2012. okt. 28.

Christus Vincit!


"Azért apostoli hatalmunknál fogva az Úr Jézus Krisztusnak mint Királynak ünnepét elrendeljük, amely évenként október hó utolsóvasárnapján, tehát a Mindenszentek ünnepét megelőző vasárnapon az egész világon megülendő. Ugyancsak megparancsoljuk, hogy azon a napon évenként megújíttassék az emberi nem fölajánlása Jézus Szentséges Szívének, amint azt szentemlékű elődünk, X. Pius pápa már elrendelte." 
Quas Primas... XI. Pius pápának a Krisztus-Király ünnepét elrendelő apostoli körleveléből, 1925. december 11.

In Hoc Signo Vinces!

Idén egy napra esik Krisztus Király ünnepe és a Milvius hídi csatának az 1700-adik évfordulója, mely mindkettő nagyon fontos nekünk monarchistáknak és rendkívül fontos lenne a világnak. Az elsőt, Jézus Krisztusnak, mint királynak az ünnepét XI. Pius pápa kifejezetten azért vezette be, mert látta, hogy egyének és államok hogyan esnek el Krisztustól és tudta, hogy ez az egyetlen oka nyomorúságuknak. Egyértelmű volt, hogy minden téren hiányzik az autoritás és, hogy ezt csak a világegyetem uralkodója, az Örök Bíró tudja megtestesíteni. Nagyon fontos volt tehát, hogy Krisztusnak mint Királynak legyen egy évenkénti ünnepe, hiszen így tudott beleivódni a keresztény világba az autoritás, a legitim, Istentől származó hatalom iránti alázat és tisztelet. Ma, amikor hazánkban is a hatalmat a plebs felségének elve alapján bitorolják, köztük még magukat kereszténynek valók is, és magasról tesznek arra, hogy legitim hatalom egyedül az összes hatalommal, a hatalom teljességével rendelkező Istentől jöhet, különösen fontos ez az ünnep, mely kiemel minket a kortárs demokrata katyvaszból és értékrelativitásból és egy jóval magasabb minőséget és igényt helyez elénk. 

Konstantin császár csatája pedig rendkívül jól megmutatja, hogy milyen nehéz ez az út viszont ha bizalmunkat Krisztusba helyezzük, akkor bármikor győzni tudunk. Nagy Konstantin csapatai is hat-nyolcszoros túlerővel szemben vívták meg csatájukat: egy olyan csatát, amilyet mi napról-napra vívunk, csupán nem karddal, hanem fejünkkel. Merítsünk erőt az élete végén megkeresztelkedett császár hitéből!

2012. okt. 27.

Soha többé köztársaságot!


Az alábbi képek nem a menthetetlen - baloldali -  köztársaságpártiak számára készültek. Sokkal inkább azok számára, akik magukat jobboldali konzervatívként határozzák meg és az égvilágon semmi bajuk nincs a köztársasággal, mint államformával. Számukra nincsen mentség. Aki ugyanis disznóólba születik, kutya kötelessége a disznóólat eltakarítani, nem pedig elfogadni, sőt kényelmesen berendezkedni benne!
 




 





































Magyar konzervatív-jobboldali republikánus hagyomány nem létezik. 

Soha többé köztársaságot!

2012. okt. 25.

Ami rosszul kezdődik, rosszul is végződik

2012-ben is még mindig ’56 megítélésével küzd a magyar közélet.

Mivel ’56 nincs a helyén – ezért ’56 valójában nem is létezik.A hiány van akit elborzaszt, van aki nevetőgörcsöt kap tőle, de van, aki ismét csak marketing eszközt lát benne.

Mert hogyan lehetne ’56-ot higgadtan és pragmatikusan megítélni, ha a mai köztársaság első és igen gyászos megítélésű elnöke 1990. október 23-án, abban az épületben, ahol egykor Deákok, Tiszák, Wekerlék és a többiek kűzdtenek a honért, olyan megjegyzésre ragadtathatta magát – és senki nem visított fel – hogy: „'56 annyiféle volt, ahányan átéltük.”

