos még a jobboldaliak körében is elterjedt az a nézet, hogy a monarchista álláspont avítt, anakronisztikus képződmény, mely leginkább frusztrált szobatudósoknak és erdőszéli varázslóknak való. Ezért a jobboldali, ha eléggé haladó (képzavar) kíván lenni, szükséges, hogy elfogadja az égig érő demokráciáról szóló mesét, és mindazokat a felforgató, forradalmi tanokat, amiket máskülönben zsigerileg kéne elutasítania. A konzervatív természetesen minden egyes berendezkedésben keresi a lehetséges és helyes megoldásokat, viszont azt nem hiszem, hogy ne volna lehetőség (mi több, bizonyos tekintetben kötelesség) felmutatni egy hagyományt, amely szembemegy a mai bevett doktrínákkal.

Semmiképp sem bántó szándékkal, ám föl kell vetnünk azt a kérdést, hogy mi teszi a konzervatívot konzervatívvá? Van ugyanis egy olyan – látens vagy manifeszt – tendencia, mely szerint a mai, XXI. századi, „modern”, „européer” konzervatív az demokrata, a liberális demokráciát a fejlődés csúcsának tekinti, és rengeteg olyan alapelvet ismer és fogad el, melyeknek ad absurdum verziói már nem egyszer döntötték romba Európát és hazánkat is (és akkor nem is beszéltünk arról, hogy van-e „européerebb” jelenség a középkori keresztény monarchiáknál stb.). Ezt az iskolát, irányzatot jómagam cukiliberálisnak nevezném, mely azzal kívánja eladni magát, hogy konzervatív címkét pakol a homlokára (ami érthető, hiszen a „liberalizmus” címkét már az ó-whigek, vagy a klasszikus liberálisok sem vállalják szívesen). Ennek szerves része a konzervativizmusból számos fontos elem kilúgozása. Hogy mégis beleférjek az européer, sőt angolszász képbe, a brit filozófus Michael Oakeshott szerint a konzervatív politika két legfontosabb tartóoszlopa az autoritás és a hagyomány. A kérdés az marad a cukiliberálisok felé: a demokratizmusban (ami a demokrácia ideológiává emelt tanát jelenti) ugyan e két fontos elemből melyik kap helyet? A kérdés költői természetesen. A másik kérdés az volna, a liberális demokrácia protagonistái felé, hogy vajon mi teszi működőképessé eme nagyszerű demokráciákat? Vajon maga a „demokratikus” elv, vagy azok a gyakorlatok, melyek ezek nem-demokratikus előfeltételeként vannak jelen, azaz nem a demokráciából fakadóan, hanem annak ellenére léteznek? Vajon lehetséges-e élhető, stabil, és fejlődő társadalom autoritás és hagyomány nélkül?

Kicsit az eredeti kérdéshez visszatérve érdemes egy ritka hazug aspektusát is megvizsgálni a témának. Ez pedig a monarchista vélemény „idejétmúltsága”, valamint „lejáratott” mivolta. Bizonyára mindenki találkozott már nem kevés fiatal értelmiségivel, akik mindenféle skrupulus nélkül nevezik magukat szocialistának (hogy mást ne mondjunk, nekünk van egy ilyen nevű derék pártunk és kormányunk is). A „szocialista” jelző talán nem „lejárt lemez”? Vajon kapcsolódik-e a monarchizmushoz olyan mészárlás, mint a szocializmushoz? Voltak-e a középkori monarchiáknak halál-és munkatáboraik? Erkölcsileg és szigorúan pragmatikus szempontokat figyelembe véve melyik helyesebb?

