Károlyi Mihály az I. Magyar Népköztársaság elnöke

Nem csoda, hogy a Negyedik Köztársaság nevű formáció pártalakítási kérelmeit sorra dobja vissza a Fővárosi Törvényszék. Valószínűleg a törvényszéken ismerik hazánk történelmét, valamint ismerik ezt a táblát a Károlyi utcában, az erre vonatkozó 1918-as törvénnyel együtt, amit a 4!K egészen biztos, hogy nem. Gyakran kritizáljuk a négykát itt a Monarchista blogon, de ezúttal segítő szándékkal fordulunk hozzájuk: esetleg próbálják meg 3. Köztársasággal. Nem annyira ciki beismerni, hogy elszámoltuk magunkat, minthogy utolsó vérig ragaszkodjunk egy ilyen elemiben is megalázó fejszámolási hibához.

Károlyi Mihály az I. Magyar Népköztársaság elnöke

Ha esetleg keresnék, de nem találnák a táblát Budapesten a Károlyi Mihály utcában, itt egy kis segítség. A Jóistennek hála, már Károlyi utcának hívják ezt a közterületet. Aki nem tudná, az utca arról a Károlyi családról van elnevezve, amely józan észről téve tanúbizonyságot kitagadta a vörös grófot: 

"Károlyi [Mihály] egy undorító ember volt, ezért megveti és elítéli őt családunk"

 

Trianonon innen és Trianonon túl

Először – e gyászos évforduló kapcsán – arra gondoltam, hogy rakjuk végre már helyére a dolgokat! Azonban sok dolog van a földön, amivel szemben bajos harcolni – mint akár a gravitáció, a vizek folyása, az Igazság vagy a Rend – ám valami ilyesfélék lehetnek az aforizmák, az idézetek és azok szerzőségei.

Gondolhatnánk itt az elhíresült Széchenyi bölcsességre akár, amelyben a gróf arról elmélkedne, hogy minden népnek olyan kormánya van, aminőt megérdemel. Jól hangzik, de semmi köze a Legnagyobb Magyarhoz. De persze ez kit érdekel? Hiszen legbelül érezzük a mondottak igazságát; azt, amit át akarna adni – s az bizony valódi üzenet, bárki is találta ki e hamis mondatokat.

Ugyanígy vagyunk a híres „Magyar az, akinek fáj Trianon” idézettel.
Sőt, olvashattuk már úgy is, hogy: „Magyar az, akinek fáj Trianon, a többi csak állampolgár” – más változatban: „a többi csak országlakó” – illetve úgy is, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon és büszke 1848-ra”.
Láttam már e mondatok alatt Illyés Gyula, Wass Albert, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, de még Kádár János nevét is feltüntetve.

Mivel manapság szokás lett kőbe vésni, zászlóba hímezni a magyarságról szóló bölcs mondásokat, természetesen ezeket a gondolatokat is már régen kőbe vésték.
Rosszul tették.
Mert nem tudjuk, ki mondta. S ha Illyés, az egykor a Rózsadombon lakó mondott is volna ilyet valahol valamikor; feltehetően csak idézhette. Na, de kitől?
Aki tudja a megfejtést, ossza azt meg velünk!

Trianon fájdalma a legkorábbi időktől már az irodalomban, a költészetben is megjelenik. Nem megrendelésre – mint mondjuk a „Magyar írók Rákosi Mátyásról” antológiában –, hanem spontán és legbelülről jövő őszinte fájdalommal. Ahogy a Kosztolányi szerkesztette „Vérző Magyarország” antológiában még a liberálisnak tartott Karinthy is így zokog a „Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára” című írásában, a Trianon tulajdonnéven merengve:
„… De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Mint az egyik mai, enyhén szinkretista ifjúsági regényben, ahol a főgonoszt nem szabad néven nevezni. A szó kiejtése – az idea materializációjaként – is káros és visszahathat annak kimondójára.

