Évfordulók, emlékezések

Ma ünnepeljük Szent Bálint napját a Katolikus Egyházban. Ezen a néven tizennégy szentet tartunk számon, de az a Szent Bálint, akinek az égi születésnapja február 14-én van egy áldozópap (egyes források szerint püspök) és vértanú volt az ókori Rómában, valószínüleg II. Claudius császár uralkodása alatt. Egyike azoknak a szenteknek, akik kétszer lettek mártírok, hiszen mint Szent Sebestyén, első kivégzésébe, a kövezésbe Szent Bálint sem halt bele. Később fejezték le és lett Egyháza szentjeinek egyike. A szerelmesek, jegyesek, házasok, lelki betegek és epilepsziások védőszentje.

Ma van Csendőrnap is; ezt a napot Horthy kormányzó tűzte ki a Magyar Királyi Csendőrség teljesítményének és hazafias hűségének ünneplésére. Az 1881. február 14-én alapított rendkívül jól működő rendvédelmi szervezettel kapcsolatosan ajánljuk korábbi bejegyzéseinket. Különösen fontos megemlékezni róluk ilyenkor, mikor az ország közbiztonsága gyalázatosan siralmas állapotban van.

A legszomorúbb évforduló, ami mára (is) esik az Drezda háromnapos bombázása volt a második világháború végén. 1945. február 13-15 közt a nyugati szövetséges légierő a modern kori hozzáállás jegyében a pusztítás következményeivel mit sem törődve leszőnyegbombázta a gyönyörű "Elba-menti Firenze" városát, amit semmilyen katonapolitikai ok nem indokolt. A terrornak semmi más célja nem volt, minthogy kipróbálják az új bombáikat az angolszászok a történelmi belvárost is elpusztító infernó során. A három nap alatt több mint nyolcszáz bombázó 200,000 gyújtóbombát dobott le, melyek előkészítették a terepet az 500-4000 fontos bombáknak amelyek teljesen szétrombolták a civilek lakta Óvárost és az egészségügyi negyedet. A napokban és február 14-én, Hamvazószerdán a belvárosban 1500 Celsius-fokos hőmérséklet uralkodott, az emberek elevenen égtek meg. A város lakossága a vörös horda elől menekülőkkel együtt 1,5 millió fő volt. Ide telepítették a budapesti műegyetemisták egy részét és a m. kir. Ludovika Akadémiát is 1944 végén. Itt állomásozott a komáromi m. kir. 22. gyalogezred III. zászlóaljának 3. és 4. százada is. A magyar fiúk segédkeztek a sebesültek mentésében.

Klotz József így emlékezett vissza a mentőcsapat tragédiájára: 

"11.h15-kor fájdalmas hírt közöltek. A bátor kis csoport egy légiakna martaléka lett. 11 órakor befelé igyekeztek s egyszercsak elkezdtek hullani a bombák. Vass. hdp.úr maga köré gyűjtötte a fiúkat. Be akartak velük futni a kaszárnya óvóhelyére. Már ott futottak a bejárattól kb. 50 m-re, mikor egy légiakna telibe találta őket. 19-en meghaltak s csupán Schüller tizedes került súlyos sebesüléssel a kórházba. Sok jó barátom ott maradt. Szótlanul vártuk az eseményeket. Nemsokára behozták a halottakat az udvarba. A második emeletről tekintettünk le. Ott állt a plattos-kocsi a holtakkal és úgy nézett ki felülről, mint egy piszkos rongyhalmaz. Lesiettünk a lépcsőn és megrendülten néztük a roncsokat. – Apróra szaggatott emberi részek. Itt egy kéz, középső ujja letépve, ott egy fej, tele véres csíkokkal, amott egy láb, csontja kitörve és a bakancs nincs rajta. Véres húsdarabok, véres rongycafatok. Összeszorult torkunk és csaknem könnyeztünk.. – Virágzó életüket, idegen földön, a legszebbkorban tépte szét az akna."

Zsidóság és a csendőrség.