Hagyományra hivatkozni pedig nem lehetséges absztrakt frázisokkal. Márpedig ha valami absztrakcióra épül, az a demokrácia, illetve esetünkben a köztársaság (a kettő természetesen nem ugyanaz, bár egy bizonyos „választó vonzódás” lehet közöttük – szerencsésebb helyeken nem; ám ehhez hozzátartozik, hogy a példaképnek tekintett USA számos alapítója irtózott a demokráciától, sőt egyes alapítók megfontolandónak tartották a monarchiát is). Mindennek Magyarországon semmiféle hagyománya sincs. Ez egy legrosszabb értelemben „csinált”, „kreált” alkotás, amit néhány gőzös fejű francia bőcsködőtől importáltak, és ezzel nem is képesek igazán sikereket felmutatni. Maximum azokra hatnak szinte szakrális erőkkel a republikánus tanok, akik önkéntes jövőépítőként protokolláris látogatások alkalmával a Szent Koronát a „múlt részének” nevezik, és még a parlamentben sem helyeslik annak jelenlétét. A jövő ugyanis teljesen új alapokra épül. A múltat végképp eltörölni. A semmiből alkotó politikai klérus az istenné vált emberek közössége – a meglévőre nem tart igényt. Természetesen, aki kedveli a racionalista konstrukciókat, ám legyen. Reményeim szerint a konzervatívok nem szeretik ezeket annyira. (Megemlítendő, hogy néhány racionalista is – mint pl. Hans Hoppe – a monarchiákból a demokráciákba való átmenetet decivilizálódásként értékeli. És ha már egy racionalista is ezt mondja, az minimum megfontolandó.)

A zűrzavar a végtelenségig képes elmenni: a monarchiákat elnyomó, monolit berendezkedéseknek tartják, és mindeközben a demokráciákat tekintik a pluralizmus fellegvárának. Ezzel szemben a demokrácia és a nemzetállamok azok, melyek egyneműségre törekszenek (érdemes olvasni a demokrácia keresztes lovagjának, W. Wilsonnak a konformizmusra vonatkozó, azt dicsőítő megjegyzéseit), nem tűrnek meg más véleményt és szokásokat (Robespierre-t tudnám ajánlani példaként), és a „participáció” jelszava alá rendezve egyenesen totalitárius implikációkat tartalmaznak. A hiedelmekkel ellentétben a középkori monarchiák sokszínűek és plurálisak voltak. A Szentkorona-tan egyik leglényegesebb mondanivalója az, hogy a Korona minden egyes alattvalója, aki a törvényeket betartja, ugyanúgy kedves az uralkodó számára. Ezen túl aztán rendkívül sokféle vallási, etnikai, nyelvi eltérést engedélyez, és nem próbál „haladó” szellemben mérnökösködni a társadalmon. (Az Intelmek ezért is fontos forrás, noha a mai konnotációja leginkább a „multikulti” igazolása kíván lenni – maga a „multikulti” erőltetése is egy érdekes jelenség, ahol is azt próbálják – silány eredménnyel – pótolni, amit ők maguk, vagy eleik leromboltak.) Nem egyes csoportok érdekszövetségei versengenek a hatalomért, hogy aztán az összes többit elhallgattassák/likvidálják, hanem az e pluribus unum elve alapján az egyensúlyra való törekvés a cél. (Persze az is érdekes kérdés, hogy a baloldal és a progresszívek miért választanak szánalmas példaképeket maguknak? A köztársaság hősei jellemzően ilyenek – Károlyit pl. ma, európai és szigorú értelemben vett lúzernek nevezhetnénk. Az már csak a történet sava-borsa, hogy a köztársaságot Magyarországon a „nép” sosem legitimálta, tehát még ha el is fogadnánk a demokrata elvárásokat, akkor sem volna egyik sem legitim.)

További tévedések közé tartozik a demokrácia és a piac, valamint a demokrácia és a parlamentarizmus összekapcsolása: ám egyik sem állja meg a helyét. Amit ma piacgazdaságnak nevezünk, a XV. század környékén már megjelent (ami azt illeti, a kiindulása helye valószínűleg Észak-Olaszország volt), amikor még a francia philosophe-ok gondolatban sem léteztek. A parlamentarizmus pedig fokozatosan alakult ki a monarchiák alatt. Apró „érdekesség”, hogy épp a demokrácia „angyalai” számoltak fel minden parlamentáris intézményt, hiszen azok eltérő véleményeket és érdekeket testesítettek meg, ami egy valódi demokrata számára blaszfémia (érdemes ugyancsak megtekinteni Robespierre, Saint-Just, Babeuf, Buonarroti stb. vélekedését a parlamentarizmusról, és a vitákról).

