Mit adtak nekünk, magyaroknak a Habsburgok?

Csak néhány szempont.

1. Szinte mérhetetlenül nagy – leginkább saját – anyagi ráfordítással a középkori Magyar Királyság területéből amekkora részt csak lehetséges volt, megóvtak a török hódítóktól, megszállástól. Finanszírozták a török elleni védekezés, a végvári vonal kiépítésének, majd a török kiűzésének a költségeit. Az osztrák, cseh-morva, és birodalmi adófizetőket és rendeket rávették a Magyar Királyság folyamatos támogatására, ez minden érdekelt fél részéről komoly rugalmasságot és kompromisszumkészséget igényelt. 1591–1606 között például összesen legalább hetven millió aranyforintot fordítottak a Habsburg államok bevételeiből, hitelekből, birodalmi és egyéb európai segélyből Magyarországon a török elleni háború céljaira. A korszakban és utólag is irreális elvárás tehát, hogy a magyar rendek érdekei szerint kormányozzák az összetett monarchia egészét, miközben a török időkben jórészt Lajtán-túli adópénzekből tartották fenn a Magyar Királyságot.

2. A középkor és a kora újkor magyarországi építészeti és tárgyi hagyatékának részbeni megmaradását. Nem ők rendelték a magyarországi várak lerombolását, mint „bosszúprogramot”. Ma már tudjuk, hogy ez egy komplex folyamat volt, amelyben az építőanyaghiány, a helyi birtok-, jövedelemviszonyok sokkal nagyobb szerepet játszottak, mint egy sejtett központi politikai direktíva.

3. Megőrizték a középkori magyar állam jogfolytonosságát és nemzetközi jelenlétét.

4. Megőrizték, a pápával megerősítették a mindenkori magyar király számára az apostoli királyi címet (az „apostoli” jelző csak kivételesen fordul elő a magyar királyok címei között Mária Terézia előtt, aki ezt elérte).

5. Megőrizték a középkori magyar állam történetének forrásait, enélkül szinte semmit nem tudnánk a magyar középkorról. Egy Habsburg szolgálatban álló hadmérnöknek köszönhető a leghosszabb és legjelentősebb korai magyar rovásírásos emlék fennmaradása is.

6. Megőrizték és folyamatosan használták a magyar jelképeket, többek között az országcímert.

7. A 16. század második felétől először használták tudatosan és folytatólagosan a reprezentatív térben a piros fehér zöld színeket, mint a magyarságra utaló jelképet.

8. Megőrizték a Szent Koronát, a koronázási ékszereket, támogatták a korona kultuszát és közjogi szerepét.

9. A dinasztiának köszönhetően maradt meg magyar nyelvterületen a katolikus egyház és az egyházszervezet folytonossága a reformáció után. Nem pusztán hitéleti, hanem a magyar művelődés szempontjából is óriási jelentőségű a magyar állam katolikus jellegének fenntartása. Például nagyszombati egyetemalapítás, zarándokhelyek, stb.

10. A magyar szentek kultuszának fenntartását, a Szentjobb megóvását és visszajuttatását az országba. Az erdélyi katolicizmus, és a magyar identitás fennmaradásának részeként a csíksomlyói zarándoklat és passió hagyományát.

11. Erdély belső önállóságát. A szívós Habsburg ellenállás nélkül rövid időn belül vilajet lett volna Erdélyből is, így viszont az oszmánoknak kvázi független Erdélyre, mint pufferállamra szüksége volt. A fejedelmi címet elismerték, sőt fenntartották egészen a XX. századig, mint az apostoli magyar király egyik címét.

12. Hosszú és rendkívüli költségeket felemésztő háborúk során végül véglegesen kiűzték az oszmán birodalmat az ország területéről, a török megszállás megszűnt hazánkban.

13. Az ország újjáépítését a pusztító török háborúk és Rákóczi Ferenc függetlenségi háborúját követően. Templomok, iskolák, középületek építését, infrastruktúra kiépítését, általános és az élet minden területére kiterjedő modernizációt. A közoktatás és közegészségügy állami rendszerként való megalapozását és későbbi fejlesztését, katonai visszaéléseket kiküszöbölő civil biztosi hálózat létrejöttét, a kínzás eltörlését, boszorkányperek tiltását stb.

14. A magyar tengerpartot. Fiume előtte sosem tartozott sem a Magyar Királysághoz, sem Horvátországhoz, sem Dalmáciához, Fiume korábban az osztrák tengerpart része volt.

15. A dinasztia uralkodói többnyire önzetlenül, kötelességtudóan tették a dolgukat, az uralkodást szolgálatnak tekintve, népeik javára figyelve. A magyar törvényeket, bármilyen meglepő, de a legmesszebb menőkig tiszteletbe tarották. Az ország rendjeivel kormányoztak együtt. Nem voltak sem zsarnokok, sem kényurak, de még abszolutista egyeduralkodók sem, bár ez utóbbira esetenként – inkább kevesebb, mint több sikerrel – törekedtek. Az általuk kormányzott országok és tartományok sokszínűsége, heterogenitása, a teljesen eltérő társadalmi, gazdasági viszonyaik, az infrastrukturális körülmények nem tették lehetővé a klasszikus abszolút monarchia kiépülését, ehelyett állandó kompromisszumkényszer volt az osztrák, cseh és magyar rendekkel. A dinasztia adta a Habsburg Monarchia összefogó keretét, de hogy az egyes országokban, tartományokban, mi és hogyan történt, az többnyire az ott élőkkel együttműködve dőlt el. Lásd magyar nemesi adómentesség vagy a jobbágyfelszabadítás kérdése, amely Bécsben már a 18. század elejétől napirenden volt, de a magyar rendek ellenállása miatt egészen 1848-ig elhúzódott a rendezése.

Gondoljunk csak bele.

Az 1526-tól 1920-ig eltelt 394 évben – nagyon erős felfelé kerekítéssel – összesen, ha harmincévnyi időszak volt, amikor a dinasztia és a magyarországi rendi elitek között a viszony kardrántásig mérgesedett. Miért erre az alig hét százaléknyi időintervallumra emlékezünk csak, a maradék kilencvenvalahány százalék miért nem számít? Lényegesen hosszabb volt a békés, a kölcsönös előnyökre épülő együttműködés időszaka, amikor a dinasztia társadalmi elfogadottsága jelentős, kortárs megítélése pozitív volt. A mohácsi csata előtt tudna-e bárki olyan jelentősebb magyar királyt említeni Szent Istvántól kezdve egészen Mátyás királyig, akinek ne lett volna saját Rákóczija, aki ellen ne lázadtak volna fel a magyar nemesség kisebb-nagyobb csoportjai? Nem, mert nincs ilyen uralkodó. Eszerint ők is mind zsarnokok, elnyomók, karvalyok voltak?