A mai magyar közélet magát baloldalinak nevező része ikonként tekint máig erre a szemléletre és erre az emberre. Alappal. Hiszen Göncz nem tett mást, mint teret engedett, megfogalmazta azt az eszmét, amely ma is vezérli a magyar politikumot: definiálta, lehetőséget adott a politikai, erkölcsi relativizmusnak.

S még egyszer mondom – egy ország nem ordított föl, hogy tisztesség, morál, kötődések, elvek és erkölcs nélkül nem lehet sem a múltat megítélni, sem egy élhető jövőt felépíteni! S ahogy láthatjuk, a mellékelt ábrával igazolhatóan – az nem is sikerült.

A relativizmus ugyanis magát az élhető rendet zárja ki. Fiktív világot teremt.

Így lehet ez a meghatározás méltó rokona a kunczei „megélhetési bűnözés” fogalmának (amely szintén, valójában csak relativizálja a bűnözés fogalmát), s lehet méltó rokona annak a belügyminiszteri igazolásnak is, amely szerint az 50-es években nem voltak Magyarországon kényszervallatások és kínzások. „Attól függ…”

Hogy a közvélekedés máshogyan emlékszik? „Nem érdekes!” – mondják az e módon gondolkodók. „Te úgy emlékszel, én így emlékszem.” – és a vita már le is zárattatott.
S már csak a rendőrpofon után napokig csengő fülek maradnak, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy valami még sincs jól ebben a világban!


Idézhetnénk Karinthyt is, aki egy Új Bábelt vizionál, ahol a hazugság megrontotta a szavak becsületét. De minek? Hiszen már a szavak is relatívek. Nekem „ezt” jelentik – neked „azt”. Minek ezen vitatkozni?

S innen már csak egy lépés, hogy a piros, a sárga és a zöld lámpát is mindenki saját maga értelmezhesse… S így végre megvalósul gyönyörű képességünk a… káosz. Az a Káosz, amelytől ’56 is szabadulni akart. S amelynek végül mégsem sikerült sem megszabadulnia, sem szabadulást hoznia.

A pikáns, hogy az idézetet a neten Horn Gyula és Dávid Ibolya forrásmegjelöléssel is megtaláltam. Sőt Dávidot állító és tagadó formában is feltüntetik forrásként – pedig az ősok, az alkotó, az elrekesztő és a gátakat egyúttal lebontó, az eredeti kimondó, megfogalmazó – bizony – Göncz volt. Ahonnan minden mai szenvedésünk ered – már hogy egy valódi irodalmi nagyságot idézzünk.

Ezzel az egész szemlélettel, és magával a fenti filozófiai iskolával is szorosan összefügg mindaz, ami most október 23-án elképesztett. Azt mondta ugyanis a magát baloldaliként meghatározó, posztjakobinus utódpárt éppen regnáló elnöke, hogy híveik mind tűzzenek un. Kossuth-címert. Ahogy fogalmazott: legyen ez a demokraták összetartozásának jelképe, amit az új magyar köztársaság megteremtéséig hordjanak.

A  felhívás meghatározatlanságai és önellentmondásai már nem borzasztanak el, mégis több bajom van ezzel a logó választással.

Az első az, hogy a baloldali pajzsmező az éppen általuk „náci szimbólummá” kinevezett Árpád-sávot tartalmazza; a jobboldali pajzsmező pedig azt az apostoli kettős keresztet, amelyet egy éppen velük szemben álló politikai mozgalom használ jelképként. Tehát ha pragmatikusan és nem csupán marketing szempontból gondolkodnánk, ez a párt egyik elemet sem vállalhatná; már ha valóban „baloldalinak” tekintené saját magát, s nem a politikai piacon eladandó árúnak.

De árulkodóbb a második probléma. A Kossuth-címer attól Kossuth-címer, ami hiányzik a címerből, azaz a Szent Korona hiányától. Ha ugyanis ezt jelképként akarnák használni, meglátásom szerint valójában a hiány, valaminek a „nem-léte” az ikon meghatározó ereje. Tehát az „van”, ami „nincs”. Igen – ez a megtestesült relativizmus. A relativizmus megtestesülése. Így már vállalható – számukra – ez a szimbólum. A „ninccsel”. Mert ezek szerint ez a párt azt képviseli, ami „a” Nincs. Tökéletes, már-már ördögi a jelkép átütő ereje és egzaktsága!