Szalay Károly egy a Demokratában közzétett publicisztikájában elemzi gyönyörűen Karinthy Trianon-fájdalmát. Külön kitérve az egykori „Képes Ábécé” írására, amelyben a keresztre feszített Krisztus feje felé éppen a liberális Karinthy írta fel saját kezűleg az INRI helyett a „Magyarország” szót. Annak a fájdalomnak a sűrítményeként, amelyet a ma őt elődjének tartók képtelenek átérezni. S ha Szalay Károly így látja a mai szellemi közállapotokat, neki hihetünk, hiszen tudását nem Google keresésekre alapozza, hanem hatalmas és klasszikus műveltségére; úgyis, mint – talán – az egyik utolsó pesti magyar polgár… s akiről méltánytalanul keveset beszélünk manapság (s nyelvi leleményeit is csak majd halála után fogják/fogjuk dicsőíteni, felismerve majd benne egykor a valaha köztünk élt géniuszt. Bár ez sem biztos, mert mint mondottam: ő csak egy… agyonhallgatott pesti polgár).

Nem tudjuk tehát, ki írta ezt az aforizmát, s nem tudjuk ki – vagy kik – szerkesztették át ilyenre meg olyanra, egyéni érzékenységeiknek megfelelően. Mégis valami rettentő bölcsesség sűrűsödhet benne össze, ha a köztünk élő Bauer-, Dániel-, valamint „Ungváry Rudolf mértékegységű idióták” szemét – s rajtuk keresztül a létező ballib média érzékenységét – annyira csípik ezek a szavak.
Talán egy „sarokkövet” rakott elénk ezzel a gondolattal a névtelen szerző. A sorok között olvasni megtanult nemzedékek ilyenkor azonnal tudják a balról jövő minden tagadásról, hogy érdemes azt alaposan elolvasni, mert Igazság rejtőzhet a tagadás mélyén.

Mert gondoljunk bele abba, hogy amíg az egyébként tiszta lelkű és verseiben Trianontól később szintén meggörnyedő Juhász Gyula is, 1918-19 hagymázos napjaiban mekkora marhaságokra ragadtatta magát! Hová figyelt, mire koncentrált? Amikor pedig – a dicsőséges Székely Hadosztály szerveződése idején – már jól látható volt, hogy mitől kellene megóvni a Hazát és mihez kívántatna ember a gátra.

„Az eszperantó (…) eszméje most kezd diadalmaskodni a harmadik internacionálé, az öntudatra ébredt világproletariátus világraszóló megmozdulás nyomán. Az eszperantó igaz hívei kell, hogy az új társadalmi hitnek, a kommunista világrendnek is őszinte, becsületes hívői és becsületes propagálói legyenek … Kell, hogy az eszperantó hívei és beszélői is hirdessék a Marx evangéliumát: Világ proletárjai egyesüljetek! … Hogyan is zeng az Internacionál? Nemzetközivé válik Holnapra a világ! Addig is tanuljatok, készüljetek!” (Délmagyarország; 1919. március 29.)
Igen, ezt a nemzetet már régóta az írástudók árulása kíséri… Miért? Érdekes a kérdés. Kik azok, akik elárulják, és később sem jönnek rá az árulásukra; sőt az árulás fogalmát is tagadják? Kik ők?
Lám, még a legjobbakat is megtévesztették 1918-19 hazug, vérgőzös szólamai, s milyen könnyen levették tekintetüket intellektueljeink arról a szemük előtt zajló borzalomról, amit ma csak úgy nevezünk egy szóval: Trianon.
[S most az eszperantóról vallott juhászi nézeteket ne is elemezzük.]

Újra és újraéljük a 20-as évek rettenetét már 93 éve. S nincs is rá jobb kifejezés – amikor a felelősöket keressük – mint Benda szavai, amit Babits olyan elgondolkodtatóan ültetett át hazai viszonyainkra: mert Magyarországot 1920 előtt valóban az írástudók árulták el.
A rendkívül kis példányszámú „Nyugat” mögé rejtőzött liberális kútmérgezők, akik saját magukat nevezték ki félistenné, s ha valaki nem hozta a „normát”, rendkívüli gyorsasággal penderült ki mesterséges, ám biztos megélhetést nyújtó Parnasszusukról.
Aztán 45 évig mást sem hallott két nemzedék, hogy a Nyugat „így” meg „úgy”; s ha valaki a „Napkelet” nevezetet akár csak megemlítette… hát ő is penderült rögvest a kommunista Parnasszusról.