Természetesen a Habsburgok sem voltak tökéletesek, számos rossz döntést hoztak, az emberi gyarlóságok éppúgy jellemzőek voltak rájuk is, mint bármely más korabeli uralkodóra vagy akár napjaink politikai vezetőire. Viszont nem voltak sem „idegenek”, sem „elnyomók”, pláne nem „gyarmati kizsákmányolók”, nem voltak semmiféle olyan titkos vagy nyílt összeesküvés részesei, amely a magyar nemzet megsemmisítését célozta volna. Törvényes (alkotmányosan), a magyar országgyűlés által elfogadott, meghívott, a törvényekre felesküdött, felkent, megkoronázott uralkodóink voltak. Az sem igaz, hogy a dinasztia tagjai általánosítva gyűlölték vagy megvetették volna a magyarokat. Mindezen elgondolások pusztán rosszindulatú bűnbakkeresésből, téves spekulációkból, pletykákból, politikailag motivált történeti legendákból, félreértésekből, vágy-, vagy politikai kurzus vezérelt narratívákból építkező tévképzetek sajátos lecsapódásai.

Az összes Habsburg uralkodónk környezetében mindig is voltak magyar udvari emberek, köztük kifejezetten befolyásosak is, akiknek a szavára figyeltek. Az kétségtelen viszont, hogy a nem magyarországi udvari előkelők között számosan voltak, akik terhesnek érezték a magyarokkal való vesződést és jócskán voltak ellenérzéseik, mint ahogy a magyar rendekből is gyakran hiányzott a kellő rugalmasság és diplomáciai érzék. De pont itt mutatható ki a Habsburg, illetve Habsburg-Lotaringiai uralkodóink talán legnagyobb érdeme, hogy a rengeteg széttartó tendencia és belső érdekellentét, valamint a külső támadások ellenére mégiscsak egyben tudták tartani az összetett monarchiát, mégpedig úgy, hogy többé-kevésbé, de mindegyik ország, tartomány profitált belőle.

A Habsburg Monarchiával való közös múlt gyűlöletével, elidegenítésével végső soron tehát a magyar történelmet szegényítjük le örökös szabadságharcok meddő sorozatává, miközben több évszázadnyi közös sikertől és pozitív történettől fosztjuk meg a nemzeti emlékezet egészét. Nincs mit csodálkozni rajta, hogy az így felfogott magyar történelem pont annyira csonka és torz, mint például a szlovákok ezeréves magyar elnyomásra épülő mítosza.

 

Írta: Guitman Barnabás

Vitézavatás 2013

Az idei Vitézavatás a jezsuiták Jézus Szíve templomában zajlott a Scitovszky (ma sajnos Lőrinc pap) téren, melyen, mint minden év őszén az új, várományosi jogon illetve a nemzetvédelmi tagozatba jelentkező személyeket avatják vitézzé. 

A Vitézi Rendet is utolérte sajnos a magyar átok, több csoport, gittegylet, egyesület szakadt ki belőle, köpve Horthyra, a dinasztiára és a vitézi hagyományra, és alakították ki a maguk "vitézi" csoportosulásait. A jogfolytonosságot tekintve, valamint a Vitézi Rend esetét a hagyomány fényében vizsgálva egyértelmű, hogy a nádori ág feje, vitéz József Árpád magyar királyi herceg által vezetett Vitézi Rend az egyedüli. József Árpád herceg, Főkapitány, a nádori ág legszebb hagyományait folytatva igen törődik Magyarországgal, anyanyelve is magyar és fontos, elsőrendű feladatának tekinti a Vitézi Rend vezetését. 

Az egy héttel ezelőtti avatás ezért is volt szomorúbb a többinél, tekintve, hogy József herceg és fia, vitéz József Károly m. kir. herceg nem tudott jelen lenni az avatáson. Távollétükben az avatást a rangidős törzskapitány végezte. 

Az ünnepség, mint minden évben, szép és méltóságteljes volt. Míg tavaly a bicskei plébániatemplomban, Griger Miklós bicskei plébános és legitimista mellszobra mellett zajlott a Vitézavatás, idén - mint írtam - a jezsuitáknál, akik közül a templomigazgató atya és két társa is képviseltette a Jézus Társaságát. A Magyar Királyságban bevett vallások közül még a reformátusnak és az unitáriusnak voltak jelen képviselői. Az ünnepség szentmisével és a Himnusszal kezdődött, az avatás előtt és után Sinkovits-Vitay András színművész szavalása valamint a Bánk Bán nagyáriája tette emlékezetessé az alkalmat. A várományosok és nemzetvédelmi tagozatosok avatása után a dícsérő oklevelek és emlékérmek átadására is sor került. Az ünnepség végül a Szózattal és a Székely himnusszal zárult. 

A Vitézi Rend a jelenlegi köztársasági rezsimben közel sincs olyan megbecsülésben, mint a két világháború között. Ennek nem csak az volt az oka, hogy Horthy kormányzó volt haláláig, 1957-ig a Rend Főkapitánya, hanem az is, hogy az igencsak közeli nagy háború veteránjait tüntette ki, becsülte meg ez az állami rend. Ez igen fontos volt, hiszen más vesztes országokban közel sem tekintették négy évig küzdő katonáikat hősöknek. Ezért is szomorú, hogy jelenleg, amikor a Vitézi Rendnek egyáltalán nem akkora a befolyása, mozgástere, mint amekkora kéne, hogy legyen, a Rend önmagát is gyengíti. 

Ilyen öngyengítéseknek kell tekintenünk, hogy a Lovagrendek Nemzetközi Állandó Bizottsága által elismert Vitézi Rend nőket avat vitéznek (hiszen ez egy kifejezetten veterán, férfirendnek indult) valamint az egyes rendezvényeken az illegitim kormány és főleg, a semmi változást nem jelentő alaptörvény, a "húsvéti alkotmány" (Uram borogass!) fényezését. Ezekbe, valamint abba, hogy a taggyűlések társasági rendezvények lettek csupán, leginkább a mozgástér teljes hiánya, és minden egyes szalmaszál megragadása játszik szerepet. Egyértelműen kijelenthetjük, hogy ezek nem méltóak egy ilyen szép hagyományű rendhez és reméljük, hogy ezen áldatlan állapotnak vége lesz, inkább előbb, mint utóbb - remélhetőleg egy restaurációval. 