Mindettől függetlenül a lényeg persze nem a történeti igazolása valaminek, hanem a hatásos mítoszok megléte. Ennek fényében ma mindenkit, aki a demokrácia politikai vallását nem gyakorolja, meg lehet bélyegezni különféle dehonesztáló jelzőkkel. Senki sem ismerte fel jobban, mint Carl Schmitt, hogy a legrosszabb ideológia a humanitárius mezbe öltöztetett, hiszen az a politikai ellenséget még az emberi mivoltától is megfosztja, s így a totális háború indokolt ellene. A monarchiáknak pl. pusztulniuk kellett: „Ausztria sokkal gonoszabb volt Németországnál. A nemzetállam mazzinista eszméjével ellentmondásban létezett, sok hagyományt és szimbólumot örökölt a Német-Római Birodalomtól (mint a kétfejű sas, a fekete és arany színek, stb.), vezette az ellenreformációt, a Szent Szövetség élére állt, dinasztiája valaha Spanyolország (egy másik fekete bárány) felett is uralkodott, harcolt az olasz újraegyesítés ellen, elnyomta a magyarok felkelését, melyet a (New York City-ben emlékművel rendelkező) Kossuth vezetett és erkölcsileg támogatta Mexikó monarchikus kísérletét. Már a Habsburgok neve is a római katolikus vallást, a spanyol Armadát, az inkvizíciót, Metternichet, az Olmützben bebörtönzött Lafayette-et, és a brünni Spielberg erődben fogva tartott Silvio Pellico-t idézte. Egy ilyen országot össze kellett zúzni, egy ilyen dinasztiának el kellett tűnnie.” (Erik Maria Ritter von. Kühnelt-Leddihn-t idézi Hans-Hermann Hoppe: Democracy the God that Failed)

Mindez jelent-e azonnali, „forradalmi” cselekvésekre való felkészülést, tevékeny restaurációs kísérletet? Természetesen nem. Nem csak Magyarország, de az egész nyugati civilizáció jövőjével kapcsolatban mérhetetlenül pesszimista vagyok, az irányokat nagyjából lehet látni, a kiutat kevésbé. De indok-e ez a teljes beletörődésre? Ha mást, és máshogy nem is, ezt a hagyományt őriznünk kell, és ébren kell tartani, meg kell mutatni másoknak is. És természetesen a sokféleség elismerése mellett (ami valóban fontos) a hazai jobboldaliaknak sem szabad elfordulnia ettől reflexből, csak azért, hogy a cukiliberális elvárásoknak megfeleljenek. „Ahhoz másik Madám kell.”

Elhullajtott magok, ha csíráznak (REV)

Az embert néha nagyon pozitív meglepetések is érik. Ilyen volt, amikor a Károly-misére készülődve a mailboxom két nap alatt jelentősen megduzzadtak, a "Lélekben veletek vagyunk!"-típusú üzenetek például. Nem vártam őket, és mégis nagyon jól esett. De ilyen volt nemrég az is, amikor bóklászva a hálózaton, blogokat nézegetten és észre kellett vennem, jelentősen megnőtt azon bitek száma, amelyek monarchista tartalommal telítettek. (Bocsánat, ha egyszer-kétszer a minden csecsemőnek minden vicc új esetéről van csak szó.) Sokfajta a monarchista megközelítés ezeken az oldalakon, a hitvallás és érvelés a királyság mellett, de jelen van és szerény véleményem szerint az oldalak száma egészen konkrétan és biztosan nő.