Ma vannak, akik azért duzzognak Európát szemlélvén, hogy az Uniót „a 68-asok irányítják” – hát ők szíveskedjenek körülnézni írástudóink elárulta, vadregényes hazánkban: mert e Hont máig a poszt-nyugatosok irányítják. És áruljál, és árulják, és elárulják újra és újra.
S ha nem értjük Trianont és a körülötte kibontakozó mai méltatlan csatákat, hát ne felejtsük el, hogy ez még mindig ugyanaz a harc, amely egykor Trianon szellemi előfutára volt.
Ez még mindig az egykori Nyugat gerjesztette és máig véget nem ért küzdelem. Egy ’Never ending story’.

Trianon önmagán túlmutató fogalommá vált.
Fogalmak csúsztak egymásba, de mégis mind valamiképp iránytű lett. A „tudom hogy tudod hogy tudom” hazug világában minden a balliberálisok elítélte szó, kifejezés, jelkép mind-mind egy irányba mutat: vissza az egykor volt, de eltaposott kiirtott, kirángatott, lehazudott, valaha volt működőképes értékek világára.
Ezért hallunk mindig csatazajt a magát ma éppen baloldalinak nevező liberális országrontók térfeléről, ha felbukkan egy-egy varázsszó, egy-egy jelkép, amely megpróbálja visszaidézni a normalitást.

Az ország egyik része így él ma Trianonon innen – a másik pedig Trianonon túl.
Ezért bosszantja ezeket az embereket a meghatározás, hogy „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Amit – ismét mondom – nem találtam sem Illyés, sem Karinthy műveiben. S tudják mit? nagyon örülnék neki, ha a Szalay Károly emlegette Karinthy kritikai összesben felbukkanna, s kiderülne, hogy tőle származik ez az absztrakció. Így talán kiderülhetne a csonkahoni bal legnagyobb hazugsága: a meddő és hiteltelen megosztásra törekvés.

Mert a magyarországi bal nem tanult semmit és semmit nem felejtett. Ha én Trianont mondok, ő december 5-ével replikázik; ha én „Magyar az, akinek fáj Trianon”-t mondok, ő rávágja, színlelt meghatottságtól nyirkos szemekkel idézve Bibót: „Demokrata az, aki nem fél”.

S közben nem jön rá a szerencsétlen, hogy – éppen a saját definíciója szerint – pontosan ő az, aki nem tekinthető „demokratának”. Hiszen fél. Hiszen retteg! Gyűlölve, acsarkodva, habzó szájjal idegenkedik, undorodik, ódzkodik. Mindentől, ami magyar – mert az neki „kirekesztő”. Retteg a Turultól, retteg az árpád-sávtól, még a történelmi Magyarország kontúrjaitól is, de a Szent Koronától, a Szent Jobbtól, Mindszenty hercegprímástól és Trianontól is, egy-egy lelátói csasztuskától, s mostanság már akár jelentéktelennek tartott szavaktól is.

Mert a balliberális tudja, hogy egyenlő terepen ő biztos vesztésre van ítélve. Megköti hát ellensége kezét, lábát; véletlenül se legyen képes védekezni. Elveszi a szavait. A Szót. Az Igét. Hiszen jól tudja: megmásíthatatlan bukása írva vagyon… Ezért a bal bemenekül védművei – a szómágiák világa – mögé; és ha kell, relativizálja, megmagyarázza akár azt is, hogy Trianon jó volt, Trianon szép volt, Trianon helyes volt. És elrendeli, hogy ebben holnaptól kötelező legyen hinni.
De ő maga – eközben – nem hisz ezekben. Hisz’ a bal nem hisz valójában semmiben, csak saját magában; csak a nehány golyóba összevissza gyúrt semleges salakban; csak a balban, csak véd- és dacszövetségükben – neki Trianon csak egy casus belli, csak egy ellenséges lobogó, egy gyalázatos kép, csak újbóli lehetőség a nemzetbe rúgásra.
A nemzet fogalma iránti érzéketlenségük ugyanis közmondásszerű.