Addig is nincs más dolgunk, mint vitéz József Árpád m. kir. hercegnek, Főkapitánynak, vitéz József Ágost unokájának jó egészséget és hosszú életet ajánljunk, valamint imádkozzunk a Vitézi Rendért, és ha tudunk, tevőlegesen is segítsük munkáját, hiszen a nádori ág és katonai rendi intézmény miatt bizony egy cseppnyi monarchizmussal van dolgunk, a jelen sötétjében is.

"Senkisem volt, aki törvényeinket jobban tisztelte volna..."

"A nemzet páratlan fénnyel ülte meg a király koronázásának huszonötödik évfordulóját. 1892. június 6-án - így írja ezt le Márki Sándor kiváló történetíró, - Budapestre érkeztekor százegy ágyúlövés üdvözölte a királyt s gróf Károlyi István vezetése alatt ragyogó főúri bandérium, a díszes fogatoknak egész sora és öt kilométernyi úton a népnek szűnni nem akaró éljenzése kísérte a várba. Ez alkalommal nyilvánította a király Budapestet székesfővárosának. Június 8-án a nemzet nagyjai és képviselői, a királyi pár és az uralkodócsalád a Mátyás király templomában igazán szívből adtak hálát az Istennek, hogy egyetértve ünnepelhették e napot.  

Felejthetetlen szép szavakat intézett ez alkalommal Vaszary Kolos hercegprímás a királyhoz. Ezek a szavak legjobban domborítják ki Ferenc József nagy királyi erényeit.

-Hiszen mi tudjuk, - úgymond, - hogy mióta szent ősödnek, Istvánnak koronája érinté fejedet, a magyar birodalomban senkisem volt, aki alkotmányunkhoz hűbb lett volna; senkisem volt, aki törvényeinket jobban tisztelte volna, aki a haza iránti kötelességeket nagyobb buzgalommal teljesítette volna, mint Felséged. A király első lévén a jogokban, első tudál lenni a kötelességekben is. A legelső magyar ember a vallásos, lovagias érzelmekben, a szó bölcsességében, a tettek bátorságában, az igazság, a mérséklet és az egyszerűség szeretetében: nem a hatalom zsámolyává, hanem a fáradhatatlan munka oltárává teszed a trónt s rajta az odaadás áldozatává az uralkodást . . . A vallás és haza szava szólal meg ajkamon, esedezve itt az Úr templomában, hogy fényesen és tisztán ragyogjon Szent István koronája homlokodon; ha csak lehetséges, mindig békét sugározva a világ négy része felé; de ha kell, az ezredéves kard élével mint villám sujtva hazánk elleneire... Szeresd e nemzetet ezután is nemes szíved érzelmeivel úgy, mint e nemzet szeret téged. Ha komoly viszonyok nehézzé teszik a koronát, ha vállaidat súlyos gondok nyomják, ha az ajtód előtt álló őr nem tud a szenvedésektől megvédeni: enyhítse fájdalmadat az a tudat, hogy hű alattvalóid veled együtt viseljük azokat; mert valamint a te örömeid a mi bánatunk, a te szenvedésed a mi keservünk. Hódolatunk, szeretetünk üdvözlete száll felséges asszonyunk, megkoronázott királynénk felé is. Legyen áldott azért a nagy szeretetéért, mellyel a nemzetet és trónt egymáshoz közel hozni és a kibékülést női gyengédségével, anyai jóságával előmozdítani segített. Áldás legyen a királyi gyermekeken; áldás az egész uralkodócsaládon."

Forrás: Emlékkönyv I. Ferenc József király Őfelsége 80-ik születésnapja alkalmából az iskolai ifjúság részére. Írta és szerkesztette: Hevesi József. Budapest, 1910.

Velünk élő monarchizmus VI. - Cs. és kir. padok Dunakeszin

Három pad áll Dunakeszin a gyártelepi megálló várójában. Már csak az egyik háttámláján található meg teljes egészében a gyártó névjegye, egy töredékes, egy pedig örökre elveszett. A gyártási feliraton éppen az az érdekes, ami már nem látszik rajta. A múltat végképp eltörölni készülő buzgó kommunista káder pocsék munkát végzett, nem sikerült teljesen levésnie a feliratot a mára ipartörténei kuriózummá nemesedett, közel 100 éves padokról. Közel hajolva a fémtáblácskához ha nem is olvasható, inkább érezhető a felirat:  

Cs. és Kir. udvari szállító.

Vajon miért nem szerelték le a feliratot, a macerás és időigényes levésés helyett?  

Ha valaki esetleg jártában-keltében hasonló - pusztuló - monarchiabéli emlékkel találkozik, szívesen közzétesszük amennyiben elküldi vagy belinkeli nekünk!

Hősök napja

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák…

Emlékszobor… ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.

Sok régi ház hiába várja őket,
s fehér csöndjével sok fehér falu…
üzenetet nem hoz többé felőlük
fehér felhők közt a vándordaru.

Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát…
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most őrzik tovább.

Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt…
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek előtt…

Halottak napja van ma. Rejtve, lopva
a Hargitán megszólal egy harang…
a Tátráról felel reá egy másik…
zeng-bong az éj… galang…galang… galang…
ezer kicsi harang…

Az emlékezés gyertyalángja mellett
felsorakozik óriási sorba
határon innen és határon túlról
az elesettek emlék-légiója.

Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkből
de messze volt a mit sem érzés vágya…
piros rózsákat mentek megcsodálni
s megérkeztek a bíboros halálba.

Ki hinné el, hogy minden név mögött
tervek izzottak és célok lobogtak,
s hogy álmodozva, mint megannyian,
vérük titkának hordozói voltak?

Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,
vágytak, csalódtak és megint reméltek…
Ki hinné el, hogy életük rögén
ők is csak ilyen torz meséket éltek?

Ez vőlegény volt. Ajkán csókok íze,
szívében pompás báli éjszakák…
Aztán gránátok zúgták a zenét…
aztán gránátok hozták a halált…

Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,
talán szerelmes sem volt még soha…
Doberdó várta. Képét most is őrzi
kopott keretben egy kopott szoba.

Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,
hogy a hazája boldogabb legyen…!
Ő ott maradt. A lelke itt barangol
hazát keresve, völgyön és hegyen.

Nyugosznak mind. A vérüket beszívta
a kalásztermő, szomjasajkú föld.
Mögöttük összedőlt a szörnyű Bábel,
s ami még nem volt, az is összedőlt.

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hősök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyők zúgnak szilajon…
Hazájukat ha számon kérik egyszer,
mit fogsz felelni, győztes Trianon?

Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel
a meg nem alkuvók seregbe kelnek,
csontváz vitézek, csontváz paripákon,
s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!

Székely faluk harangja újra kondul,
a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra…!
Magyarország… hányan mentek érted
örvénylő tűzbe és tüzes halálba…

Ismeretlen Testvér, ki messze földön
alszol, lelkében fűnek és virágnak.
Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény
amit itt fent az emberek csinálnak.

