Teret Spanyolországnak!

 
Elvis Presley 1957. január 6-án az Ed Sullivan Show műsorában adta elő a Béke a völgyben (Peace in the Valley) című dalt, amelyet az ’56-os magyaror forradalommal való együttérzéseként osztott meg az amerikai közönséggel. „Elvis egy nagy, magyar segélykampányt tervez. Fontos neki a magyarok megsegítése. És arra hívja fel a figyelmet, hogy azonnali segítségre van szükség. Arra kéri önöket, hogy minél előbb adják fel az adományokat az egyházaknak és a Vöröskeresztnek. Elvis pedig elénekel egy dalt, amivel a segélyezésre akarja buzdítani önöket.” - mondta Sullivan a műsorban.
 

 
Elvis Presley-ről - egy tévéműsorban elénekelt dalért és egy felhívásért - Budapest II. kerületében parkot neveztek el valamint a főváros díszpolgárává avatták. Nem vitatjuk, hogy ez egy nagyon szimpatikus és fontos gesztus volt az amerikai énekestől.

Ez a gesztus azonban meg sem közelíti azt a szándékot, amiről nemrég olvashattunk a Magyar Hírlap honlapján:

http://www.magyarhirlap.hu/hatter/egy-fustbe-ment-terv-margojara

Volt ugyanis egy európai ország, amely legfelsőbb szinten foglalkozott 1956-ban a fegyveres segítségnyújtás lehetőségével. Habsburg-Lotharingiai Ottó, örökös királyunk személyesen kért segítséget november 4-én a Francisco Franco caudillo-tól, akiben meg is volt a szándék a cselekvésre.

"Marosy Ferenc madridi magyar királyi (!) követ – aki természetesen nem a kommunista Magyar Népköztársaságot, hanem a New Yorkban székelő Magyar Nemzeti Bizottmányt képviselte Madridban 1949 óta, amikor a spanyol kormány átadta neki az 1945-ben lefoglalt magyar királyi követség épületét – memoárjában leírja, hogy Franco még november 4-én éjjel minisztertanácsot hívott össze, amelyen elhatározták, hogy önkéntes hadsereget küldenek Magyarországra. Agustín Munoz Grandes tábornok, védelmi miniszter lemondott a posztjáról, mivel ő lett volna az expedíciós hadsereg parancsnoka. Franco elrendelte, hogy egy hadosztálynak szükséges fegyvert, lőszert és felszerelést helyezzenek készenlétbe a madridi repülőtéren. A terv szerint az önkéntes hadsereget repülőgépeken szállították volna Sopronba. „Sajnos a nagylelkű terv megvalósítására Amerika szégyenteljes magatartása és az események gyors lepergése következtében nem került sor” – írja Marosy."

Ez a mélyen elhallgatott tény rengeteg kérdést vet föl és sok szempontból helyezi új megvilágításba 1956 történelmét, valamint Spanyolországnak és annak vezetőjének megítélését. Egyáltalán nem igaz tehát az, hogy a világ kormányai tétlenül nézték a brutális szovjet támadást november 4-én. Nem maradtunk egyedül, ahogy az a cikkből is kiderül nem csupán Spanyoloszág lett volna hajlandó segítséget küldeni. E tény ismeretében már többszörösen érthető a szocialista blokk gyűlölete Spanyolország és annak vezetője iránt. Hiszen Francisco Franco nem csupán Spanyolországot tisztította meg a kommunistáktól és restaurálta a monarchiát (és ajánlotta a spanyol trónt elsőként Habsburg-Lotharingiai Ottónak), de hajlandó lett volna ugyanezt megtenni Magyarországon is.

Ha Elvis egy nótáért parkot és díszpolgári címet kapott a fővárostól, vajon mi jár Francisco Franco tábornoknak, aki hadsereget küldött volna?

Nem akarunk sztálinistákat, de királyt sem...

A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány magyarázó plakátja 1956 novemberéből, amelyen a két alternatíva - sztálinista Rákosi-Gerő klikk ás az apostoli magyar király - közé helyezi be magát.

Emlékezések

Több eseménynek is magunk mögött tudhatjuk az emléknapjait ezen az esős októberi vasárnap estén.