A történelemben ritkán találkozunk ilyen frappáns emblémával. Amikor a dolog azonossá válik magával az üzenettel. Mondjuk ki bátran: az 1990 óta tapasztalható és tobzódó relativizmussal. A morális és politikai, ám kétségkívül pragmatikus relativizmussal.

Ha ehhez hozzátesszük még az egykori elnökük pufajkás múltját, a karika tényleg kerek, s ’56 valódi örökösei már tényleg ők lesznek. Hiszen mindegy, kik is álltak a barikádon, és hogy melyik oldalán is, a lényeg, hogy ott álltak – mármint az immáron materializálódott relativizmus jegyében. S így ők lesznek, ők lehettek mindannak, amit köztársaságnak és ’56-nak neveznek, méltó és egyetlen örököseivé.

Miért ne?

Hisz’ kinek kell egy köztársaság?! Egy olyan, ami itt működik vagy amit ők képviselnek, s főleg amelyet így képviselnek. Vigyék! S máris kiderült (majd a történészeik bebizonyítják), hogy ’56 a XX. század utolsó szocialista forradalma volt. A papír és az éter tényleg mindent elbír!

Csak akkor mihez kezdjünk ’56 legitimista és monarchista hőseivel? Főként, ha ők nem relativisták és modernisták voltak.Viszont, akkor legalább nekünk megmarad a Szentkorona. Nekik úgysem kell! A Szentkorona megint vízválasztó és kardinális kérdés, elhatároló pont lett.

Köszönjük elnök úr! Ez tiszta – ám felfejtendő – beszéd volt!

Per Spegulo

2012. okt. 23.

Szekfű helyett Kossuth-címer


Kedves baloldaliak, nagyszerű ötlet, hordjatok Kossuth-címert!
Íme:


A kissé cinikus véleményünkről inkább fordítsuk Magyarország címerére (komolyra) a szót. Arról, hogy Kossuth Lajos valaha leszedette volna a Szent Koronát Magyarország címeréről semmi bizonyíték sincs. Ezt fontos leszögezni. Tisztában volt vele ugyanis, hogy az nem Habsburg-Lotharingiai felségjelvény, hanem hazánk alkotmányosságának hordozója. Röviden: erre még ő sem vetemedett. A "tetteseket" még tőle is balra, valahol a forradalmi terror mámorában élő "flamingók" háza táján kell keresni. Vagy esetleg a sörrel-nem-koccintunk című '48-as legendák homályában...

És ami talán a legfontosabb: kifejezetten gusztustalan dolog az MSZMP jogutódjától, hogy elszedi az '56-os legyőzöttektől egyik jelképüket. Nagyon hasonlít ugyanis a hullarabláshoz.

2012. okt. 9.

Idén is lesz Károly-mise!


Szeretettel várunk mindenkit 2012. október 21-én Cirák és Dénesfa határában a Király kápolnánál, azon a szent helyen ahol 91 éve IV. Boldog Károly királyunk Ad Astra nevű repülőgéppel újra magyar földre érkezett, hogy befejezze a restaurációs folyamatokat, a törvénytelen forradalmak korszaka után és helyreállítsa a törvényes királyi hatalmat újra az országban. A tavalyi emlékmisén vendégünk volt a nyugalmazott luxembourgi érsek és sok zarándok érkezett Dél-Tirolból is. Idén is sokan jönnek majd az ország minden tájáról és várunk külföldről is zarándokokat.

Miért zarándoklat? Az út lelki felkészülést is jelent, hiszen szentéletű királyunk életútjának egyik fontos eseménye fűződik ehhez a helyhez. Az út sokaknak lemondással is jár, hiszen több száz kilométert kell utazniuk, hogy jelen legyenek a szentmisén és Boldog Károly király ereklyéi előtt emlékezzenek meg a helyreállítás lehetőségéről, a szentéletű király életéről.

Vállaljuk hát a lemondást, vállaljuk az áldozatot egy évben egyszer! Jöjjünk el és emlékezzünk, imádkozzunk közösen!

Kérünk mindenkit, hogy lehetősége szerint terjessze a hírt és az esemény plakátját, hogy minél többen lehessünk Magyarország egyik legfontosabb királypárti összejövetelén! Előzetes terveink szerint zarándokutunk során lerójuk kegyeletünket őfensége Habsburg-Lotharingiai Ottó szívurnájánál, Pannonhalmán.