Te már tudod, sorsverte zátonyodnak
magasságos, bölccsé csitult fokán,
Te már tudod, hogy örök egy a törvény:
bűn bűnhődést hord esztendők során.

Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,
s megbékélt arcod nem láttam soha:
álmodd tovább az elnémultak álmát,
csöndes Testvérem: halott katona.

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,
nevek mögött egy hallgatag világ…
Ennyi sírra hogy virágot hintsek,
határon innen nem terem virág.

Határon túl kéne virágért menni…
ha már virágot hozni nem lehet,
ismeretlen, hontalan Halottak:
nektek adom e csöndes rímeket.

Wass Albert: Gyertyaláng

Horthy Istvánné halála

A mai nap adta vissza lelkét Teremtőjének özvegy Horthy Istvánné, született Edelsheim-Gyulai Ilona grófnő. 

Hatalmas élményem volt, mikor tizenhat éves voltam, éppen, hogy kijött az emlékiratainak az első kötete és én dedikáltattam vele a könyvnapon. Ő megkérdezte, hogy hát hogy lehet az, hogy egy ilyen fiatal fiút érdekel az én könyvem? Emlékszem, hogy annyit tudtam csupán válaszolni, hogy "érdekel a történelem". Horthy Istvánné kedvessége és közvetlensége egy állandó tulajdonsága volt, melyet élete végéig megőrzött, teljesen függetlenül attól, hogy ki állt vele szemben. Egy igazi hölgy volt, aki rengeteg mindenen átment, sokat élt meg, viszont mindig gerinces tudott maradni. Voltak ugyan olyan döntései, melyekkel nem lehet egyetérteni, de minden hibájával együtt az egyértelmű volt, hogy hazáját rajongva szerette egész életében, és minden alkalmat megragadott azért, hogy tegyen érte. Bárkit szívesen látott, aki a kormányzó emlékét tisztelte és meg akart róla emlékezni, jelenlétével minden jóakaratú magyart támogatott.

Emlékezzünk rá így, egy teljes élet végén.

Recquiescat in Pace.

Kérem, hogy hozzászólásaikat tiszteletteljesen tegyék meg!

Az igazságos határokról

Magyarországon az emberek döntő többsége ma már képtelen felülemelkedni a 150 év nacionalista gondolkodásmódon, melynek csupán az egyik lecsapódása a Trianon kapcsán hangoztatott etnikai alapú határmódosítás. Minden magyarnak joga van Magyarországon élni! Ez az első hallásra igen szimpatikus elgondolás, melyet e sorok írója is hosszú évtizedeken keresztül vallott, finoman fogalmazva is helytelen. Nézzük, miért elfogadhatatlan - még magyar szempontból is - a Kárpát-medence határainak etnikai alapon történő átrajzolása!

Magyarország felekezeti térképe 1910. /saját munka 91,4 cm x 132 cm/

Az etnikai határok megszállotjai olyanok, mint a gyermekek. Csak míg a gyermekek állatokat, királyfiakat, ők Nagy-Magyarország közigazgatási egységeit színezgetik. Piros a magyar, kék a román, zöld a szlovák, narancssárga a német, stb... Általában az 1910-es kiadású színezőt használják, mert az abban foglalt adatok a legszimpatikusabbak. Általában - egy kisebb részüktől eltekintve - nem veszik figyelembe az azóta bekövetkezett változásokat. Például a legutóbbi népszavazás eredményeit. Azt, amelyikből nyilvánvalóan kiderül, hogy a magyar népesség 11 millió fő alá csökkent, az EGÉSZ Kárpát-medencében. Miközben Mgyarországon minden más kisebbség száma növekedett. Ezt hívják úgy a népességföldrajzban, hogy disszimiláció. Ebből a színezgetős korból a legtöbben felnőnek. 

Valamelyik bécsi döntés.

Aki ma, 2013-ban Magyarországon etnikai alapon meghúzott "igazságos" határokról ábrándozik, az tulajdonképpen nem akar mást, mint öncsonkítást. Aki etnikai határokat szeretne Magyarország számára, az lemond az Ormánságról, lemond a Cserehátról, nem kell neki a Nyírség egy része, nyugodt szívvel odaadná Rajkát Szlovákiának. A magyarság lemorzsolódása, ugyanis nem állt meg a határokon. Már a jelenlegi határokon belül is zajlik ez a folyamat. Határvonalat éppen ezért nem lehet olyan bizonytalan tényezőkre alapozni, mint az az anyanyelv. Nem rajzolhatjuk át a határokat, ha egy fele-fele részben magyarok és más nemzetiség által lakott faluban egyszer ilyen, másszor olyan gyermek születik, vagy egy idős ember meghal.

Megint mások "etnikai" határ alatt Magyarország 1941-es határait értik, amely csak részben volt etnikai és csupán részben volt határ. Ezzel a vonallal elsősorban az a gond, hogy semmi köze Magyarországhoz, annál több Németországhoz és Olaszországhoz. Mondjuk ki: az 1941-es határokat Adolf Hitler és munkatársai rajzolták. Csak, hogy tudjuk mihez ragaszkodunk: a Kolozsvár és Marosvásárhely közötti beugró annak idején Göring jóvoltából maradt Romániánál, az ottani német földgázérdekeltségeket nem kívánták Magyarországhoz csatolni. Ez a mozzanat is kiválóan érzékelteti, hogy mennyire igazságos és mennyire etnikai határok voltak ezek. Érdemes elgondolkodni, hogy mi azt a Magyarországot szeretnénk-e, melynek határait Szent István és az utána következő királyaink alakítottak ki, vagy azt, melyet a nemzetiszocialista Németország jelölt ki számunkra új világrendjében - ideiglenesen. Félreértés ne essék, nem a számunkra pozitív határmódosításokkal van gondunk, hanem az e mögött húzódó hibás elvről.

Az magyar népesség területi kiterjedése során nem veszi figyelembe a természetföldrajzi szükségszerűségeket, nem illeszkedik közlekedésföldrajzi adottságokhoz, és a lehető legritkábban követ bármilyen szabályos elrendeződést. Aki ezt nem így gondolja, nézze végig a Bánság 1910-es adatait. Ezt a gordiuszi csomót a "nemzetállamok" úgy szokták megoldani, hogy az oda nem illő etnikumokat nemes egyszerűséggel elkergetik/eladják/asszimilálják/kitelepítik/legyilkolják. Ezek a "népességmozgások" egyáltalán nem voltak jellemzőek a rendi magyar államra, döntő hányaduk a nemzetállamok korában, 1945 után zajlott. Ez pedig nem más, mint etnikai térképek színezgetése. A környező államok szeme előtt ott lebeg a magyarok által rajzolt "Vörös térkép". Ha a magyarok erre hivatkoznak, mi megszüntetjük ezt a hivatkozási alapot. Ha a saját képünkre színeztük az egész országot, a magyar követelések meg fognak szűnni. Kifejezetten gyerekes gondolkodás, de idehaza is gyakori, lásd a szerencsétlen svábok kitelepítését.