Nem akartak ők sosem választ adni Trianonra – hiszen az nekik sosem volt kérdés. Akkor sem, amikor lehetőségük volt rá. A kelekóla Hruscsov vagy a géniuszi Ceauşescu idején sem. Miért lenne hát ez kérdés mai örököseiknek? Hallgassuk csak meg jelenlegi trianoni nyilatkozataikat!

Amikor arról beszélnénk, hogy Trianon „nem kibeszélt kérdés”, valójában a bal hamis fogalom meghatározásainak ülnénk fel.
Mert Trianon nem „kérdés” – Trianon valódi jelkép. Trianon egy érzés. Mindazé, amit a nemzetközi bal a nyakunkba szabadított testvéri tankokkal; mindazé ami kizárta egykor a nemzeti önvédelmet; mindazé, hogy Mustafa Kemal helyett ők egy emberileg és szellemiekben is alkalmatlan, magyarnak is selejtes senkit szabadítottak ránk; ahogy mindig is tették szemeteskukákból előrángatott, kérészéletű, megcsinált „hírességeikkel”.
Trianonon innen és Trianonon túl.
Mert Trianon valóban királyvízzé vált.

Per Spegulo



[Ezen írás első változatát pár napja már elkészítettem. Ezúton köszönöm minden kedves hozzászólónak, aki tévedésemre felhívta a figyelmemet! Üzenem, hogy a részletekben igazuk volt; ezért ki is javítottam az írást; s hálás vagyok, hogy azt aktualizálhattam.]

Trianon előszobája

Ezeddig ismeretlen, lappangó gyorsírásos jegyzet került elő minap Károlyi Mihály párizsi hagyatékából. Egy hivatalos diplomáciai irat hátoldalára firkált írás eddig elkerülte a kutatók, történészek figyelmét. A töredékes írást valószínűleg Károlyi titkára jegyezhette le annak idején egy Georges Clemenceau-val folytatott privát megbeszélés során. A válasz jellegét tekintve érthető, hogy miért nem került eddig nyilvánosságra.

-...Károlyi! Hagyjon már békén az örökös aggodalmaskodásaival! Lassan háromszáz éve rágják a fülünket, könyörögnek segítségért Franciaországnál a magyar függetlenségi mozgalmaik nevében. Mi pedig segítettük Thökölyt, kiképeztük és pénzeltük Rákóczit, útmutatásat adtunk Martinovicséknak, Kossuthnak. Rengeteg pénzébe került Franciaországnak a magyar protestánsok, szabadkőművesek, jakobinusok mozgalmának nyújtott támogatás. Franciaország ebben a utóbbi háborúban 4 évig vérzett a magyar szabadságért. Mennyi ember halt meg... És tessék, megvalósult a kurucok összes álma: itt a Független Magyarország, a hőn áhított nemzetállam, sajtószabadság és demokrácia! Mindennek tetejébe a francia mintájú köztársaság! Örökre megszabadultunk az ezerszer elátkozott Habsburgoktól, szétzúztuk népeket rabigában tartó Birodalmukat. Hálásnak kellene lenniük Franciaországnak, mely mindig állta a szavát. Emlékezzenek Napóleon kiáltványára! Mi volt akkor a maguk válasza?... Maguk még most is képtelenek eldönteni, hogy birodalmat, vagy nemzetállamot akarnak... Elég legyen a méltatlankodásból, Károlyi!...

Felvisít a síkköszörű (hangos jegyzettel)

Biztosan front volt. Vagy lesz. Mindenesetre már hajnalban kidobott az ágy – nem tudtam aludni. A kiskutyák a felkelő Nap első fényét kihasználva boldogan estek egymásnak és ebben a zajban, amúgy sem tudtam volna aludni.

Megint a Zsömle győzött, Korcsi alul maradt és anyjuk csak elterülve figyelte kölykei birkózását.

Mi jöhet még? Mit tartogathat ez a nap, hogy már hajnalban fent vagyok: - kérdeztem magamtól. És éreztem: ez a nap nem akármi lesz, ez egy különleges napnak indul; ma még valami történni fog.