Alább egy kis összefoglaló olvasható éppen ezért ezekről az oldalakról származó írásokból, kedvcsinálónak másoknak is, illetve kis baráti reszpektként (szép magyarsággal), mindazok iránt, akikkel egy csónakban evezünk. Így érzem legalábbis. Remélem persze, hogy nem tévedtem nagyot, vagy nem bántottam meg valakit. Aki meg kimaradt, az szóljon. (Külön oldalra mutató linkek a jobb oldalon olvashatóak. Hol másutt?! ;D)

+++

Mi elfelejtkeztünk sajnos megemlékezni az utolsó orosz cár, II. Miklós és családjának tragédiájának évfordulójára. Az utolsó orosz cár - akit mártírsorsú családjával együtt az ortodox egyház szentként tisztelt - lánya, Olga nagyhercegnő halála előtt ezt írta naplójába; "Apa arra kér engem, hogy mondjam meg mindazoknak, akik hűek maradtak hozzá, hogy ne akarják őt megbosszulni, és ne engedjkék ezt másoknak sem. Ő mindenkinek megbocsájtott, és mindenkiért imádkozik. Ne álljanak bosszút önmagukért sem, gondoljanak arra, hogy azzal csak a világot most uraló rosszat erősítenék. A gononoszon pedig a gonoszság nem, egyedül csak a szeretet győzedelmeskedhet.". Szerencsére Stalker azonban nem feledkezett meg erről a szomorú, de fontos évfordulóról, ezért legkésőbb most mindenkinek nagy szeretettel ajánlom ezt az írását szemezgetésre. A blog alcímében pedig javasoljuk, hogy a konzervatív szó után legyen jelen, az "ellen" szócska is, az valósabb mindenképpen, tekintettel az ottani tartalmakra. (És megnyugtatóbb számunkra is.)

+++

Van olyan, hogy "rejtett monarchista"? Gabrillo valami ilyesmi azt kell, hogy mondjam. Bőszen nekimegy a modernségnek (kicsit Evolára hajazó címmel), a demokráciának, a liberalizmusnak is és e mellett konkrétan monarchista. Gondolták volna? Na, akkor itt az ideje. Motörhead, IV. Károly, és húzzanak a balosok a vérbe. Szimpatikus, mi? Nekem is, főleg, hogy bevallottan rendszeres olvasója Monarchista Gondolatoknak.

Kicsoda Czelder Orbán? Ohó. Egy kuruc brigadéros volt. Khm. Nem, egy mai fiatal monarchista, akinek vannak jó meglátásai, mégha mostanában pihenteti is a blogját, mert el van havazva. Mindenesetre az oldalon érdekes, hogy egy fikázás kapcsán lettünk olyan nagyon jóban. De, mint annyiszor mondtam, én bírom a kritikát (főleg, ha nem is engem céloz közvetlen).

Mit csinálnak a magyar konzervatívok? Teát isznak és diskurálnak a világ dolgairól, engedve anglomán hajlamaiknak, és osztják az észt, aki erre vevő. Guénon után, László Andrástól csak remélhetőleg távol, több hosszt is ráverve a Flódnioriumra (Libertórium, azoknak, akik csak így ismerik), kis pulzáló szigetecskét (gyönyörű képzavar) léterehozva e hon netes placcán. Figyelem! A legjobbak néha a kommentes pengeváltások! EZÉRT a kis csekélységért viszont örökre szívembe zártam őket.

Bibó híres mondását kifordítva egy kicsit, az ellenforradalmár sem fél. Erre nagyszerű példa Ferikéék blogja, akik úgy magyarkodnak, ezeddig, hogy öröm nézni. Nos, csak remélni tudjuk, hogy nem kell sokáiog sötétben bújkálniuk, ellenkezőleg. A köztársaság reménykeltően rohad, Uraim, csak keveseket érdekel.

Parsifal úgy látszik jelenleg alszik, de ennek ellenére, aki tömény tomizmusra, legitimista állhatatosságra, kőkemény tradi katolicizmusra vágyik (meg aki nem, az is), az megkaphatja. Parsifal kardja szeret metszeni (itt is), kár, hogy sokat kell vágni egy-egy csapásra, mert a gaz nagyon sok.