Nagyon fontos leírni, hogy az etnikai térképek hamisak. Ezek ugyanis a "nyelvet" ábrázolják, melyről tudjuk, hogy gyakran hazudik. Az etnikai térképeken nincsenek rajta a kommunista, szabadkőműves magyarok, nincsenek rajta a "magyarbarát" svábok, a Szent Koronához hű rutének, horvátok, és nem jelölik, hogy a románok szűkebb hazájukhoz Erdélyhez vagy a Regáthoz hűek.
 

A magyar-román demarkációs vonal, már akkoriban sem számított határnak

Nekünk magyar monarchistáknak az az álláspontunk, hogy a Szent Korona egyetlen országáról, egyetlen falváról sincsen felhatalmazásunk és jogunk lemondani. Ez olyan lenne, mintha  fognánk egy filctollat és elkezdenénk kihúzgálni a magyar királyi címek közül a nekünk nem tetsző nemzetiségekkel rendelkező országokat. Magyarul más birtokait osztogatjuk szét. Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy az etnikai alapú határok követelése nagyrészt szabadkirályválasztó hagyományokon nyugszik. Csakhogy ezek a hagyományok a lehető legmesszebb állnak Szent István királyságától, melyet az összes királyunk vallott, közte a száműzetésbe kényszerített IV. Boldog Károly is:

"...Orsova után áthaladt vonatunk a régi magyar határon. Miután ezt a vonalat könnyes szemmel elhagytuk, őfelsége visszavonult és levetette egyenruháját. Most már külföldön volt, tehát a régi szokás szerint polgári ruhába öltözött..."

 

Boroviczény Aladárné: Az entente fogságában (1921)

IV. Károly király még tisztában volt azzal, hol húzódnak Magyarország határai. Számunkra ez a hagyomány követendő.


Erősen ajánlott olvasmány: http://mek.oszk.hu/00200/00249/00249.htm


A bejegyzés egy olyan oldal számára készült, ahol bizonyos moderációs elvek miatt nem kerülhetett ki. A vitának itt azonban szabad teret biztosítanánk.

Jobb és bal

Manapság sokszor és sok helyen halljuk felmerülni a következőket: a jelenkorban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma már nem jelentenek olyan magától értetődő politikaelméleti irányvonalakat, amelyet mindenki egyértelműen  el tudna különíteni egymástól, ezek a „címkék” már nem takarnak reális tartalmakat, tulajdonképpen elavultak. A jobboldalinak bélyegzett pártok például gyakran olyan irányvonallal azonosulnak, amelyet hagyományosan a baloldal eszköztárát alkotják (lásd pl. a „red tory” kifejezést az Egyesült Királyságban) a baloldal pedig nem egy esetben használ fel olyan elemeket amelyek hagyományosan a jobboldalhoz társíthatunk.  A királypártiak között is hallani olyan hangokat, amelyek szerint a monarchia „egyesítő” eszméje a bal és jobboldali „megosztottság” fölött állva, mintegy végérvényesen szükségtelenné tenné ezeket, feloldván egy érdekegyesítő szintézisben.

Egyetértünk azzal, hogy a "baloldal" és a "jobboldal" valóban elég szerencsétlen kifejezések, - talán azért is, mert felettébb baljós csillagzat alatt születtek: a „nagynak” csak bizonyos fekete humorral élve nevezhető francia rebellióhoz kapcsolódóan. Ettől függetlenül szerintünk lehet, sőt bizonyos körülmények között szükséges is ezeket a fogalmakat használni, igaz csak akkor, ha pontosítjuk az idevonatkozó meghatározásainkat. A fogalompárt lehet  éppen a - szűkebb történeti értelemben vett „modernitás” termékeinek is tekinteni -, de azt már nem mondhatjuk, hogy úgymond a "francia felvilágosodást" megelőző időszakban ne léteztek volna legalábbis olyan, ezekkel paralelnek nevezhető jelenségek, amelyeket visszamenőlegesen, mint baloldali és/vagy jobboldali jellegű politikai formációkat lehetne értékelni és azonosítani. Ha szeretnénk egy rövid – és ebből következően sajnos némileg szimplifikáló – definíciót adni a jobboldaliság és a baloldaliság lényegéről akkor szerintünk a leghelyesebb az volna, ha ezt a szabadság és az egyenlőség  ellentétes értelmű viszonyával világíthatnánk meg. Amíg a baloldaliság szerint a szabadság előfeltétele az egyenlőség, addig jobboldali szemszögből az egyenlőség nem más, mint a szabadság tagadása. Jobboldalinak ilyen értelemben az tekinthető, aki elismeri hogy a világnak van egy bizonyos hierarchikus ontológiai struktúrája, (amelyet mi „a természetes rendnek” hívunk) a dolgok lényegileg különbözőek, tehát szabadságuk éppen egyenlőtlenségükben nyilvánul meg. A baloldal szerint viszont ilyen értelmű különbözőség nem létezik, az egyenlőtlenség tehát: bűn. A baloldal éppen ezen meggyőződéséből kifolyólag szeretne mindent egy szintre hozni, (egalitarizmus) ezt vélve igazságosság lényegének. A baloldal számára tehát nem létezik a „természetes rend” fogalma: alapelve a hasonlóság, az izonómia. Kuehnelt-Leddihnt idézve: „Az egyenlőség csak akkor lehetséges, ha elmozdítjuk a hegyek csúcsait és feltöltjük a völgyeket.”

