Jobb és bal

Manapság sokszor és sok helyen halljuk felmerülni a következőket: a jelenkorban a „jobboldaliság” és a „baloldaliság” fogalma már nem jelentenek olyan magától értetődő politikaelméleti irányvonalakat, amelyet mindenki egyértelműen  el tudna különíteni egymástól, ezek a „címkék” már nem takarnak reális tartalmakat, tulajdonképpen elavultak. A jobboldalinak bélyegzett pártok például gyakran olyan irányvonallal azonosulnak, amelyet hagyományosan a baloldal eszköztárát alkotják (lásd pl. a „red tory” kifejezést az Egyesült Királyságban) a baloldal pedig nem egy esetben használ fel olyan elemeket amelyek hagyományosan a jobboldalhoz társíthatunk.  A királypártiak között is hallani olyan hangokat, amelyek szerint a monarchia „egyesítő” eszméje a bal és jobboldali „megosztottság” fölött állva, mintegy végérvényesen szükségtelenné tenné ezeket, feloldván egy érdekegyesítő szintézisben.

Egyetértünk azzal, hogy a "baloldal" és a "jobboldal" valóban elég szerencsétlen kifejezések, - talán azért is, mert felettébb baljós csillagzat alatt születtek: a „nagynak” csak bizonyos fekete humorral élve nevezhető francia rebellióhoz kapcsolódóan. Ettől függetlenül szerintünk lehet, sőt bizonyos körülmények között szükséges is ezeket a fogalmakat használni, igaz csak akkor, ha pontosítjuk az idevonatkozó meghatározásainkat. A fogalompárt lehet  éppen a - szűkebb történeti értelemben vett „modernitás” termékeinek is tekinteni -, de azt már nem mondhatjuk, hogy úgymond a "francia felvilágosodást" megelőző időszakban ne léteztek volna legalábbis olyan, ezekkel paralelnek nevezhető jelenségek, amelyeket visszamenőlegesen, mint baloldali és/vagy jobboldali jellegű politikai formációkat lehetne értékelni és azonosítani. Ha szeretnénk egy rövid – és ebből következően sajnos némileg szimplifikáló – definíciót adni a jobboldaliság és a baloldaliság lényegéről akkor szerintünk a leghelyesebb az volna, ha ezt a szabadság és az egyenlőség  ellentétes értelmű viszonyával világíthatnánk meg. Amíg a baloldaliság szerint a szabadság előfeltétele az egyenlőség, addig jobboldali szemszögből az egyenlőség nem más, mint a szabadság tagadása. Jobboldalinak ilyen értelemben az tekinthető, aki elismeri hogy a világnak van egy bizonyos hierarchikus ontológiai struktúrája, (amelyet mi „a természetes rendnek” hívunk) a dolgok lényegileg különbözőek, tehát szabadságuk éppen egyenlőtlenségükben nyilvánul meg. A baloldal szerint viszont ilyen értelmű különbözőség nem létezik, az egyenlőtlenség tehát: bűn. A baloldal éppen ezen meggyőződéséből kifolyólag szeretne mindent egy szintre hozni, (egalitarizmus) ezt vélve igazságosság lényegének. A baloldal számára tehát nem létezik a „természetes rend” fogalma: alapelve a hasonlóság, az izonómia. Kuehnelt-Leddihnt idézve: „Az egyenlőség csak akkor lehetséges, ha elmozdítjuk a hegyek csúcsait és feltöltjük a völgyeket.”

A néven ugyan nem nevezett „baloldaliság” már jóval 1789-et megelőzően jelen volt a világban. Az 1642-es kezdetű angol polgárháború folyamán a királyt vérpadra küldő, majd a diktátori hatalmat is megkaparintó Oliver Cromwellt például nehéz lenne nem baloldalinak nevezni. Nem is beszélve azokról, akik még nála is jóval baloldalibb eszméket vallottak, például a levellerekről (a kifejezés tükörfordítása: „egyenlősítők”), sőt olyannyira létezett baloldaliság, hogy a náluk is radikálisabb ú.n. diggerek, már be is vezették néhány kisebb közösségben a kommunizmust. (Egészen addig persze, míg ki nem irtották őket a saját korábbi elvbarátaik.) Érdemes utánanézni, hogy ezek a nézetek miből táplálkoztak. Sokkal inkább vallási, mint kifejezetten politikai eszmékből: gyökerük a kálvinizmust tovább radikalizáló puritanizmus, amely már XVI-XVII. századi virágkorában is nagyon sok olyan elemet tartalmazott, amelyet a későbbi, tisztán politikai baloldal felhasznált. (Carl Schmittet idézve nem feledkezünk meg arról, hogy politikai fogalmaink mögött általában teológiát találunk.) Közel két évszázaddal a polgárháborút megelőzően vizsgálhatjuk a husziták és a táboriták utópikus elképzeléseit is - a vagyonközösségre és földközösségre (és egyéb bizarr gyakorlatokra, például „nőközösségre”) - épülő "társadalmak" létrehozásával kísérleteztek az egyenlőség jegyében. Erről a későbbi „radikális baloldaliak” még álmodni sem mertek. Ha még korábbra megyünk vissza az időben, akkor a középkorban baloldali vonásokat fedezhetünk fel John Wycliff „politikai teológiájában” és az angliai lollardok tanításaiban, vagy a dél-francia katharok, és valdensek/albigensek, valamint a balkánon elterjedt bogumilok nézetei között is. De ha egészen a "gyökerekig" akarunk ásni, akkor vizsgáljuk meg a görög-római antikvitás cinikusainak vagy azoknak a "szofistáknak" a nézeteit, akik totális relativizmust, egyenlőséget, ateizmust, materializmust és szkepticizmust hirdettek, az olyan filozófusok fellépését szinte „kiprovokálva” mint Szókratész vagy Platón. Jogosan mondhatjuk tehát, hogy "baloldaliság" (vagy legalábbis valami, ami azzal párhuzamba állítható) mindig is létezett, a különbség csupán annyi, hogy a múltban a jobboldal-ekvivalens nézetek voltak dominánsak, a jelenben viszont szinte már nem is beszélhetünk ilyen értelmű jobboldaliságról, csupán a baloldal különböző "árnyalatairól." Számunkra, akik a jobboldaliságot a fent meghatározott értelemben valljuk, nem lenne célravezető ezt a dichotómiát "meghaladni" - ebből újabb identitásvesztés következne, amelyből természetesen megint a baloldal profitálna.