A Viribus Unitis annyira jól cseng, hogy Parsifal mellett, Anders is ezt választotta névnek, meglehet előbb. Ő is szeret minket, aminek nagyon örülünk. Régi és egészen új egyaránt helyet kap itt, szerencsére a tekerményes alcím, sokkal földközeli tartalmat mutat.

Van-e élet a Pannon Front középső "magyar tradicionalista" szakasza és a mai Északi Korona mellett és után is? Van hát, ahogyan egy harcos mondja, az evolai cinóberösvény magyar csapásán. Volna ugyan itt mit tisztogatni (Hamvas Béla és Istóczy-t együtt ünnepelni kicsit durva), de ezzel sokan vannak még így. Azt gondolom, hogy itt egy kereső embert olvashatunk, akinek sok jó felütése van, de erősen befolyásolni hagyta magát - kritika nélkül - a fenti organumoktól. Monarchista kitételeiről azonban elismerően szólunk, de kérjük, hogy ne csak egy írást szeressen ennyire ezen az oldalon, mert akkor talán máshogyan tekint például a nyilasokra is.


Legfrissebb hajtásunk, minden magyar monarchista legszínvonalasabb videó beszállítója, Verena nevéhez fűződik. A labda magas, hiszen a magyar konzervatív politikai legnagyobbjainak az írásainak a megjelentetésére vállalkozott az egyik legaktívabb magyar monarchista. A régiek, akik talán a legnagyobbak is, természetesen kőkemény monarchisták voltak, akik ezt nem gazdasági-, vagy éppen valamifajta "hurráegzisztencializmusból" tették, hanem azért mert felelősnek érezték magukat a magyar nemzet alkotmánya és állama iránt, amely csakis a királyság lehetett. Milyen érdekes, de mindannyian megkérdőjelezhetetlenül dinasztia-, és királyhűek is voltak. Régi szép idők, amikor még a Köztársasági Pártot pár hónap alatt úgy betiltották, mintha mi sem történt volna. A csírályát is eltaposták, azt hihetnénk. Pedig.

+++

Összegezve.

Uraim, köszönjük, hogy vannak és, hogy itt és most vannak! Jó lenne összezárni, erősödni, egységesedni, egymást segíteni és okulni egymás erényeiből és hibáiból. Én nem szándékozom lankadni, kérem, hogy Önök se tegyék.

Várjuk a királyt!

Időtlen monarchista a csordán kívül - Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihn

Többen fordultak hozzám azzal az egyszerű és nagyon is érthető kérdéssel, hogy ha monarchista szerzőket akar olvasni, akkor kit ajánlok? Nehéz a kérdés, mert sok van, de azok nagyjából-egészéből nem magyar nyelven olvashatóak, ha mondjuk a világháború előttieket veszem sorba. Kicsit segítve ezen a kellemetlen helyzeten a továbbiakban elérkezetnek látom az időt, hogy a kedves magyar monarchisták megismerjék Erik Maria Ritter von Kühnelt-Leddihnt, osztrák arisztokrata monarchista gondolkodót és még inkább az ő munkásságát. A nyolc nyelven - köztük magyarul is - beszélő osztrák arisztokrata, Ottó trónörökösünknek személyes jóbarátja, tanácsadója is volt, sajátságos azonban, hogy az amerikai neokonzervatív fiatalok között lett igazán népszerű. Több éven keresztül Magyarországon is élt, tanult, sőt magyarul megjelentetett egy könyvet is 1933-ban. Gondolataira, személyére, több magyar fordítással a jövőben többször is szándékozunk visszatérni, tekintettel arra, hogy Kühnelt-Leddihn gondolatai már a Monarchia széthullása után keletkeztek, ezért a legkevésbé sem vádolhatják őt "nosztalgiával", vagy "anakronizmussal" a demokrata, republikánis urak. Megadja Gábor egészen kiváló tanulmányát választottam arra, hogy bevezetőt adjon a keményvonalasan katolikus osztrák arisztokrata gondolataiba. Az írás nem olyan régen jelent meg a számomra egy csöppet kétséges Kommentárban és elérhető itt. Kis izelítő pedig lentebb azoknak, akik tipródnak első körben, hogy kattintsanak vagy sem.