A néven ugyan nem nevezett „baloldaliság” már jóval 1789-et megelőzően jelen volt a világban. Az 1642-es kezdetű angol polgárháború folyamán a királyt vérpadra küldő, majd a diktátori hatalmat is megkaparintó Oliver Cromwellt például nehéz lenne nem baloldalinak nevezni. Nem is beszélve azokról, akik még nála is jóval baloldalibb eszméket vallottak, például a levellerekről (a kifejezés tükörfordítása: „egyenlősítők”), sőt olyannyira létezett baloldaliság, hogy a náluk is radikálisabb ú.n. diggerek, már be is vezették néhány kisebb közösségben a kommunizmust. (Egészen addig persze, míg ki nem irtották őket a saját korábbi elvbarátaik.) Érdemes utánanézni, hogy ezek a nézetek miből táplálkoztak. Sokkal inkább vallási, mint kifejezetten politikai eszmékből: gyökerük a kálvinizmust tovább radikalizáló puritanizmus, amely már XVI-XVII. századi virágkorában is nagyon sok olyan elemet tartalmazott, amelyet a későbbi, tisztán politikai baloldal felhasznált. (Carl Schmittet idézve nem feledkezünk meg arról, hogy politikai fogalmaink mögött általában teológiát találunk.) Közel két évszázaddal a polgárháborút megelőzően vizsgálhatjuk a husziták és a táboriták utópikus elképzeléseit is - a vagyonközösségre és földközösségre (és egyéb bizarr gyakorlatokra, például „nőközösségre”) - épülő "társadalmak" létrehozásával kísérleteztek az egyenlőség jegyében. Erről a későbbi „radikális baloldaliak” még álmodni sem mertek. Ha még korábbra megyünk vissza az időben, akkor a középkorban baloldali vonásokat fedezhetünk fel John Wycliff „politikai teológiájában” és az angliai lollardok tanításaiban, vagy a dél-francia katharok, és valdensek/albigensek, valamint a balkánon elterjedt bogumilok nézetei között is. De ha egészen a "gyökerekig" akarunk ásni, akkor vizsgáljuk meg a görög-római antikvitás cinikusainak vagy azoknak a "szofistáknak" a nézeteit, akik totális relativizmust, egyenlőséget, ateizmust, materializmust és szkepticizmust hirdettek, az olyan filozófusok fellépését szinte „kiprovokálva” mint Szókratész vagy Platón. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy "baloldaliság" (vagy legalábbis valami, ami azzal párhuzamba állítható) mindig is létezett, a különbség csupán annyi, hogy a múltban a jobboldal-ekvivalens nézetek voltak dominánsak, a jelenben viszont szinte már nem is beszélhetünk ilyen értelmű jobboldaliságról, csupán a baloldal különböző "árnyalatairól." Számunkra, akik a jobboldaliságot a fent meghatározott értelemben valljuk, nem lenne célravezető ezt a dichotómiát "meghaladni" - ebből újabb identitásvesztés következne, amelyből természetesen megint a baloldal profitálna.

A királyság kérdéséhez konkrétabban is kapcsolódva: az is felmerült, hogy vajon egy esetleges  „baloldali” kormányzat léte hogyan lenne összeegyeztethető az alkotmányos (és nem „ceremoniális”) monarchia általunk vallott koncepciójával. A király a nép beleegyezésével és a nép javára kormányoz, éppen ezért nem fogadhat el egy olyan kormányzatot, amely inherensen egalitárius, vagyis monarchia-ellenes, hiszen (ha valóban és nem csak nevében „baloldali”) olyan reformokat eszközölne, amelyek végül magát a rendszert lehetetlenítenék el.

Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy intranzigens baloldali kaphat bármennyi kedvezményt elképzeléseinek véghezviteléhez, attól nem lesz a királyság híve, ezzel szemben a monarcha komoly híveket veszíthet el az ilyen kedvezmények adásával. A baloldaliság szerintünk teljes egészében patológia, nem pedig "egy másik út a haza boldogulására." Ha a király szerepe csupán annyi lenne, hogy egyszerűen rábólint a „többség” pillanatnyi akaratára, az semmilyen érdemi változást nem jelentene, és - mint ahogy már számtalanszor említettük - a magyar Alkotmánnyal mélyen ellentétes lenne egy „kirakat-monarchia” létesítése. 

A baloldali ember egy módon válhat a rendszer teljes jogú tagjává: ha elfogadja, hogy a nép nem legitimál, nem áll a király fölött, hiszen a király áll a nép fölött, minden hatalom Istené és a királyt végső soron nem az köti, hogy a nép adott esetben a rövid-távú érdekeit követve kire voksolt, hanem az ország hosszabb távú jólétéért vállalt felelősége. Nos, ha pedig valaki ezt elfogadja, innentől kezdve pedig már nem nevezhető baloldalinak. (Pontosan ez a gyakorlat működött egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a kifejezetten baloldali pártok, mint a szociáldemokrata és a kommunista, nemhogy kormányt nem alakíthattak, de még a parlamentben sem volt helyük.)

Ius Coronandi

Magyar monarchista minimum

Magyar vagyok és királyságpárti, azaz monarchista. Három közös magyar monarchista pillérem van; a NEMZETÜNK SZERETETE, a KERESZTÉNY erkölcs és a JOGFOLYTONOSSÁG.

Hiszek Istenben, és az ezredéves magyar nemzetben, amely Európa és a nyugati műveltség bástyája volt, népünk keleti eredetének ellenére. Hiszek a Trianonban megcsonkított egész magyar nemzetben, amely sokszorosan megtöretett a XX. században, de még újra talpra állhat, és magára találhat.

Hiszem, hogy nemzetünk nem lehet a pártoskodás áldozata. A nemzetnek ugyanis szilárd alapokra van szüksége ahhoz, hogy talpra állhasson, és benne mindenki boldogulhasson. Olyan fundamentumokra, mint a keresztény erkölcs, a szuverén magyar államiság, a törvényes rend s egy ezek szellemében regnáló apostoli magyar király, aki a megbonthatatlan nemzeti egységet biztosítja számunkra. Egy király, akit születésétől fogva a magyar trónra neveltek és arra, hogy megjelenítse mindazt e világ számára, ami bennünk a legjobb. Egy király, akit törvényes jogköre a pártok fölé emel, az alkotmányosság legfőbb őrévé tesz, aki nem dísze, hanem szerves része ennek az országnak és kormányoz, nemcsak uralkodik.

A nemzetünknek tehát király kell és nekünk vele együtt kell a királyságunk! Ezeréves törvényeink és szokásaink szerint akarjuk a királyunkat magunk fölé: aki nemes, hagyományainkhoz híven katolikus, és mindenekelőtt bizonyítja rátermettségét előttünk – úgy testileg, mint szellemben.

Nem hiszek a jogfolytonosságot és királyságunkat felszámoló kudarcos évtizedekben, mely elszakította nemzetünket hagyományaitól és végső soron önmagától. A jogfolytonosságot - amely 1944 márciusától kezdődő történelmi folyamattal több lépcsőben végül teljesen megszakadt 1949-ben, helyre kell állítani!Magyar monarchistaként vallom, hogy ez az első lépés a királyságunk helyreállításához is.

Ennek alapjaként vallom továbbá, hogy ősi és saját alkotmányunk, sarkalatos törvényeink a modern viszonyok között is képesek megállni helyüket, az élet többi területén pedig a jogszabályok megújítására, kiigazítására, új normák megalkotására lesz még szükség, azaz nemzeti jogharmonizációra, a Szentkorona-tan alapelvein nyugvó alkotmányozási folyamatra.