Reggel hallgatom a rádió híreit és szinte földbe gyökerezett a lábam: hosszú szenvedés és sok-sok műbalhé után elszállították a Miskát.

Miskát, aki egy korszak jelképe volt.

Egy soha vissza nem térhető korszaké. Amikor a Magyarország hajó elsüllyedt, amikor a Magyar Királyságot hazátlan bitangok elárulták, eladták, meglékelték.

Ha valaki olyan idős, mint én, nem tehet róla, de vannak emlékei. Amikor felállították ezt a szobrot, az MSZMP legfelsőbb szervei foglalkoztak a kérdéssel. És az elvtársak sokáig hallani sem akartak erről az emberről. Úgy érezték – méghozzá jól – hogy a felállítás szimbólummá fog válni. Már az is kiverte a biztosítékot, hogy hamvait 62-ben hazaszállították, de erre mindenféle kegyeleti indokot fel lehetett hozni. Hoztak is. De hogy szobra legyen… na ez már kiverte a biztosítékot (főként a moszkovitáknál). De a mai szoc-libek elődei szívós aknamunkával elérték, hogy mégis felállításra kerüljön a rá emlékeztető bronztömeg.

Furcsa fintora a TTT-világának, hogy az alkotást az a Varga Imre készíthette el, aki József Attila szegedi szobrát, Korvin Ottó mellszobrát, a mohácsi Lenin emlékművet, Honthy Hanna síremlékét, Lukács György szobrát – és a legpikánsabbat – a Kun Béla emlékművet készítette.

Művészetről, képességekről ne vitatkozzunk! A szépség tényleg gyakran relatív (bár én ennek a relativitásában nem igazán hiszek), s legmélyen én is hiszek a művészet univerzális küldetésében. De akkor is elgondolkodtató a művész rendszer-specifikus munkássága. Még ha ezek alkuk is voltak. Kicsik vagy nagyok – de ezt sosem kérdezi az utókor, sosem kíváncsi rá. Ő csak az eredményt látja. Ezt. Az agitpropot.

Olvasgatom a régi népies-urbánus vita iratait. Semmi nem változott. Az érvek, az indokok és a gyűlöletek is ugyanazok. Semmit nem változtak. Akkor is voltak megmondó emberek és akkor is voltak kultúr-diktátorok.
Azt mondja a mai sajtó: szobor-háború. Ugyan! Ez csak egy bombasztikusnak szánt újabb balos, méghozzá tartalom nélküli lózung. A sorsunkat és az életünket Károlyi Miska léte vagy nem-léte fogja meghatározni?

Nem hiszem.

Azt az őszinteség fogja meghatározni. Ha nem leszünk képesek a múltunkkal őszintén szembenézni, és ha a Károlyikról, a Kunokról, a Leninekről és a Sztálinokról nem merünk őszintén beszélni – mert mára ez már nem pollkorrekt – nem nagy jövőt jósolok a magyar közbeszéd jövőbeni őszinteségének.

S ha előítéletesen kezeljük továbbra is magának a Károlyi megszüntette a királyságnak a kérdését is, nem lesz jövő. Mert becsület nélkül nincs jövő.

A múlt nem fekete és fehér. A szobrok sem. Tudom. Tanították. Csak tudnám, miért izzik akkor mégis a lelkemben ma reggel egy régen várt öröm?

Ahogy – a képeket nézegetve – hallani vélem a síkköszörűk visítását. Ahogy újabb idegen testet vágnak ki a magyar közjog szövedékéből. Nem értem magam! Vajon minek örülhetek? Vajon miben bízhatok majd száz éves köztársasági hazugság, gyilkosság, kegyetlenség és szabad rablás után?

Mert ne legyenek kételyeink! Károlyi ezeknek is a szimbóluma.

Volt.