"Kühnelt-Leddihn egyértelműen monarchista. Ezt az álláspontját nem egyfajta „romantikus szentimentalizmusra” alapozza, hanem az elmúlt bő kétszáz év európai történelmének keserű tapasztalataira. A demokratizmus védelmezői szerint a középkor és a keresztény monarchiák kora elnyomó volt, az egyént megfojtó és ellehetetlenítő. Kühnelt-Leddihn szerint a demokratizmus ezen védelmezői tévednek: a modern zsarnokságok, ésaz azzal járó totális háborúk, koncentrációs táborok és vérfürdők a kontinentális demokratizmus „haladásának” reductio ad absurdum következményei voltak, nem pedig „reakció”vagy „visszatérés a középkorba”. Fontos megjegyezni, hogy az összes modern totalitáriuszsarnokság a parlamentáris demokrácia európai győzelmével, annak keretei között alakulhatott ki. Az európai keresztény monarchiák – egészen az abszolutizmusig – föderalistákvoltak (európai viszonylatban ez anticentralizmust jelent, szemben az amerikai jelentésével), szemben a demokráciák centralizmusával.A monarchia Kühnelt-Leddihn szerint familiáris mintát követ: a király egy patriarchális hierarchia feje. Így a monarchiában a király olyan, mint az „apa”, és az alattvalóihoz való viszonya úgy jellemezhető, mint a felnőtt férfi középkorú apjához fűződőkapcsolata.
A monarchiák patriarchális jellegével szemben a demokráciáké „testvéri”,ami számos veszélyt rejt magában; a személyes érzelmek helyét a kollektívek veszik át, állatias jellegűek lesznek a cselekvések, irracionálisak és egoisták. Az „egyenlők” másokiránti gyűlölete mindig az önimádaton alapul. A monarchiák torz verziói a diktatúrák,utóbbiak vezetői a királyok „apa”-szerepének karikatúrái – monarchák, azok lényegi tulajdonságai nélkül.
Kühnelt-Leddihn ezért különbséget tesz az uralkodó és a vezető között,s a monarchiák legfontosabb érzelmi alapjai gyanánt a caritast és a pietast jelöli meg.A monarchiáktovábbi előnye, hogy folytonosság jellemzi őket, szereteten alapulnak,organikusak és egységet teremtenek; ezzel szemben a demokráciák a (kollektív) gyűlöletre építenek (példaként bármely választás megteszi), a „széthúzás” és az állandó mozgósítás állapotában vannak. Ezenkívül előny még a király „semlegessége”, hiszen nem része apártharcoknak, és a konfliktusokban inkább közvetít, mintsem aktív résztvevő. Ugyanezigaz minden további jellemzőjére: nem tartozik egyik osztályhoz, fajhoz (az európai uralkodók mind kevert „fajúak” voltak, a „szupranacionális” intézmény részei – a nacionalisták haragja nem véletlenül irányult sok „idegen” uralkodó vagy házastársa ellen), érdek-körhöz sem.Nem véletlen, hogy a kisebbségek problémája inkább a demokráciáké: az uralkodómindenkié, így a kisebbségek védelme egy monarchiában sokkal biztosabb, mint egy de-mokráciában. Mivel a király nem egy adott, rövid időtartamra vállalja hivatalát, ezért felelős személy – a demokratikus vezetőkről ugyanez nem mondható el. A monarchiák gon-dolkodása „történeti”, a demokráciáké „politikai”: egy demokratikus vezető politikájánaktávlati következményei leggyakrabban jóval a hatalomból való eltávozása után érzékelhető-ek csak, míg az uralkodók hibáinak esetleges következményeit utódaiknak kell viselniük.".