Jelenleg a legfontosabb feladatok, amelyekért dolgoznunk kell:

(1) Óvjuk meg, fedezzük és tárjuk fel mások előtt is hagyományunk azon darabjait, amelyek királyságunk és a helyreállítás szempontjából értékesek – legyen szó akár köztéri szobraink fenntartásáról, vagy a mára elfeledett magyar szerzők műveinek feltalálásáról, gyűjtsük, védjük, mutassuk be másoknak is ezen értékeinket.

(2) Emlékezzünk és emlékeztessünk, terjesszük minden magyar számára érthető módon, ugyanakkor hitelesen és pontosan a helyreállítás fontosságát – színvonalas, kutatásokon nyugvó dolgozatokkal, képzőművészeti alkotásokkal, önálló kiállításokkal és előadásokkal, publikációkkal, megemlékezésekkel, közösségi eseményekkel tegyük elevenné nemzetünk királysághoz való ragaszkodásának emlékeit.

(3) Határon túli kapcsolatokat építve, majd ezeket kiaknázva segítsük a magyar nemzet ifjait, hogy megismerjék a Szent Korona országainak egységét és gazdagságát, s keressük a párbeszéd lehetőségét a Kárpát-medence más nemzeteivel – tárjuk fel előttük, azt, ami összeköt bennünket.

Vallom és hirdetem, hogy ez az a minimum, amelyet minden magyar monarchistának ismernie és tudnia kell. Ebben egységesnek kell lennünk.

Ezt a természetes egységünket, a fentiek alapján megtartom, amíg hazánk államformája vissza nem tér a természetes, saját magának kialakította medrébe. Amíg nem lesz a neve Magyar Királyság.

Isten. Király. Haza. Egység.

Boldog augusztus 20-át!

Mondjunk el egy imát, látogassunk szentmisét hazánkért, a Habsburg-restaurációért és az integer területi revízióért!

Vitaindító bejegyzés a nemesség kárpótlásáról

"Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését"

(Magyarország Alaptörvénye)

Bonchida a progresszió győzelme előtt

Romániában, Erdélyben visszakapják kastélyaikat a magyar nemesek. Az augusztus 2-án megjelent Heti Válasz 5 cikkben 10 oldalon ír arról a Magyarországon elképzelhetetlen helyzetről, miszerint kárpótolják a kommunista diktatúra idején kifosztott magyar nemességet. Jól értjük: Romániában. Nem is kell román állampolgárnak lenni ahhoz, hogy bárki erdőt, földeket, kastélyt visszakaphasson. Ellenben kell hozzá mérhetetlen türelem és kitartás, de mégsem lehetetlen. Még északi szomszédunknál is létezett kárpótlás, igaz itt már állampolgársághoz kötötték, külföldi nem kaphatott vissza birtokot. De még így is sikerült néhány történelmi családnak visszaszerezni ősi birtokait.

Állapota 40 év progresszív fejlődés után

A Heti Válasz cikksorozata akár vitaindító is lehetne, de szinte biztos vagyok benne, hogy érdemi hatása nem lesz. Magyarországon ugyanis más a helyzet. Nálunk az Alaptörvény semmitmondó hitvallása sem hozott változást ez ügyben. Eljutottunk addig, hogy "Tagadjuk...", de ezen kívül semmit sem csinálunk. Elnézést kértünk már a kulákoktól, a zsidóktól, a "másként gondolkodóktól", a munkaszolgálatosoktól  a svábokról (ugyancsak kárpótlás nélkül). Nagyon úgy tűnik, hogy kárpótlás tekintetében a magyar nemesség nem számíthat az egyenlőséget prédikáló demokráciára. Létezett egyfajta nemesi kárpótlás Magyarországon is. Egy konkrát példáról van ismeretem, amikor több száz hektár föld, kúria, majorságok, ménesek, gulyák után a Párizsban élő grófi család annyi kárpótlási jegyet sem kapott, hogy rendesen meg tudtak volna belőle ebédelni egy étteremben. Közben kúriájuk még a szerencsésebbek közé tartozik, "privatizálta" egy vállalkozó. Más kúriák, kastélyok korántsem ilyen szerencsések, ami még nem dőlt össze, az a közeljövőben fog.

Pedig mennyire egyszerű lett volna: ezek a kúriák lehettek volna a vidékfejlesztés kulcsai. Szinte minden faluban volt egy ilyen, van amelyikben több is. Hazatér a gróf, a nemes és máris legalább tíz embernek van állandó munkája helyben, az idénymunkásokat (ácsok, kőművesek stb.) nem is számítva. Nem oligarchák bérelnék az elnéptelenedő, munkanélküliségtől sújtott falu körül elterülő földeket, hanem olyan emberek, akik minden egyes zugot, fát, embert névről ismernek. Akik érzelmileg is kötődnek a falu szélén düledező portákhoz és esetleg áldoznak is megmentésükre. Jött volna a nemességgel a tőkéjük, ami nem csupán anyagi értelemben értendő, hanem kulturális és kapcsolati tőke formájában is. Nem kellett volna másegyebet tenni ezért, mint 1990-ben sűrű bocsánatkérések között hazahívni a magyar nemességet. 

Nekünk, királypártiaknak különösen fontos kell, hogy legyen a nemesség kárpótlása. Talán még nem késő. Talán a nemesség még emlékszik, családjuk kinek köszönheti felemelkedését, vagyonát és birtokait. 

A tégláskerti Vértessy-kúria

Ameddig az állam bitorolja egykori kastélyaikat, földjeiket mindig jelen lesz a folyamatos Alaptörvény-ellenes állapot. Sőt megkockáztatom, amíg az állam ilyen zsugori tolvaj módjára viselkedik addig nem moshatja le magáról a kommunista jelzőt. Csak szólok, hogy Romániában ezt már tudják és értik.

Kell-e nekünk Horthy?

Csókakő.