Az alábbiakban két írást közlünk, amelyek - sok más a témába vágó társukkal együtt - a Magyar Királyi Csendőrségnek szentelt oldalon találhatóak. A csendőrség és a zsidóság kérdését nem szándékoztunk megkerülni semmiképpen sem, ezért foglalkozunk vele részletesebben. A csendőrség részvétele a zsidóság deportálásában volt ugyanis az, az indok, amelyért a megszálló Vörös Hadsereg által összehordott Ideiglenes Kormány megszüntette a intézményt. Az alábbiakban egy másik szempont - mely legtöbbször nem kap kellő lehetőséget, hogy érvényesüljön - is bemutatásra kerül reményeink szerint. A deportálásokban való részvétel, ahogyan a csendőrök, az akkori időkre visszaemlékezve látják. A sorrendben első írás szerzője nem ismert név szerint, a másodikat vitéz Kiss Gábor csendőr főhadnagy írta. Az írások közléséhez az engedélyt, valamint szívélyes jó kívánságait ezúttal is köszönjük Körössy Zoltán úrnak, a csendőr oldal szerkesztőjének.

+++

1944. március 19-én Magyarországot Hitler csapatai—elsősorban SS és rendőri egységek—formálisan megszállták. Ezzel a nappal Magyarország elvesztette önállóságát. Minden minisztériumba, magasabb parancsnokságokra, rendőrségre, csendőrséghez a Nácik tanácsosokat vagy összekötö tiszteket delegáltak, akik ettől fogva a helyzet igazi urai voltak és kezükben tartották a vezetést. A németek követelték a magyaroktól, hogy most már hozzáfogjanak a zsidókérdés megoldásához, vagyis a zsidóság kivezetését Németországba vagy más olyan területre, amely német főhatóság alatt állt.

Ennek a követelésnek az alapján a Magyar Belügyminiszter elrendelte a zsidó lakosság egybegyűjtését gettókba, továbbá vasúttal való továbbszállitásukat a fent megjelölt helyekre. Mivel az akkori magyar kormány pártszervezetekkel nem rendelkezett, ennek a belügyminiszteri törvényerejű rendeletnek a végrehajtásával Budapesten a rendőrség, vidéken a csendőrség volt megbizva. Az akciót a Belügyminisztériumban Baky László és Endre László államtitkárok vezették. A végrehajtás felelőse Ferenczy László alezredes volt, akire a Belügyminiszter Kormánybiztosi jogkört ruházott rá. Jaross Andor belügyminiszter és ez a három ember volt felelős a zsidó-kitelepitési rendelet kiadásáért. Mind a négyen halállal bünhődtek érte és Budapesten felakasztották öket. A rendőrség és a csendőrség csupán végrehajtotta a parancsot. Szolgálatuk abból állt, hogy a zsidó családokat lakásukból a gettóba kisérték, ott őrizték, onnan a vasúti állomásra vitték s a szállitásokat a magyar határig kisérték. A háttérben ott álltak mindenütt az S.D. sötét tekintetű funkcionáriusai gépfegyverrel, akik az egész szállitást kémlelték és ellenőrizték. A csendőrség ezt a számára sohasem ismert, teljesen szokatlan eljárást a maga számára is megszégyenitőnek és lealázónak tartotta. Mégis végre kellett hajtania a parancsot, mivel semmiféle olyan jogi alap nem létezett, amelyiknek alapján a parancs teljesitése megtagadható lett volna.

Sajnos nem tagadható, hogy egyes esetek előfordultak, amikor csendőrszemélyek túllépték hatáskörüket és erőszakos cselekményeket, tettlegességeket követtek el. Ezen tetteket nem hivatalból, hanem személyes inditékból cselekedték, amiért személyesen kell a felelősséget viselniük és valóban azóta csaknem valamennyi halállal fizetett érte.