Politikusoknak erősen ajánlott olvasmány

Minden kedves liberális olvasónktól elnézést kérünk. Tudjuk, hogy a Nyugatból illene idéznünk, hiszen a Napkelet ókonzervatív, reakciós folyóiratnak minősül. (Nagyon kedvelem.) Vajon Önök olvastak valaha Napkeletet ? Nem hinném. De ne aggódjanak, segítek a bajukon. Liberálisaink, politikusaink, és az összes demokrata számára küldött ajándékom következik az alábbiakban:

"Tisza István szinte kikristályosodott típusa a magyar úrnak. Ha egyéniségét elemezzük, három réteget különböztethetünk meg benne. Az «úr» nemzetközi jellemvonásai alatt megfigyelhetjük a speciálisan magyar vonásokat, majd még mélyebben az egyéni magot. A mai úr-fogalom a XVI. és XVII. század arisztokratikusan berendezett társadalmának eszméiből és a romanticizmus hősfogalmából tevődik össze. E nagyúri ideál első, legszembeötlőbb tulajdonsága a feltétlen tisztakezűség, a becsület oltárraemelése. Talán a napi politika árnyoldalai játszanak közre abban, hogy ma elsősorban erről az oldaláról ismerik Tiszát, de akármi is az oka, mint a korrektség megszemélyesítőjét ismerjük. Ennek a foltnélküli becsületességnek következménye Tisza büszkesége, sőt néha gőgje is. Minden kiválóság bizonyos büszkeséggel jár.

A demokrácia Nietzsche Übermensch-ének gőgjét termelte ki, melynek alapja az értelmi fölény és amely egyúttal kíméletlenebb is, mint az arisztokratikus társadalom büszkesége.

Tisza lenézte és megvetette ellenfeleit, mert erkölcsileg alacsonyabbrendűnek tartotta őket. Közmondásos lett az a nyilatkozata, amit Károlyi Mihállyal vívott párbaja után tett: «Ilyen embert nem érdemes megölni».

(Ilyet? Hmm. Ebbe így utólag ne menjünk bele.[szerk.])

Amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinálna, ha őt is ki akarnák vezetni a parlamentből, azt felelte, hogy inkább meghalna, de nem engedné magát ennyire megalázni. Mennyire lenézhette némely lármázó és szájaskodó ellenfelét, akik közül egy sem mert cselekedni !

Megható az a tisztelet, amely Tisza levelein elömlik, amikor királyáról beszél. Szinte az apa és fiú vonzalmára emlékeztet a király és minisztere közötti viszony. Tisza hűségét az öreg uralkodó feltétlen bizalommal viszonozta. Állandóan mint «az én hűséges Tiszám szerepel az uralkodó bizalmas nyilatkozataiban."

(Részlet a Magyar úr-francia demokrácia című cikkből, írta: Fábián István, megj.: Napkelet, 1932/7)

Pardon, egy rövid megjegyzés.

Mint tudjuk, Hamvas Béla évekig publikált a Napkeletben is, a Nyugattal való "szakítása" után. (Most mi lesz? Úristen! Rendőrt! Lukács Györgyöt! Segítség!) Azért ne kezdjék el máglyára hordani a könyveit, ha nem muszáj. Köszönöm.

Áldott karácsonyt! Örvendjünk együtt megváltó királyunk születésének!

Lopakodó kommunizmus - Éljen-e november 16-a?

Károlyi Mihály - 1905

A jelenlegi, önmagát baloldalinak nevező, és némely esetben komikusnak is ható, ún. ellenzék szempontjából teljes mértékben érthető az a hisztéria, amit a Vörös gróf szobra körül csapnak. [1]

Károlyi senkinek sem kell. Ahogy sem a személye, sem a gondolatai soha senkinek nem kellettek. Erről mi sem árulkodik jobban, mint saját önéletrajzának címe: Egy egész világ ellen. [2] Károlyi mindig csak címke volt, mindig csak egyszer használatos segédeszköz, ilyen-olyan alkalmakkor felkapott, majd a szervezői sátor elé hajított május 1-i tábla.

Olcsó poén lenne, ha Károlyi testi hibáját emlegetnénk, ebből levezetve „őrült beszéde” rendszerét. E sorok írójának az a véleménye, hogy annak van nyúlszája, akinek nyúlszája van. Ez sem nem érdem, de nem is mentség; ez csupán egy orvosi kartonon megbúvó adat. Viszont a közszereplés felvállalása úgy a jelenkort, mint a tárgyilagos, néhol ellenséges utókort mindenféle kritikai megjegyzésre késztetheti. Legalább egy Mens sana in corpore sano-ra.