A szombat délutáni forróság kicsit enyhül, ahogy négy felé az ezres tömeg Csókakőn a szobor köré gyűl, várva az ünnepség hivatalos kezdetét. Ám a leleplezésig még sok idő van hátra, ami alatt nem is sejtjük, hogy min kell keresztülmennünk. A szörnyű és rossz hangzású recsegő rockszámok mellett beszédek sokasága próbálja méltatni a kormányzót, ám valójában őróla esett a legkevesebb szó. A kezdeményező polgármester lelkes, de zavaros és akadozó beszédét körbevették a tisztelők, nemzeti celebek és lelkészek szóáradatai, melyekben jó ha egy-egy kapocs volt Horthy kormányzóhoz. Beszédek szünetében egyik oldalról felüvölt egy "Szabadság testvérek!" másik oldalról egy "Vesszen Trianon!". A tömeg Horthy nevét skandálja, majd jön az elmaradhatatlan "Mocskos zsidók!". Ifj. Hegedűs Lóránt ezek után Horthy zsidómentő tevékenységét méltatja, az IMF-et, a kormányt és a püspököket szidja. Toroczkai László mozgalma és maga nehézségeiről, a revíziós gondolat fontosságáról beszélt, valamint, hogy követni kell Horthyt. Budaházy György Skype-on keresztül tartott monoton történelmi kiselőadást összehasonlítva az elmúlt húsz évet, Horthy huszonnégy évét és a Kádár-rendszert, míg a technika közbe nem szólt. Molnár V. József néplélekrajzkutató (?) emelkedett leginkább az eklektikus szinkretizmus magasságaiba, mikor a "fehér ló karizmájáról" és Horthyról, mint utolsó "szakrális uralkodóról" beszélt. Nade ő legalább Horthyról beszélt...

A csókakői Horthy-szobor.

Nem kétlem én a jelenlévők jószándékát, valamint azt, hogy ők valóban Horthy Miklóst szeretnék követni, csak a legnagyobb gond az, hogy ha valakit követni szeretnénk, azt meg kéne ismerni előtte. És félreértés ne essék, én most nem a Horthy-szobrok avatása ellen ágálok, legyenek Horthy-szobrok az országban, legyen minél több, nagyon jó, hogy végre a sulyoki betonfal mögé tekintünk, de ez nem lehet öncélú. Ne azért emlékezzünk Horthyra, mert az idegesíti Dániel Pétert - akinek a neve mellesleg többször hangzott el a megemlékezésen, mint Horthyé -, ne is egyfajta fetisizált Horthy-képért, hanem a kormányzó valós érdemei miatt. Voltak neki olyanok ugyanis. Ám egy valós Horthy-kép addig illúzió, míg a "magyar jobboldal" (ilyen nincs) egy perpetuált nemzeti radikalizmus, amelynek lehúzó személyei úgy csüngnek ott minden egyes rendezvényen, amely 1945 előttre nézne vissza, mint Ormos Mária mumifikálódott, marxistán vigyázó tekintete a XX. századdal foglalkozni akaró fiatal történészek fölött. Rendben, hogy nemzeti összefogásról ír a Szent Korona Rádió, hiszen Horthynak ennyi előnye tényleg van: a hazafi, a szabadságharcos, a kálvinista, az ősmagyar, az átlag nemzeti radikális és a pszichedelikus sámán is tud rajongani érte. Persze tisztelné az ókonzervatív is, de azt inkább taszítja a sörvirslis vurstli, a megkövült, a bejáratott kliséivel és unásig ismert kellékeivel jelen lévő szubkultúrális nemzeti radikalizmus, és ahogy vitézi rendi elöljáróm mondta: ide eljövünk majd magunkban, koszorúzni, hogy úgy tiszteljük Horthyt, ahogy megérdemli.

Felvállalható ellenforradalmi hagyomány.

El is jutunk a kérdésig, így Horthy kormányzó születésnapján: kell-e nekünk Horthy? És, hogyha kell (mert ugye nem kérdés, hogy ez a válasz), hogyan kell? Mit gondoljon, hova tegye Horthyt egy konzervatív, egy monarchista? Ismerek olyanokat, akik a teljes elutasítás pártján állnak. Horthy visszaverte a királyt, hosszú időre rendezett be egy alapvetően provizórikus korszakot, hozzá szoktatta a királynélküliséghez a magyart, személyi kultuszt folytatott, elősegítette a kuruc-plebejus történetszemlélet előretörését, ügyetlen és szerencsétlen volt 1944-ben a zsidókkal, a németekkel és a nyilasokkal kapcsolatban és, hogyha katolikus lett volna, hát bizony, még talán királlyá is koronázza magát és dinasztiát alapít, még így is megpróbálta! Ismerős a másik, talán lehet mondani, horthysta oldal is, vallja azt, amit akkor vallottak a kormányzóról: országmentő, országgyarapító, harmadik honalapító Szent István és IV. Béla után, megteremtette a független Magyarországot, sikerre vitte a területi revízió ügyét, mindent megtett, hogy Magyarország útját egyengesse az egyre szűkülő úton, megmentette a budapesti zsidókat de a geopolitikai helyzet nem kedvezett neki, szegényt megpuccsolták és száműzetésben halt meg, de az erkölcsi győzelem az övé volt. 

Hídunk a Magyar Királysághoz.

Nem kérdés, hogy a konzervatívnak a két értelmezés között kell lennie. A konzervatív nem lehet horthysta, ám nem dobhatja ki teljesen Horthyt bűnei és hibái miatt (mert ilyenek is voltak neki), hanem - ahogy a konzervatív mindig teszi - helyén kell kezelni őt. Tisztelni érdemei miatt, kritizálni hibái miatt. Hiszen Horthy valóban a Nemzeti Hadsereggel győzelemre vitte az ellenforradalmat, helyreállította a jogfolytonosságot és a királyság intézményét. Viszont vissza is verte a felkent és megkoronázott magyar királyt, ami mindenképpen az egyik legnagyobb bűne volt. Ám IV. Károly és II. Ottó megbocsátott neki is és József hercegnek is, és elismerték a kormányzósági provizórium legitim voltát, valamint Károly korábban is "kormányzóm"-nak szólította Horthyt levelében. Horthy valóban rendet teremtett itthon, ám valóban tudott a fehér terrorról. És sorolhatnánk. Ami kirajzolódik így, az viszont egyértelműen egy híd szerep. Horthyra, főleg nekünk, hídként kell tekinteni, egy olyan személyre, akinek érdemeit tisztelve és fölfedezve a nemzeti radikalizmus valóban konzervatívvá tehető, elvezethető a királyságig, ugyanis Horthy monarchista volt, valamint a magyar királyi család tiszteletéig, ugyanis Horthy Habsburg-tisztelő legitimista is volt. Az irredentizmusig Horthy már elvezette a nemzeti radikalizmust, jöhet a másik kettő, hiszen irredentizmus nincs Magyar Királyság nélkül és Magyar Királyság sincs a Habsburg-Lotaringiai dinasztia nélkül. Ha ez megtörtént, lesz magyar jobboldal, addig nem.

Tehát kell-e nekünk Horthy? Kell. De Horthy Miklós kell és nem az "illegitim kormányzó", a "szakrális uralkodó" és nem is a "népírtó háborús bűnös". Ugyanis egyik sem létezett.