A zsidók Magyarországról való kiszállitásával kapcsolatban megállapithatjuk a következő tényeket:
a.) A rendeletet a német náci kormány kényszeritette rá Magyarországra. Az egész ország német megszállás alatt állott és valóságosan az ő kezükben volt az államhatalom.
b.) Az egész akció levezetése a Belügyminisztérium kezében volt, akik Ferenczyt bizták meg és széleskörű teljhatalmat adtak neki.
c.) Az akció kivitelezéséhez nem az egész csendőrség, mint szervezet, hanem csupán egyes részlegei voltak bevetve. Nagyon sok tagja a csendőségnek egyáltalán nem, vagy csak kis részletében vett részt benne. Igy például a tábori csendőrség és a harctéri rendfenntartó szolgálatot teljesitö egységek távol voltak az egész akciótól és egyáltalán nem vettek részt benne. Ugyanez volt a helyzet valamennyi magasabb törzsnél és parancsnokságnál és a kiképzési egységek parancsnokságánál, valamint azon csendőrőrsöknél, amelyek területén zsidók nem laktak, vagy olyan csendőrök esetén, akik az akció ideje alatt vagy szabadságon, vagy betegség miatt távol voltak. Voltak olyan csendőrőrsök is, amelyek körzetében csupán 3-4 zsidó család élt. A miniszteri rendelet értelmében az őrsparancsnok szolgálati felszólitást kapott a körzeti hatóságtól, hogy ezeket a legközelebbi gyűjtőhelyre kisérje el, amellyel az ő szerepe a zsidók elleni akicióban véget is ért teljesen.
d.) A háború alatt az átlag embereknek, különösképpen vidéken nem volt alkalma a világ hireihez jutni, mert csupán a kevés helyre és hézagosan eljutó újság, a nagyon ritka rádió és főként a szájról szájra terjedő hiradás volt hireik forrása. Igy a vidéken szolgáló csendőrök sem lehettek tudatában annak, hogy az elszállitott zsidóságra milyen sors vár. A koncentrációs táborok munkájáról a világ nagyrészben csak a háború után szerzett tudomást.
e.) A zsidók összegyűjtéséért és elszállitásáért városokban a rendőrség, vidéken a csendőrség volt felelős. S a zsidóság létszáma messzemenően magasabb volt a városokban, igy a rendőrségnek lényegesen nagyobb szerepe volt a zsidóság összegyűjtésében, őket viszont nem itélték el kollektiven, a csendőrséghez hasonlóan.

Mindebből tárgyilagosan és egyérteműen következik, hogy a zsidó kérdéssel kapcsolatosan a Csendőrség kolletiv felelősségének a vádja megalapozatlan.

1944. nyarán a zsidók erőszakos kiszállitásának felelősségét kollektiven a csendőrségre háritották. Ebben a kirakati manőverben a zsidó ügy csupán ürügyként szolgált arra, hogy a kommunisták a Magyar Királyi Csendőrséggel egyszer s mindenkorra leszámolhassanak. A kommunistáknak a csendőrség elleni gyűlölete volt az igazi oka annak, hogy a csendőrségre a zsidóság elleni kollektiv bűnösség vádját rákenték. Ennek a gyűlöletnek pedig a zsdósághoz semmi köze nem volt, hanem abból eredt, hogy a csendőrség a bolsevik életszemlélettel szemléletében és gyakorlatában is határozottan szemben állt és a kommunista földalatti mozgalom ellen kiengesztelhetetlenül és fáradhatatlan küzdött hatásos és törvényes eszközökkel a két világháború közötti időben és a II. Világháború alatt is.

+++

50 évvel a második világháború után egy floridai baráti öszzejövetelen felvetődött egy sokakat ma is izgató kérdés a csendőrségről, amely a „közbiztonsági szolgálat ellátására rendelt katonailag szervezett őrtestület volt és amelynek a működési területén a személy- és vagyonbiztonság megóvása volt a feladata.” „Valahogy nehéz megérteni” –vetette fel az egyik jelenlevő- „hogy az ezeket a feladatokat ellátni rendelt őrs vagy járőr hogyan vehetett volna részt olyan eljárások végrehajtásában, amelyek a személyi és vagyoni biztonság semmibevételével egy magyar állampolgár megkárosodását vagy éppen életveszélyét jelentették.” Barátunk egy minden magyar csendőr fejében és lelkében is feltornyosuló kérdésre tapintott rá: Hogyan lehetett a személy és közbiztonság megőrzésére felesküdött csendőrt a zsidók gyüjtőtáborba való bekisérésére kényszeriteni?