Boldog IV. Károly, ezeddig utolsó apostoli királyunk második visszatérési kísérletének október 20-án volt a kilencvenedik évfordulója. Ez egy nagy nap minden magyar királyságpártinak, hiszen egyértelmű jele annak, hogy a király nem csak valami távoli, a nemzettől elrugaszkodott dolog, aki egyébként nem is törődik a hazával, csak a saját jólétével a márványpalotájában, hiszen hazajött azért, mert tudta, hogy kötelességei vannak. Ezek a visszatérési kísérletek élő bizonyítékai annak, hogy a koronás király is a hazát szolgálja, annak fejeként, melyre a Szent Koronával történő koronázás után nem csak jogosult, hanem köteles is. Károly királynak és családjának teljesen boldog, gondok nélküli magánélete lehetett volna akár Svájcban, akár Madeira szigetén, de a király teljesen tisztában volt azzal, hogy ez nem lesz az ő osztályrésze. Tudta, hogy kötelességei vannak és azt is, hogy hova térjen vissza. Nem is volt kérdés, hogy miután az ellenforradalmi csapatok helyreállították a rendet az országban, a király hazatért. Ám nem tudott visszatérni az őt megillető helyre. Nem tért vissza, több ok miatt sem, de elsősorban azért nem, mert nem volt hajlandó magyar vért ontani, emberi vért ontani azért, hogy visszaszerezze tulajdonát. Emlékezzünk erre a napra és kötelességtudó, szentéletű királyunkra!

Egy nagyon kerek évfordulót ünnepeltünk október 21-én, hiszen két napja pénteken volt száz éve, hogy Károly Ferenc József magyar királyi herceg összekötötte életét Zita hercegnővel, aki élete végéig hűséges hitvese valamint támogatója volt. Zita mellette állt királynéként és a számüzetésben is. Tudjuk, hogy nem véletlenül van ezen a napon, október 21-én Boldog IV. Károly királyunk emléknapja is a Katolikus Egyházban, hiszen míg általában a szenteknek égi születésnapjukon van az emléknapjuk, Károlynál kivételt tettek, és Zitával történt házasságkötésük napját tették ünnepé. Az ok a kivételesen erős kapcsolat a kettő közt, az a szeretet, mellyel házasságukat megélték valamint az a dicső és nemes dolog, amit a pár mint szülők végbevittek. Emlékezzünk tehát mindkettőjükre, ne csak mint királyunkra és királynénkre, hanem - ebben a szélsőségesen család- és házasságellenes korban - mint hűséges férjre és feleségre, apára és anyára és szentéletű emberekre, hiszen, mint tudjuk Tiszteletreméltó Zita királynénknak is folyamatban van a boldoggá avatása. Adjon a Gondviselés a következő száz évben is a nemzetnek olyan férjeket és apákat mint Károly, olyan feleségeket és anyákat mint Zita, valamint minél hamarabb olyan uralkodópárt, mint ők ketten!

A harmadik kerek évfordulót a mai napon, október 23-án ünnepeljük, hiszen ma volt az 1956-os ellenforradalom és szabadságharc kitörésének az ötvenötödik évfordulója. 1956-al kapcsolatban a kulcs az az, hogy nem tudott kifejlődni. A totális, megszálló idegen hatalom és egy itthoni forradalmi rendszer ellen indult spontán megmozdulás mindenképpen példa számunkra. A pesti srácok, a mecseki láthatatlanok a hősök, akik nem azt nézték, hogy mennyi az esélye egy harcnak, az életüket adták a hazáért. Valóban, nem volt egységes, nem volt letisztult a dolog. Sokan voltak a felkelők közt, akik vállalhatatlan személyekre, gondolatokra hivatkoztak, sokan, akik nem gondoltak annál többre, mint, hogy elég volt, mert megfulladok! Ám az az elemi erő, akarat és lelkesedés, ami a küzdőket hajtotta, az a szabadságvágy és tenni akarás, melynek ma már nagyon nincs nyoma sem, amihez az a Magyar Királyságban született és részben szocializálódott generáció kellett, akik 1956-ban felkeltek, mindenképpen egy megemlékezésre méltó dolog! Ne feledjük a hősöket, akik egy hatalmas túlerővel szemben az életüket kockáztatták a hazáért! Vivat!

Egy hazug világ szilánkokra tört

Ami fontos és ami nem (REV)

Húsz éves a II. Magyar Köztársaság, amelyről folyamatosan elmondják, hogy a harmadik. Komolyan, kit érdekel ez? Ilyen szegényes ünneplést nagyon régen láttunk már, de pontosan ezért is méltó 2009-hez és méltó ehhez a respublikához. Ez jár, ilyen ez a köztársaság, ide jutott el húsz év alatt. Hova? A semmibe. A sehova. Senkinek sem fontos. Sokan kérdezték, hogy mit fogok írni a huszadik szülinapra. Epébe mártom majd klaviatúrát biztosan. De minek is tenném? Nem kellett sokat gondolkodnom; semmit sem írok. Ez a köztársaság a dühöt és a fricskát, a velős és erős kritikát sem érdemli meg. Minek? Nem szólna igazából senkinek sem. Néhány értelmiségi elmondaná az ellenkritikát rá (akikről nem is olyan régen kiderült, hogy azért olvasnak minket és ámuldoznak meg értetlenkednek) és ennyi. Kár a gőzért. Időpazarlás. Vannak fontosabb dolgok is. Emlékezni október 23-án meg nem a köztársaságra kell.