Igazán miről is beszélünk? A magyar történelem egy parányi epizódjáról. Amelyben – a szerző jól elrejtett megállapítása szerint: Károlyi megszámláltatott, és könnyűnek találtatott.

Olvasható olyan elemzés Károlyiról, aki Kerenszkijhez hasonlítaná. Elgondolkodtató, ám kényelmes szempont, hiszen ezzel a megjegyzéssel minden felelősséget könnyedén elháríthatunk úgy magunktól, mint Kerenszkijről, és főleg Károlyiról. Mert az a kérdés, hogy Károlyi valóban a „magyar Kerenszkij” lenne, aki csupán előkészíti a következőket? Mármint magyar változatban.

Igen, mert a valódi politikus onnan ismerszik fel, hogy van „képe”, elképzelése a jövőről; amibe a nemzetet vezetni akarja, vagy amitől a nemzetet meg akarja menteni. De ez Károlyinál hiányzik. Ő a valamit nem-akaró, nem az akaró figurája. Olvassa el a T. Nagyérdemű a fentebb citált emlékiratát. Az nem áll másból, mint önmentegetésből és felelőssége szétkenéséből; alibik, magyarázgatások gyártásából.

Mert ne legyenek kételyeink: a politikusnak igenis van felelőssége; mert kinek, ha nem éppen neki, a vezetőnek ne kellene, hogy legyen. De nem csak pillanatnyi, ún. politikai, amire mindenki, rutinszerűen hivatkozik, nem csak távlati-, büntetőjogi-, hanem történelmi felelőssége is van. És ismételgetheti mindenféle „elfogulatlan” elemző, hiába kívánja magának vindikálni a történelem ítélőszékének jogkörét, a történelem ítéletét csak a történelem mondhatja ki, sosem a jelenkor, és főleg nem a politikai elkötelezettségű bérgondolkodók; de még a szoborállítások, sőt a szobordöntögetések sem.

A történelem ítéletéhez perspektíva kell, és ez Károlyi esetében nagy valószínűséggel már megvan. Éppen ez az, ami elborzasztó. Károlyi szempontjait felesleges Lenin vagy akár Kerenszij [3] szempontjaival összehasonlítani. Károlyit Károlyi szempontjaival kellene összehasonlítani.
Főleg úgy, hogy Károlyi szempontjai az „Egy világ ellen” című szerecsenmosdatásában fellelhetetlenek. Mert neki éppen perspektívái nem voltak, csak egyéni sértettségei, ambíciói és mákonyos álmai.

Jó, rendben, most mondjanak egy konkrét elképzelést, ami ebből a „műből” áttűnik és az nem valaki gondolatának a jól-rosszul elsajátítása, idézése!

De értem én. Az elmúlt 60 év – ha másra nem – arra legalább jó, volt, hogy megtanítottak egy társadalmat a sorok között olvasni és a kellő kritikára a hatalomtól érkező „örök igazságokkal” szemben. Károlyink soha nem volt a magyar Kerenszkij. Kerenszkij – Lenin szavaival élve – egy hasznos idióta volt. De Károlyi még ez sem. Hisz’ még a lenini-sztálini hatalom is megtagadta. Legalább háromszor, hiába kuncsorgott mindig vissza.

Desmoulinstől 1793-ig

De ha már okvetlenül történelmi előképet akarnánk felhozni, Károlyi inkább hasonlít a királygyilkos Louis Philippe „Égalité”[4], rangjáról lemondott orléans-i hercegre, aki előkészíti Danton menetelését, aki besegít Desmoulins vérfürdői előkészítésébe, s aki maga is a „Megvesztegethetetlen” tilója alatt végzi. S minderre csupán saját nagybátyjával szembeni izzó gyűlölete és becsvágya bírta rá. Elárulni a családot, a királyt, Franciaországot és mindazokat, akik valaha is bíztak a királyi küldetésben.
Igen, lehet, hogy Fülöp (testi) hibája az irigység volt, de ne feledkezzünk meg arról az körülményről sem, hogy a XVII-XVIII. század fordulóján, közepén a szalonok kedvencei éppen azok a „felvilágosultak” voltak, akik kikövezték az utat a guillotine előtt. S az ehhez vezető szellemi előkészítést, a királyi család média-gyalázását és a rend tudati szétzúzását egy Bourbon mégis szórakoztatónak tartotta. Mi ez, ha nem elmebetegség?