A válaszom tragikusan egyszerű: A testület vasfegyelmének felhasználásával!

Barátaim! Tudjátok, hogy hogy a csendőr szolgálati eljárásának oroszlánrésze a feljelentett, vagy észlelt bűncselekmények felderitését célozta, de volt olyan ún. „felszólitott szolgálat” is, amely a felhivási vagy megkeresési joggal biró hatóságok és hatósági személyek közvetlen jogkörét képezte. Kik voltak jogosultak a csendőrörsöket és járőröket közvetlen felhivás útján igénybe venni?
• az illetékes kormánybiztos
• a vármegye alispánja és az ő helyettese
• a királyi biróságok
• a kir. ügyészségek elnökei és azok helyettesei
• vizsgálóbirák, kiküldött birák és kir. ügyészek
• az iletékes járás főszolgabirája és annak helyettese
• a m. kir. rendőrség főkapitánya és rendőrhatóságok
• közigazgatási hatóságok

Hogy a felsorolt hivatalok és a meghatalmazott személyek intézkedései mit jelentettek a gyakorlatban, azt csak az tudhatja, aki sokszor naponként tett eleget a fenti jogosult hatósági személyek „felszólitásának,” hisz a városok belterületén elkövetett bűncselkemények elkövetőinek nagy része a falvakban bújt el „lehűlni” hagyni vétségüket, vagy bűneiket.

Ezzel érünk el a sarkalatos kérdéshez, hogy a „felszólitott szolgálat” jogosult és felhatalmazott igénylői mennyiben éltek, vagy éltek vissza azokkal a csendőri eljárást igénylő szolgálatokkal, amelyek a magyar zsidóság nagy részének személyi tragédiájához vezettek.

A tisztánlátáshoz azt előre kell bocsájtani, hogy ötéves szolgálatom alatt nem fordult elő egyetlen olyan eset sem, amelyben zsidóellenes érzés lett volna észlelhető a csendőrök részéről. Valamint biztos az is, hogy nemigen volt olyan őrs, ahol a zsidók éber és értékes tisztánlátása és hazaszeretete nem segitette a csendőrt tanáccsal és véleménnyel az ún. „besúgó” szolgálata.

Aki meg akarja tudni a valóságot a "Csendőr Holocaust"történelméről, kisérelje meg saját józanságát és válaszát keresni az alábbi egyszerű kérdésre: Német megszállás nélkül lett volna-e Magyarországon zsidó holocoust, és elképzelhető-e, hogy vitathatatlanul értékes és teljes jogú állampolgárok szenvedtek volna-e büntetést “általánositott” kollektiv alapon?

Aki azt hiszi, hogy a csendőrség még a német megszállás előtt megkülönböztetett hátrányos eljárást gyakorolt a zsidók ellen, mondjon és bizonyitson akárcsak egyetlen esetet is, amikor a csendőr-járőr bűncselekmény elkövetésének nyomozása kivételével az eljárt magyar állampolgár ellen, csupán azért, mert az katolikus, protestáns, vagy zsidó volt.

A hitleri téboly megkisérelte elhitetni a világgal, hogy minden állami fejlődésnek és jólétnek akadályozói a zsidók, akik faji és vallási feljebbvalóságuk hitében öntelt hivalkozással nemcsak lenézik a “gojokat”, de vezetésre alkalmatlanoknak, sőt képteleneknek tartják azokat.

Ez a szélsőséges és szégyenletes felfogás soha nem befolyásolta a magyar rend és biztonság őrzőit, s a bűncselekmény elkövetőinek faji, vagy vallási hovatartozása soha nem volt indoka a nyomozásuknak.