A királyság kérdéséhez konkrétabban is kapcsolódva: az is felmerült, hogy vajon egy esetleges  „baloldali” kormányzat léte hogyan lenne összeegyeztethető az alkotmányos (és nem „ceremoniális”) monarchia általunk vallott koncepciójával. A király a nép beleegyezésével és a nép javára kormányoz, éppen ezért nem fogadhat el egy olyan kormányzatot, amely inherensen egalitárius, vagyis monarchia-ellenes, hiszen (ha valóban és nem csak nevében „baloldali”) olyan reformokat eszközölne, amelyek végül magát a rendszert lehetetlenítenék el.

Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy intranzigens baloldali kaphat bármennyi kedvezményt elképzeléseinek véghezviteléhez, attól nem lesz a királyság híve, ezzel szemben a monarcha komoly híveket veszíthet el az ilyen kedvezmények adásával. A baloldaliság szerintünk teljes egészében patológia, nem pedig "egy másik út a haza boldogulására." Ha a király szerepe csupán annyi lenne, hogy egyszerűen rábólint a „többség” pillanatnyi akaratára, az semmilyen érdemi változást nem jelentene, és - mint ahogy már számtalanszor említettük - a magyar Alkotmánnyal mélyen ellentétes lenne egy „kirakat-monarchia” létesítése. 

A baloldali ember egy módon válhat a rendszer teljes jogú tagjává: ha elfogadja, hogy a nép nem legitimál, nem áll a király fölött, hiszen a király áll a nép fölött, minden hatalom Istené és a királyt végső soron nem az köti, hogy a nép adott esetben a rövid-távú érdekeit követve kire voksolt, hanem az ország hosszabb távú jólétéért vállalt felelősége. Nos, ha pedig valaki ezt elfogadja, innentől kezdve pedig már nem nevezhető baloldalinak. (Pontosan ez a gyakorlat működött egyébként az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ahol a kifejezetten baloldali pártok, mint a szociáldemokrata és a kommunista, nemhogy kormányt nem alakíthattak, de még a parlamentben sem volt helyük.)

V. Ferdinánd aláírja a törvényeket

1848. évi III. törvénycikk

független magyar felelős ministerium alakításáról

1. § Ő Felségének a királynak személye szent és sérthetetlen.
      [...]

Az esély és a szándék  megvolt.

"Maga nem maradhat itten" - autoritás és hűség

Hegedűs Pál altábornagy visszaemlékezéseiben egy érdekes momentumot őrzött meg, amely jó példa lehet arra, hogy a magyar király szava a legválságosabb pillanatban is mennyit ért. Boldog Károly királyunkkal kapcsolatosan a mai napig él a köztudatban, hogy "teszetosza" és "átgondolatlan" volt, aki nem volt elég határozott. Többször kiderül azonban, hogy ezt a következtetést mindig utólag sikerül levonni csak, de adott helyzetben a királynak egyszerűen mások voltak a mozgatórugói, mint egy aktuálpolitikusnak. Károly király tudott azonban nagyon is autoriter lenni és válságos pillanatokban józan volt. Báró Lehár Antal az egyik leghűségesebb embere volt a királynak, a magyar ellenforradalom pedig egyik legeredményesebb és legnagyszerűbb alakja. A szerencsétlen budaörsi csatában helytállt, de az akaratát gondolkodás nélkül a királynak alá rendelte akkor is, amikor ezzel szemben minden porcikája, mint becsületes katonaember tiltakozott. A jelenetet Hegedűs így örökítette meg memoárjaiban:

"A király azt kérdezi Lehártól, hogy mit szándékozik most saját személyére nézve tenni? Mire Lehár jelentette, hogy ő a csapatoknál marad. Erre Őfelsége azt mondotta, hogy: „Maga nem maradhat itten”, mire Lehár fejét megrázván, megismételte előbbi jelentését. Őfelsége most már erélyesebb hangon megparancsolta Lehárnak, hogy menjen el! Erre Lehár a király előtt mélyen meghajtván magát, távozott. Alighogy a király vonata mozgásba jutott, Lehár már polgári ruhában jelent meg, hogy tőlem búcsút vegyen. Kérdésemre, hogy mit szándékozik most tenni, azt felelte: „Ich flüchte mich, denn wenn ich hier bleibe, hängen sie mich.” [Én menekülök, mert ha itt maradok, felakasztanak.] Ugyanakkor Osváth főhadnagy – szintén már polgári ruhában – nagy sietséggel iratokat semmisített meg. Rövid idő múlva úgy Lehár, mint Osváth el tűntek és az óta sem láttam őket."

A király a harc befejezésével a polgárháború kialakulását akarta elkerülni, ezt ma már világosan tudjuk és értjük. Az események után báró Lehár Antal emigrált, Magyarországra nem tért vissza már. A Hegedűs-memoár többi része a Kommentár aktuális számában itt olvasható.