A pontos helyszín térképen feltüntetve ITT található:

2012. okt. 4.

Királyság kell ennek az országnak

Favágóként és raktárosként is kereste a kenyerét korábban a székely határvédő felmenőkkel bíró Mogács Dániel, aki úgy véli, a demokrácia csődöt mondott Magyarországon. A Dumaszínház stand-uposa szerint nem maradt más hátra, egy királynak kellene újra megterítenie azt a bizonyos asztalt. Szerinte a mostani kétharmados felhatalmazás óriási lehetőség, hogy a sz..ból várat lehessen építeni.

...
Hogy áll a politikához? A Kétfarkú Kutya Párt polgármesterjelöltsége és a Dr. mogácsos videók után azt biztosan állíthatjuk, hogy nem apolitikus jellem.
– Kezdjük a demokráciával. Ebben a szóban minden problémám benne van. Egy ilyen országban nem működhet ez a fajta politikai rendszer. A hatalom olyan sok ember kezében oszlik szét, hogy ellenőrizhetetlenné válik. A középkori királyság fogalmában hiszek. Ebben a király köré bárók csoportosulnak, és csak néhányan befolyásolhatják a politika alakulását. Egy király sokkal több nemzeti érzéssel tekint hazájára, mint egy mai párt. Ha pedig valami rosszat tesz, a nép a fejét veszi, és jöhet a következő uralkodó. Ma Magyarországon több tízezer embernek kellene tettei miatt sitten ülnie, ugyanakkor esély sincs rá, hogy őket valaha is elszámoltassák. Határvédő székely nemesi család sarjaként jobboldali, magyar érzelmű embernek tartom magam, ettől függetlenül úgy látom, hogy a magyarok igen széthúzóan viselkednek. Persze, nem kell az ősök fa..ával verni a csalánt, nem ettől lesz valaki nagy magyar. Az öregjeink már letettek valamit az asztalra. Trianon, meg a kommunizmus leette az asztalt, nekünk meg újra meg kell teríteni, különben nem lesz ebéd.

A Kétfarkú Kutya Pártnak gyakorlatilag a demokrácia életképtelenségének a bemutatása volt a célja?
– Részemről igen, én ezért mentem bele a játékba. Litkai Gergely anno megkérdezte, nem akarnék-e eljátszani egy politikust, eredetileg így kezdődött az egész. A Hírcsárda jelöltje voltam, és a már régen megalakult Kétfarkú Kutya Párt szárnyai alatt volt jogi lehetőség az indulásra. Ők már régen működtek, amikor én csatlakoztam hozzájuk.

Jól sült el az akció?
– Igen, de végig rettegtem attól, nehogy elmenjen bármilyen politikai irányba az egész. Hál' istennek nem ment, de én már kiszálltam, és immár magányos farkasként, Dr. Mogácsként „szívom az emberek vérét”. Soha nem akartam nyerni a választásokon, és nem is akarok. Én a szórakoztatáshoz, és nem az államvezetéshez értek. Tudom, hogy lehetetlen óhaj, de azt szeretném, ha egy olyan ember állna az ország élén, aki tényleg az ország felvirágoztatásában látja a jövőt, és a benne élőknek is jót akar. Emellett érti is a dolgát, és akár meghalna az igazságért. Ezért is mondom, hogy a királyság lenne az üdvös államforma. A legnagyobb birodalmak egy legfőbb vezető, egy diktátor keze alatt virágoztak fel. Nem élek álomvilágban, pontosan tudom, hogy nem csak jó királyok uralkodtak, de a nagy birodalmak többet gyarapodtak egy-egy jó vezető alatt, mint amit egy léhűtő vagy őrült király rontani tudott. A mostani kétharmados felhatalmazás is jó ilyen szempontból, hiszen szinte korlátlan hatalmat ad a kormányzó párt kezébe. Óriási lehetőség, hogy a sz...ból várat lehessen építeni. Ugyanakkor ennél a lehetőségnél már csak a felelősség nagyobb...

Az intejú részlet a 2012. május 13-i Magyar Nemzetből származik

A teljes interjú itt érhető el.