A csendőrök ellen felhozott “summás itélet” valódi okát keresve eljutunk egy örökre szégyenteljes valósághoz, amit legdrasztikusabban az ismert közmondás illusztrál: “Fejétől büdösödik a hal”.

Igen, a magyar csendőrség felhasználása olyan célra, amelyre nem volt sem felállitva és létesitve, sem kiképezve, sem előkészitve, a magyar vezetés felelőtlenségének a bizonyitéka és olyan történelmi kataszrófának előidézője lett, amely szégyenteljes marad örökre. A „hungarista”-láz semmit nem változtatott a csendőrség szolgálati fellépésén s az állami és társadalmi rend felforgatását drasztikus német beavatkozás nélkül lehetetlen lett volna hazánkban véghezvinni.

Hogy végre tárgyilagos megállapitás eredményeként eljussunk a csendőr testületet sújtott halálos itélet helyes birálatához, helyezzük magunkat a csendőr őrsparancsnokok, járőrvezetők és járőrtársak helyébe. Az a tény, hogy a csendőrség szervi tagozódásával kapcsolatos rendelkezések világosan a belügyminiszter és honvédelmi miniszer parancsnoksága és vezetése alá tartoztak, teszi érthetővé a csendőr felügyelőnek és kerületi parancsnokoknak az előljáróiktól való függőségét. Mikor a német megszállók érdeke és célja a “zsidótlanitás” gonosztettét Magyarországon is folytatni akarta, csupán a belügyminiszter és a honvédelmi-miniszter leváltását kellett kikényszeriteni, s a többi ment magától.

A történelem gyászkeretes borzalmainak akaratlan résztvevői lettek a csendőrök, akik a "felszólitott szolgálat" félrehasznált alkalmazásának lettek áldozatai.

Ez a katonailag szervezett őrtestület felállitása óta kizárólag öntevékenységre alapitott és végzett szolgálathoz volt rendszeresitve és hozzászokva. A nyomozások 90%-a a feljelentések, panaszok és vádak következménye volt. A “felszólitott szolgálat” nélkül a zsidók elleni eljárás soha nem történhetett volna meg.

Újra rendet ebben az országban - Kis emlékezés a Csendőrnapon a csendőrség visszaállításáért.

1881. február 14-ike nevezetes napja lett a magyar rendvédelem történetének. Ezen a napon terjesztette fel Tisza Kálmán miniszterelnök a közbiztonsági szolgálat szervezéséről és a Magyar Királyi Csendőrség felállításáról szóló 1881. évi III. törvénycikket, mely szentesítést nyert 1881. év február 14-én I. Ferenc József királyunk által. Ezen a napon született meg a csendőrség, ezért ötvenegy évvel később Horthy Miklós kormányzó ezt a napot „Csendőrnappá” nyilvánította. Erre a nagyszerűen szervezett, a mai napig híres és sokak által visszasírt intézményre emlékezünk meg, amely 64 évet élt meg, és a bűnüldözés terén a teljesítmény-mutatója mindig a100 %-hoz közelített.