"Ennél a királyság is jobb lett volna, ennél a köztársaságnál...!
Én a húsz éves köztársaság kikiáltására jöttem, de kérem... ha ez van, akkor én nem jövök!
Ez nem köztársaság...részvénytársaság!"

A nép szava, akkor most Isten szava?!... A legszebb az, amikor az elit saját magát ünnepli az üres Kossuth téren. Szimbólumértékű.

***

Koncentráljunk arra, ami fontos és ami perspektívikus. Ötvenhárom éve a magyar nép felkelt és elűzte a kommunistákat. Ez önmagában ma is elég, hogy magyar szíveket dobogtasson meg. Kár, hogy csak átmenetileg sikerült. 1956. október 23-a után a republikánus demokrata magyar politikusok visszaadták Mindszenty Józsefnek az összes egyházi és polgári méltóságát (igen , igen én is tudom, hogy nem gondoltak bele igazán). Mindszenty József szózata a nemzethez 1956 november 3-án az ország első közjogi pozíciójából hangzott ezért el, ez a pozíció pedig csak a királyság szemszögéből értelmezhető érvényesnek. Ezt érezte és tudta a demokrata (Bibó István) és a kommunista is (Nagy Imre, Kádár János). Szóvá is tették.



Október 23-án ünnepeljük tehát a magyar nemzet egykori önbecsülését és ellenállását. Egy tiszta lapot. E mellett pedig lélekben készüljünk már 2009. október 24-re, is amikor Cirák és Dénesfa között, a Királykápolna előtt tisztelgünk ezeddig utolsó királyunk, IV. Boldog Károly személye és a restaurációs kísérlete előtt. Szimbolikus tett volt ez, üzenete ma is ugyanaz; a királyságot helyreállítani és királyt adni a nemzetnek.

[Köszönjük az eddigi támogatást és híradást az eseménnyel kapcsolatban a következőknek; IGEN, Barikád, Szent Korona Rádió, Magyar Kurír, Vas Népe, Kisalföld Online, HVG, Új Magyarország Vidékfejlesztési Program, Történelemportál, Vatikáni Figyelő, illetve a ciráki és a dénesfai önkormányzat. Külön öröm, hogy az osztrák monarchisták - a Schwarz-Gelbe Allianz - is terjesztették az esemény hírét, s nevét.]

1956 - Harcuk a miénk!

Több, mint fél évszázada, hogy a magyar nemzet felkelt a kommunista diktatúra ellen és - ha kevés ideig is - de lerázta azt magáról. 1956 dicsőségében nekünk a példaértékű a nemzet egyszerű embereinek a zsigeri szabadságvágya, amelyért fegyverrel is harcolt és Mindszenty József prímás akkori viselkedése. Monarchista szempontból ezek ma is előttünk fénylenek. 1956-ban a prímás az volt, ami mindig is; a királyság embere, akinek nem kellett változtatni véleményén, és aki újra leszögezte, mint sokszor; nem a pártokkal kell foglalkozni, hanem a nemzettel. A forradalmi kormány visszaadta minden egyházi és közjogi funkcióját, ami halvány remény volt, hogy a történeti alkotmányhoz visszatérhet a nemzet. A magyar nemzet szabadságharca, a kommunizmus elleni felkelése megdobogtatja ma is a szívünket. Harcuk a miénk örökre, példájukat nem szabad elfelejtenünk, akkor sem, hogyha később Kádár János és csinovnyikai egy megrémített, megalázott nemzet hasát teletömte, lótuszt zabáltatva brüggölésre kárhoztatta. 1956 a miénk; azoké, akik visszaakarjék vezetni ezt az országot saját magához. Kossuth-címeres tankokkal, lyukas zászlókkal és molotov koktéllal és sokkal inkább köze van a nemzethez, mint a mai respublikának. A második magyar köztársaság soha nem volt méltó 1956-hoz, hiszen a kommunistákat nem elűzte, nem eltávolította, hanem kiegyezett azokkal. 1956-ban egy utolsó moszkovita kommunista is fel tudta ismerni, hogy magyar ember, ha akarta, mert a kataklizma ki tudta hozni belőle ezt is. 1956-ot 1989-90-ben elárulták és nem fejezték be. A második magyar köztársaság úgy hivatkozik rá, hogy kiegyezett a kommunistákkal, a helyett, hogy felelősségre vonta volna őket és jogfolytonosságot vállal az 1949-es kommunista diktatúra alkotmányával. 1956-nak a második magyar respublika hátra arcot csinált. Egy egész nemzeti akarást hagyott faképnél ezzel. Elmélkedjünk el ezen is, csendes vagy éppen hangos megemlékezéseinken.