S itt térjünk vissza Károlyihoz. Személye, műve valójában szóra sem érdemes; még epizódnak sem nevezhető a magyar történelem egésze szempontjából. Ami most érdekes, ők a zászlólobogtatók. Kik azok, akik akár 2011-ben is szellemi elődjüknek nevezik ki a deklasszált grófot? Károlyinál mindig csak ez az egy lényeges kérdés tehető fel: Kik jönnek utána?

Ezért érdekes a fent említett önmeghatározási válságban szenvedő szervezet markáns Károlyi-akciója.[5] Hiszen Károlyinál mindig csak egy kérdés érdekesebb: Károlyi utódai. Mert Károlyi mögött mindig az ilyen-olyan kommunisták lopóztak. Ez az ideológia mindig ilyen volt. Lopakodó. Először rejtőzködik, beépül más pártokba, ennek vagy annak, esetleg (népi-, szocialista-, igazi-) demokratának állítja be magát, hogy később több mint 100 millió emberéletért legyen felelős. És a maga mögött hagyott erkölcsi, gazdasági káoszért; a romokért. Amit mindig a konzervatív irányításnak kell eltakarítania.

Ezért nem örülök Károlyi mai védelmezőinek. Mert akik védik, akik Károlyi mögött nyomulnak, éppen rájuk mondta Belgrádban 1918. november 7-én d'Espèray [6] francia tábornok: „Hát maguk ilyen mélyre süllyedtek?” [7] Mert a lopakodók, a settenkedők, akik újra és újra előretolják Károlyit, a Károlyi-féléket, ők mindig „a” süllyedtek.

Apropó, tényleg éljen november 16-a?


Megjegyzés:
[1] Lásd
[2] Lásd
[3] Lásd
[4] Lásd
[5] Lásd
[6] Lásd
[7] „Vous êtes tombés si bas?”

Fidesz: Károlyi marad

     Tegnap, július 12-én az Országgyűlés egyhangú töbsséggel utasította el a Jobbik módosító indítványát, melyben Károlyi Mihály szobrának eltávolítását kérték. A név szerinti szavazáson 39 igen mellett 307 nem szavazat hagyta helyben Magyarország második legvitatottabb köztéri szobrát (az első helyen a Szabadság téren található szovjet hősi emlékmű áll). A Lázár János által ígért lelkiismereti szavazáson a nem gombot nyomta meg többek között Wittner Mária is. A történtek előtt megdöbbenve állunk monarchistaként, hiszen a Fidesz ezidáig sohasem rajongott az 1975-ben felállított Varga Imre által készített bronzszobor iránt. Eddig többnyire csak vörös szekfűk borították a talapzatot. 

     A borítékolható, elsöprő többségű igen szavazatok elmaradása nyilván annak a politikai megfontolásnak köszönhető, hogy a kormánypárt nem kívánt újabb frontvonalat nyitni a közterület átnevezések után. Annak ellenére, hogy értjük miért áll a Fidesz érdekében ez a nyilvánvaló konfliktuskerülés, szomorúan meg kell állapítanunk, hogy a szobor hivatalos úton 2014. előtt nem eltávolítható. Miután Budapest székesfővárosunk a Kínai Népköztársaság kormányfőjének hivatalos  látogatása kapcsán újra "vörös rongyokba öltözött", nagyon rossz üzenetnek tartjuk a keddi szavazást. Hiszen a Magyar Népköztársaság első elnökének kommunista szimpátiája olyan nyilvánvaló, mint a kínai kormányfő kommunista párttagsága. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy a magyar kormánypárt antikommunista retorikája végleg a múlté. 

A keddi szavazás eredménye. Forrás: mkogy.hu

     Mi monarchisták pedig nem tehetünk mást, vagy feltesszük a szobrot anyagárban a Vaterára, vagy magunk szállítjuk el a szoborparkba.