A csendőrség csak vidéken létezett és látott el szolgálatot, azt azonban pedánsan és nagy odaadással tette. Csendőrséget, vagy nagyon hasonló szervezetet ugyan más országokban is felállítottak (Spanyolország, Olaszország, Portugália, stb.), de a magyar csendőr jellegzetesen a magyar vidéki táj egy részévé vált. Vidéken az emberek félték, de nem rettegték és tisztelték is, a kakastollas legényeket csendőrnek állni pedig igazi kihívás és tisztesség volt a férfiember számára, ami tagadhatatlanul egyfajta maximalizált társadalmi erkölcsi normakövetést is maga után vont (házasság, gyermekek vállalása, feddhetetlen magánélet, végzettség, hazafiság, a király-, illetve később kormányzó tisztelete, lojalitás a fennálló politikai rendszer iránt, stb.). Keménységük, fegyelmezettségük ma is legendás és most már biztosan az is marad. Ez a keménység azonban soha nem volt öncélú vagy éppen terrorizáló, sokkal inkább kötelességtudó és tekintélytisztelő, amelyet minden állampolgártól meg is követeltek a csendőrök. Jó példa arra, hogy mennyire hatékony volt a csendőrség, hogy 1887-ben 916 őrs működött csupán. a Magyar Királyság területén. Egy csendőrre 2598 lakos és 53 négyzetkilométernyi terület (!) jutott. Magyarország mai területén 464 őrsön kb. 2800 csendőr teljesített szolgálatot. A rend fenntartása szempontjából nagyon fontos volt, hogy a csendőrség katonailag szervezett őrtest volt. E kitételnek a fegyverhasználat szempontjából volt jelentősége, ugyanis a csendőr nem mérlegelhette, hogy adott esetben használja-e fegyverét vagy sem, hanem az kötelező volt számára, akár a felállított katonai őrnek. Ezt természetesen a bűnelkövetők és az állampolgárok is tudták és a csendőrség fellépésének eleve tekintélyt kölcsönzött.Ugyanakkor, a csendőr az őt ért sérelmet köteles is volt megtorolni, ami szintén elősegített a másik oldalon a jogkövető magatartást.

A csendőrök legfontosabb feladatai a következők voltak;

- működési területén a személy- és vagyonbiztonságot megóvni,
- a békét és közrendet fenntartani,
- a büntető törvények, rendeletek és szabályrendeletek megszegését, a véletlenségből vagy bármily természetű mulasztásból eredhető veszélyeket és károkat lehetőleg megakadályozni,
- a megzavart rendet és békét helyreállítani, az ezek ellen vétőket kitudni, s megfenyítés végett az illetékes bíróságnak vagy hatóságnak feljelenteni, illetőleg átadni.

A magyar királyi csendőrség katonai és fegyverzeti tekintetben, továbbá a tisztek és összes csendőrök mindennemű személyi ügyeikben saját elöljáróik, és legutolsó sorban, amint azt az 1881. évi III. t.-c. 8. §-a előírta, a magyar királyi honvédelmi miniszter alá, a közbiztonsági szolgálat teljesítésére és gazdászati ügyekre nézve pedig a magyar királyi belügyminiszter alá voltak rendelve.
















A csendőrökre itt most két dolog miatt emlékezünk elsősorban.

Ad 1. A csendőrség a Magyar Királyság köztiszteletben álló intézménye volt, amely a mai napig legendás, és megbecsült szerepet kapott a köz-, és vagyonbiztonság védelmében. Az Szent Korona tagjaival alanyi jogon éreztették állampolgári kötelezettségüket és megvédték a rendet minden körülmény között, azzal az eszközzel, amely ez a leghatékonyabbnak bizonyult. Szimbólumértékűnek tartjuk azt, hogy a csendőrség a királyságunkkal együtt lett eltemetve a szovjet megszállók uralma alatt életre hívott bábkormány ("Ideiglenes Nemzeti Kormány") ideje alatt

A Magyar Közlöny 1945.évi 26. számában közzétették az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1944. december 21-22-én kelt rendeletét (1690/1945.M.E.sz.rend.), mely a Magyar Királyi Csendőrség testületét megszüntette (az ok zsidó származású magyar állampolgárok deportálásában való részvétel, illetve a német megszálló csapatokkal való együttműködés volt, erre a témára egy külön cikkben szeretnénk visszatérni a továbbiakban majd), tagjait felelősségre vonta, vádolva azért, mert az elmúlt kormányok rendelkezéseit „maradéktalanul végrehajtotta” és ezzel "a nép ellenségévé" vált. A rendeletet Dálnoki Miklós Béla, volt vezérezredes, mint miniszterelnök írta alá. Megszövegezte Darvas József író és publicista, a Parasztpárt vezetője. A rendelet kiadásakor néma maradt Faragho Gábor, a csendőrség felügyelője, moszkvai katonai attasé, tolmács, a fegyverszüneti bizottság megszervezője, közellátási miniszter és juhtenyésztő. A bábkormány kétszínűségét jól mutatja, hogy az 1945. január 4-én, a Debrecenben kiadott 13/1945. M.E. számú rendeletével kimondta, hogy "legsürgősebb feladatának tekinti a közrend megszilárdítását", amelyhez azonban semmilyen eszköze nem volt majdnem évekig a csendőrség likvidálása után, ezért a megszállók szabadon garázdálkodhattak és hurcolhatták el rabszolgamunkára, illetve gyalázhatták meg az árván maradt ország lakosait.

A csendőrség volt tagjait igazolás alá vonták. Az itthon tartózkodó 16 ezer csendőr közül csak 271-et igazoltak azonban a SZEB-nél. Igazolást azok nyerhettek csak, akik esküjüket megszegve hatékonyan részt vettek az ellenállási mozgalomban, a kormány rendeleteivel szembeszegültek, a szovjet hadsereg oldalán harcoltak, vagy üldözött egyéneknek segítséget nyújtottak. Akiket nem igazoltak azok földönfutóvá váltak. Ez is mutatja, hogy a csendőrök közül elenyésző volt azok száma, akik a lojalitásukat feladták volna a megszállók kedvéért.

A II. világháború a csendőrség állományát sem kímélte. A tiszti állományból huszonnégy hősi halottről van személyes adatunk, a legénység soraiból hősi halált haltak közül pedig eddig százharminckettőt ismerünk név szerint, de ez csak elenyésző száma az összes elesettnek. Az 1944-es Csendőrségi Zsebkönyv szerint 969 tiszt szolgált, akik közül már csak kb. háromszázhatvanan élhetnek. Érdekesség, hogy Grósz Károly (!) minisztertanács elnökének 1988. január 1-ével hatályba lépett rendelete érvénytelenítette a csendőrség feloszlatását elrendelő 1690/1945.M.E.sz.rendeletet, forma szerint. A II. Magyar Köztársaság kormányának 112/1991. /IX.2. rendelete már enyhíti a nyugdíjjogi hátrányokat. Az Alkotmánybíróság 44/991. /VIII. 28 /AB. határozata szerint az 1690/1945/M.E.r.szankciói pedig alkotmányellenesek voltak. Ennek ellenére a mai napig nem állítják vissza ezt a hagyományos és nagyon hatékony intézményét a Magyar Királyságnak, amelyben valószínűleg csak a csendőrség ethosza az akadály, amely elválaszthatatlan az Osztrák-Magyar Monarchiától és a Horthy Miklós kormányzó irányítása alatti Magyar Királyságtól.

Ad 2. A II. Magyar Köztársaság, ahogyan az első sem, jelenleg nem tudja ellátni a rendőrséggel azt az alapvető funkcióját az államnak, hogy a köz-, és a magánvagyont és közbiztonságot megvédje, illetve fenntartsa. A rendőrség jelenleg sokkal inkább a politika és a hamis konvenciók béklyójában vergődik, mint, hogy az állampolgárok elemi igényeit ellátná. és szolgálná. Ennek megfelelően a politikai elit érdekeit talán szolgálja, de az állampolgárokat éppen most nem nagyon védi. A köztársaság nap, mint nap érezhetően nem tud rendet tartani az ország portáján akkor, amikor minden szempontból krízis helyzetben van a nemzet. A csendőrség ebben az esetben is példa lehet és kell is, hogy legyen nekünk, mert munkájukat békeidőben, gazdasági-, társadalmi válságban, háborúban is jelszavukhoz méltóan, „Híven, Becsülettel, Vitézül” végezték el.

Joggal remélhetjük, hogy a királyságunk helyreállításával nemcsak közjogi-, hanem a közbiztonsági helyzete is megnyugtatóan rendeződne az országnak. Addig is reméljük, hogy a dalban is megénekelt „kakastollas legények” visszatérnek, és újra teszik majd a dolgukat, ahogyan mindig.



Emlékvideó a Magyar Királyi Csendőrségről, egy 1956-os beszéddel megtoldva (köszönet Verenának újra).